Nem aludtam.
Egy rettentő tett megtétele
S az első mozdulat között
Minden olyan, mint egy fantazma vagy egy förtelmes álom:
A Géniusz s a végzet ereklyéi
Tanácsot ülnek; s az ember maga,
Mint egy kis királyság, elszenvedi
Egy lázadás egész történetét.

 

 

 

 

 

 

1 Pandemonium

 


- Te nyilván szórakozol velem - szólt a kidobó, és széles mellkasa előtt karba fonta a kezét. A cipzáras vörös pulóvert viselő srácra meredt, és megrázta kopaszra borotvált fejét. - Azt az izét nem hozhatod be ide.
A Pandemonium klub előtt már nagyjából ötven tinédzser gyűlt össze. Most közelebb nyomultak, hátha elcsípnek valamit a beszélgetésből. Min­dig sokáig kellett sorba állni, hogy be lehessen jutni a minden korosztály előtt nyitva álló klubba, és a várakozás alatt általában egyáltalán semmi nem történt. A kidobók erőszakosak voltak, és azonnal lecsaptak minden­kire, akiről úgy vélték, bajkeverő lehet. A tizenöt éves Clary Fray legjobb barátjával, Simonnal együtt várt a sorára. Most ő is előrehajolt, mint min­denki más, és egy kis izgalomban reménykedett.
- Jaj, ne már! - A fiú felemelte a valamit a feje fölé. A magával hozott tárgy olyan volt, mint egy hegyes karó. - Az öltözetemhez tartozik.
A kidobó felvonta a szemöldökét. - Miért, mi akar ez lenni ?
A fiú elvigyorodott. A Pandemoniumban meglehetősen szimplának szá­mít a megjelenése, gondolta Clary. Bár a haját égszínkékre festette, a kiálló tincsek pedig egy riadt polip csápjaira emlékeztettek, ahogy körbevették a fejét, az arcán nem rikítottak tetoválások, és az orrába meg a fülébe sem tűzött vastag fémdarabokat.
- Vámpírvadász vagyok. - Rátámaszkodotr a valamire, ami első ráné­zésre mintha fából készült volna, mégis olyan könnyedén hajlott meg, mint egy fűszál. - Nem igazi. Habszivacs. Látja ?
A fiú kerek szeme túlságosan is világító zöld, állapította meg Clary: olyan színű, mint a fagyálló, mint a tavaszi pázsit. Színezett kontaktlencsé­je lehet. A kidobó megvonta a vállát, egyszerre, mint aki már nagyon unja a banánt. - Felőlem... Bemehetsz.
A fiú elsiklott mellette, fürgén, mint egy angolna. Clarynek tetszett a válla ritmikus mozgása, és az, ahogyan félresöpörte a haját járás közben. Volt egy szó, amit az anyja használt volna rá - slendrián.
- Bejön neked - mondta Simon rezignáltán. - Ugye? Clary a fiú bordái közé döfte a könyökét, de nem válaszolt.
Odabent a klub csordultig telt a szárazjég füstjével. Színes fények játszot­tak a táncparketten, és kékek, csillogó zöldek, izzó rózsaszínek és ragyogó arany színpompás tündérvilágává változtatták át.
A vörös pulcsis végigsimított a kezében tartott borotvaéles pengén; aj­kán halvány mosoly játszott. Annyira könnyű volt - csak egy kis varázslat kellett a pengével, hogy ártalmatlannak tűnjön. Ujabb bűbáj a szemével, és abban a pillanatban, hogy a kidobó ránézett, már bent is volt. Persze meg­oldhatta volna kevesebb faksznival is, de így szórakoztatóbbnak találta - jó móka volt átverni a mondikat, mindent ott csinálni az orruk előtt, magá­ban röhögni az üres tekintetükön.
Nem mintha az embereknek nem lett volna meg a maguk öröme. A fiú zöld szeme végigpásztázta a táncparkettet, ahol selymekbe és fekete bőrbe burkolt karcsú végtagok jelentek meg és tűntek el a füstforgó oszlopaiban, ahogy a földiek táncoltak. Lányok dobálták hosszú hajukat, fiúk rázták bőrbe öltöztetett csípőjüket, a csupasz bőrfelületeken izzadság csillogott. Az életerő csak úgy sugárzott belőlük, energiájuk hullámokban áradt a fiú felé. Lefelé görbült az ajka. Ezek nem tudják, milyen érzés megküzdeni az életért egy halott világban, ahol a nap satnyán lóg az égen, mintha kiégett volna belőle minden tüzelőanyag. Az ő életük lobogva égett, mint a gyertya lángja - és éppen olyan könnyű is volt kioltani.
Keze összeszorult a pengéhez tartozó markolaton; éppen a parkettre tette volna a lábát, amikor a táncosok közül kilépett egy lány, és elindult felé. A fiú meredten nézte. Gyönyörű volt emberhez képest - haja színe majdnem pontosan a fekete tintáé, szeme mint két fekete szén. Földig érő ferhér köntöst viselt - akkor hordtak ilyet a nők, amikor a világ még sokkal fiatalabb volt. Karcsú karjait csipkeujjak ölelték, nyakában vastag ezüstlánc lógott, rajta akkora sötétvörös kővel, mint egy csecsemő ökle. A fiúnak csak hunyorítania kellett, és máris tudta, hogy a kő valódi - valódi és értékes. Az életerő lüktetve áradt a lányból, mint vér a nyílt sebből. Elmosolyodott, elment a fiú mellett, és a szemével intett, hogy kövesse. A fiú utánafordult, és máris érezte a lány halálának izgató sistergését az ajkán.
Mindig könnyen ment. Előre érezte, ahogyan a lány elillanó életereje tűzként vágtat végig az ereiben. Az emberek olyan ostobák! Van valamijük, ami mindennél többet ér, és alig vigyáznak rá. Eldobják maguktól az életet akár pénzért, akár zacskóba csomagolt porokért, akár egy idegen elraga­dó mosolyáért. A lány sápatag szellemként haladt előtte a színes füstben. Amikor elért a falhoz, megfordult, kezével felgyűrte a szoknyáját, és a fiúra mosolygott. A szoknya alatt combközépig érő csizmát viselt.
A fiú mellésomfordált, bőrét csiklandozta a lány közelsége. Közelről már nem tűnt olyan tökéletesnek: a fiú látta, hogy a szeme alatt elkenődött a festék, ahogy az izzadság a nyakához tapasztotta a haját. Erezte a lány halandóságának illatát, a bomlás édes rothadását. Megvagy - gondolta.
A lány ajka hűvös mosolyra görbült. Oldalt lépett, és a fiú meglátta, hogy addig egy csukott ajtónak támaszkodott. BELÉPNI TILOS! - RAKTÁR, firkálták rá vörös festékkel. A lány a háta mögé nyúlt, lenyomta a kilincset és besurrant az ajtón. A fiú egymásra halmozott dobozokat és kusza drótokat látott. Egy raktárhelyiség. Vetett egy pillantást a háta mögé - senki nem figyelt rájuk. Annyival egyszerűbb lesz, ha a lány is kettesben akar maradni vele! Maga is besurrant hát a szobába. Nem is sejtette, hogy követik.
- Szóval - mondta Simon -, elég jó a zene, nem?
Clary nem válaszolt. Táncoltak, ha ezt egyáltalán annak lehetett nevez­ni - ide-oda inogtak, időnként pedig váratlanul megindultak a padló felé, mintha valamelyikük elvesztette volna a kontaktlencséjét -, egy csapat fé­mes fűzőt viselő kamasz meg egy szenvedélyesen csókolózó ázsiai pár között, akiknek toldott hajfürtjei indákként fonódtak össze. Egy ajakpiercinget és mackós hátizsákot viselő fiú ingyen osztogatta a növényi extasy tablettákat, miközben széles szárú nadrágja lobogott a szélgép kavarta légörvényben. Clary nem nagyon figyelt oda a körülöttük lévő emberekre - le sem vette a szemét a kék hajú fiúról, aki korábban bedumálta magát a klubba. Úgy járkált körbe a teremben, mintha keresne valamit. A mozgása határozottan emlékeztette Claryt valamire...
- Ami engem illet - folytatta Simon -, rettenetesen jól érzem magam. Ez valószínűtlennek tűnt. Simon, mint mindig, most is kilógott a klub vendégei közül farmerjában és a divatjamúlt pólóban, aminek mellrészén a MADE IN BROOKLYN felirat díszelgett. Frissen mosott haja sötétbar­na volt, nem pedig zöld vagy rózsaszín, szemüvege csámpásan ült az orrán. Egyáltalán nem úgy festett, mint aki a sötétség hatalmáról elmélkedik, az ember inkább arra gondolt volna, hogy egy sakk-klubba készül.
- Ühüm. - Clary pontosan tudta, hogy a fiú csakis az ő kedvéért jött el a Pandemoniumba, és valójában unalmasnak találja az egészet. Igazából még azt sem tudta biztosan, hogy neki mi tetszik ezen a helyen. A ruhák meg a zene álomszerűvé tették a klubot; olyan volt, mintha valaki másnak az életét élné, mintha kiszabadult volna saját unalmas létezéséből.
A kék hajú fiú távolodott a táncparkettől. Kicsit elveszettnek látszott, mintha nem találta volna meg, akit keresett. Clary azon agyalt, mi történ­ne, ha odamenne, és bemutatkozna neki. Talán csak bámulna rá. Vagy talán ő is félszeg. Talán hálás lenne, és örülne, de megpróbálná nem kimutatni, ahogyan azt a fiúk szokták - ő viszont akkor is tudná. Talán...
A kék hajú fiú egyszerre kihúzta magát, és figyelni kezdett, mint a va­dászkutya, ha megszimatolja a zsákmányt. Clary követte a fiú tekintetét, és meglátta a fehér ruhás lányt.
Hát ez van - gondolta, és igyekezett nem úgy érezni magát, mint egy kipukkadt léggömb. –Akkor erről ennyit.
A lány gyönyörű volt, olyan típus, akit Clary szívesen lerajzolt volna - magas és valószínűtlenül karcsú, hosszú fekete hajzuhataggal. Clary még ilyen távolságból is látta a vörös követ a nyaka előtt. Úgy lüktetett a tánc­parkett lámpáinak fényében, mint egy önálló, test nélküli szív.
- Előre érzem - folytatta Simon -, hogy ma este DJ Bat különösen ki fog tenni magáért. Szerinted is ?
Clary a szemét kezdte forgatni, és inkább nem válaszolt; Simon gyűlölte a trance zenét. Figyelmét teljes egészében a fehér ruhás lánynak szentelte. A sötétségen, a füstön és a mesterséges ködön keresztül úgy világított a ru­hája, mint valami jelzőtűz. Nem csoda, hogy a kék hajú fiú megbabonázva követte, és annyira lekötötte a figyelmét, hogy észre sem vette, mi történik körülötte - még a két sötét figurát sem látta, amint a tömegben furakodva, szorosan a sarkában követik.
Clary lassabban kezdett táncolni, és inkább arra koncentrált, mi törté­nik. Csak annyit tudott kivenni, hogy az alakok fiúk voltak, magasak, feke­te ruhában. Meg nem tudta volna mondani, honnan tudja, hogy a kék hajút követik, de biztos volt benne. Látta abból, ahogyan lépést tartottak vele, a pillantásaikból, mozgásuk osonó kecsességéből. A feszültség apró virága lassan kinyílt Clary mellkasában.
- Aztán meg - tette hozzá Simon -, azt is el akartam mondani neked, hogy újabban szívesen veszek föl női ruhákat. Meg lefeküdtem anyukáddal. Gondoltam, jobb, ha tudod.
A lány a falhoz ért és kinyitotta az ajtót, amelyikre azt írták, hogy BE­LÉPNI TILOS. Intett a kék hajú fiúnak, hogy kövesse, aztán mind a ketten besurrantak az ajtón. Nem mintha Clary nem látott volna még olyasmit, hogy egy pár félreoson a klub valamelyik sötét sarkába, hogy ott smároljanak, de ettől csak még különösebbnek találta, hogy követik őket.
Lábujjhegyre emelkedett, megpróbált elnézni a táncolók feje fölött. A két srác megállt az ajtónál, és mintha megbeszéltek volna valamit egy­mással. Az egyik szőke volt, a másik sötét hajú. A szőke a zsebébe nyúlt, és előhúzott valamit, ami hosszú volt és fényes, aztán hirtelen megcsillant a lüktető fények alatt. Kés.
- Simon! - kiáltotta Clary, és megragadta barátja karját.
- Mi van? - Simon meglepetten nézett rá. - Igazából nem feküdtem le anyukáddal, tudod. Csak megpróbáltam felhívni magamra a figyelmedet. Nem mintha anyukád nem lenne nagyon vonzó nő a korához képest.
- Látod azokat a fiúkat ? - Olyan hevesen mutogatott, hogy majdnem megütött egy hullámos fekete hajú lányt, aki a közelben táncolt. A lány bosszúsan pillantott felé. - Bocs... bocs! - Clary visszafordult Simonhoz. - Látod ott azt a két srácot ? Az ajtónál ?
Simon hunyorított, aztán megvonta a vállát. - Semmit sem látok.
- Ketten vannak. A kék hajú fiút követték...
- Azt, amelyik tetszett neked?
- Igen, de az mellékes. A szőke elővett egy kést.
- Biztos vagy benne ? - Simon kíváncsian nézett a lányra, és a fejét rázta. - Továbbra sem látok senkit.
- Biztos vagyok benne.
Simon egyszerre kihúzta magát, és elővette a hivatalos hangját. - Hívok egy biztonsági őrt. Maradj itt. - Nekiállt, hogy átfurakodjon a tömegen.
Clary még éppen időben fordult meg, hogy lássa, amint a szőke, nyomá­ban a barátjával, besiklik a BELÉPNI TILOS! feliratú ajtón. Körülnézett; Simon még mindig a táncparketten igyekezett átjutni, de nemigen jutott előre. Még ha kiabálni is kezdene, senki nem hallaná meg, és mire Simon visszaér, talán már történik is valami rettenetes. Clary keményen az ajkába harapott, és a táncolók között kígyózva elindult.
- Hogy hívnak?
A lány megfordult és elmosolyodott. A raktárhelyiségbe csak a maga­san lévő rácsos, porlepte ablakokon keresztül szivárgott be kevéske fény. A padlón elektromos vezetékek, tükrös diszkógömbök törött darabjai és üres festékesdobozok hevertek szerteszét.
-Isabelle.
- Szép név. - A fiú elindult a lány felé. Óvatosan lépkedett a vezetékek között, hátha valamelyikben áram is van. A halvány fényben a lány félig áttetszőnek hatott, fehér ruhába burkolt színtelen testével olyan volt, mint egy angyal. Öröm lesz elveszejteni... - Nem láttalak még itt.
- Azt akarod tudni, hogy gyakran járok-e ide ? - A lány eltakarta a száját a kezével, úgy kuncogott. Karkötőszerüség villant a csuklóján, közvedenül a ruhaujj mandzsettája alatt - aztán, ahogy közelebb ért hozzá, a fiú látta, hogy nem is karkötő az, hanem a lány bőrébe festett minta, kanyargó vona­lak kusza hálózata.
A fiú megmerevedett. - Te...
Nem fejezte be. A lány villámsebesen mozdult, és nyitott tenyerével a fiú mellkasára csapott. Akkora volt az ütés, hogy egy ember levegő után kapkodva terült volna el a földön. Ö azonban csak megtántorodott, mialatt a lány kezében megjelent valami; egy tekergő korbács, amely arany­lón csillant meg, ahogy lesújtott vele, hogy a fiú bokája köré csavarja, s ki­rántsa alóla a lábát. Egy pillanattal később a fiú a földön vonaglott, a gyű­lölt fém mélyen a bőrébe vágott. A lány felnevetett, ahogy megállt fölötte, ő pedig arra gondolt, hogy tudnia kellett volna. Egy emberlány sosem venne föl olyan ruhát, amilyet Isabelle viselt. Azért választotta, hogy elfedje a bő­rét - a bőre minden egyes pontját.
Isabelle egy kemény rántással megfeszítette a korbácsot. Mosolya fény­lett, mint a mérgezett víz. - A tietek, srácok.
Mély nevetés harsant a fiú háta mögött, aztán kezek ragadták meg, fel­rángatták, és az egyik betonoszlopnak taszították. Érezte a nyirkos kemény­séget a hátán. A kezeit hátrarángatták, csuklóit dróttal kötözték össze. Míg küszködött, valaki megkerülte az oszlopot, és elé lépett: egy fiú volt, éppen olyan fiatal, mint Isabelle, és éppen olyan csinos. Sárgásbarna szemében, mint a borostyánon, csillant meg a fény. - Szóval - szólalt meg vannak veled többen is ?
A kék hajú fiú érezte, ahogyan a túl feszes fém alatt felgyűlik a vér, és lassan síkos lesz tőle a csuklója. - Többen?
- Ne szórakozz velem! - A borostyánszemű felemelte a kezét, a karjáról lecsúszott a sötét ruhaujj, és kivillantak a csuklójára, a kézfejére, a tenyerére festett titokzatos jelek. - Tudod jól, mi vagyok.
