Nem aludtam.
Egy rettentő tett megtétele
S az első mozdulat között
Minden olyan, mint egy fantazma vagy egy förtelmes álom:
A Géniusz s a végzet ereklyéi
Tanácsot ülnek; s az ember maga,
Mint egy kis királyság, elszenvedi
Egy lázadás egész történetét.

 

 

 

 

 

 

16 Bukott angyalok

 

 

Hodge őrjöngött. Az előcsarnokban állt, Isabelle és Alec pedig mö­götte ólálkodott, amikor Clary meg a fiúk mocskosan és véresen betánto­rogtak. Azonnal bele is fiagott egy előadásba, amire még Clary anyukája is büszke lehetett volna. Nem felejtette el megemlíteni, hogy hazudtak neki arról, hová mennek - ebben a jelek szerint Jace volt vétkes -, de azt sem, hogy soha többé nem fog megbízni Jace-ben, ráadásul még cifrázta is a dol­got, és értekezett egy kicsit a Törvény megszegéséről, meg arról, hogy ki fogják dobni őket a Klávéból, és szégyent hoztak a Waylandok büszke ősi nevére. Miután kiadta magából a dühét, valamivel higgadtabban meredt Jace-re. - Az akaratosságoddal veszélybe sodortál másokat. Nem fogom hagyni, hogy ezt csak úgy a szőnyeg alá söpörd!

- Nem állt szándékomban - mondta Jace. - És semmit nem tudok seho­vá söpörni. Kificamodott a vállam.

- Bárcsak azt gondolhatnám, hogy a fizikai fájdalom téged bármitől is visszatart! - mérgelődött tovább Hodge. - Viszont a következő néhány na­pot a gyengélkedőn fogod tölteni, miközben Alec meg Isabelle sürgölődik körülötted. Valószínűleg még élvezni is fogod.

Hodge-nak kétharmad részben igaza volt: Jace és Simon mind a ket­ten a gyengélkedőbe kerültek, de amikor Clary, aki elment rendbe hozni magát, pár órával később visszatért, egyedül Isabelle sürgölődött körülöttük. Hodge lelohasztotta a duzzanatot a karján, a zuhanyozóban pedig húsz perc alatt nagyjából megszabadult a bőrére tapadt aszfaltdaraboktól, de még mindig fájt minden tagja.

Alec az ablakpárkányon ült, és határozottan egy viharfelhőre emlékezte­tett. Amikor becsapódott az ajtó Clary mögött, összeráncolta a homlokát. - Ó, hát te vagy az.

A lány nem is törődött vele. - Hodge üzeni, hogy mindjárt jön, és remé­li, addig még pislákolni fog bennetek az élet - mondta Simonnak és Jace-nek. - Vagy valami ilyesmi.

- Jó lenne, ha sietne - közölte morcosan Jace. Ült az ágyban, hátát egy fel­vert fehér párnának támasztotta, és még mindig a koszos ruhái voltak rajta.

- Miért ? Fáj ?-kérdezte Clary.

- Nem. Magas a fájdalomküszöböm. Igazság szerint nem is annyira kü­szöb, mint inkább egy óriási, ízlésesen berendezett csarnok. - A lányra ka­csintott. - Emlékszel rá, amikor a hotelban megígérted, hogy ha túléljük, beöltözöl nővérkének, és megfürdetsz?

- Szerintem rosszul hallottad - mondta Clary. - Simon volt az, aki fürdött ígért neked.

Jace önkéntelenül is a fiúra pillantott, aki szélesen mosolygott vissza rá. - Amint megint talpra állok, szívecském.

- Tudtam, hogy jobban jártunk volna, ha meghagyunk patkánynak. Clary felnevetett, és Simonhoz lépett, aki a jelek szerint a több tucatnyi párna és a lábára halmozott takarók ellenére sem érezte magát valami fé­nyesen. A lány leült az ágy szélére. - Hogy vagy ?

- Mintha valaki megmasszírozott volna egy sajtreszelővel - mondta Simon, és összeszorított fogakkal felhúzta a lábát. - Eltört egy csont a lábfejemben. Annyira megdagadt, hogy Isabelle-nek úgy kellett levágnia rólam a cipőt.