A megkötözött srác koponyájában, egészen hátul megcsikordult máso­dik fogsora.
- Árnyvadász - sziszegte. A másik fiú arcára széles vigyor ült ki.
- Megvagy - mondta.
Clary belökte a raktárhelyiség ajtaját, és belépett. Egy pillanatig azt gondolta, nincs senki odabent. Ablakok csak magasan voltak, és azokat is berácsozták; erőtlenül szivárgott be rajtuk az utca zaja, az autódudák tülkölése, a fékek csikorgása. A raktárt régi festék szaga töltötte be, a por vas­tagon fedte az elmosódott lábnyomokicai teli padlót.
Senki sincs idebent, döbbent rá, ahogy elkerekedett szemmel körül­nézett. A raktárban hideg volt, hiába tombolt odakint az augusztusi ká­nikula. Clary hátát kiverte a jeges veríték. Tett egy lépést előre, mire a lába belegabalyodott a földön heverő vezetékekbe. Lehajolt, hogy kisza­badítsa a tornacipőjét - és egyszerre meghallotta a hangokat. Egy lány nevetett, egy fiú pedig élesen rászólt. Amikor felegyenesedett, már látta is őket.
Olyan volt, mintha két pislogás között hirtelen ott termettek volna. Előtte állt a hosszú fehér ruhás lány, fekete haja úgy lógott a hátán, mint egy csokor nedves hínár. A két fiú is vele volt - a magas, éppen olyan fekete hajú, mint a lány, meg az alacsonyabb szőke, akinek a haja rezesen csillant meg az ablakokon beszűrődő halvány fényben. A szőke zsebre vágott kézzel állt a punk előtt, akit hosszú, zongorahúrnak látszó dróttal egy oszlophoz kötöztek, hátrafeszített kézzel és egymáshoz rögzített bokákkal. Arca meg­merevedett a fájdalomtól és a félelemtől.
Clary szíve majd kiugrott a mellkasából, ahogy gyorsan a legközelebbi betonoszlop fedezékébe ugrott, és kilesett mögüle. Látta, ahogyan a szőke fiú karba font kézzel fel-alá járkál. - Szóval - mondta -, még mindig nem árultad el nekem, hogy vannak-e veled mások is a fajtádból.
A fajtádból? - Clary szerette volna tudni, miről beszél a fiú. Talán vala­miféle bandaháború közepébe csöppent.
- Nem tudom, mit akarsz tőlem. - A kék hajú hangjában dac vegyült a fájdalommal.
- Más démonokra gondol - szólalt meg a sötét hajú is. - Tudod, mi az, hogy démon, ugye ?
Az oszlophoz kötözött fiú félrefordította a fejét, mozgott a szája.
- Démonok - mondta ki elnyújtva a szőke, miközben mutatóujjával a levegőbe rajzolta a szót. - A vallás azt mondja róluk, hogy a pokol lakói, a Sátán szolgálói, mi azonban a Klávéban azokat a gonosz szellemeket értjük alatta, akik a mi dimenziónkon kívülről származnak...
- Elég már, Jace! - szólt a lány.
- Isabelle-nek igaza van - mondta a magasabbik fiú. - Senkinek nincs szüksége sem szemantika-, sem démonológiaórára.
Bolondok - gondolta Clary. - Teljesen elment az eszük.
Jace felemelte a fejét, és elmosolyodott. Volt a gesztusban valami hátbor­zongató, ami azokat a dokumentumfilmeket juttatta Clary eszébe, amiket az oroszlánokról látott a Discoveryn. A nagymacskák éppen így emelték fel a fejüket, és szagoltak bele a levegőbe a zsákmány után kutatva.
- Isabelle és Jace szerint túl sokat beszélek - szólt bizalmaskodó han­gon. - Szerinted is?             
A kék hajú fiú nem felelt. A szája még mindig mozgott. - Tudnék nektek mit mondani - szólalt meg végül - Tudom, hol van Valentiné. Jace Alecre pillantott, aki megvonta a vállát.
- Valentiné a föld alatt van - mondta Jace. - Ez az izé csak szórakozik velünk.
Isabelle gyors fejmozdulattal megigazította a haját. - Öld meg, Jace! -javasolta. - Úgysem fog mondani semmit.
Jace felemelte a kezét, és Clary látta, ahogyan a gyenge fény megvillan a kése pengéjén. A penge furcsán áttetsző volt, tiszta, mint a kristály, éles, mint egy üvegszilánk, a nyelet pedig vörös kövekkel rakták ki.
A megkötözött fiú felhördült. - Valentiné visszatért! - tiltakozott, csuk­lóját a háta mögött szorosan tartó köteléket feszegetve. - Az egész Alvilág tudja... Én is tudom... Elmondhatom nektek, hol van...
Jace jeges tekintete hirtelen felizzott a haragtól. - Az Angyalra mon­dom, ahányszor csak elkapunk egy rohadékot közületek, mind azt állítja, hogy tudja, hol van Valentiné. Nos, mi is tudjuk, hol van. A pokolban. Te meg... - Jace megforgatta a kést a markában; az éle úgy csillogott, mintha tüzesen izzott volna. - Akár utána is mehetsz.
Clary nem tudta tovább türtőztetni magát. - Hagyjátok abba! - kiáltot­ta. - Ezt nem tehetitek!
Jace megpördült a tengelye körül. Annyira meglepődött, hogy a kés ki­csúszott a kezéből, és hangos csattanással zuhant a betonpadlóra. Isabelle és Alec is a hang felé fordultak, arcukra éppen úgy kiült a döbbenet. A kék hajú fiú leesett állal, ernyedten dőlt a kötelékeinek.
Alec szólalt meg először. - Mi ez? - robbant ki belőle, miközben Claryről társaira pillantott, mintha ők tudnák, hogy került oda.
- Egy lány - mondta Jace, aki lassan összeszedte magát. - Nyilván láttál már lányokat, Alec. A húgod, Isabelle is lány. - Közelebb lépett Claryhez, és hunyorogva nézett rá, mint aki nem hisz a szemének. - Egy földi lány -mormogta félig-meddig magának. - És lát bennünket.
- Hát persze, hogy látlak benneteket - felelte Clary. - Nem vagyok vak, tudjátok?
- Jaj, dehogynem vagy az - mondta Jace, és lehajolt, hogy felvegye a kését. - Csak nem tudod. - Felegyenesedett. - De ha azt tudod, mi a jó neked, eltűnsz innen, amilyen gyorsan csak tudsz.
- Nem megyek sehova - vágta rá Clary. - Ha elmennék, megölnétek. - A kék hajú fiúra mutatott.
- Ez igaz - ismerte be Jace, miközben az ujjai között forgatta a kést. - Miért érdekel, hogy megölöm-e vagy sem.
- M... mert... - dadogta Clary - az nem lehet, hogy csak úgy megöljetek embereket.
- Igazad van - mondta Jace. - Embereket nem lehet csak úgy megölni. A kék hajú fiúra mutatott, akinek résnyire szűkült a szeme. Clary arra gondolt, hogy talán elájult. - De ez nem ember, kislány. Talán embernek látszik, és úgy is beszél, mint egy ember, talán még a vére is olyan, mint egy emberé. Igazából viszont egy szörnyeteg.
- Jace! - szólt rá a fiúra Isabelle. – Elég legyen!
- Ti megőrültetek! - jelentette ki Clary, és igyekezett távolabb húzódni Jace-től. - Hívtam a rendőrséget. Bármelyik pillanatban itt lehetnek.
- Hazudik - mondta Alec, de arcára kiült a kétely. - Jace, szerinted... Nem tudta befejezni a mondatot. Ebben a pillanatban a kék hajú fiú egyetlen hatalmas üvöltéssel elszakította kötelékeit, és rávetette magát Jace-re.
A földre zuhantak, és összekapaszkodva hemperegni kezdtek. Ahogy Jace-be kapaszkodott, a kék hajú fiú körmei fémesen csillogtak. Clary hát­rálni kezdett, és el akart futni, de a lába beakadt a vezetékek vetette hurok­ba, és elterült a földön. Minden levegő kiszorult a tüdejéből. Isabelle siko­lya ütötte meg a fülét. Clary a hátára fordult, és azt látta, hogy a kék hajú fiú Jace mellkasán ül. Borotvaéles karmainak hegyén vér csordogált.
Isabelle és Alec feléjük rohantak, a lány egy korbácsot tartott a kezében. A kék hajú fiú kinyújtott karmokkal sújtott Jace felé. Jace felemelt karjával védte magát, de a karmok végigszántottak rajta, és vér fröccsent mindenfe­lé. A kék hajú megint lecsapott - ezúttal azonban a hátán csattant Isabelle korbácsa, és visítva oldalra zuhant.
Fürgén, mint Isabelle korbácsának hegye, Jace ellenfele után gördült. Penge csillant a kezében, amit máris a kék hajú mellkasába süllyesztett. A markolat körül sötét folyadék robbant elő a sebből. A fiú teste ívbe haj­lott, torkából hörgő hangok törtek fel. Jace grimasszal az arcán kászálódott talpra. Véráztatta fekete inge feketébb volt, mint valaha. Lepillantott a lábai előtt vonagló testre, majd lehajolt, és kirántotta a kést. A fegyver markolata sikamlós volt a fekete folyadéktól.
A kék hajú fiú szeme hirtelen tágra nyílt, égő tekintetét Jace-re szegezte. - Hát úgy legyen! Az Elhagyatott magával visz benneteket mind.
Jace mintha vicsorított volna. A fiú a szemeit kezdte forgatni, teste rán­gatózott és vonaglott, majd összegörnyedt, szinte kettéhajolt, aztán egyre kisebb és kisebb lett, amíg teljesen el nem tűnt.
Clary feltápászkodott a földről, és kiszabadította lábát a kábelek fog­ságából. Senki sem figyelt rá. Alec Jace mellé lépett, felhúzta a ruhaujját, s feltehetőleg a sebeket vizsgálta a karján. Clary megfordult, hogy elfusson -csakhogy Isabelle-lel találta szembe magát, aki továbbra is a kezében tartot­ta a korbácsot. Az aranyszíjon sötét folyadék foltjai éktelenkedtek. Isabelle Clary felé suhintott; a korbács rátekeredett a lány csuklójára és szorosan tartotta. Clarynek a lélegzete is elakadt a fájdalomtól és az ijedségtől.
- Ostoba kis mondi - sziszegte Isabelle a fogai között. - Jace meg is halhatott volna miattad.
- Elment az eszed - mondta Clary, és megpróbálta kiszabadítani a kezét. A korbács mélyen a csuklójába vágott. - Mind őrültek vagytok. Minek kép­zelitek magatokat, önkéntes kivégzőosztagnak? A rendőrök...
- A rendőrök általában nem izgatják magukat, ha nem találnak holttes­tet - mondta Jace. A karját szorongatva átküzdötte magát a kusza kábele­ken Claryig. Alec megvetéssel a tekintetében követte.
Clary a test hűlt helyére pillantott, és nem szólt egy szót sem. Még egy vérfolt sem maradt ott - egyáltalán semmi sem utalt rá, hogy a kék hajú fiú valaha létezett.
- Amikor meghalnak, visszatérnek a saját dimenziójukba - mondta Jace. - Már ha érdekek
-Jace - súgta oda Alec. - Vigyázz!
Jace félrehúzta a karját. Arcát vérfoltok tették kísértetiessé. Claryt még mindig egy oroszlánra emlékeztette távol ülő világos szemével és aranyló barnás hajával. - Lát bennünket, Alec - mondta. - Máris túl sokat tud.
- Mégis, mit kéne csinálnom vele? - kérdezte Isabelle.
- Hadd menjen! - felelte Jace csendesen. Isabelle meglepetten, szinte dühösen nézett rá, de nem szállt vitába vele. A korbács visszahúzódott, sza­baddá téve Clary karját. A lány megdörzsölte fájó csuklóját, és azon gon­dolkozott, hogy az ördögbe fog kijutni a szobából.
- Talán magunkkal kéne vinnünk - vetette fel Alec. - Lefogadom, hogy Hodge szívesen elbeszélgetne vele.
- Szó sem lehet róla, hogy elvigyük az Intézetbe - mondta Isabelle. -Mégiscsak egy mondi.
- De tényleg az-e? - kérdezte halkan Jace. Vészjósló higgadtsága rosz-szabb volt, mint Isabelle ingerültsége vagy Alec haragja. - Volt már dolgod démonokkal, kislány? Sétáltál boszorkányokkal, beszéltél az Éjszaka Gyer­mekeivel? Láttál...
- Nem kislány a nevem - vágott közbe Clary. - És fogalmam sincs, mi­ről beszéltek. - Ténylegnincs? - kérdezte egy hang belül. - Láttad, ahogy az a fiú semmivé lesz. Jace nem őrült. Csak szeretnéd, ha az lenne. - Nem hiszek a... démonokban, vagy akármi az, amit...
- Clary? - Simon hangja volt. A lány megpördült a tengelye körül. A fiú a raktárhelyiség ajtajában állt. Vele volt az egyik tagbaszakadt kidobó is, aki korábban a vendégek kezét pecsételte a bejáratnál. - Jól vagy? - Si­mon hunyorgott a félhomályban. - Mit csinálsz itt egyedül? Mi történt azokkal a fiúkkal? Tudod, akiknél a kés volt. Clary a barátjára meredt, az­tán a válla fölött hátrapillantott, ahol Alec állt, meg Jace a véres ingében, késsel a kezében. A fiú vigyorogva nézett vissza rá, és félig-meddig sajnál­kozó tekintettel megvonta a vállát. Úgy tűnt, egyáltalán nincs meglepve,
Simon meg a kidobó nem látja őket. Valamiért Clary sem csodálkozott. Lassan Simon felé fordult. Tudta, hogy barátja szemébe kell néznie ott a nyirkos helyiség közepén állva, fényes műanyagba burkolt kábelekbe tekeredett lábbal. - Azt hittem, bejöttek ide - mondta bizonytalanul. - Viszont a jelek szerint nincsenek itt. Bocsánat.
- Simon láthatólag már nem aggódott, inkább kellemetlenül érezte magát, a kidobó viszont határozottan bosszúsnak tűnt. - Tévedtem. A háta mögött Isabelle kuncogni kezdett.
- Nem hiszem el - hajtogatta makacsul Simon, miközben a járdaszegély mellett Clary kétségbeesetten igyekezett leinteni egy taxit. Az utcaseprők végigmentek az Orchardon, amíg ők bent voltak a klubban, és az aszfalt feketén csillogott az olajos víztől.
- Tudom - bólintott a lány. - Az ember azt gondolná, hogy van itt egy csomó taxi. Hova megy mindenki vasárnap éjfélkor? - Simon felé fordult, és megvonta a vállát. - Gondolod, hogy Houstonban több szerencsénk lenne?
- A taxikkal nem - felelte Simon. - Azt nem hiszem el, amit mondasz. Nem hiszem el, hogy azok a fiúk a késekkel csak úgy eltűntek.
Clary felsóhajtott. - Talán nem is voltak ott fiúk késekkel, Simon. Talán csak képzeltem az egészet.
- Kizárt dolog. - Simon a feje fölé emelte a kezét, de a közeledő taxik elhúztak mellettük, és piszkos vízzel fröcskölték le. - Láttam az arcodat, amikor bementem abba a raktárba. Úgy néztél ki, mint aki komolyan be­ijedt. Mintha szellemet láttál volna.
Clary Jace-re gondolt, az oroszlánéra hasonlító szemével, aztán a csukló­jára pillantott, ahol vékony vörös csík maradt Isabelle korbácsa után. Nem, nem szellemet - gondolta. - Valami annál is furcsábbat.
- Egyszerűen tévedtem - mondta fáradtan. Maga sem tudta, miért nem mondja el a fiúnak az igazat. Kivéve, hogy Simon azt hinné, teljesen elment az esze. És persze abban, ami történt, volt valami - valami a Jace kése körül felbugyogó vérben, valami a fiú hangjában, amikor azt kérdezte, hogy be­szélt-e már az Éjszaka Gyermekeivel -, amit meg akart tartani magának.
- Hát igen kínos egy tévedés volt - állapította meg Simon. Hátrapil­lantott a klubra, ahol még mindig majdnem a sarokig ért a bebocsáttatásra várók keskeny sora. - Kétlem, hogy még egyszer beengednek bennünket a Pandemoniumba.
- Mit érdekel az téged? Gyűlölöd a Pandemoniumot. - Clary megint felemelte a kezét, ahogyan a sárga folt kibontakozott előttük a ködből. A taxi ezúttal csikorogva fékezett előttük; a sofőr úgy tenyerelt bele a dudá­ba, mintha csak magára kellett volna vonnia a figyelmüket.
- Végre szerencsénk van. - Simon felrántotta a kocsi ajtaját, és becsusz-szant a műanyag bevonatú hátsó ülésre. Clary követte, és beszívta a New York-i taxik áporodott cigarettafüsttől, a bőr és a hajlakk szagától nehéz, jellegzetes levegőjét. - Brooklynba megyünk - mondta Simon a sofőrnek, aztán Claryhez fordult. - Figyelj, tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, ugye?
Clary habozott egy pillanatig, aztán bólintott. - Persze, Simon. Tu­dom.
Becsapta maga után a kocsi ajtaját, és a taxi nekivágott az éjszakának.

 

 

 

 

 

 

 

 

2 Titkok és hazugságok

 


A SÖTÉTSÉG HERCEGE TOVAVAGTATOTTfekete táltosa hátán, koromszín kö­penye lebegett a háta mögött. Szőkefürtjeit arany diadém fogta össze, megnye­rő arcára szigorú kifejezés költözött a csata hevében...
- A karja meg pont úgy nézett ki, mint egy padlizsán - dünnyögte az orra alatt bosszúsan Clary. Egyszerűen képtelen volt rajzolni. Hangos sóhajjal letépte a tömb tetejéről a rajzlapot, összegyűrte, és szobája narancs­színű falához vágta. A padló máris tele volt elhajított papírgalacsinokkal, ami minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy Clary hiába reményke­dett, elhagyta az ihlet. A lány ezredszerre is azt kívánta, hogy bár kicsit job­ban hasonlítana az édesanyjára. Minden, amit Jocelyn Fray valaha rajzolt, festett vagy csak a papírra firkantott, gyönyörű volt, és láthatólag semmiféle erőfeszítésébe nem került.
Clary kihúzta a fejhallgatóját - a dal közepén hallgattatva el a Stepping Razort -, és megdörzsölte fájó halántékát. Csak ekkor jutott el a tudatáig az éles zaj, amivel a telefon csörgése visszhangzott a szobában. A rajztömböt az ágyra dobta, talpra ugrott, és átrohant a nappaliba, ahol az ajtó melletti kisasztalon állt a régi típusú vörös telefon.
- Clarissa Fray-jel beszélek? - A hang a vonal túloldalán ismerősnek tűnt, bár Clary nem tudta egyből azonosítani.
Idegesen csavargatta a telefonzsinórt az ujjai körül. - Igeeen?
- Szia, az egyik késelő huligán vagyok, akivel tegnap este találkoztál a Pandemoniumban. Attól tartok, nem tettem rád túl jó benyomást, és kí­váncsi voltam, adnál-e egy esélyt, hogy helyrehozzam...
- SIMON! - Clary eltartotta a kagylót a fülétől, ahogy a fiú hangos nevetésben tört ki. - Nem vagy vicces.
- Dehogynem. Csak neked nincs humorérzéked.
- Hülye. - Clary sóhajtott, és nekidőlt a falnak. - Nem nevetnél, ha itt lettél volna, amikor tegnap este hazajöttem.
- Miért nem?
- Anyám miatt. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy olyan későn értem haza. Aggódott. Jól összevesztünk.
- Miért? Nem a mi hibánk, hogy akkora volt a forgalom! - tiltakozott Simon. Két idősebb testvére is volt, és igen kényes volt a családban történő igazságtalanságokra.
- Igen, persze, de hát ő nem így látja. Csalódást okoztam neki, becsap­tam, aggódnia kellett miattam, blablabla. Én vagyok az ő keresztje - mond­ta Clary, és éppen csak egy pici bűntudatot érzett, ahogy gunyorosan elis­mételte anyja szavait.
- Szóval szobafogság? - kérdezte Simon, a kelleténél valamivel hangosabban.
Clary hallotta a hangok kavalkádját a fiú háta mögött; emberek igye­keztek túlbeszélni egymást. - Még nem tudom - mondta. - Anya reggel elment Luké-kal, és még nem jöttek vissza. - Különben hol vagy? Ericnél?
- Igen. Most fejeztük be a próbát. - Cintányér csörrent Simon mögött. Clary összerezzent. - Eric este verseket fog felolvasni Java Jonesnál - foly­tatta Simon. A Java Jones egy kávézó volt, egészen közel Clary lakásához, ahol alkalomadtán élőzene szólt esténként. - Az egész zenekar elmegy, hogy tapsoljunk neki. Akarsz jönni?
- Persze, mehetek? - Clary elhallgatott egy pillanatra, és idegesen rán-i;.iiia a telefon zsinórját. - Várj, mégsem.
- Kussoljatok már, gyerekek, jó? - kiáltotta Simon. Hangja távolról érkezett, amiből Clary tudta, hogy eltartotta a szájától a telefont. Egyetlen pillanattal később a fiú már ismét ráfigyelt. - Most akkor igen vagy nem? - kérdezte bizonytalanul.
- Nem is tudom. - Clary az ajkába harapott. - Anyám még mindig ha­ragszik rám a tegnap este miatt. Nem biztos, hogy jó ötlet lenne kiakasztani azzal, hogy újabb buliba kéretkedem. Ha bajba kerülök, hát nem érné meg Eric vacak versei miatt.
- Ugyan már, nem olyan borzasztóak - mondta Simon. Eric a szomszédja volt, és réges-régóta jól ismerték egymást. Nem voltak olyan közeli barátok, mint Claryvel, de gólyakorukban Eric barátaival, Matt-tel és Kirkkel együtt alapítottak egy rockzenekart. Kitartóan gyakoroltak Eric szüleinek garázsában minden áldott héten. - Aztán meg ez nem is buli - tette hozzá Simon. - Egy felolvasóestről van szó, közel a lakásotokhoz. Nem valami orgiára hívlak Hobokenben. Anyukád is eljöhet, ha akar.
- ORGIA HOBOKENBEN! - hallotta Clary, ahogyan valaki, talán Eric, felkiált a háttérben. Megint cintányér csordult. Elképzelte, ahogy any­ja Eric verseit hallgatja, és végigfutott a hátán a hideg.
- Nem tudom. Ha mind megjelentek itt, szerintem teljesen kiakad.
- Akkor egyedül jövök. Benézek érted, aztán együtt átsétálunk, és ott találkozunk a többiekkel. Anyukád sem fogja bánni. Szeret engem.
Clarynek nevetnie kellett. - Ez is csak a kétes ízlését bizonyítja, ha en­gem kérdezel.
- Senki sem kérdezett. - Zenésztársai ordítozásától kísérve Simon bon­totta a vonalat.
Clary is letette a kagylót, és körbepillantott a nappaliban. Mindenhon­nan anyja művészi hajlamának bizonyítékai néztek vissza rá a sötétvörös kanapén felhalmozott, kézzel varrt bársony díszpárnáktól a falakon lógó gondosan bekeretezett festményekig. A festmények főleg tájképek voltak: Manhattan belvárosának aranyló fényben úszó kanyargós utcái; a Prospect Park télen a csipkeszerű fehér jégréteggel borított szürke pocsolyákkal.
A kandallópárkányon Clary édesapjának bekeretezett fényképe állt. Mélázó tekintetű, világos hajú féríi volt, szeme sarkában a sok nevetésről árulkodó ráncokkal. Katona volt, és számtalan kitüntetést kapott, amikor a világ túlfelén szolgált. Néhány medált Jocelyn egy kis dobozban tartott az ágya mellett. Nem mintha ezek megóvták volna Jonathan Clarkot, amikor Albany mellett belerohant egy fába az autójával, és meghalt, még mielőtt a lánya egyáltalán megszületett volna.
Férje halála után Jocelyn megint a lánykori nevét kezdte használni. Soha nem beszélt Clarynek az apjáról, de a dobozt, amelyikben még a férfi nevé­nek kezdőbetűit - J. C. - is belevésték, az ágya mellett tartotta. A kitün­tetések mellett volt néhány fénykép is, egy jegygyűrű meg egyetlen szőke hajfürt. Jocelyn néha elővette a dobozt, kinyitotta, és gyengéden a kezébe vette a hajfürtöt, mielőtt visszatette volna a helyére.
A kulcs csörgése a bejárati ajtó zárjában kizökkentette az elmélkedésből Clary-t. Gyorsan végignyúlt a kanapén, és megpróbált úgy tenni, mintha teljesen belemerült volna az egyik ponyvába, amit anyja hagyott elöl az asz­talon. Jocelyn az olvasást szent időtöltésnek tekintette, és általában nem zavarta meg Claryt, ha könyv volt a kezében, még azért sem, hogy össze­veszhessen vele.
Az ajtó hangos csattanással vágódott ki, és Luké lépett be, megrakva va­lami nagy kartonokkal. Amikor letette őket, kiderült, hogy laposra hajto­gatott dobozokat hozott magával. A férfi felegyenesedett, és mosolyogva fordult Clary felé.
- Jó napot. Luké bá... Szia, Luké - mondta a lány. A férfi úgy egy éve megkérte, hogy ne szólítsa Luké bácsinak, mert attól öregnek érzi magát, meg amúgy is a Tamás bátya kunyhóját juttatja eszébe. Aztán, emlékeztette finomán Claryt, nem is igazán a bácsikája, csak anyja egyik legközelebbi barátja, aki születése óta jól ismeri. - Hol van Anya?
- Próbál leparkolni a teherautóval - mondta Luké, és hangos nyögéssel kiegyenesedett. A szokásos öltözékét viselte: kopott farmert, flanelinget, meg egy görbe, aranykeretes szemüveget, ami határozottan ferdén ült az orrán. - Mit is szoktál mondani, miért nincs ebben az épületben lift?
- Mert öreg és karaktere van - vágta rá kapásból Clary. Luké elvigyoro­dott. - Mire kellenek a dobozok? - kérdezte a lány.
A férfi arcáról eltűnt a mosoly. - Anyukád össze akar pakolni egypár dolgot - mondta, és igyekezett kerülni Clary tekintetét.
- Milyen dolgot? - kérdezte Clary.
Luké könnyed kézmozdulattal elhessegette a kérdést. - Fölösleges hol­mikat, amik összevissza hevernek a házban. Útban vannak. Tudod, hogy soha nem dob ki semmit. Szóval, mit csinálsz? Tanulsz? - Kivette a könyvet Clary kezéből, és hangosan olvasni kezdett: - A világban még ma is nyü­zsögnek olyan teremtmények, akiktől egy földhözragadtabb gondolkodásmód szabadulni igyekezett. Tündérek és koboldok, szellemek és démonok járnak most is közöttünk... - Leengedte a könyvet, és szemüvege fölött méregette a lányt. - Ez az iskolába kell?
- Az arany faág? Nem. Az iskola csak hetek múlva kezdődik. - Clary visszavette a könyvet a férfitól. - Anyáé.
- Volt egy olyan érzésem.
A lány az asztalra dobta a könyvet. - Luké?
- Hm? - A férfi már meg is feledkezett a könyvről, és a kandalló mel­lett álló szerszámosládában kutakodott. - A, itt van. - Előhorgászott egy narancssárga műanyag ragasztópisztolyt, és határozott elégedettség­gel szemlélte.
- Mit csinálnál, ha látnál valamit, amit senki más nem?
A szerszám kiesett Luké kezéből, és a kandalló kövének ütődött. A férfi lehajolt, hogy felvegye, és rá sem pillantott Claryre.
- Arra gondolsz, hogy ha én lennék az egyetlen tanúja egy bűnténynek vagy valami ilyesmi ?
- Nem, úgy értem, ha lenne körülötted egy csomó ember, de egyedül te látnál valamit. Mintha láthatatlan lenne mindenkinek rajtad kívül.
Luké habozva nézett vissza rá. Még mindig térden állt, s a kezében tar­totta a behorpadt ragasztópisztolyt.
- Tudom, hogy őrültségnek hangzik - tapogatózott óvatosan Clary -, de...
A férfi megfordult. Kék szeme pillantása nyilvánvaló ragaszkodással ál­lapodott meg a lányon. - Clary, te is művész vagy, mint édesanyád. Ez azt jelenti, hogy a magad módján látod a világot, ahogyan más ember nem. Ez egy ajándék, hogy megláthatod a szépséget és a borzalmat a hétköznapi dolgokban. Ettől még nem vagy őrült... csak más. Semmi baj nincs azzal, ha valaki más.
Clary felhúzta a lábát, és a térdére fektette az állát. Lelki szemei előtt látta a raktárhelyiséget, Isabelle aranykorbácsát, a kék hajú fiú haláltusáját és Jace halványbarna szemét. A szépséget és a borzalmat.
- Gondolod, hogy apámból is művész lett volna, ha nem hal meg? - kérdeztem.
Luké meglepetten nézett a lányra. Mielőtt válaszolhatott volna, ki­vágódott az ajtó, és Clary édesanyja rontott a szobába; lábbelije sarka hangosan csattogott a lakkozott fapadlón. Luké kezébe nyomta a csörgő kocsikulcsokat, aztán a lánya felé fordult.
Jocelyn Fray karcsú, alacsony nő volt, haja néhány árnyalattal sötétebb vörös, mint Claryé és kétszer olyan hosszú. Most éppen szoros kontyba csa­varta, amibe egy grafitceruzát tűzött, hogy összetartsa. Festékfoltos overallt visch levendulaszínű pólója fölött, barna túrabakancsa talpa csikorgott az olajfestéktől.
Az emberek mindig azt mondták Clarynek, hogy' éppen úgy néz ki, mint az anyja, ő maga azonban nem látta a hasonlóságot. Egyes-egyedül az alakjukat lehetett összevetni: mindketten karcsúak voltak, kis mellekkel és keskeny csípővel. Clary tudta, hogy egyáltalán nem olyan szép, mint az anyja. A szépséghez sudárnak és magasnak kell lenni. Aki olyan alacsony, mint Clary, alig több mint 150 centi magas, az legfeljebb aranyos lehetett. Nem csinos vagy szép, csak aranyos. Adjuk még hozzá a répaszínű hajat meg a csupa szeplő arcot, és máris ő volt Pöttyös Panni édesanyja, a Barbie baba mellett.
Jocelynnek még a járása is kecses volt, ami elég volt hozzá, hogy a férfiak megforduljanak utána az utcán. Clary ezzel szemben folyton megbotlott a saját lábában. Kizárólag akkor fordultak utána az emberek, ha a lépcsőn lefelé tartva eltaknyolt és lezuhant mellettük.
- Köszönöm, hogy felhoztad a dobozokat - mondta Clary anyja Luké­nak, és rámosolygott a férfira. Az nem viszonozta a mosolyt. Clary gyom­ra kellemetlenül összerándult. Nyilvánvalóan készülődött valami. - Bocs, hogy ilyen sokáig tartott leparkolni. Legalább egymillióan próbálnak ma helyet keresni...
- Anya? - szakította félbe Clary. - Mire kellenek azok a dobozok?
Jocelyn az ajkába harapott. Luké vetett egy gyors oldalpillantást a lány­ra, és némán biztatta Jocelynt, hogy álljon elő a farbával. A nő kapkodó csuklómozdulattal a füle mögé söpört egy kósza hajfürtöt, és letelepedett lánya mellé a kanapéra.
Közelről már látszott, Jocelyn milyen fáradt. Sötét félholdak ültek a sze­me alá, szemhéja félárbocra ereszkedett a kialvatlanságtól.
- A tegnap estéről van szó? - kérdezte Clary.
- Nem - mondta gyorsan Jocelyn, aztán habozni kezdett. - Legföljebb egy kicsit. Ami tegnap este történt, annak nem szabadott volna előfordul­nia. Te is tudod.
- És már bocsánatot is kértem. Mi ez az egész? Ha szobafogság lesz be­lőle, essünk túl rajta.
- Nem lesz belőle szobafogság - mondta Jocelyn. A hangjából áradt a feszültség. Luke-ra nézett, aki megrázta a fejét.
- Csak mondd el neki, Jocelyn! - biztatta a nőt.
- Megtennétek, hogy nem beszéltek rólam úgy, mintha itt sem len­nék? - szólt közbe Clary dühösen. - És mi az, hogy mondja el nekem? Mit mondjon el?
Jocelyn kifújta a levegőt. - Nyaralni megyünk.
Luké tekintete egyszerre üres lett, mint a vászon, amiről letörölték a fes­téket.
Clary megrázta a fejét. - Ennyi az egész? Nyaralni mentek? - Nekidőlt a párnáknak. - Föl nem fogom, mire ez a nagy felhajtás.
- Szerintem nem érted. Úgy értem, mind elmegyünk. Hárman. Te, én és Luke. A farmra.
- Ó! - Clary Luke-ra pillantott, de a férfi karba font kézzel és összeszo­rított szájjal bámult kifelé az ablakon. A lány nem értette, mi zaklatta fel ennyire. Luke imádta az öreg vidéki házat New York állam távoli szegleté­ben - maga vette, aztán maga állította helyre tíz évvel korábban, és amikor csak tudott, elment oda. - Mennyi ideig?
- A nyár végéig - mondta Jocelyn. - Azért hoztam a dobozokat, hogy bepakolhasd a könyveket meg a festőholmikat, amiket magaddal akarsz hozni...
- A nyár végéig? - Clary felháborodásában egészen kihúzta magát. -Az nem lehet. Anya. Nekem terveim vannak. Simonnal iskolakezdési bulit akartunk rendezni, meg van egy csomó találkozóm a festőcsoportommal, tíz órám Tischnél...
- Tischt sajnálom. A többit viszont le lehet mondani. Simon meg fogja érteni, és a festőcsoportod is.