- Örülök, hogy így gondoskodik rólad. - Clary hagyta, hogy egy árnya­latnyi gúny keveredjen a hangjába.

Simon előrehajolt, miközben le sem vette a kezét Claryről. - Beszélni szeretnék veled.

A lány félig-meddig vonakodva bólintott. - A szobámban leszek. Gyere utánam, ha Hodge rendbe hozott, oké ?

- Persze. - Clary őszinte meglepetésére a fiú előrehajolt, és arcon csókol­ta. Csak egy gyors puszi volt, ajkak futó érintése a bőrén, de ahogy elhúzó­dott, Clary érezte, hogy elpirul. Nyilván azért, gondolta, miközben felállt, mert mindenki őket bámulta. Odakint a folyosón elgondolkodva érintette meg az arcát. Egy puszi önmagában nem jelentett sokat, de az ilyesmi annyira nem volt jellemző Simonra. Talán Isabelle-nek akart bizonyítani valamit? Férfiak - gondolta Clary. - Annyira kiismerhetetlenek.

Meg Jace, ahogy a sértett herceget játszotta. Clary inkább eljött, mielőtt elkezdhetett volna panaszkodni a lepedőből kilógó cérnaszálak miatt.

- Clary!

A lány meglepetten fordult hátra. Alec loholt utána a folyosón, hogy utolérje. Amikor megállt, a fiú is megtorpant mellette. - Beszélnem kell veled.

Clary felhúzta a szemöldökét. - Miről ?

Alec habozott. Sápadt arcával és sötétkék szemével legalább olyan vonzó volt, mint a húga, de Isabelle-lel ellentétben ő mindent megtett, hogy elte­relje a figyelmet a külsejéről. A kopott pulóver meg a haja, ami úgy nézett ki, mintha magának vágta volna le a sötétben, ehhez csak részben járultak hozzá. Határozottan úgy festett, mint aki nem érzi magát jól a bőrében. -Szerintem nem kéne itt lenned. Menj haza! - mondta.

Clary tudta, hogy Alec nem rajong érte, most mégis úgy érezte, mint­ha pofon vágták volna. - Alec, amikor legutóbb otthon jártam, a lakásban nyüzsögtek az Elhagyatottak. Meg a Falánkok. Agyarakkal. Senki sem sze­retne jobban hazamenni, mint én,.de..

- Biztosan vannak rokonaid, akiknél ellehetsz. - Árnyalatnyi elkesere-ilettség sejlett a hangjából.

- Nincsenek. Aztán meg Hodge is azt szeretné, hogy maradjak - mondta a a lány kurtán.

- Az nem lehet. Úgy értem, kizárt dolog az után, amit csináltál...

- Amit csináltam?

Alec nyelt egyet. - Jace majdnem meghalt miattad.

- Miattam.''Miről beszélsz?

- Így elrohanni a barátod után... Tudod, micsoda veszélybe sodortad? Tudod...

- Őt? Úgy érted, Jace-t? - vágott Clary a fiú szavába. - Jobb, ha tudod, hogy az ő ötlete volt. Ö kérdezte meg Magnustól, hol van a vámpírok rej­tekhelye. Ő ment el a templomba a fegyverekért. Ha nem tartottam volna vele, akkor is ment volna.

- Nem érted - mondta Alec. - Te nem ismered őt. Én ismerem. Azt hiszi, neki kell megmentenie a világot. Nem is bánná, ha meghalna közben. Néha az az érzésem, hogy meg is akarna halni, de ez nem jelenti azt, hogy neked még biztatnod is kell.

- Nem tudlak követni - ingatta a fejét Clary. - Jace Nephilim. Ezt csi­náljátok, embereket mentetek meg, démonokat öltök, veszélynek teszitek ki magatokat. Miben volt más a tegnap este?

Alec nem tudta tovább visszafogni magát. -Hogy engem nem vittmagával! - kiabálta. - Ott kellett volna lennem vele, vigyázni rá, fedezni, gon­doskodni róla, hogy ne essen baja. De te... Te csak holtsúly vagy, egy mondén. - Úgy köpte ki a szót, mintha valamiféle káromkodás lett volna.