Clary hallotta a kérlelhetetlenségét anyja hangjában, és csak most esett le neki, hogy komolyan beszél. - De kifizettem azokat az órákat! Egész év­ben spóroltam rájuk. Megígérted! - Luke felé fordult. - Mondd meg neki! Mondd meg neki, hogy ez igazságtalan!
Luke nem fordult el az ablaktól, bár egy izom megrándult az állkapcsá­ban. - Ő az anyád. Neki kell döntenie.
- Nem értem. - Clary visszafordult Jocelynhez. - Miért?
- El kell tűnnöm innen, Clary - felelte az anyja reszkető szájjal. - Bé­kére és nyugalomra van szükségem, hogy festhessek. És pénzzel sem állunk valami jól...
- Akkor adj el néhányat Apa részvényeiből! - mondta dühösen Clary. - Máskor azt szoktad csinálni, nem?
Jocelyn hátrébb húzódott. - Ez aligha fair.
- Figyelj, menjetek, ha menni akartok. Nem érdekel. Itt maradok nélkü­letek. Dolgozhatok. Szerzek munkát a Starbucksban vagy valami. Simon szerint mindig vesznek fel embereket. Elég idős vagyok hozzá, hogy gon­doskodjam magarnról.
- Nem! - Jocelyn hangja olyan éles volt, hogy Clary összerezzent. - Megadom a festészetórák árát. De velünk jössz. Nem te döntőd el. Túl fiatal vagy, hogy egyedül itthon maradj. Akármi is történhet.
- Például mi? Mi történne? - akarta tudni Clary.
Csörömpölés hallatszott. A lány odakapta a fejét, és meglepetten látta, hogy Luke felborított egyet a falnak támasztott bekeretezett fényképek közül. Ahogy visszatette a helyére, határozottan bosszúsnak látszott. Mi­után megint felegyenesedett, száját komor vonallá préselte össze. - Elme­gyek.
Jocelyn az ajkába harapott. - Várj! - A férfi után sietett, és abban a pilla­natban ért mellé, amikor az a kilincsért nyúlt. Clarynek, aki a kanapén ülve hegyezte a fülét, sikerült kihallgatnia anyja feszült suttogását. - ...Bane ­mondta Jocelyn. - Három hete egyfolytában próbálom hívni. A hangpos­tája szerint Tanzániában van. Mit tudnék csinálni? '
-Jocelyn - Luke megrázta a fejét -, nem rohangálhatsz hozzá örökké.
-De Clary..
- Ö nem Jonathan - súgta Luke. - Te nem vagy ugyanaz az ember, ami­óta megtörtént, de Clary nem Jonathan.
Mi köze ehhez apámnak? - csodálkozott Clary.
- Nem zárhatom be a lakásba, hogy ki se tehesse a lábát. Nem fogja eltűrni.
- Hát persze hogy nem fogja! - Luke komolyan dühösnek tűnt. - Nem háziállat, hanem egy tinédzser. Majdnem felnőtt.
- Ha nem lennénk a városban...
- Beszélj vele, Jocelyn! - Luke hangja határozott volt. - Komolyan gon­dolom. - A kilincs után nyúlt, de egyszerre kivágódott az ajtó, és Jocelyn riadtan sikoltott fel.
- Jézusom! - kiáltotta Luke.
- A, igazából csak én vagyok - mondta Simon. - Bár már többen mond­ták, hogy elképesztő, mennyire hasonlítunk. - A küszöbön állva intett Clarynek. - Kész vagy?
Jocelyn elvette a kezét a szája elől. - Simon, hallgatóztál? Simon hunyorgott. - Nem, csak most értem ide. - Jocelyn sápadt arcá­ról Luke komor képére pillantott. - Valami nem stimmel? Menjek el?
- Semmi gond - mondta Luke. - Azt hiszem, itt végeztünk. - Félretolta Simont, és máris sebesen dübörgött lefelé a lépcsőn. Pár pillanattal később becsapódott a lenti ajtó.    
- Visszajöhetek később - mondta a fiú. - Tényleg, nem lenne gond.
- Talán tényleg az volna... - kezdte Jocelyn, de Clary máris talpon volt.
- Felejtsd el, Simon! Elmegyünk - mondta, és lekapta a tarisznyáját az ajtó melletti fogasról. Átvetette a vállán, és égő tekintettel meredt az any­jára. - Majd jövök.
Jocelyn az ajkába harapott. - Clary, nem gondolod, hogy ezt meg kéne beszélnünk?  
- Rengeteg időnk lesz beszélni, amíg nyaralunk - szólt Clary epésen, és elégedetten állapította meg, hogy anyja összerezzen. - Ne várj meg ébren! -tette hozzá, aztán megragadta Simon karját, és kivonszolta magával az ajtón.
A fiú megvetette a lábát, és válla fölött bocsánatkérően pillantott vissza Clary anyjára, aki egészen kicsinek és elhagyatottnak tűnt, ahogy szorosan összefűzött ujjakkal állt az ajtóban. - Viszlát, Mrs. Fray! - kiáltotta hátra. - Kellemes estét!
- Ó, hallgass már el, Simon! - csattant fel Clary, és becsapta maguk mö­gött az ajtót, ezzel el is hallgattatva édesanyját.
- Jézusom, ember, ne tépd le a karomat! - tiltakozott Simon, miközben Clary lefelé rángatta a lépcsőn. A lány zöld szandálja minden egyes dühös lépésénél hangosan csattant a kövön. Egy pillanatra visszanézett, félig-med­dig arra számítva, hogy anyja a lépcsőfordulóban állva haragosan mered utánuk, de a lakás ajtaja csukva maradt.
- Ne haragudj! - mormogta Clary, és elengedte a fiú csuklóját. A lépcső alján végül megállt, tarisznyája a csípőjének ütődött.
Claryék barna homokkőből épült háza - mint szinte az összes épület a környéken - valaha teljes egészében egy vagyonos család tulajdona volt. Korábbi pompájának maradványai még mindig megmutatkoztak az ívelt lépcsőházban, a törtmárvány padlón meg az égre nyíló széles tetőablakon. A házban időközben különálló lakásokat alakítottak ki, és a háromszintes épületen Clary meg az édesanyja most a földszinten lakó idős hölggyel osz­tozott, aki jósdát nyitott a maga lakásában. Szinte soha nem dugta ki az orrát, bár vendégek csak ritkán jöttek hozzá. Az ajtajára erősített aranyszí­nű tábla tanúsága szerint ő volt MADAME DOROTHEA, LÁTNÓK ÉS PRÓFÉTA.
A félig nyitva álló ajtón át tömjén sűrű, édes illata áradt a lépcsőházba. Clary mély mormogást hallott odabentről.
- Jó látni, hogy így virágzik nála az üzlet - mondta Simon. - Nem könnyű mostanság egy prófétának munkát szerezni.
- Muszáj állandóan ilyen gunyorosnak lenned? - csattant fel Clary. Simon hátrahőkölt. - Azt hittem, szereted, ha szellemes és ironikus va­gyok.
Clary éppen válaszolt volna, amikor kivágódott Madame Dorothea ajta­ja, és egy férfi lépett ki rajta. Magas volt, juharszirup színű bőrrel, macská­éra emlékeztető aranyló zöld szempárral és bozontos fekete hajjal. Hegyes, fehér fogak kerültek elő, ahogy megvillantotta vakító mosolyát a lány felé.
Clary hirtelen megszédült; egy pillanatig határozottan úgy érezte, hogy rögtön el fog ájulni.
Simon aggódva mérte végig. - Jól vagy ? Úgy nézel ki, mint aki mindjárt kifekszik.   
A lány pislogva nézett vissza rá. - Mi ? Nem, semmi baj.
De a srác nem úgy festett, mint aki hajlandó annyiban hagyni. - Olyan vagy, mintha szellemet láttál volna.
Clary megrázta a fejét. Az emlék, hogy látott valamit, eljátszadozott vele, de amikor koncentrálni próbált, úgy folyt tova, mint a víz. - Semmi. Azt hittem, Dorothea macskáját látom, de úgy tűnik, tévedtem. - Simon rá­meredt. - Tegnap óta nem ettem semmit - tette hozzá a lány védekezőleg. - Azt hiszem, nem vagyok csúcsformában.
A fiú átkarolta Clary vállát. - Gyere, meghívlak valami kajára.
- Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy így viselkedik - mondta Clary negyedszer, miközben egy kóbor guacamole-darabot üldözött a nacho he­gyével a tányérján. Egy környékbeli mexikói kajáldában voltak, amit Nacho Mamának hívtak, és alig volt több egy lyuknál a falban. - Mintha nem lett volna éppen elég pocsék, hogy minden második héten szobafogságra ítélt. Most meg száműzetésbe vonulhatok a nyár hátralevő részére.
- Tudod, hogy anyukádra néha rájönnek ilyenek - mondta Simon. - Olyan természetes nála, mint a levegővétel. - A lányra vigyorgott zöldséges burritója mögül.
- Ó, persze, csinálj úgy, mintha vicces lenne - torkollta le Clary. - Nem téged rángatnak el a semmi közepére. Isten tudja, milyen hosszú időre...
- Clary - szakította félbe a tirádát Simon -, nem rám haragszol. Aztán meg nem maradsz ott örökre.
- Honnan tudod?
- Ismerem anyukádat - mondta a fiú rövid szünet után. - Úgy értem, mi ketten barátok vagyunk már... Mennyi is? Tíz éve? Tudom, hogy néha ilyen. Meg fogja gondolni magát.
Clary felvett egy csípős paprikát a tányérjáról, és elgondolkodva játsza­dozott vele. - De tényleg így van-e? - szólalt meg. - Úgy értem, tényleg ismered-e? Néha szeretném tudni, hogy ismeri-e egyáltalán valaki.
Simon hunyorogva nézett vissza rá. - Nem tudlak követni.
Clary levegőt szívott be, hogy lehűtse égő száját. - Úgy értem, soha nem beszél magáról. Semmit sem tudok a gyerekkoráról, a családjáról vagy arról, hogyan találkozott apámmal. Még esküvői képeik sincsenek. Olyan, mint­ha nem is élt volna, mielőtt megszülettem. Mindig ezt mondja, amikor kér­dezni próbálok valamit.
-Ó! - Simon vágott egy grimaszt. - Ez édes.
- Nem, nem az. Fura. Fura, hogy semmit nem tudok a nagyszüleimről. Vagyis azt tudom, hogy apám szülei nem voltak oda anyámért, de tényleg annyira rémesek lehettek? Miféle emberek azok, akik nem is akarják látni az unokájukat?
- Talán anyád utálja őket. Lehet, hogy bántották vagy valami - vetette föl Simon. - Ott vannak rajta azok a sebhelyek. Clarynek fennakadt a szeme. - Micsodák vannak rajta? Simon lenyelt egy nagy falat burritót. - Azok a pici sebhelyek. Végig a hátán meg a karjain. Láttam anyádat fürdőruhában, az a helyzet.
- Soha nem vettem észre semmilyen sebhelyet - mondta határozottan Clary. - Szerintem képzelődsz.
Simon a lány szemébe nézett, és mintha éppen mondani akart volna valamit, amikor Clary tarisznyájának mélyén erőszakosan lármázni kezdett a mobiltele­fon. Clary előhalászta, és a kijelzőn hunyorgó számokra meredt. - Anyám az.
- Azt láttam már az arcodon is. Beszélsz vele?
- Egyelőre nem - felelte Clary az ismerős bűntudattal a gyomrában, ahogy a telefon abbahagyta a csöngést, és a hangposta felvette. - Nem aka­rok veszekedni vele.
- Nálam mindig alhatsz - mondta Simon. - Ahányszor csak akarsz.
- Azért előbb megvárom, hogy lehiggad-e. - Clary megnyomta a hang­posta gombját a telefonján. Anyja hangja feszültnek tűnt, de láthatólag igyekezett könnyed maradni. - Kicsim, sajnálom, hogy úgy neked estem ezzel a nyaralással. Gyere haza, és megbeszéljük. - Clary kinyomta a tele­font, mielőtt az üzenetnek vége lett volna, amitől csak még erősebb bűntu­data támadt. - Meg akarja beszélni.
- Te akarsz beszélni vele?
- Nem is tudom. - Clary megdörzsölte a szemét a keze fejével. - Még mindig el akarsz menni arra a felolvasásra?
- Megígértem, hogy ott leszek.
Clary felállt, és hátratolta a székét. - Akkor veled megyek. Anyámat majd felhívom, ha vége lesz. - A tarisznya pántja lecsúszott a karján. Simon szórakozottan tolta vissza a helyére, ujjai egy pillanatra eljátszadoztak a lány csupasz bőrén. , ;
Odakint olyan nyirkos volt a levegő, hogy a páracseppek összeborzolták Clary haját, Simon kék pólóját pedig hozzátapasztották a hátához. - És mi a helyzet a zenekarral? - kérdezte a lány. - Történt valami érdekes? Nagy volt a kiabálás a háttérben, amikor az előbb beszéltünk.
Simon arca felderült. - Fantasztikusan állnak a dolgok - mondta. -Matt azt mondja, ismer valakit, aki tud nekünk szervezni egy koncertet a Scrap bárban. Most megint nevet próbálunk találni magunknak.
- Igen? - Clary elrejtett egy mosolyt. Simon bandája soha semmilyen zenét nem produkált. Általában Simonéknál ültek a nappaliban, és azon vitatkoztak, hogy milyen nevet meg lógót válasszanak a zenekarnak. A lány néha azon gondolkozott, hogy egyáltalán tud-e valamelyikük bármilyen hangszeren játszani. - Milyen ötleteitek vannak?
- A Tengeri Zöldség Összeesküvés és a Sziklaszilárd Panda között pró­bálunk dönteni.
Clary megrázta a fejét. - Egyik rémesebb, mint a másik.
- Eric a Nyugágy Krízist javasolta.
- Talán Eric maradhatna inkább a számítógépes játékoknak. -De akkor kereshetnénk egy új dobost.
- Ó, szóval Eric dobol? Azt hittem, csak pénzt lejmol tőletek, és a suli­ban azzal próbálja levenni a lányokat a lábukról, hogy benne van egy zene­karban.
- Á, dehogy - közölte lazán Simon. - Eric új életet kezdett. Barátnője van. Már három hónapja együtt járnak.
- Gyakorlatilag házasok - mondta Clary, és kikerült egy babakocsit toló párt; a kislány haját sárga műanyag csat fogta össze, és egy tündérbabát szo­rongatott aranycsíkos zafírszárnyakkal. Clary a szeme sarkából egy pillanat­ra úgy látta, mintha a szárnyak megrebbentek volna. Gyorsan elfordította a fejét.
- Ami azt jelenti - folytatta Simon -, hogy én vagyok a banda utolsó olyan tagja, akinek nincsen barátnője. Pedig ugye pont ez a poén abban, hogy az embernek zenekara van. Hogy csajokat szerezzen.
- Azt hittem, a zene a lényeg. - Egy férfi, bottal a kezében, a Berkely Street felé bicegett. Clary inkább a másik irányba nézett; attól félt, hogy ha bárkit is túl sokáig figyel, az illető szárnyakat vagy plusz karokat növeszt, esetleg villás nyelvet, amilyen egy kígyóé. - Különben is, kit érdekel, hogy van-e barátnőd?
- Engem - közölte Simon komoran. - Nemsokára mindenkinek lesz barátnője, csak nekem meg Wendellnek, az iskolai gondnoknak nem. Ö meg bűzlik a fertőtlenítőtől.
- Legalább biztosan tudod, hogy ő még szabad. Simon metsző pillantást vetett a lányra. - Nem vicces, Fray.
- Aztán meg mindig ott van a tangás Sheila Barbarino - vetette fel Clary. Sheila mögött ült matekórán kilencedikben. Ahányszor csak leejtette a ceru­záját, ami bizony gyakran előfordult, Clarynek alkalma nyílt megpillantani a lány fehérneműjét, amint kivülant a különlegesen kurta farmer dereka fölül.
- Ő az, akivel Eric három hónapja jár - közölte Simon. - Közben meg azt tanácsolta, hogy döntsem el, melyik csajnak van a legdögösebb cicije a suliban, és az első nap rögtön hívjam el randizni.
- Eric egy szexista disznó - mondta Clary, és hirtelen nem is akarta tud­ni, melyik csajnak van Simon szerint a legdögösebb cicije a suliban. - Talán az lenne a legjobb, ha Szexista Disznók lenne a banda neve.
- Van egy csengése. - Simon láthatólag nem jött ki a sodrából. Clary vágott egy grimaszt, mire a tarisznyájában megint bömbölni kezdett a tele­fon. Kihalászta a cipzáros zsebből. - Megint anyukád? - kérdezte a fiú.
Clary bólintott. Lelki szemei előtt látta édesanyját, amint magányosan álldogál lakásuk ajtajában. Bűntudat áradt szét a mellkasában.
Simonra pillantott, aki aggódó tekintettel őt figyelte. Olyan ismerős volt az arca, hogy álmában is fel tudta idézni minden egyes vonását. A magá­nyos hetekre gondolt, amiket nélküle kell majd eltöltenie, és visszadobta a telefont a táskájába. - Gyerünk! - mondta. - Lekéssük a felolvasást.

 

 

3 ÁRNYVADÁSZ

 


Mire odaértek Java Joneshoz, Eric már a színpadon volt, és szoro­san lehunyt szemmel előre-hátra ingott a mikrofon előtt. Haja végét, kü­lön erre az alkalomra, rózsaszínre festette. Mögötte Matt, aki úgy nézett ki, mint aki beszívott, ritmustalanul püfölt egy dzsembét.
- Ez óriási szívás lesz - jósolta Clary. Megragadta Simon kabátujját, és az ajtó felé rángatta. - Ha futunk, talán még megmenekülhetünk.
A fiú határozottan rázta meg a fejét. - Milyen ember vagyok, ha nem ál­lom a szavamat? - Kihúzta magát. - Szerzek kávét, ha te meg keresel helyet. Mit kérsz?
- Sima kávét. Feketét... mint a lelkem.
Simon elindult a pult felé, miközben valami olyasmit dünnyögött az orra alatt, hogy amii: most csinál, az sokkal, de sokkal jobb dolog, mint amit va­laha is tett azelőtt. Clary nekiállt helyet keríteni maguknak.
Ahhoz képest, hogy hétfő volt, a kávézó zsúfoltnak tűnt; a legtöbb ko­pottas kanapét és fotelt elfoglalták a szabad hétköznap estét kiélvező tiné­dzserek. A kávé és a szegfűszeges cigaretta illata mindent betöltött. Clary végül talált egy üres kétszemélyes fotelt az egyik sötét sarokban, a helyi­ség hátuljában. A közelben csak egy szőke lány ült narancsszínű felsőben, akit teljesen lekötött a piros iPodja. Jó - gondolta Clary - Eric itt nem fog megtalálni bennünket a felolvasás után, hogy megkérdezze, milyenek voltak a versei.     
A szőke lány áthajolt a széke karfáján, és megütögette Clary vállát. - Ne haragudj... - Clary meglepetten nézett fel. - Ö a pasid? - kérdezte a lány.
Clary követte a tekintetét, és már fel is készült rá, hogy azt feleli: nem, nem ismerem, amikor leesett neki, hogy a lány Simonra gondol. A fiú éppen feléjük tartott, és összeráncolt homlokkal koncentrált, hogy ne ejtse el egyik papírpoharat sem. - Jaj, nem - mondta Clary. - Csak egy jó barátom.
A lány sugárzott. - Olyan helyes! Van barátnője?
Clary egy pillanattal tovább habozott a kelleténél. - Nincs.
A lány gyanakodva pillantott rá. - Meleg?
Simon időközben melléjük ért, így Clary megúszta, hogy válaszolnia kelljen. A szőke lány gyorsan hátradőlt, ahogy a fiú letette a poharakat az asztalra, és ledobta magát a fotelba Clary mellé. - Gyűlölöm, amikor ki­fogynak a rendes bögrékből. Ezek az izék forrók. - Az ujjait kezdte fújni, és összeráncolta a homlokát. Clary igyekezett elfojtani a mosolyát; ahogy a fiút nézte. Általában egyáltalán nem gondolkodott rajta, hogy Simon jó-képű-e vagy sem. Szép, sötét szeme van, és az elmúlt, nagyjából egy évbeii egészen megemberesedett. Csak egy jó frizura kéne...
- Te bámulsz - mondta Simon. - Miért nézel így? Van valami az arcomon?
Meg kéne mondanom neki - gondolta a lány, bár lelke mélyén legszíveseb­ben nem tette volna. - Rossz barát lennék, ha nem szólnék. - Ne nézz oda, de ez a szőke lány mellettünk úgy gondolja, hogy helyes vagy - suttogta.
Simon villámgyorsan oldalra pillantott, hogy megnézze magának a lányt, aki láthatólag teljesen belemélyedt egy manga tanulmányozásába. - Amelyiknek narancssárga felsője van? - Clary bólintott. Simon mintha kételkedett volna. - Miből gondolod?
Mondd meg neki! Gyerünk, mondd meg neki! - Clary válaszra nyitotta a száját, de egyszere csikorogva gerjedni kezdtek a hangfalak. Összerezzent, és a fülére tapasztotta a kezét, miközben Eric a színpadon a mikrofonnal birkózott.
- Bocsánat, emberek! - kiáltotta a fiú. - Jól van. Eric vagyok, ez meg itt a haverom. Matt a doboknál. Az első versem címe „Cím nélkül". - Vágott egy fintort, mintha fájna valamije, és bele vinnyogott a mikrofonba. - Jöjj, te hamis pusztító, becstelen ágyékom! Boríts be minden duzzanatot szikkadt hevülettel!
Simon lejjebb csúszott a fotelban. - Légyszi, ne mondd el senkinek, hogy ismerem!
Clary kuncogott. - Ki használja egyáltalán azt a szót, hogy „ágyék"?
- Eric - mondta Simon komoran. - Minden versében van ágyék.
- Duzzadtan kínzatom! - nyüszítette Eric. - Agónia duzzad testemben.
- Lefogadom, hogy duzzad - mondta Clary. - Ő is lejjebb csúszott Si­mon mellé. - Szóval a lány, aki szerint helyes vagy...
- Egy pillanatig se törődj vele! - állította le Simon. - Beszélni akartam veled valamiről.
- A Dühödt Vakondok nem lenne jó név a zenekarnak - vágta rá azon­nal Clary.
- Nem arról - mondta Simon. - Arról, amiről korábban is beszélget­tünk. Hogy nincsen barátnőm.
- Ó! - Clary megvonta a fél vállát. - Hát nem is tudom. Kérj randit Jaida Jonestól! - javasolta azon kevés lány egyikét, akiket kedvelt St. Xavier-ben. - Aranyos, és bír téged.
- Nem akarok randit kérni Jaida Jonestól.
- Miért nem? - Clary azon kapta magát, hogy valami meghatározha­tatlan okból bosszús lett. - Nem szereted az okos lányokat? Még mindig a legdögösebb cici után kajtatsz?
- Egyik sem - felelte Simon meglehetősen izgatottan. - Nem akarok randit kérni tőle, mert nem lenne éppen tisztességes vele szemben, ha...
Elhallgatott. Clary közelebb hajolt, és a szeme sarkából látta, hogy a sző­ke lány is úgy helyezkedik, mint aki hallgatózni próbál. - Miért nem lenne tisztességes?
- Mert valaki más tetszik - mondta Simon.
- Oké. - Simon arca egészen halványzöld volt, éppen olyan, mint amikor eltörte a bokáját focizás közben a parkban, és úgy kellett hazáig sántikálnia. Clary kíváncsi volt rá, vajon miért lett ilyen rettenetesen ideges attól, hogy tetszik neki valaki. - Ugye nem vagy meleg?
Simon, ha lehet, még zöldebb lett. - Ha az lennék, jobban öltözködnék.
- Szóval kiről van szó? - kérdezte a lány Éppen hozzátette volna, hogy ha Simon Sheila Barbarinóba szerelmes, akkor Eric szét fogja rúgni a seggét, amikor valaki hangosan fclköhögött a háta mögött. Egészen gunyoros hang volt, olyasféle, mint amikor valaki el akarja fojtani a feltörő nevetését.
Clary hátralördult.
Egy kopott zöld kanapén, tán egyméternyivel mögöttük ott ült Jace. Ugyanazokat a sötét ruhadarabokat viselte, mint előző este a klubban. Karja csupasz volt, és mintha régi sebhelyek lettek volna, fehér vonalak bo­rították. Mindkét csuklóját széles fémmandzsetta fedte; Clary látta, hogy az egyikből egy kés csontnyele lóg ki. Jace éppen őt figyelte, keskeny szája széle vidáman görbült felfelé. A lány gyűlölte, ha kinevetik, de még ennél is kellemetlenebb volt az érzés, hogy Jace öt perccel korábban még biztosan nem ült ott.
- Mi az? - Simon követte a lány tekintetét, de értetlen arckifejezése nyil­vánvalóvá tette, hogy nem látja Jace-t.
De én látlak.
Továbbra is meredten bámulta Jace-t, mire a fiú felemelte a bal kezét, hogy intsen neki. Egyik karcsú ujján gyűrű csillant. Felállt, és kényelmes tempóban az ajtó felé indult. Clary eltátotta a száját a meglepetéstől. Jace se szó, se beszéd, elment.
Simon kezét érezte a karján. Barátja a nevén szóhtotta, és azt kérdezte, nincs-e valami baj. Clary szinte meg sem hallotta. - Mindjárt jövök - hal­lotta a saját hangját, miközben felugrott a fotelből. Majdhogynem a poha­rát is elfelejtette letenni, ahogy rohanvást indult az ajtó irányába. Simon leesett állal bámult utána.
Clary kirontott az ajtón. Rettegett attól, hogy Jace az utcára érve eltűnt, mint valami szellem. De ott volt, kényelmesen a falnak vetve a hátát. Éppen kivett valamit a zsebéből, és a gombokat kezdte nyomkodni rajta. Megle­petten nézett fel, ahogy a kávézó ajtaja becsapódott a lány mögött.
A sebesen ereszkedő szürkületben aranylón csillogott a haja. - A bará­tod versei rettenetesek - mondta.
Clarynek megrebbent a szeme, a megjegyzés váradanul érte. - Mi ?
- Azt mondtam, borzalmasak a versei. Olyanok, mintha megevett volna egy szótárt, aztán véletlenszerűen elkezdte volna felöklendezni a szavakat.
- Nem érdekelnek Eric versei. - Clary borzasztó dühös volt. - Tudni akarom, miért követsz engem.
- Ki mondta, hogy követlek?
- Ügyesen tereled a szót. És te is hallgatóztál. Szándékodban áll elmon­dani nekem, mi ez az egész, vagy egyszerűen hívjam föl a rendőrséget?
- És mit akarsz mondani nekik? - kérdezte Jace szárazon. - Hogy látha­tatlan emberek zaklatnak? Hidd el, kislány, a rendőrök nem tartóztatnak le valakit, ha nem látják.
- Mondtam már, hogy a nevem nem kislány - sziszegte Clary a fogai között. - Clarynek hívnak.
- Tudom - felelte Jace. - Szép név. Tudod, hogy így hívják a zsálya egyik fajtáját is? Régen az emberek azt hitték, hogy ha megeszik a magját, láthat­ják a tündéreket. Hallottál erről?
- Fogalmam sincs, miről beszélsz.
- Nem tudsz valami sokat, mi? - kérdezte Jace. Hanyag megvetés su­gárzott aranyszín szeméből. - Te is csak olyan mondi vagy mint az összes többi mondi, mégis látsz engem. Rejtély.
- Mi az, hogy mondi?
- Olyan, aki az emberek világában él. Mint te is.
- De hát te is az emberek világában élsz - mondta Clary.
- Igen - felelte a fiú. - De nem vagyok olyan, mint te. - Semmi véde­kezés nem volt a hangjában. Mintha nem érdekelte volna, hogy Clary hisz neki vagy sem.
- Jobbnak gondolod magad. Azért nevettél ki bennünket.
- Azért nevettelek ki benneteket, mert viccesnek találom a szerelmi val­lomásaitokat, főleg amikor viszonzatlanok - mondta. - És mert a te Si­monod az egyik legmondibb mondi, akivel valaha is találkoztam. És mert Hodge azt hitte, hogy veszélyes lehetsz. De ha ez igaz is, nyilvánvaló, hogy fogalmad sincs róla.
- Hogy én vagyok veszélyes? - visszhangozta döbbenten Clary. - Teg­nap este láttam, hogy megöltél valakit. Láttam, ahogy kést döftél a bordái közé, és... - És láttam, ahogy felhasítja a karodat az ujjaival, amik olyanok voltak, minta borotvapenge. Láttam, hogy folyta vér a sebeidből, most pedig úgy nézel ki, mintha senki hozzád sem ért volna.
- Talán gyilkoltam - mondta Jace -, de tudom, mi vagyok. Elmondha­tod ugyanezt te is?
- Közönséges földi halandó vagyok, ahogy az előbb mondtad. Ki az a Hodge?      
- Az oktatóm. És ha a helyedben lennék, nem jelenteném olyan könnyen ki magamról, hogy közönséges vagyok. - A fiú közelebb hajolt. - Hadd nézzem a jobb kezed!
- A jobb kezem? - kérdezett vissza Clary Jace bólintott. - Ha megmu­tatom a kezem, békén hagysz?
- Minden további nélkül. - A fiú hangja elárulta, milyen jól szórakozik. Clary vonakodva nyújtotta ki a jobb kezét. Sápadtnak tűnt az ablakon kiszivárgó erőtlen fényben, ujjperceit finoman borították szeplők. Olyan érzése volt, mintha kitárulkozna, és a csupasz mellét mutogatná a fiúnak.
- Semmi. - Jace határozottan csalódottnak tűnt. - De nem vagy balke­zes, ugye?
- Nem. Miért?
A fiú megvonta a vállát, és elengedte Clary kezét. - A legtöbb Árnyva­dász-gyereket megjelölik a jobb kezén. Vagy a balon, ha balkezesek, mint én is. Egy állandó rúnát kapunk, amitől ügyesebben bánunk a fegyverekkel. - Megmutatta a lánynak a bal keze fejét; teljesen hétköznapinak tűnt.
- Nem látok semmit - mondta Clary.
- Engedd szabadon a gondolataidat! - javasolta Jace. - Várj, amíg megta­lál. Olyan, mintha arra várnál, hogy valami felemelkedjen a víz felszínére.
- Te megőrültél. - De Clary azért elengedte magát, és addig nézte a fiú ke­zét, amíg egyszer csak meglátta az apró vonalakat a hosszú ujjpercek között...
Hirtelen ugrott elé, felvillant, mint valami neonfelirat. Fekete mintát lá­tott, olyan volt, mint egy szem Jace keze fején. Pislantott, és a jel már nem is volt sehol. - Tetoválás?
A fiú megvillantott egy öntelt mosolyt, és leengedte a kezét. - Gondol­tam, hogy meg tudod csinálni. És nem tetoválás. Jel. Rúnák, amiket a bő­rünkbe égettek.
- És jobban bántok tőlük a fegyverekkel? - Clary ezt nehezen találta hihetőnek, bár talán még mindig valószínűbb volt, mint hogy léteznek zombik.
- A különböző Jeleknek különböző szerepük van. Némelyik állandó, de a legtöbb eltűnik, miután felhasználtuk őket.
- Ezért van, hogy ma nem csupa tinta a karod? - kérdezte a lány - Még akkor se, ha koncentrálok?
- Pontosan ezért. - Ügy tűnt, elégedett magával. - Tudtam, hogy leg­alább Látó vagy. - Felnézett az égre. - Majdnem teljesen besötétedett. Mennünk kéne.       
- Azt hittem, békén fogsz hagyni.
- Hazudtam - mondta Jace kissé feszengve. - Hodge azt mondta, hogy el kell vigyelek az Intézetbe. Beszélni akar veled.
- Miért akarna beszélni velem?
- Mert már tudod az igazságot - közölte Jace. - Legalább száz éve nem volt olyan mondi, aki tudott volna rólunk.
- Rólunk? - visszhangozta Clary. - Úgy érted, az olyan emberekről, mint te? Az olyan emberekről, akik hisznek a démonokban.
- Az olyan emberekről, akik megölik a démonokat - mondta Jace. -Árnyvadászoknak neveznek bennünket. Vagyis mi nevezzük így magunkat. Az Alvilágiak kevésbé hízelgő neveket találtak ki nekünk.
-Alvilágiak?
- Az Éjszaka Gyermekei. A Boszorkánymesterek. Az elátkozottak. A di­menzió elvarázsolt lényei.
Clary megrázta a fejét. - Folytasd csak nyugodtan! Nyilván vannak még, nézzük csak, vámpírok, vérfarkasok meg zombik is.
- Persze, hogy vannak - közölte Jace. - Igaz, hogy a zombik leginkább délen élnek, ahol a voudun papok vannak.
- És mi a helyzet a múmiákkal? Ők csak Egyiptomban lógnak?
- Ne légy nevetséges! Senki sem hisz a múmiákban. -Nem?
- Nyilván nem - mondta Jace. - Figyelj, Hodge elmagyarázza az egé­szet, amikor találkoztok.
Clary karba fonta a kezét a mellkasa előtt. - És mi van, ha nem akarok vele találkozni?
- Az a te bajod. Jönni fogsz, ha saját jószántadból, ha nem.
Clary nem hitt a fülének. - Azzal fenyegetsz, hogy el fogsz rabolni?
- Ha így akarod nézni - felelte Jace-, akkor igen.
A lány kinyitotta a száját, hogy dühödt tiltakozásba kezdjen, de éles, si­vító hang fojtotta belé a szót. Megint megszólalt a telefonja.
- Gyerünk, vedd csak fel, ha akarod - mondta Jace nagyvonalúan.
A telefon elhallgatott, aztán megint belekezdett, hangosan és erőszako­san. Clary összeráncolta a homlokát - az anyja most már tényleg kijöhetett a sodrából. Félig elfordult Jace-től, és a táskájában kezdett kotorászni. Mire előbányászta a telefont, az már a harmadik körcsörgésnél tartott. A füléhez emelte a készüléket. - Anya?
- Ó, Clary! Ó, hála az égnek! - Clary hátán végigfutott a hideg a hirte­len jött ijedtségtől. - Figyelj ide...
- Semmi baj, Anya. Jól vagyok. Éppen indultam haza...
- Ne! - Jocelyn hangja rekedt volt a rémülettől. - Ne gyere haza! Ér­tesz, Clary? Nehogy haza merj jönni! Menj el Simonhoz! Menj egyenesen Simonhoz, és maradj ott, ameddig csak tudsz... - Egy hang szakította félbe a háttérből: valami leesett, és összetört, valami súlyosan csapódott a pad­lónak...
- Anya! - kiáltotta Clary a telefonba. - Anya, jól vagy?
A telefonból hangos zúgó hang hallatszott. Jocelyn hangja küszködve tört át rajta. - Csak ígérd meg, hogy nem jössz haza! Menj el Simonhoz, és hívd fel Luke-ot... Mondd meg neki, hogy megtalált... - Szavait heves reccsenés nyomta el, mintha fa robbant volna szálkáira.
- Ki talált meg? Anya, hívtad a rendőrséget? Meg...
Clary soha nem felejtette el a hangot, ami kétségbeesett kérdését félbe­szakította: durva, csikorgó hang volt, amit hangos puffanás követett. Clary még hallotta, amint anyja sipítva szívja be a levegőt, mielőtt megint meg­szólalt volna. - Szeretlek, Clary.
A telefon elhallgatott.
-Anya! - sikította Clary a készülékbe. - Anya, ott vagy? - Hívás vége, állt a kijelzőn. De miért tette volna le az anyja így a telefont?
- Clary - szólt Jace. A lány most először hallotta a szájából a nevét. - Mi történik?
Clary nem is törődött vele. Kapkodva nyomta meg a gombot, amelyik az otthoni számot tárcsázta. Senki nem vette föl, csak a foglalt jel búgott a fülébe.
Clary keze megállíthatatlanul remegni kezdett. Amikor megint tárcsáz­ni próbált, a készülék kicsúszott a kezéből, és a járda aszfaltjára zuhant. A lány térdre rogyott, hogy felvegye, de a telefonban már nem volt élet, hosszú repedés húzódott végig az elején. - A francba! - Szinte könnyek között vágta földhöz a készüléket.
- Hagyd ezt abba! - Jace megragadta a lány csuklóját, és talpra segítette. - Történt valami?     
- Add ide a telefonodat! - mondta Clary, és kirántotta a fiú ingzsebéből kilógó hosszúkás fémtárgyat. - Muszáj...
- Az nem telefon - mondta Jace, de meg sem próbálta visszaszerezni. - Szenzor. Nem fogod tudni használni.
- De fel kell hívnom a rendőrséget!
- Előbb mondd el, mi történt! - Clary megpróbálta kirántani csuklóját a fiú szorításából, de Jace hihetéden erővel tartotta. - Én tudok neked segíteni.
Clary ereiben forró áradatként vágtatott végig a düh. Anélkül, hogy tudta volna, mit csinál, a fiú arcába kapott, és körmeivel végigszántotta a bőrét. Jace meglepetten lépett hátra. Clary kihasználta az alkalmat, és kiszabadította ma­gát, a következő pillanatban pedig már rohant is a Hetedik sugárút fényei felé.
Amikor a sarokra ért, megtorpant, félig-meddig arra számítva, hogy Jace ott rohan a nyomában. De a kávéház utcája üres volt. Clary pár pillanatig bizonytalanul fürkészte az árnyékokat, de semmi sem mozdult. Sarkon for­dult, és rohanvást indult hazafelé.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

4 A Falánk

 