- Nem - felelte Clary. - Nem vagyok az. Nephilim vagyok éppen úgy, mint te.

A fiú ajka lefelé görbült a sarkainál. - Talán - mondta. - De tanulás nélkül, minden nélkül nem vesszük hasznodat, igaz? Anyukád a mondének világában nevelt fel, és oda is tartozol. Nem ide. Az nem lehet, hogy Jace úgy viselkedjen miattad, mintha... nem tartozna közénk. Hogy megszegje miattad a Klávénak tett esküjét, hogy megszegje miattad a Törvényt...

- Híreim vannak a számodra - csattant föl Clary. - Jace semmit sem miattam tesz. Azt csinálja, amit akar. Ezt tudhatnád.

Alec úgy nézett a lányra, mintha valami különösen undok démon lett volna, amilyet még sosem látott korábban. - Ti mondének olyan önzők vagytok, nem igaz? Nem éred fel ésszel, mit tett érted, hogy milyen veszély­be sodorta magát ? Nem csak a testi épségéről beszélek. Mindent elveszít­het. Már elvesztette az apját meg az anyját, te meg most azt akarod, hogy elveszítse azt is, amit legalább a családjának mondhat?

Clary hátralépett. Fekete áradatként gyűlt benne a harag - haragudott Alecre, mert részben igaza volt, és haragudott mindenkire meg minden másra is: a jeges útra, ami elvette tőle az apját, mielőtt megszületett volna, Simonra, amiért majdnem megölette magát, Jace-re, amiért a mártírt ját­szotta, és nem érdekelte, hogy él-e vagy hal. Luke-ra, amiért úgy tett, mint­ha törődött volna vele, pedig az egész csak hazugság volt. És az édesanyjára, amiért nem volt az az unalmas, normális, szeleburdi anya, akinek mindig is mutatta magát, hanem valaki más volt helyette: valaki hősies és látványos és bátor, akit Clary egyáltalán nem ismert. Valaki, aki nem volt ott most, amikor igazán szüksége lett volna rá.

- Te beszélsz önzésről? - sziszegte olyan gyűlölettel, hogy Alec hátrálni kezdett. - Te, akit senki nem is érdekel ezen a világon, csak saját magad, Alec Lightwood? Nem csoda, hogy soha nem öltél meg egyetlen démont sem. Túlságosan félsz tőlük.

Alecnek leesett az álla. - Ezt meg ki mondta?

- Jace.

A fiú úgy nézett rá, mintha megpofozta volna. - Nem tenne ilyet. Ezt soha nem mondaná.

- Pedig ezt mondta. - Clary látta, Alec mennyire zaklatott lett, és egyáltalán nem bánta. A változatosság kedvéért valaki más is szenvedhetett vég­re. - Pampoghatsz, amennyit akarsz becsületről és őszinteségről, meg arról, hogy a mondének ezekről semmit sem tudnak, de ha igazán őszinte lennél, beismernéd, hogy ez az egész kirohanás csak azért van, mert szerelmes vagy belé. Az égvilágon semmi köze...

Alec villámsebességgel mozdult. Éles reccsenés visszhangzott Clary fejé­ben. A fiú olyan erővel lökte a falnak, hogy beverte a tarkóját a lambériába. Az arca centikre volt az övétől, fekete szeme tágra nyílt. - Soha, de soha ne merészelj ilyet mondani neki - suttogta elfehéredett szájjal -, különben megöllek. Az Angyalra esküszöm, megöllek.

Clary karjában egyre élesebb lett a fájdalom ott, ahol a fiú szorította. Önkéntelenül is elakadt a lélegzete. Alec hunyorgott, mintha egy álomból riadna, aztán elengedte. Úgy rántotta el a kezét, mintha Clary bőre meg­égette volna. Egyetlen szó nélkül sarkon fordult, és elindult vissza a gyengélkedő felé, olyan bizonytalanok voltak a léptei, mint egy részegé.

Clary megdörzsölte fájós karját. A fiú után bámult, és szörnyen haragu­dni t magára azért, amit tett. Szép munka, Clary. Most aztán elérted, hogy tényleg gyűlöljön.