Az éjszaka közben még melegebb lett, és hazafelé futni olyan érzés volt, mintha forrásban lévő levesben kéne a lehető legsebesebben úsznia. Amikor a saját utcájuk sarkára ért, Clarynek meg kellett torpannia egy pi­ros lámpánál. Türelmetlenül toporgott a járda szélén, amíg az autólámpák összeolvadó fényének csíkja elhúzott mellette. Még egyszer megpróbálta édesanyját hívni, de Jace nem hazudott; a telefonja valóban nem telefon volt. Legalábbis nem hasonlított egyetlen telefonra sem, amit Clary valaha látott. A szenzor gombjain nem voltak számok, csak a már ismerős bizarr szimbólumok, és kijelzőt sem talált rajta sehol.
Ahogy az utcában a ház felé sietett, látta, hogy az emeleti szobákban ég­nek a lámpák, ami általában annak a biztos jele volt, hogy anyja otthon van. Oké - mondta magának. - Minden rendben. Csakhogy amint belépett a lépcsőházba, összerándult a gyomra. A mennyezetről lógó lámpákban kiég­tek az izzók, és minden sötétségbe burkolózott. Az árnyékok mintha titok­zatos mozgással teltek volna meg. Clary reszketve indult el fölfelé.
- És mégis, hová mész? - kérdezte egy hang.
Clary megpördült. - Mi...
Elakadt a szava. Szeme lassan hozzászokott a homályhoz, és egy hatal­mas karosszék körvonalait látta kibontakozni Madame Dorothea csukott ajtaja előtt. Az öregasszony úgy ékelődött bele, mint valami túl púposra tömött párna. A sötétben Clary nem látott belőle mást, csak púderrel bo­rított arcának kerekségét, a kezében tartott fehér csipkelegyezőt, és feketén tátongó száját, ahogyan beszélt.
- Anyukád - mondta Dorothea - istentelen egy ramazurit csapott oda­fent. Mit művel? Átrendezi a lakást?
- Nem hiszem...
- A lépcsőházban meg kiégett a villany, nem vetted észre? - Dorothea legyezőjével a fotel karfáját kezdte csapkodni. - Nem tudja megkérni anyu­kád a lovagját, hogy cserélje ki ?
- Luké nem a...
- És a tetőablakot is le kéne mosni. Mocskos. Nem csoda, hogy majd­nem vaksötét van idebent.
Luké NEM a gondnok, akarta mondani Clary, de nem tette. Idős lakó­társuktól nem nagyon várhatott mást. Ha sikerül rávennie Luke-ot, hogy cserélje ki a villanykörtét, száz másik dolgot is kérni fog tőle - vásároljon be neki, javítsa meg a zuhanyt. Egyszer szétszedetett vele egy öreg kanapét, hogy kivihesse a lakásból anélkül, hogy az ajtót le kéne emelni a helyéből.
Clary felsóhajtott. - Megkérdezem.
- Remélem is! - Dorothea gyakorlott csuklómozdulattal csukta össze a legyezőt.
Amikor a lakás ajtajához ért, Claryben csak erősödött az érzés, hogy va­lami nincs rendben. Az ajtó nyitva volt, és a résen ék alakú fénysugár szűrő­dött ki a lépcsőházba. Claryn egyre inkább elhatalmasodott a pánik, ahogy belökte az ajtót.
Odabent égtek a lámpák, az összes lámpa, a fényár mindent elborított. A sötét lépcsőház után a világosság bántotta a lány szemét.
Anyja kulcsa és rózsaszín kézitáskája ott hevert a kis kovácsoltvas asztal­kán az ajtó mellett, ahol mindig tartotta őket.
- Anya ?-kiáltotta Clary. - Anya, hazajöttem.
Semmi válasz. Clary belépett a nappaliba. Mindkét ablak tárva-nyitva volt, az áttetsző fehér függönyök nyughatatlan szellemekként táncoltak a szélben. Csak amikor megállt a levegő, és a függönyök is mozdulatlanná merevedtek, vette észre, hogy a kanapé párnáit szétdobálták a szobában. Egyiket-másikat ráadásul hosszában fel is tépték, és kifordított belsejük­ből vatta ömlött a padlóra. A könyvespolcokat felborították, a könyvek szerteszét hevertek. A zongoraszék az oldalán feküdt, úgy tátongott, mint valami seb, Jocelyn szeretett kottafüzetei egytől egyig kiszóródtak belőle.
A festmények voltak a legrémisztőbbek. Mindegyiket kivágták a ke­retéből, és csíkokra szabdalták össze, amikkel aztán beterítették a padlót. Csakis késsel csinálhatták - a vásznat szinte képtelenség volt puszta kézzel elszakítani. Az üres keretek olyanok voltak, mint a csupaszra rágott cson­tok. Clary érezte, ahogy egy sikoly tör fel a mellkasából. - Anya! - sikítot­ta. - Hol vagy? Anyuci!
Utoljára nyolcéves korában szólította Jocelynt „Anyuci"-nak.
Dübörgő szívvel rohant a konyhába. Üres volt, a szekrények ajtajai nyitva álltak, középen egy összetört tabascós üveg ontotta paprikavörös tartalmát a linóleumra. Clary úgy érezte, térdei puhák, akár a szivacs. Tudta, hogy ki kéne rohannia a lakásból, keresnie egy telefont, és hívnia a rendőrséget. Mindez mégis olyan távolinak tűnt - előbb meg kellett találnia az anyját, meg kellett győződnie róla, hogy nem esett baja. Talán rablók jöttek, talán az anyja ellenállt nekik...
Milyen rablók azok, akik nem viszik magukkal a pénztárcát, a tévét, a DVD-lejátszót vagy a drága laptopokat?
Már anyja szobájának ajtaja előtt állt. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy leg­alább ezt a helyiséget érintetlenül hagyták. Jocelyn kézzel varrt virágos ágyta­karója gondosan összehajtogatva feküdt a paplan tetején. Az éjjeliszekrényről ötéves önmaga nézett vissza rá, mosolyát eperszín haj foglalta keretbe. Zoko­gás tört fel Clary mellkasából. Anya - kiáltotta belül -, mi történt veled?
Csend volt a válasz. Nem, nem is csend - különös hang töltötte be a la­kást, amitől az összes apró szőrszál égnek állt Clary nyakán. Mintha felbo­rítottak volna valamit - nehéz tárgy ütődött a padlónak súlyos puffanással. A puffanás után mintha vonszoltak volna valamit - és a hang a hálószoba felé közeledett. Clary félelemtől összeszorult gyomorral óvatosan megfordult.
Egy pillanatra azt hitte, nincs senki az ajtóban, és elöntötte a megkönnyebbülés hulláma. Aztán lenézett.
A hosszúkás, pikkelyekkel borított lény a padlón kuporgott, lapos fekete szemei csokorban ültek domború koponyája kellős közepén. Ügy festett, mintha egy aligátor és egy százlábú keveréke lett volna; vastag, lapos ormánya és tüskés farka volt, amelyet baljóslatúan ingatott jobbra-balra. Számos lábát ugrásra készen húzta össze a teste alatt.
Hangos sikoly tört fel Clary torkából. Hátratántorodott és elesett, ép­pen abban a pillanatban, amikor a lény rávetette magát. Clary oldalra gu­rult, és a lény pár ujjnyival eltévesztette a célt; karmai mély árkokat vájtak a padlóba, ahogy végigszánkáztak rajta. Mély hörgés tört fel a torkából.
Clary talpra kászálódott, és az előszoba felé rohant, de a lény gyorsabb volt nála. Megint felszökkent, de ezúttal az ajtó felett landolt, ahol aztán úgy függött, mint valami hatalmas, gonosz pók, és csokorban ülő szemei­vel a lányt méregette. Állkapcsa lassan kinyílt, éles fogai közül zöldes nyál szivárgott. Ahogy hörgött és sziszegett, fogai közül hosszú, fekete nyelv csa­pott elő. Clary halálra rémülten döbbent rá, hogy a szájából előtörő han­gok szavakká állnak össze.
— Lány - sziszegte. - Hús. Vér. Etel, ó, étel. '
A lény lassan csúszni kezdett lefelé a falon. Clary valahol mélyen túl­tette magát a félelmén, és csak jeges nyugalmat érzett. A lény már a földön volt, és feléje mászott. Clary hátrálni kezdett, felemelt egy nehéz képkeretet az éjjeliszekrényről - a fotón ő maga volt édesanyjával és Luke-kal Coney Islanden, amint éppen a dodzsembe készültek beszállni -, és hozzávágta a szörnyeteghez.
A kép a hátán találta el, lepattant róla, és üvegszilánkokkal borította be a padlót. A lény mintha észre sem vette volna, zavartalanul közeledett felé. -Csontok. Összeroppantam, kiszívom a velőt, kiiszom a vért...
Clary háta a falnak ütközött. Nem hátrálhatott tovább. Mozgást érzett a csípőjénél, és majdnem kiugrott a bőréből. A zsebe. Kapkodva nyúlt oda, és előrántotta a tárgyat, amit Jace-től vett el. A szenzor vibrált, mint egy rezgőre állított mobiltelefon. A kemény anyag szinte fájdalmasan forró volt a tenyerében. Éppen abban a pillanatban zárta össze a markát körülötte, amikor a szörnyeteg ismét ugrott.
A lény nekiütközött, és a földre döntötte. A feje és a válla keményen csa­pódott a padlónak. Oldalra gördült, de a lény túl nehéz volt. Rajta terpesz­kedett, fojtó, nyálkás súlyától Clary majdnem öklendezni kezdett. - Enni, enni - nyögte a szörnyeteg. - Nem szabad lenyelni, nem szabad ízlelni.
A forró lehelet Clary arcában vértől bűzlött. Nem kapott levegőt. Úgy érezte, rögtön összetörnek a bordái. A karja a teste és a szörnyeteg közé szorult, a szenzor mélyen a tenyerébe vágott. Mocorogni próbált, hogy ki­szabadíthassa a kezét. - Valentiné soha nem fogja megtudni- A lányról nem mondott semmit. Valentiné nem fogharagudni. - Az ajak nélküli szájak rán­gatóztak, ahogy az állkapocs lassan szélesre nyílt, és újabb adag forró, bűzös lélegzettel árasztotta el az arcát. ,
Clary keze kiszabadult. Sikítva sújtott le a szörnyetegre, össze akarta zúz­ni, meg akarta vakítani. Majdnem meg is feledkezett a szenzorról. Ahogy a lény kitátott szájjal az arcára akarta vetni magát, Clary a fogai közé préselte a hosszúkás tárgyat. Érezte, ahogyan a forró, savas nyál beborítja a csukló­ját, és tüzes cseppekben hull arca és torka csupasz bőrére. Mintha végtelen távolból hallotta volna saját sikolyát.
A lény hátrahőkölt - talán egyszerűen meglepődött. Mély hangon, dü­hösen felhördült, és hátracsapta a fejét. Clary látta, ahogy nyel, látta a torka mozdulatait. Most én következem - gondolta pánikban. Most...   
A lény hirtelen rángatózni kezdett. Megállíthatatlanul, görcsösen vo­naglott, legördült Claryről, a hátára fordult, számtalan lába a levegőben kapálózott. Szájából fekete folyadék szivárgott.
Clary levegő után kapkodva a hasára fordult, és kúszva igyekezett távo­lodni a szörnyetegtől. Majdnem elérte az ajtót, amikor hallotta, hogy valami átsüvít a levegőn a háta mögött. Megpróbálta összehúzni magát, de elkésett. Egy nehéz tárgy találta el a tarkóját, és Clary előrezuhant a sötétségbe.
Fény tört be a szemhéján keresztül, kék, fehér és vörös. Magas, sipító hang hallatszott, ami aztán egyre élesebb lett, mint egy rémült gyerek siko­lya. Clary felköhögött, és kinyitotta a szemét.
Hideg, nyirkos füvön feküdt. Az éjszakai égbolton fodros felhők úsz­tak a feje fölött, a csillagok ónos ragyogását elhalványították a város fényei. Jace térdelt mellette, csuklóján az ezüst mandzsetták szikrázva szórták szét a fényt, miközben a kezében tartott ruhadarabot szaggatta csíkokra. - Ne mozdulj!
Clary attól félt, hogy a sipítás mindjárt kettéhasítja a fülét. Nem enge­delmeskedett, és oldalra fordította a fejét, amitől azonnal éles fájdalom szá­guldott végig a gerincén. Egy apró füfolton feküdt, Jocelyn gondosan ápolt rózsabokrai mögött. A levelek részben eltakarták előle az utcát, ahol egy rendőrautó éppen kék-fehéren villogó fényekkel és visító szirénával féke­zett a járdaszegély mellett. Máris kisebb csoport verődött össze a környéken lakókból, akik most kíváncsian figyelték, ahogy kinyílik a kocsi ajtaja, és két egyenruhás rendőr száll ki rajta. .
A rendőrség. - Clary megpróbált felülni; ahogy ujjai görcsösen marko­lászták a nedves földet, megint köhögni kezdett.
- Mondtam, hogy ne mozdulj - súgta Jace. - Az a Falánk démon a tarkódon kapott el. Alig élt, úgyhogy nem szúrt meg nagyon, de mindenkép­pen el kell vinnünk az Intézetbe. Maradj nyugton!
- Az az izé, a szörnyeteg, beszélt. - Clary fékezhetetlenül reszketett.
- Korábban is hallottál már démont beszélni. - Jace gyengéden a lány nyaka köré csúsztatta a letépett csíkot, és megkötötte. Valami viaszszerű anyaggal volt átitatva, ami arra a kenőcsre emlékeztette Claryt, amivel , anyja puhán tartotta festéktől és terpentintől meggyötört kezét.
- A démon a Pandemoniumban... olyan volt, mint egy ember.
- Az egy eidoloni démon volt. Alakváltó. A Falánkok olyanok, amilynek. Nem valami szépek, de túl ostobák hozzá, hogy ez érdekelje őket.
- Azt mondta, meg fog enni.
- De nem evett meg. Megölted. - Jace végzett a csomóval, és hátradőlt. Clary megkönnyebbülten tapasztalta, hogy alábbhagyott a fájdalom a nyakában és a hátában. Ülő helyzetbe küzdötte magát. - Itt van a rendőrség - Olyan volt a hangja, mintha egy béka brekegett volna. - Szólnia kéne...
- Nem tehetnek semmit. Valaki valószínűleg hallotta, hogy sikítasz és kihívta őket. Tíz az egyhez, hogy nem is igazi rendőrök. A démonoknak megvannak a módszereik, hogy eltüntessék a nyomokat maguk után,
- De Anya... - mondta Clary, úgy préselve át a szavakat duzzadt torkán.
- A Falánk mérge most is ott áramlik a szervezetedben, és egy órán belül halott leszel, ha nem jössz velem. - Jace felállt, és kinyújtotta a kezét a lány felé, majd talpra segítette. - Gyere!
A világ forogni kezdett Clary körül. Jace gyorsan a háta mögé csúsztatta a karját, és határozottan tartotta. A fiú mocsok, vér és fém szagát árasztotta magából. - Tudsz járni.
- Azt hiszem. - Clary átlesett a dúsan virágzó bokrok között. Látta ahogyan a rendőrök az ösvényen a ház felé tartanak. Egyikük, egy karcsú szőke nő, zseblámpát tartott a kezében. Ahogy felemelte a kezét, Clary látta, hogy nincsen rajta hús, olyan, mint egy csontváz keze, amit az ujjai hegyénél egészen hegyesre faragtak. - A keze...
- Megmondtam, hogy démonok lehetnek. - Jace vetett egy pillantást a ház hátuljára. - El kell tűnnünk innen. Mehetünk a mellékutca felé?
Clary megrázta a fejét. - Le van falazva. Nem juthatunk... - Szavait kö­högési roham nyelte el. Felemelte a kezét, hogy eltakarja vele a száját, mire azonnal vörös lett a tenyere. Felnyögött.
A fiú megragadta a csuklóját, és alkarja fehér, sérülékeny bőrét a hold­fény felé fordította. A bőr alatt kék hajszálerek kígyóztak, ahogy a mérget szállították szíve és az agya felé. Clary érezte, hogy megbicsaklik a térde. Jace kezében megjelent valami; valami éles és ezüstös. Megpróbálta elhúzni a kezét, de a fiú szorítása túl kemény volt. Clary egyszerre éles szúrás csókját érezte a bőrén. Amikor Jace elengedte, közvetlenül a csuklója fölött fekete jelet látott, azokhoz hasonlót, amilyenek a fiú bőrét is borították. Clary jele egymást fedő köröket ábrázolt.
- És ez mire jó?
- El fog rejteni - mondta Jace. - Ideiglenesen. - A különös tárgyat, amit Clary késnek gondolt, visszacsúsztatta az övébe. Hosszú, fényes henger volt, nagyjából olyan vastag, mint egy mutatóujj, és az egyik vége felé elvékonyo­dott. - Az írónőm - mondta.
Clary nem kérdezte meg, hogy az micsoda. Azzal volt elfoglalva, hogy ne essen hasra. A talaj lüktetve hullámzott a lába alatt. - Jace - mondta, és rárogyott a fiúra. Az olyan gyakorlott mozdulattal kapta el, mintha rendsze­resen ájultak volna lányok a karjaiba. Talán így is volt. Felkapta Claryt, és a fülébe súgott valamit, talán azt, hogy Szövetség. A lány hátrahajtotta a fejét, hogy felnézhessen Jace-re, de csak a csillagokat látta, amint komótosan jár­ták útjukat odafent a sötét égbolton. Aztán minden eltűnt körülötte, és Jace minden ereje sem volt elég hozzá, hogy ne nyelje el a feneketlen mélység.

 

 

 

 

 

 


5 A Klávé és a Szövetség

 


- Gondolod, hogy felébred valaha? Már három nap eltelt.
- Időt kell adnod neki. A démonok mérge erős, ő pedig csak egy mondi. Nincsenek rúnái, amik olyan erőssé tennék, mint mi vagyunk.
- A mondik borzasztó könnyen meghalnak, nem?
- Isabelle, te is tudod, hogy balszerencsét hoz halálról beszélgetni egy betegágyamellett.
Három nap - gondolta lassan Clary. Minden gondolata olyan lassan kúszott, mintha mézben haladt volna előre. - Felkel ébrednem! De nem tudott.
Az álmok fogva tartották, ahogy egyik a másik után sodorta magával, mint súlytalan falevelet az áradó folyó. Látta édesanyját, amint egy kórházi ágyban fekszik, szemei mint duzzadt horzsolások fehér arcán. Látta Luke-ot, amint egy halom csont fölött áll. Jace-t a hátából kinövő fehér szárnyakkal, Isabelle-t meztelenül, korbácsa teste köré tekeredő aranygyűrűivel, Simont tenyerébe égetett keresztekkel. Az egekből zuhanó, lángoló angyalokat.
- Mondtam neked, hogy ugyanaz a lány.
- Tudom. Ugye, milyen pici? Jace szerint megölt egy Falánkot.
- Igen. Amikor először láttam, azt hittem tündér. De nem elég csinos hozzá, hogy tündér legyen.
- Hát, senki sincs éppen csúcsformában, amikor démonméreg folyik az ereiben. Hívni fogja Hodge a Testvéreket?
- Remélem, nem. A hideg futkos tőlük a hátamon. Aki képes úgy meg­csonkítani magát...
- Mi is megcsonkítjuk magunkat.
- Tudom, Alec, de az nem végleges. És nem is fáj mindig...
- Ha elég idős vagy hozzá. Erről jut eszembe, hol van Jace? Ő mentette meg a lányt, nem? Azt hittem volna, érdekli, hogy gyógyul-e már.
- Hodge szerint meg sem nézte, amióta behozta. Nyilván mégsem érdekli.
- Néha kezdem azt hinni, hogy... Figyelj! Megmozdult!
- Ezek szerint mégiscsak él. - Felsóhajtott. - Szólok Hodge-nak.
Clary úgy érezte, mintha bevarrták volna a szemhéját. Ahogy óvatosan mégis felnyitotta, és három nap után először pislogott, azt képzelte, hogy fel­hasad a bőre. Kék eget látott maga fölött, fodros felhőket és pufók angyalo­kat, lebegő, aranyozott szalagokkal a csuklójukon. Meghaltam ? - tette fel ma­gának a kérdést. - Lehetséges, hogy tényleg ilyen a mennyország? - Becsukta a szemét, aztán megint kinyitotta. Most már felismerte, hogy amit néz, az nem más, mint egy ívelt fa mennyezet festett rokokó felhőkkel és angyalokkal.
Kínlódva sikerült ülő helyzetbe küzdenie magát. Fájt mindene, különö­sen a nyaka. Körbepillantott. Fém támlájú, vászonlepedős ágyba dugták, amely csak egy volt a hasonló ágyak sorában. Az övé mellett kis éjjeliszek­rény is állt egy kancsóval meg egy csészével. Az ablak elé függönyt húztak, ami nem engedte be a fényt, bár a lány hallotta a sosem lankadó New York-i forgalom beszűrődő zaját.
- Szóval csak felébredtél - szólalt meg egy száraz hang. - Hodge örülni fog. Mind azt hittük, hogy valószínűleg meghalsz álmodban.
Clary a hang irányába fordult. A szomszédos ágyon Isabelle kuporgott, hosszú koromfekete haját két, a dereka alá hulló copfba fogta. Fehér ruháját farmerre és szűk kék felsőre cserélte, bár a vörös kő most is ott csillogott a nyakában. A kacskaringós sötét tetoválások eltűntek; bőre olyan makulát­lan volt, mint egy tál tejszín felszíne.
- Bocs, hogy csalódást okoztam. - Clary hangja reszelős volt, mint a smirgli. - Ez az Intézet?
Isabelle a szemét forgatta. - Van egyáltalán valami, amit Jace nem mon­dott el neked?
Clary felköhögött. - Szóval tényleg ez az Intézet, ugye?
- Igen, a gyengélkedőn vagy. Nem mintha nem jöttél volna rá magadtól is. Hirtelen szúró fájdalom támadt Clary gyomrában, és a lélegzete is fenn­akadt, ahogy mindkét kezével odakapott.
Isabelle riadtan emelte föl a fejét. - Jól vagy?
A fájdalom már múlt is, de Clary savas ízt érzett a torkában, és mintha szédülni kezdett volna. - A gyomrom.
- Persze. Majdnem elfelejtettem. Hodge mondta, hogy adjunk ebből, amikor felébredsz.
Isabelle a kerámiakancsóért nyúlt, és öntött a tartalmából a hozzáillő csészébe, amit aztán Clary kezébe nyomott. A zavaros folyadék enyhén gő­zölgött. Mintha gyógynövények illata keveredett volna benne valami sűrű és sötét anyaggal. - Három napja nem ettél semmit - jegyezte meg Isabelle. - Valószínűleg azért fordult föl a gyomrod.
Clary óvatosan kortyolt egyet. Az ital ízletes volt, tápláló és kellemes, vajas utóízt hagyott maga után. - Mi ez?
Isabelle megvonta a vállát. - Hodge egyik gyógyfőzete. Mindig bevál­nak. - Macskaszerűen ívbe hajlította a hátát, és lecsusszant az ágyról. - Amúgy Isabelle Lightwood vagyok. Itt lakom.
- Tudom a nevedet. Clary vagyok. Clary Fray. Jace hozott ide?
Isabelle bólintott. - Hodge dühöngött. Csupa genny meg vér lett a sző­nyeg a folyosón. Ha akkor csinált volna ilyet, amikor a szüleim is itt vannak, tuti, szobafogság lett volna a vége. - Kicsit mintha sandábban nézett volna Claryre. - Jace azt mondta, teljesen egyedül ölted meg azt a Falánk démont.
Clary lelki szemei előtt felvillant a skorpiószerű lény képe, amint vicso­rogva rámered; összerázkódott, és erősebben szorította a csészét. - Hát azt hiszem, igen.
- De te mondi vagy.
- Elképesztő, ugye? - mondta Clary, aki rettenetesen élvezte az alig lep­lezett döbbenetet Isabelle arcán. - Hol van Jace? Valahol a környéken?
Isabelle vállat vont. - Azt hiszem - mondta. - Szólnom kéne mindenki­nek, hogy felébredtél. Hodge beszélni akar majd veled.
- Hodge Jace tanára, igaz?
- Hodge tanít mindannyiunkat. - Isabelle kinyújtott kézzel mutatott egy ajtóra. - A fürdőszoba ott van. A törülközőtartóra tettem néhány ru­hámat, ha esetleg át akarsz öltözni.
Clary még kortyolt volna egyet a csészéből, de megállapította, hogy üres. Már nem volt éhes, és nem is szédült, amitől határozottan jobban érezte magát. Letette a csészét, és szorosan becsavarta magát a paplanba. - Mi történt az én ruháimmal?
- Csupa vér meg méreg lett az összes. Jace elégette őket.
- Elégette? - kérdezte Clary. - Áruld el, mindig ilyen goromba, vagy csak a mondiknak tartogatja?
- Ő, mindenkivel goromba - felelte Isabelle könnyedén. - Ettől olyan átkozottul szexis. Ettől, meg mert több démont ölt meg, mint bárki más az ő korában.
Clary csodálkozva nézett rá. - Hát nem a bátyád? Isabelle erre már felvonta a szemöldökét. – Hogy Jace? A bátyám? Nem. Mi a fenéből gondoltad?
- Hát együtt laktok itt - mondta Clary. - Vagy nem? Isabelle bólintott. - De igen, csak...
- Miért nem a saját szüleivel van?
Egy futó pillanatra Isabelle mintha zavarba jött volna. - Mert meghaltak. Clary eltátotta a száját. - Balesetben haltak meg?
- Nem. - Isabelle a füle mögé igazított egy fekete hajtincset. - Az anyja akkor halt meg, amikor született, aztán az apját tízéves korában megölték. Jace látta az egészet.
- Ó - mondta Clary halkan. - A... démonok voltak?
Isabelle felállt. - Nézd, nekem most szólnom kell a többieknek, hogy fel­ébredtél. Három napja arra várnak, hogy kinyisd a szemed. Ja, és szappan is van a fürdőszobában - tette hozzá. - Talán megmosakodhatnál. Bűzlesz.
Clary a lányra meredt. - Nagyon köszi.
- Szívesen, máskor is.
Isabelle ruhái nevetségesen festettek Claryn. Többször is fel kellett haj­tania a farmer szárát, mire anélkül tudott járni benne, hogy rálépett volna, a vörös felső dekoltázsa pedig csak kiemelte, hogy milyen gyéren van ellátva azzal, amit Simon cicinek nevezett volna.
A kis fürdőszobában megmosakodott a kemény levendulaszappannal. Egy kis fehér kéztörlővel szárítgatta magát, haja illatos tincsekben tapadt az arcára. Hunyorogva nézte képmását a tükörben. Arca bal oldalán lilás horzsolás éktelenkedett, ajka száraz volt és duzzadt.
Fel kell hívnom Luke-ot - gondolta. Kell, hogy legyen egy telefon va­lahol az épületben. Talán megengedik, hogy használja, miután beszélt Hodge-dzsal.
Cipőjét gondosan elhelyezték az ágy lábánál, kulcsait rákötötték a fűző­re. Belelépett a lábbelibe, vett egy mély lélegzetet, és elindult, hogy megke­resse Isabelle-t.
A gyengélkedő előtt nem látott egy lelket sem. Tanácstalanul nézett körül. A folyosó árnyékos volt és végtelen, mint amilyeneken néha rémál­maiban rohant a semmibe. Rózsát formázó üveglámpák függtek egymástól szabályos távolságra a falakon, a levegőben pedig por és gyertyaviasz szaga terjengett.
A távolból halk, finom hangot hallott - mint amikor a vihar megzörgeti az ajtó elé kifüggesztett harangjátékot. Clary lassan elindult a folyosón, ke­zét végighúzta a falon. A valaha burgundivörös és halványszürke. Viktória­korabelinek tűnő tapéta kifakult az évek során. A folyosó mindkét oldalán zárt ajtók sorakoztak.
A hang, amit a lány követett, egyre erőteljesebb lett. Most már tudta, hogy egy zongorát hall, amin valaki kissé ödetszerűen, de vitathatatlan tehetséggel klimpíroz. Befordult egy sarkon, és sarkig tárt ajtót pillantott meg. Belesett, és megállapította, hogy a zeneszobát látja. Az egyik sarokban egy hangversenyzongora állt, a túlsó fal mellett pedig több sorban székeket helyeztek el. A helyiség közepét letakart hárfa foglalta el.
A hangversenyzongoránál Jace ült, ujjai sebesen száguldottak a billen­tyűkön. Mezítláb volt, csak farmert meg egy szürke pólót viselt; világos haja olyan kócos volt, mintha éppen most mászott volna ki az ágyból. Ahogy a fiú ujjainak fürge, biztos mozgását figyelte a klaviatúrán, Clarynek eszébe jutott, milyen volt, amikor azok a kezek felemelték, és biztosan tartották, miközben a csillagok talmi ragyogással keringtek a feje körül.
Bizonyára zajt csapott, mert a fiú megpördült a széken, és hunyorogva meredt a sötétbe. - Alec? - szólalt meg. - Te vagy az?
- Nem Alec az. Én vagyok. - A lány beljebb lépett a szobába. - Clary.
Felcsendült a zongora, ahogy a fiú talpra ugrott. - A mi kis Csipkerózsikánk. Kinek a csókja ébresztett fel végül?
- Senkié. Magamtól ébredtem föl. Volt ott veled valaki?
- Isabelle, de elment, hogy megkeressen valakit. Hodge-ot, azt hiszem. Mondta, hogy várjak, de...
- Figyelmeztetnem kellett volna, hogy nem szokásod megtenni, amit kérnek tőled. - Jace hunyorogva mérte végig a lányt. - Ezek Isabelle ruhái? Röhejesen állnak rajtad.
- Szeretném megjegyezni, hogy az én ruháimat te égetted el.
- Pusztán óvatosságból. - Jace lezárta a csillogó fekete zongorafedelet. - Gyere, elviszlek Hodge-hoz!
Az Intézet hatalmas volt, óriási barlangszerű tér, amiről az ember inkább gondolta volna, hogy a víz vájta ki az idők során a sziklákból, mintsem hogy valamiféle tervrajz alapján építették. Clary a félig nyitott ajtókon keresztül egyforma kis szobákat látott. Mindegyikben megvetetlen ágy állt éjjeli­szekrénnyel és egy nagy, nyitott fagardróbbal. A magas mennyezetet sápadt boltívek tartották, sokat közülük szinte teljesen beborítottak az apró fa­ragott ábrák. Clary néhány ismétlődő motívumot is talált: angyalokat és kardokat, napokat és rózsákat.
- Miért van itt olyan sok hálószoba? - kérdezte. - Azt hittem, ez egy kutatóintézet.
- Ez a lakószárny. Arra esküdtünk fel, hogy biztonságot és szállást nyúj­tunk minden Árnyvadásznak, aki hozzánk fordul. Akár kétszáz embert is el tudunk helyezni, ha szükség van rá.
- De a legtöbb szoba üres.
- Az emberek jönnek-mennek. Senki sem marad sokáig. Általában csak mi vagyunk. Alec, Isabelle, Max, a szüleik meg én és Hodge.
- Max?
- Az elragadó Isabelle-lel már találkoztál. Alec a bátyja, Max pedig az öccsük, de ő most elutazott a szüleikkel.
-Vakációznak?
- Nem éppen. - Jace habozott. - Mondhatjuk úgy, hogy... ők külföldi diplomaták, ez meg egy nagykövetség, vagy valami afféle. Jelenleg éppen az Árnyvadászok hazájában vannak, és egy nagyon fontos béketárgyalás rész­leteit dolgozzák ki. Maxot azért vitték magukkal, mert még nagyon kicsi.
- Az Árnyvadászok hazájában? - Clary úgy érezte, forog vele a világ. -Mi a neve? ,
-Idris.
- Sosem hallottam róla.
- Nem csoda. - Az irritáló felsőbbrendűség visszatért a hangjába. - A mondik nem ismerhetik. Védelmező varázsigék vannak körben a határok mentén. Ha megpróbálnál belépni Idrisbe, azonnal átkerülnél egyik határ­tól a másikhoz. Fogalmad sem lenne, mi történt veled.
- Szóval nincs rajta egyetlen térképen sem.
- A mondik térképein nincs. Veheted úgy, hogy egy kis hely Németor­szág és Franciaország között.
- De Franciaország és Németország között nincsen semmi. Legfeljebb Svájc.
- Pontosan - mondta Jace.
- Felteszem, te jártál már ott. Idrisben, úgy értem.
- Ott nőttem fel. - Jace hangja közönyösnek tűnt, de mégis volt benne valami, amiből Clary tudta, hogy jobb, ha ezt a témát nem erőlteti tovább. - A legtöbben közülünk ott töltik a gyerekkorukat. Persze az egész világon vannak Árnyvadászok. Ott kell lennünk mindenhol, mert a démonok is ott vannak mindenhol. De egy Árnyvadásznak mindig is Idris jelenti az otthont.
- Mint Mekka vagy Jeruzsálem - mondta elgondolkozva Clary. - Szóval a legtöbben ott nevelkedtek, aztán amikor felnőttetek...
- Oda küldenek bennünket, ahol szükség van ránk - fejezte be a mon­datot kurtán Jace. - Aztán vannak néhányan, mint Isabelle vagy Alec, akik az otthontól távol nőnek fel, merthogy ott vannak a szüleik. Az Intézetben rendelkezésre álló lehetőségekkel és Hodge tanításával... - Egyszerre félbe­hagyta a magyarázatot. - Ez a könyvtár.
Magas, ívelt faajtóhoz érkeztek. Előtte sárga szemű kék perzsamacska feküdt összekuporodva. Ahogy közeledtek, felemelte a fejét, és nyávogni kezdett. - Szia, Church - mondta Jace, és csupasz lábával végigsimított az állat hátán. A macska kéjesen hunyorított.
- Várj - mondta Clary. - Csak Alec, Isabelle meg Max olyan Árnyvadá­szok, akiket ismersz, és nagyjából egykorúak veled?
Jace abbahagyta a macska simogatását. - Igen.
- Akkor eléggé magányos lehetsz.
- Megvan mindenem, amire szükségem lehet. - Kitárta az ajtót. Egy pillanatnyi habozás után Clary is belépett Jace nyomában.
A könyvtár kör alakú volt, a plafon felfelé csúcsosodott, amitől úgy tűnt, mintha egy torony belsejében lennének. A falakat ellepték a könyvek, a pol­cok olyan magasságig vonultak végig a termen, hogy a körben álló hosszú létrák nélkül hozzá sem lehetett volna férni a felső sorokhoz. És nem hét­köznapi könyveket halmoztak fel itt - bőrbe vagy bársonyba volt kötve az összes, és rézből vagy ezüstből készült, masszívnak tetsző lakatok tartották őket csukva. Tompán csillogó ékkövekkel díszített gerincükön arany betűk világítottak. A könyvek kopottnak tűntek; nyilvánvaló volt, hogy nem egy­szerűen régiek, de forgatták és szerették is őket.
A padló csiszolt deszkáit üveg- és márványbetétek meg féldrágakövek díszítették. Együtt olyan mintát alkottak, amit Clary nem tudott megfej­teni - lehettek akár a csillagképek, de egy világtérkép is. A lány gyanította, föl kéne másznia a toronyba, ha teljes egészében látni akarná. A helyiség közepén fenséges asztal állt. Egyetlen tölgydarabból faragták ki; hatalmas volt, súlyos, és hosszú évek alatt kopott fényesre. Lapja két ­angyal hátán nyugodott, amiket ugyanabból a fából formáztak. Szárnyukat arannyal vonták be, arcukra szenvedést faragtak, mintha csak a lap súlya alatt megszakadna a hátuk. Az íróasztal mögött őszes hajú, hosszú, csőrsze­rű orrú, sovány férfi ült.
- Látom, szereted a könyveket - mosolygott Claryre. - Ezt nem mond­tad, Jace.
Jace elnevette magát. Clary biztos volt benne, hogy a fiú zsebre vágott kézzel áll közvetlenül mögötte, és elővette azt az irritáló vigyorát is. - Nem sokat beszélgettünk azalatt a rövid idő alatt, amióta ismerjük egymást - mondta. - Attól tartok, az olvasási szokásainkat még nem tárgyaltuk meg.
Clary megfordult, és szikrázó szemmel nézett a fiúra.
- Honnan tudja? - kérdezte az íróasztal mögött ülő férfitől. - Úgy ér­tem, azt, hogy szeretem a könyveket.
- Az arckifejezésedből, amikor bejöttél - válaszolt amaz, majd felállt és megkerülte az asztalt. - Valami oknál fogva kételkedtem benne, hogy én voltam rád ilyen hatással.
Clarynek majd elállt a lélegzete, ahogy a férfi felállt. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha furcsán torz volna, a bal válla felpúposodott, és magasabban volt, mint a másik. Ahogy közeledett, a lány látta, hogy a púp valójában egy madár a férfi vállán - csillogó tollakkal és fényes fekete szemekkel.
- Ez Hugó - mondta a férfi, és megérintette a vállán ülő állatot. - Hugó holló, és mint ilyen, rengeteg mindent tud. Én mindazonáltal Hodge Starkweather vagyok, történelemprofesszor, és mint ilyen, alig tudok va­lamit.
Clary akarata ellenére picit elnevette magát, és megrázta a kinyújtott ke­zet. - Clary Fray.
- Örömömre szolgál, hogy megismerhedek - mondta a férfi. - Örö­mömre szolgál, ha megismerhetek bárkit, aki puszta kézzel elbánik egy Fa­lánkkal.
- Nem puszta kézzel csináltam. - Még mindig furcsa érzés volt, hogy azért gratuláltak neki, mert ölt. - Csak Jace... Nem emlékszem, mi volt a neve, de...
- A szenzoromra gondol - mondta Jace. - Letolta a Falánk torkán. A rúnák fojtották meg. Azt hiszem, szükségem lesz egy új szenzorra - tette hozzá, mintha csak most jutna eszébe. - Ezt mondanom kellett volna.
- Van még jó pár a fegyverszobában - mondta Hodge. Amikor rámo­solygott Claryre, ezer apró vonal szaladt szerteszét a szeme körül, mint repedések egy öreg festményen. - Gyorsan kapcsoltál. Honnan támadt az ötleted, hogy a szenzort fegyvernek használd?
Mielőtt a lány válaszolhatott volna, éles nevetés harsant a szobában. Claryt annyira elvarázsolták a könyvek, és annyira lekötötte Hodge, hogy észre sem vette Alecet, aki egy túltömött vörös fotelban terpeszkedett az üres kandalló mellett. - Nem hiszem el, hogy bekajálod ezt a sztorit, Hodge - mondta.    
Clary tudatáig először nem is jutottak el a szavai. Túlságosan lefoglalta az, hogy bámulta a fiút. Mint oly sok egyetlen gyereket, őt is elképesztette a testvérek hasonlósága, és most, nappali fénynél először látta, mennyire egyforma Alec és a húga. Mindkettejüknek ugyanolyan koromfekete haja volt, ugyanolyan vékony, felfelé kunkorodó szemöldöke, ugyanolyan hal­ványrózsaszín bőre. Csakhogy amíg Isabelle csordultig telt arroganciával, Alec elsüllyedt a fotelban, mintha csak abban reménykedett volna, hogy senki nem veszi észre. Szempillája hosszú és sötét volt, mint Isabelle-é, de a lány fekete szeme helyett az övé az üdítőspalackok sötétkékjére emlékezte­tett, és most maró ellenségességgel meredt Claryre.
- Fogalmam sincs, mit akarsz ezzel mondani, Alec. - Hodge felvonta a szemöldökét. Clary azon gondolkozott, mennyi idős lehet; az ősz haj el­lenére a férfi külsejében volt valami kortalan. Jól szabott és makulátlanra vasalt szürke tweedöltönyt viselt, és ha az arca jobb oldalán nem húzódik végig egy sebhely, kedélyes egyetemi professzornak tűnt volna. Clary kí­váncsi volt, hogy került oda. - Arra célzól, hogy igazából nem is ölte meg azt a démont?
- Persze, hogy nem ölte meg. Nézz csak rá! Ez egy mondi, Hodge, ráadá­sul annak is gyerek még. Kizárt dolog, hogy elkapott egy Falánkot.
- Nem vagyok gyerek - vágott közbe Clary. - Tizenhat éves vagyok. Vasárnap lesz a születésnapom.
- Éppen annyi idős, mint Isabelle - mondta Hodge. – Ő rá mondanád, hogy gyerek?
- Isabelle a történelem egyik legnagyobb Árnyvadász családjának leszár­mazottja - felelte szárazon Alec. - Ez a lány viszont New Jerseyből szár­mazik.
- Brooklynból! - Clary kikelt magából. - És akkor mi van? Megöltem egy démont a saját házamban, te meg kezded játszani a seggfejt, mert nem vagyok valami elkényeztetett gazdag piperkőc, mint te meg a húgod?
Alec döbbenten nézett a lányra. - Minek neveztél? Jace felnevetett. - Van abban valami, amit mond, Alec - mondta. - In­kább azoktól a külvárosi démonoktól kéne tartanod...
- Nem vicces, Jace - szakította félbe Alec, és talpra kászálódott. - Ha­gyod, hogy itt álljon, és kigúnyoljon?
- Igen - felelte kedélyesen Jace. - Jót fog tenni neked. Próbáld meg úgy felfogni, mintha a képzésed része lenne, hogy ezt is el kell viselned.
- Lehet, hogy parabatai vagyunk - mondta Alec mogorván - de a po­fátlanságod kezd az agyamra menni.
- A te csökönyösséged meg az enyémre. Amikor megtaláltam őt, a föl­dön feküdt egy vértócsában, és gyakorlatilag a testén haldoklott egy démon. A saját szememmel láttam, ahogy eltűnt. Ha nem ő ölte meg, hát kicsoda?
- A Falánkok ostobák. Talán nyakon szúrta magát a fullánkjával. Tör­tént már ilyesmi azelőtt is...
- Most meg azzal jössz, hogy öngyilkos lett ?