Azonnal mély álomba kellett volna zuhannia, de kimerültsége ellenére csak nem tudott elaludni. Végül elővette a füzetét a hátizsákjából, és felhúzott térdén rajzolni kezdett. Először csak összevissza firkálgatott - a vámpír hotel homlokzatának egy részletét: egy dülledő szemű vízköpőt hosszú szemfogakkal. Egy üres utcát, amelyre egyetlen lámpa sárga fényköre vetült, amelynek pereménél árnyékos figura álldogált. Lerajzolta Raphaelt véres fe­hér ingében a nyakán húzódó sebbel. Aztán lerajzolta Jace-t a tetőn, amint a tízemeletnyi mélységbe meredt. Tekintetében nem volt félelem, inkább úgy tűnt, mintha kihívásnak tekintené a zuhanást - mintha nem létezne üresség, amit ne tölthetne be saját legyőzhetedenségébe vetett hitével. Ahogyan ál­mában látta, szárnyakat rajzolt a hátára, amelyek széles ívben emelkedtek ki a válla mögül, pont mint az angyalszobor szárnyai Csontvárosban.

Végül megpróbálta lerajzolni az édesanyját. Azt mondta Jace-nek, hogy nem érzett semmiféle különbséget, miután belenézett a Szürke Könyvbe, és ez nagyrészt igaz is volt. Most azonban, ahogy maga elé képzelte édesanyja arcát, egy dolog megváltozott. Amikor visszaemlékezett Jocelynra, látta az apró fehér hegeket, amik úgy borították a vállát meg a hátát, mintha hó­esésben állna.

Fájt belegondolni, hogy a kép, ami édesanyjáról élt benne egész életében, hazugság volt. Égő szemmel csúsztatta a füzetet a párnája alá.

Kopogtatás hallatszott az ajtón - halk, bizonytalan. Clary sietősen meg­dörzsölte a szemét. - Gyere be!

Simon volt az. Clarynek a gyengélkedőn fel sem tűnt igazán, milyen rette­netes állapotban van a fiú. Nem zuhanyozott, ruhái elszakadtak, haja csimbó­kokban lógott. Megtorpant a küszöbön, és furcsán távolságtartónak tűnt.

Clary félrehúzódott, hogy helyet csináljon neki az ágyon. Semmi szo­katlan nem volt abban, hogy egymás mellé kuporodjanak. Évek óta rend­szeresen aludtak egymásnál vendégségben. Kiskorukban pokrócokból csi­náltak sátrakat meg erődítményeket, amikor nagyobbak lettek, akkor pedig képregényeket olvasgattak együtt.

- Megtaláltad a szemüvegedet - állapította meg a lány. Az egyik lencse megrepedt.

- A zsebemben volt. Jobb állapotban maradt meg, mint remélni mer­tem, írnom kell egy köszönőlevelet az optikusomnak. - Óvatosan telepe­dett le Clary mellé.

- Hodge helyrehozott ?

Simon bólintott. - Igen. Még mindig úgy érzem magam, mintha meg­dolgoztak volna egy feszítővassal, de nincs eltörve semmim. Már nincs. -A lány felé fordult. A repedt szemüveg mögött éppen olyan volt a szeme, amilyenre Clary emlékezett: sötét és komoly, olyan pillákkal, amilyenekért a lányok ölni tudnának. - Clary, az, hogy eljöttél értem... Hogy annyi min­dent kockára tettél...

- Ne - emelte fel a kezét zavartan Clary. - Te is megtetted volna értem.

- Persze - mondta Simon minden arrogancia vagy póz nélkül -, de min­dig azt gondoltam, hogy közöttünk így mennek a dolgok. Tudod.

Clary úgy helyezkedett, hogy a fiú felé fordulhasson. - Mit akarsz ezzel mondani.

- Azt akarom mondani - folytatta Simon, mint aki meglepődött azon, hogy olyasvalamit áll neki elmagyarázni, aminek nyilvánvalónak kellett volna lennie -, hogy mindig nekem volt inkább szükségem rád, mint neked rám.

- Ez nem igaz. - Clary egészen felháborodott.

- De az. - Simon bosszantóan higgadt maradt. - Sosem tűnt úgy, hogy bárkire is szükséged lenne. Mindig annyira... magadnak való voltál. Nem volt szükséged másra, csak a ceruzáidra meg a képzeletbeh világaidra. Kismilliószor fordult elő, hogy hatszor is el kellett mondanom valamit, mire odafigyeltél rám, olyan messze jártál. Aztán rám néztél, megjelent az arcodon az a fura mosoly, mintha teljesen meg is feledkeztél volna rólam, és csak akkor jutottam volna megint eszedbe. De soha nem haragudtam rád. Ha csak félig figyelsz rám, az még mindig jobb, mintha bárki más teljesen.

Clary megpróbálta megfogni a fiú kezét, de csak a csuklóját kapta el. Érezte a pulzusát a bőre alatt. - Egész életemben csak három embert szeret­tem - mondta. - Anyát, Luke-ot és téged. És mindegyiküket elvesztettem, csak téged nem. Eszedbe ne jusson, hogy nem vagy fontos nekem... Ne is gondolj ilyesmire.

- Anyám szerint csak három emberre van szükségünk, hogy rájuk tá­maszkodva megvalósíthassuk önmagunkat. - Hangja könnyed volt, de megbicsaklott, miközben azt mondta, hogy „megvalósíthassuk". - Azt mondja, te úgy nézel ki, mint aki jó alaposan megvalósította önmagát.

Clary szomorúan mosolygott a fiúra. - Mondott rólam anyukád más bölcsességeket is ?

- Igen. - Simon viszonozta a mosolyt. - De nem árulom el neked, mik voltak azok.

- Nem ér titkokat tartani!

- Hát pedig ez egy ilyen világ.

Végül egymás mellett feküdtek, pont úgy, mint gyerekkorukban: vál­luk egymásnak feszült, Clary átvetette a lábát Simonén. Lábujjai éppen a fiú térde alá értek. Miközben beszélgettek, felfelé bámultak. Még akkor szokták meg így, amikor Clary szobájában a plafon tele volt ragasztva fosz-foreszkáló csillagokkal. Miközben Jace-nek szappan és citromillata volt, Simon inkább bűzlött, mint aki meghentergett egy áruház parkolójában. Clary nem bánta.

- A fura az egészben az - Simon Clary egyik hajtincsét csavargatta az ujja körül -, hogy mielőtt az egész megtörtént, éppen a vámpírokról vic­celődtem Isabelle-lel. Csak próbáltam megnevettetni, tudod. „Mivel lehet kiakasztani a zsidó vámpírokat? Ezüst Dávid-csillagokkal? Resztelt májjal? Tizennyolc dolláros csekkekkel?"

Clary elnevette magát.

Simon hálásnak tűnt. - Isabelle nem nevetett.

Clarynek rengeteg minden eszébe jutott, amit mondhatott volna, de inkább mindegyiket megtartotta magának. - Nem vagyok benne biztos, hogy Isabelle-nek bejön ez a fajta humor.

Simon laposan pillantott a lányra. - Le szokott feküdni Jace-szel ?

Clary meglepett nyögése köhögésbe ment át. - Fúj, nem. Gyakorlatilag rokonok. Nem csinálnának ilyet. - Egy pillanatra elhallgatott. - Legalábbis szerintem nem.

Simon megvonta a vállát. - Nem mintha érdekelne - mondta határo­zottan.

- Hát persze, hogy nem.

- Nem is. Az oldalára fordult. - Tudod, először azt gondoltam, hogy Isabelle... nem is tudom, dögös. Izgalmas. Más. Aztán a bulin rájöttem, hogy igazából dilis.

Clary hunyorogva nézett vissza rá. - Ő mondta, hogy idd meg a kék koktélt?

A fiú megrázta a fejét. - Azt magamtól csináltam. Láttam, hogy elmész Jace-szel meg Aleckel, és nem tudom... Annyira más voltál, mint egyébként. Muszáj volt arra gondolnom, hogy máris megváltoztál, és ebben az új vi­lágodban nekem nincs helyem. Csinálni akartam valamit, amitől megint közelebb kerülök hozzád. Szóval, amikor megjelent az a kicsi zöld fickó a nagy tálca itallal...

Clary felnyögött. - Hülye vagy.

- Sosem állítottam, hogy nem.