Alec szája egyenes vonallá préselődött össze. - Nem szabadna itt lennie. A mondikat nem szokás beengedni az Intézetbe, és megvan a maga oka, hogy miért nem. Ha bárki megtudja, beárulhatnak bennünket a Klávénál.
- Ez nem teljesen igaz - mondta Hodge. - A Törvény megengedi, hogy bizonyos körülmények között menedéket nyújtsunk mondiknak. Egy Fa­lánk megtámadta Clary édesanyját. Könnyen lehetett volna ő a következő.
Megtámadta. Clary mindennél jobban szerette volna tudni, hogy ez va­jon nem csak egy eufémizmus-e arra, hogy meggyilkolta. A holló Hodge vállán halkan károgott.
- A Falánkok gépek, akik felkutatják és elpusztítják az áldozatukat - mondta Alec. - Boszorkánymesterek és nagyhatalmú démonurak paran­csolnak nekik. Na mármost, miért érdekelne egy boszorkánymestert vagy egy nagy hatalmú démonurat egy közönséges mondi család? - A szemében viszolygás villant, ahogy Claryre nézett. - Kinek van ötlete?
- Nyilván tévedés volt - szólalt meg Clary.
- A démonok nem szoktak ekkorát tévedni. Ha édesanyádat keresték, kétségkívül jó okuk volt rá. Ha ártatlan lett volna...
- Mit akarsz mondani azzal, hogy „ártatlan"? - Clary hangja egészen halk maradt.
Alecnek elakadt a szava. - Én csak...
- Azt akarta mondani - segítette ki Hodge -, hogy igencsak meglepő egy nagy hatalmú démontól, amelyik egy csapat kisebb démont is irányít­hat akár, hogy emberi lények dolgaiba ártsa magát. Egyetlen mondi sem hívhat elő démonokat, mert nincs meg hozzá a hatalmuk, de előfordult már, hogy valaki keresett egy boszorkányt vagy egy boszorkánymesrert, aki megtette a kedvéért.
- Anyám nem ismer boszorkánymestereket. Nem hisz a mágiában. - Clary-nek hirtelen eszébe jutott valami. - Madame Dorothea, aki a földszinten ­lakik... ő boszorkány. Talán a démonok őt keresték, és anyukámat támadták meg helyette.
Hodge szemöldöke majdnem a haja vonaláig felszökött. - Egy boszor­kány lakik nálatok a földszinten?
- Nem igazi, csak boszorkánynak mondja magát - szólt közbe Jace. - Már utánajártam. Egyetlen boszorkánymesternek sem lenne rá semmiféle oka, hogy érdeklődjön utána, hacsak nincs szüksége néhány használhatat­lan kristálygömbre.
- És ott vagyunk, ahonnan elindultunk. - Hodge odanyúlt, hogy meg­simogassa a vállán ülő madarat. - Úgy fest, eljött az ideje, hogy értesítsük a Klávét.
- Ne! - mondta Jace. - Azt nem tehetjük...
- Jó okunk volt rá, hogy titokban tartsuk Clary ittlétét, amíg nem vol­tunk benne biztosak, hogy felgyógyul - mondta Hodge. - Most viszont jól van, és több mint száz éve ő az első mondi, aki átlépte az Intézet küszöbét. Tudod, mik a szabályok arra az esetre, ha egy mondén tudomást szerez az Árnyvadászokról, Jace. Tájékoztatni kell a Klávét.
- Természetesen ezt kell tennünk - értett egyet Alec. - Úzenhetnék az apámnak...
- Clary nem mondén - mondta csendesen Jace.
Hodge szemöldöke megint felszáguldott a hajához, és ezúttal ott is ma­radt. Alec elhallgatott a mondat közepén, és fulladozott a meglepetéstől. A hirtelen támadt csendben Clary Hugó szárnyainak finom susogását is hallotta. - De hát az vagyok - mondta.
- Nem - rázta meg a fejét Jace. - Nem vagy az. - Hodge-hoz fordult, és Clary látta torka apró mozdulatát, ahogy nyelt egyet. Különös módon megnyugtatónak találta a fiú idegességének jelét. - Aznap éjszaka Dusien démonok jöttek rendőröknek öltözve. El kellett mennünk mellettük. Clary túl gyenge volt hozzá, hogy fusson, és nem maradt időnk elbújni. Meghalt volna. Úgyhogy használtam az irónomat, és csináltam egy mendelin rúnát a karja belső felére. Azt hittem...
- Neked elment az eszed? - Hodge olyan erővel csapott az asztalra, hogy Clary azt hitte, megreped a fa. - Tudod, mit mond a Törvény a mondénokról meg a jelekről. Ha valakinek, hát neked biztosan nem szabadna elfelejtened.
- De hát működött - mondta Jace. - Clary, mutasd meg nekik a karodat! A lány vetett egy értetlen pillantást Jace-re, de kinyújtotta csupasz karját.
Visszaemlékezett, ahogy lenézett rá aznap éjszaka az utcán, és arra gondolt, milyen sebezhetőnek látszik. Most pedig közvetlenül a csuklója mögött ott volt három egymást átfedő kör - a vonalaik már csak olyan halványak vol­tak, mint egy forradás emléke az évek múlásával. - Látjátok, már majdnem eltűnt - mondta Jace. - Egyáltalán nem ártott neki.
- Nem ez a lényeg. - Hodge alig tudott uralkodni a haragján. - Elhagya­tottat csinálhattál volna belőle.
Alec arccsontján két fényes, vörös folt lángolt. - Hihetetlen vagy, Jace! Csak az Árnyvadászok kaphatják meg a Szövetség Jeleit. A mondénok be­lehalnak.
- De ő nem mondén. Nem hallottad, amit mondtam? Ez azt is megma­gyarázza, miért látott bennünket. Nyilvánvalóan Klávéból való vér folyik az ereiben.
Clary leengedte a karját, és egyszerre fázni kezdett. - De az nem lehet. Én nem is...
- Ez az egyetlen magyarázat - mondta Jace anélkül, hogy a lányra nézett volna. - Ha mondén lennél, akkor a Jel, amit a karodra rajzoltam...
- Elég már, Jace! - szólt Hodge, akinek a hangjából továbbra is sütött az elégedetlenség. - Semmi szükség rá, hogy még jobban megijesszük.
- De igazam volt, nem? Ez még azt is megmagyarázza, hogy mi történt az anyjával. Ha száműzetésben élő Árnyvadász volt, akár Alvilági ellenségei is lehettek.
- Anyám nem volt Árnyvadász!
- Akkor az apád - mondta Jace. - Mi a helyzet vele?
Clary határozottan állta a fiú pillantását. - Meghalt. Mielőtt megszület­tem volna.
Jace-nek alig észrevehetően megrebbent a szeme, végül azonban Alec szólalt meg. - Lehetséges - mondta bizonytalanul. - Ha az apja Árnyva­dász volt, az anyja meg mondén... Azt mindannyian tudjuk, hogy a Tör­vény szerint tilos házasságot kötni egy mondénnal. Lehet, hogy bujkáltak.
- Anya elmondta volna nekem - szólt közbe Clary, bár közben arra gon­dolt, hogy apjáról tulajdonképpen egyetlenegy fénykép létezett, anyja pe­dig sosem beszélt róla, és maga is tudta, hogy amit állít, nem igaz.
- Nem feltétlenül - jegyezte meg Jace. - Mindannyiunknak vannak tit­kaink.
- Luké - mondta Clary. - A barátunk. Ő biztosan tudja. - Ahogy Luké­ra gondolt, hirtelen megrohanta a bűntudat és az ijedség. - Három napja... Teljesen odáig lehet. Felhívhatom? Van itt telefon? - Jace-hez fordult. - Légy szíves!
Jace habozott. Hodge-ra nézett, aki bólintott, és ellépett az asztaltól. Egy réz földgömb állt mögötte, de nem hasonlított egyetlen másik föld­gömbre sem, amit Clary valaha látott; volt valami különös az országok és a kontinensek alakjában. A földgömb mellett ódivatú telefon állt, ezüstből készült, forgatható tárcsával. Clary a füléhez emelte, és az ismerős tárcsa­hang úgy ölelte körül, mint a megnyugtató óceán.
Luké a harmadik csengés után vette fel. - Halló ?
- Luké! - A lány ernyedten dőlt az asztalnak. - Én vagyok az, Clary.
- Clary! - A férfi hangjából sütött a megkönnyebbülés, meg valami más, amit a lány nem tudott azonosítani. - Jól vagy?
- Semmi bajom - felelte Clary. - Ne haragudj, hogy nem hívtalak előbb. Luké, Anya...
- Tudom, itt volt a rendőrség.
- Akkor nem hallottál felőle. - Minden halvány reménye, hogy édesanyja elmenekült a házból, és elbújt valahol, semmivé foszlott. Képtelenségnek tűnt, hogy ne lépett volna kapcsolatba Luke-kal. - Mit mondtak a rendőrök?
- Csak annyit, hogy eltűnt. - Clary a csontvázkezű egyenruhás nőre gondolt, és végigfutott a hátán a hideg. - Hol vagy?
- A városban - felelte Clary. - Nem tudom, pontosan hol. Barátokkal. A pénztárcám viszont eltűnt. Ha van egy kis készpénzed, elmehetnék hoz­zád taxival...
- Ne! - mondta kurtán a férfi.
A telefon majdnem kicsúszott a lány izzadt tenyeréből, de az utolsó pil­lanatban sikerült elkapnia. - Micsoda?
- Ne! - ismételte meg Luke. - Túl veszélyes. Nem jöhetsz ide.
- Hívhatnánk...
- Nézd - a férfi hangja határozott volt -, akármibe keveredett bele anyád, az egésznek semmi köze hozzám. Jobb neked ott, ahol vagy.
- De nem akarok itt maradni. - Clary hallotta a nyafogást a saját hang­jában; olyan volt, mint egy gyerek. - Nem is ismerem ezeket az embereket. Te...
- Nem vagyok az apád, Clary Mondtam már neked. Könnyek égették Clary szemét. - Sajnálom. Én csak...
- Ne akarj tőlem még egyszer szívességet kérni! - mondta Luke. - Meg­van a magam baja, és semmi kedvem hozzá, hogy még a tiéddel is foglakoz­nom kelljen - tette hozzá, és lerakta a telefont.
Clary csak állt, és a készüléket bámulta. A tárcsahang úgy zúgott a fü­lében, mint valami nagy, csúnya darázs. A lány még egyszer tárcsázta Luke számát, és várt. Ezúttal a hangposta kapcsolt be. Clary reszkető kézzel csap­ta le a kagylót.
Jace Alec foteljának karfáját támasztotta, és a lányt figyelte. – Ha jól sej­tem, nem volt boldog, hogy hall felőled.
Clary úgy érezte, szíve akkorára zsugorodott össze, mint egy dió: apró kemény kődarab volt csak a mellkasában. Nem fogok sírni - gondolta. -Ezek előtt az emberek előtt nem.
- Azt hiszem, beszélnem kell Claryvel - mondta Hodge. - Egyedül - tette hozzá határozottan, látván Jace arckifejezését.
Alec felállt. - Jól van. Magatokra hagyunk benneteket.
- Ez nem tisztességes - tiltakozott Jace. - Én találtam meg. Én men­tettem meg az életét. Te is azt akarod, hogy itt legyek, ugye? - fordult Claryhez.
A lány elfordult, mert tudta, hogy ha kinyitja a száját, menthetedenül elsírja magát. Mintha végtelen távolságból hallotta volna Alec nevetését.
- Nem mindig csak téged akar mindenki, Jace - mondta.
- Ne legyél nevetséges! - hallotta Clary most Jace hangját, ami azért csalódottnak tűnt. - Hát jól van, a fegyverszobában leszünk.
Az ajtó határozott kattanással csukódott be mögöttük. Clary szeme szúrt, mint mindig, amikor túl sokáig próbálta visszatartani a könnyeit. Hodge homályos szürke foltként magasodott előtte. - Ülj le - mondta. - Ide a kanapéra.
Clary hálásan süllyedt el a puha párnák között. Nedves volt az arca. Pis­logva nyúlt, hogy letörölje a könnyeket. Egyszerre azon kapta magát, hogy beszélni kezd. - Nem szoktam sírni - mondta. - Nem jelent semmit. Egy perc, és összeszedem magam.
- A legtöbben nem akkor sírnak, ha feldúltak, vagy ha megijednek, ha­nem inkább akkor, ha frusztráltak. A te frusztrációd érthető. Emberpróbá­ló pillanatok vannak mögötted.
- Emberpróbáló ? - Clary megtörölte a szemét Isabelle ruhájának szegé­lyében. - Mondhatjuk úgy is.
Hodge előhúzta a széket az íróasztal mögül, és a kanapéhoz vitte, hogy leülhessen Claryvel szemben. A szeme szürke volt, mint a haja és a tweed-zakója, mégis melegség sugárzott belőle. - Hozhatok neked valamit? - kér­dezte. - Valamit inni? Egy kis teát?
- Nem akarok teát - mondta Clary elfojtott indulattal a hangjában. - Meg akarom találni az anyámat. Aztán meg akarom találni azt, aki elvitte, és meg akarom ölni.
- Sajnos - jegyezte meg Hodge -, éppen kifogytunk az elkeseredett bosszúállásból, úgyhogy vagy teát kapsz, vagy semmit.
Clary leejtette a blúz szegélyét, ami mostanra tele volt nedves foltokkal.
- Akkor mégis, mit kéne csinálnom? - kérdezte.
- Először is beszélhetnél nekem arról, ami történt - mondta Hodge, és a zsebében kezdett turkálni. Előkerített egy gondosan összehajtogatott zsebkendőt, és a lány kezébe nyomta. Az néma csodálattal vette el tőle. Még soha nem találkozott senkivel, aki textilzsebkendőt hordott volna magánál.
- A démon a lakásotokban az első ilyen lény volt, amit láttál? Korábban fogalmad sem volt róla, hogy létezhetnek hozzá hasonlók?
Clary megrázta a fejét, aztán egy pillanatra elgondolkodott. - Csak egyet, de nem tudtam, hogy mi volt. Amikor először találkoztam Jace-szel...
- Igen, hát persze... Milyen buta vagyok, hogy elfelejtettem. - Hodge bólintott. - A Pandemoniumban. Az volt az első alkalom?
-Igen. .  
- És édesanyád sosem beszélt neked róluk? Nem mondott semmit egy másik világról, amit a legtöbb ember nem is láthat? Nem érdeklődött a mí­toszok, a tündérmesék, a csodálatos legendák iránt?
- Nem. Utált minden ilyesmit. Még a Disney-filmeket is utálta. Nem tetszett neki, hogy mangákat olvasok. Azt mondta, gyerekes.
Hodge megvakarta a fejét. Egyeden hajszála sem moccant. - Rettentő különös - mormogta.
- Nem igazán - mondta Clary. - Anyám nem volt különc. A leghétköz­napibb ember volt a világon.
- A hétköznapi emberek lakását általában nem dúlják föl démonok. Vagy ha mégis, az agyad teljesen másnak láttatta volna veled a Falánkot. Egy őrjöngő kutyának vagy akár egy másik embernek. Az, hogy láttad, az, hogy beszélt hozzád...
- Honnan tudja, hogy beszélt hozzám?
- Jace mesélte, hogy azt mondtad, „beszélt".
- Sziszegett. - Clary összerázkódott, ahogy felidézte a lény hangját. - Azt mondta, hogy meg akar enni, de azt hiszem, nem lett volna szabad neki.
- A Falánkokat általában egy másik, erősebb démon irányítja. Maguk­ban nem valami okosak meg ügyesek - magyarázta Hodge. - Azt nem mondta, mit keres a parancsolója?   
Clary elgondolkodott. - Valami Valentine-ról beszélt, de... Hodge olyan hirtelen egyenesedett ki, hogy Hugó, aki eddig kényelmesen ücsörgött a vállán, dühös károgással a levegőbe emelkedett. - Valentiné?
- Igen - bólintott Clary - Ugyanezt a nevet hallottam a Pandemoniumban is a fiútól... Vagyis a démontól...
- Ezt a nevet mindannyian ismerjük - mondta kurtán Hodge. Hangja határozott volt, de a lány látta, hogy enyhén remeg a keze. Hugó időközben megint a vállára telepedett, és idegesen igazgatta a tollait.
-Démon?
- Nem. Valentiné Árnyvadász. Illetve csak volt.
- Árnyvadász? És miért csak volt ?
- Mert meghalt - mondta Hodge szárazon. - Tizenöt évvel ezelőtt.
Clary visszasüllyedt a kanapé párnái közé. Lüktetett a feje. Talán még­iscsak el kellett volna fogadnia azt a teát. - Nem lehet, hogy valaki másra gondolt, akinek ugyanaz a neve?
Hodge nevetéséből hiányzott a jókedv. - Nem. Az viszont nincs ki­zárva, hogy valaki az ő nevét használja, hogy üzenjen. - Felállt, és a háta mögött összekulcsolt kézzel az íróasztalához vonult. - Ennek pedig éppen eljött az ideje.
- Miért most?
- A Fegyverszünet miatt.
- A béketárgyalások? Jace említette. Kivel kell békét kötni ?
- Az Alvilágiakkal - mormogta Hodge. Lenézett Claryre. Keskeny, víz­szintes vonallá szorította össze a száját. - Bocsáss meg - mondta -, ez nyil­ván nagyon zavaros neked.
- Gondolja?
A férfi az asztalnak támaszkodott, és szórakozottan simogatta Hugó tollait. - Az Alvilágiak osztoznak velünk az Árnyvilágon. Mindig feszült békében éltünk velük. .
- Olyanok, mint a vámpírok, a vérfarkasok meg...
- A Tündérek Népe - mondta Hodge. - Meg Lilith gyermekei, akik félig démonok, félig boszorkánymesterek.
- És micsodák az Árnyvadászok?
- Néha Nephilimeknek is neveznek bennünket - magyarázta Hodge. - A Biblia szerint emberek és angyalok gyermekei. Az Árnyvadászok ere­detéről szóló legenda szerint több mint ezer évvel ezelőtt születtünk, ami­kor az emberek világát más világokból érkezett démonok szállták meg. Egy boszorkánymester megidézte Raziel angyalt, aki egykehelyben a saját vérét emberek vérével vegyítette, aztán visszaadta az embereknek, hogy igyák meg. Akik az angyal véréből ittak. Árnyvadászokká lettek, majd a gyereke­ik és a gyerekeik gyerekei is. A kelyhet ezután a Végzet Kelyhének nevezték. Bár a történet talán csak legenda, az igaz, hogy az évek során, amikor az Árnyvadászok megfogyatkoztak, mindig lehetséges volt újabbakat létre­hozni a Kehely segítségével.
- Mindig lehetséges volt?
- A Kehely már nincs meg - mondta Hodge. - Valentiné semmisítette meg a halála előtt. Tüzet gyújtott, és elégette magát a feleségével meg a gye­rekével együtt. Feketére perzselte a földet. Azóta sem építkezik ott senki. Azt mondják, az a föld el van átkozva.
- És ez igaz?
- Lehetséges. A Klávé időnként kioszt átkokat büntetésül, ha valaki megszegi a Törvényt. Valentiné pedig minden Törvények legfontosabbikát szegte meg. Fegyvert fogott Árnyvadász társai ellen, és megölte őket. Ő és a csapata, a Kör több tucat testvérükkel meg több száz alvilágival végeztek az utolsó Fegyverszünet idején. Éppenhogy csak legyőzték őket.
- De hát miért fordult a többi Árnyvadász ellen?
- Nem értett egyet a Fegyverszünettel. Megvetette az Alvilágiakat, és abban hitt, hogy egytől egyig le kell mészárolni őket, mert csak így lehet tisztán tartani a világot az emberek számára. Bár az Alvilágiak nem démo­nok, nem megszállók, ő úgy érezte, a természetük démonikus, és neki ez elég is volt. A Klávé nem értett vele egyet. Úgy gondolták, hogy az Alvilági­ak segítsége szükséges hozzá, hogy a démonokat végleg el lehessen űzni. És végül is furcsa azzal érvelni, hogy a Tündérek Népe nem való erre a világra, amikor régebben itt vannak, mint mi magunk.
- Aláírták a Fegyverszünetet?
- Igen, aláírták. Amikor az Alvilágiak látták, hogy a Klávé Valentiné és a Kör ellen fordul az ő védelmükben, felismerték, hogy az Árnyvadászok nem az ellenségeik. Ironikus, de a lázadásával Valentiné maga tette lehető­vé, hogy a Fegyverszünet megköttessék. - Hodge visszaült a székre. - El­nézésedet kérem, ez neked csak egy unalmas történelemórának tűnhet. Ez volt Valentiné. Lázadó, látnók, megszállott. És gyilkos. Most pedig valaki megidézi a nevét.
- De kicsoda? - kérdezte Clary. - És mi köze ehhez anyukámnak?
Hodge megint felállt. - Fogalmam sincs. De mindent megteszek, hogy megtudjam. Üzenetet küldök a Klávénak és a Néma Testvéreknek. Lehet, hogy beszélni akarnak majd veled.
Clary nem kérdezte meg, kik azok a Néma Testvérek. Elege volt belőle, hogy akárhány kérdést tesz föl, a válaszok csak még jobban összezavarják. Felállt. - Van rá esély, hogy hazamehessek?
Hodge arcára kiült az aggodalom. - Nem. Azt... azt hiszem, nem lenne jó ötlet.
- Vannak ott dolgok, amikre szükségem lenne, még ha itt is maradok. Ruhák...
- Adhatunk pénzt, hogy új ruhákat vehess magadnak.
- Kérem! - mondta Clary. - Megkell néznem, hogy... Látnom kell, mi maradt.
Hodge habozott, majd kurtán, kelletlenül biccentett. - Ha Jace bele­egyezik, együtt elmehettek. - Az íróasztalhoz fordult, és a papírok között kezdett el kutatni. Egyszerre hátrapillantott a válla fölött, mintha csak ak­korjött volna rá, hogy a lány még ott van. - A fegyverszobába ment.
- Nem tudom, hol van.
Hodge szája halvány mosolyra húzódott. - Church majd mutatja az utat.
Clary az ajtó felé pillantott, ahol a kövér, kékes bundájú perzsamacska összegömbölyödve hevert, mint valami apró puff. Ahogy a lány közeledett hozzá, felállt; vastag bundája szinte folyékonyan hullámzott. Fensőbbsé­ges nyávogással kivezette Claryt a folyosóra. Ahogy a lány visszanézett a könyvtárba, látta, hogy Hodge máris egy papírdarabra firkál valamit. Biz­tosan üzenetet küld annak a titokzatos Klávénak - gondolta. A jelek szerint nem valami kedves emberek élnek arrafelé. Clary szerette volna tudni, mi lesz a válaszuk.
A vörös tinta a fehér papíron olyan volt, mint a vér. Hodge Starkweather összegöngyölte a levelet, gondos mozdulatokkal hengert formált belőle, és füttyentett Hugónak. A madár halkan károgva telepedett a csuklójára. Hodge-nak megrebbent a szeme. Évekkel korábban, a Felkelés idején meg­sebesült a vállán, és még Hugó kis súlya - vagy az évszak fordulása, vagy a hőmérséklet, esetleg a páratartalom változása, vagy karja túl hirtelen moz­dulata - is felébresztette a régi kínok emlékét, amit pedig nagyon szeretett volna már feledni.
Csakhogy akadnak soha nem halványuló emlékek. Képek villantak fel előtte, ahányszor csak lehunyta a szemét. Vér és testek, összetiport föld, vörössel pettyezett fehér emelvény. A haldoklók kiáltásai. Idris távolba nyúló zöld tájai, a végtelen kék ég, amit az Üvegváros tornyai lyuggattak. A veszteség fájdalma hullámként áradt szét a testében; ökölbe szorította a kezét, Hugó pedig verdeső szárnyakkal kapkodott az ujjai után, megvert is fakasztott belőlük. Hodge elengedte a madarat, aki folyamatosan körözve emelkedett a tetőablak felé, míg végül eltűnt szem elől.
Hodge lerázta magáról a kellemetlen előérzetet, és újabb papírért nyúlt. Észre sem vette a skarlát cseppeket, amelyek a lapra hullottak, miközben írt.

 

 

 

Szavazás

Kedvenc könyved?

1. Csontváros (279)

19%

1. Hamuváros (178)

12%

1. Üvegváros (195)

13%

1. Bukott angyalok városa (184)

12%

1. Elveszett lelkek városa (294)

20%

2. Az angyal (174)

12%

2. A herceg (192)

13%

Összes szavazat: 1496

Blog

Unalmas nap.

2013.01.12 12:34
Ma egy kicsit keresgéltem a neten, és rábukkantam...

Fejléc

2012.12.31 11:51
Hogy honnan jött az ötlet? A bal oldali képen...
<< 1 | 2 | 3 | 4 >>