- Bocs. Rettenetes volt ?

- Patkánynak lenni? Nem. Először összezavarodtam. Hirtelen minden­kinek a bokájáig értem. Azt hittern, valami olyan varázsitalt ittam, amitől összementem, de nem értettem, honnan a hirtelen késztetés, hogy használt rágógumipapírokat rágcsáljak.

Clary kuncogni kezdett. - Nem. Úgy értem, a vámpírhotelban. Ott rettenetes volt?

Valami megvillant a fiú szeme mögött. Elfordította a tekintetét. - Nem. Nem sok mindenre emlékszem a buli meg aközött, amikor landoltunk a parkolóban.

- Valószínűleg jobb is.

A fiú mondani akart valamit, de csak egy ásításig jutott. A fény a szobá­ban lassan elhalványult. Clary kimászott Simon mellől, felkelt, és elhúzta a függönyt. Odakint a város a napnyugta vörös fényében fürdött. Ötvensa­roknyira a belváros felé a Chrysler Building ezüstös teteje úgy izzott, mint egy piszkavas, amit túl hosszú időre felejtettek a kandallóban. - Megy le a nap. Talán keresnünk kéne valami vacsorát.

Simon nem felelt. Amikor a lány hátrafordult, látta, hogy fejét a karján nyugtatva, szétterpesztett lábakkal alszik. Clary sóhajtott, az ágyhoz lépett, lehámozta Simonról a szemüvegét, és az éjjeliszekrényre tette. Számtalan­szor fordult elő, hogy szemüvegben aludt el, és a roppanó lencse hangjára ébrcdr.

Na, most hol fogok én aludni? mintha gondja lett volna azzal, hogy Simon mellé bújjon, de a fiú gyakorlatilag nem hagyott neki helyet. Először arra gondolt, hogy felébreszti, de olyan békésnek látszott. Aztán meg nem is volt igazán álmos. Inkább a füzetéért nyúlt, és kihúzta a párna alól, ami­kor kopogás hallatszott az ajtón.

Mezítláb átcaplatott a szobán, és lenyomta a kilincset. Jace volt az megfürödve, tiszta farmerban és szürke ingben. Frissen mosott haja nyirkos arany glóriaként vette körül a fejét. A horzsolások az arcán bíborból szür­kévé halványultak. Kezét a háta mögött tartotta.

- Aludtál? - kérdezte. Nem volt sajnálkozás a hangjában, csakis kíván­csiság.

- Nem. - Clary kilépett a folyosóra, és behúzta maga mögött az ajtót. -Miből gondoltad?

Jace végigmérte a lány halványkék felsőjét és az alváshoz használt rövid­nadrágját. - Csak úgy.

- Majdnem egész nap ágyban voltam - mondta Clary, ami tulajdonkép­pen igaz is volt. Ahogy meglátta Jace-t, ezer százalékkal izgatottabb lett, de nem látott rá okot, hogy vele is megossza ezt az információt. - És te? Nem vagy fáradt?

Jace megrázta a fejét. - Mint a postások, a démonvadászok sem alszanak soha. Sem havazás, sem eső, sem kánikula, sem az éjszaka sötétje nem hát­ráltatja...

- Nagy bajban lennél, ha pont az éjszaka sötétje hátráltatna - jegyezte meg Clary.

A fiú elvigyorodott. Hajával ellentétben a fogai nem voltak tökéletesek. Az egyik felső metszőfogából hiányzott egy darab, de persze ettől is csak még jóképűbbnek tűnt.

Clary karba fonta a kezét a mellkasa előtt. A folyosón hűvös volt, ő pedig érezte, hogy lassan libabőrös lesz a karja. - Különben is, mit csinálsz itt?

- „Itt", úgymint a küszöbödön, vagy „itt", úgymint a nagy spirituális kér­désben a létezésünk céljáról ezen a bolygón? Ha arra vonatkozik a kérdés, hogy kozmikus védelemről van-e szó, vagy létezik-e egy nagyobb metaetikus célja az életnek, nos, ezt legföljebb az idő döntheti el. Úgy értem, az egysze­rű ontológiai redukcionizmus nyilvánvalóan hamis érv, de...

- Visszamegyek lefeküdni. - Clary a kilincs után nyúlt.

A fiú fürgén közé és az ajtó közé csusszant. - Azért vagyok itt - mondta -, mert Hodge elárulta, hogy születésnapod van. Clary unottan sóhajtott fel. - Csak holnap lesz.

- Az még nem ok rá, hogy ne kezdjünk már most ünnepelni.

A lány komoly tekintettel nézett vissza rá. - Kerülni akarod Alecet és Isabelle-t.

Jace bólintott. - Mind a kettő össze akar veszni velem.

- Ugyanazért?

- Fogalmam sincs. - Vetett egy gyors pillantást végig a folyosón. - És Hodge is. Mindenki velem akar beszélni. Csak te nem. Lefogadom, hogy te nem akartál beszélni velem.

- Nem - mondta Clary. - Enni akarok. Éhen pusztulok.

Jace előhúzta a kezét a háta mögül. Egy kissé gyűrött papírzacskó volt nála. - Csórtam némi kaját a konyhából, amíg Isabelle nem figyelt.

Clary vágott egy grimaszt. - Piknik. Egy kicsit késő van már a Central Parkba menni, nem gondolod? Tele van...

Jace elhessentette az ötletet. - Tündérekkel. Tudom.

- Azt akartam mondani, hogy rablókkal - helyesbített Clary. - Bár szá­nom azt a rablót, aki nálad próbálkozik.

- Bölcs hozzáállás, és dicséretet érdemelsz érte - mondta Jace, aki hatá­rozottan elégedettnek tűnt. - Viszont nem a Central Parkra gondoltam. Mit szólnál az üvegházhoz?

- Most? Éjszaka? Nem lesz... sötét?

A fiú úgy mosolyodott el, mintha nagy titkok tudója lenne. - Gyere. Megmutatom.

17

Az éjféli virág

 

A nagy üres termek, amelyeket a tetőre vezető lépcső felé tartva átszel­tek, olyanok voltak a félhomályban, mint valami különös színdarab elha­gyatott díszletei. A fehér függönyök a szürkületből előbukkanó jéghegyek­ként magasodtak föléjük.

Amikor Jace kinyitotta az üvegház ajtaját, puhán, akár egy cica man­csának párnázott paskolása, Claryt azonnal megcsapta a bentről kiáram­ló illat: a föld tömény, sötét szaga, az éjszakai virágok - hajnalkák, fehér angyaltrombiták, csodatölcsérek - szappanos illata. Néhány növényt fel sem ismert, mint például azt, amelyiknek csillag alakú sárga virágja aranyló pollentől ragyogott. Az üvegfalakon túl Manhattan fényei csillogtak hideg ékkövekként.

- Hű! - Clary lassan körbefordult, hogy befogadja a látványt. - Annyira gyönyörű itt az éjszaka.

Jace elmosolyodott. - És csak a mienk az egész hely. Alec meg Isabelle utálnak idejönni. Allergiásak.

Clary összerázkódott, pedig egyáltalán nem fázott. - Ezek milyen virá­gok?

Jace megvonta a vállát, és óvatosan letelepedett egy fényes zöld bokor mellé, amit szorosan összezáródott bimbók borítottak. - Fogalmam sincs. Gondolod, hogy odafigyeltem botanikaórán? Nem leszek levéltáros, nem kell tudnom ezeket a dolgokat. Csak azt kell tudnod, hogyan öld meg, ami az utadba kerül?

A fiú mosolyogva nézett fel Claryre. Olyan volt, akár egy szőke angyal valamelyik Rembrandt-festményről. Csak az az ördögi száj... - Úgy van. - Elővett a zacskóból egy szalvétába csavart csomagot, és odanyújtotta a lánynak. – Ezen kívül - tette hozzá - fergeteges sajtos szendvicset is tudok csinálni. Kóstolj meg egyet.

Clary kelletlenül viszonozta a fiú mosolyát, és leült vele szemben. Az üvegház kőpadlója hűvösen érintette csupasz lábszárát, de nem is bánta a napok óta tartó szakadatlan hőség után. A papírzacskóból Jace előhúzott néhány almát, egy mogyorós csokit meg egy üveg vizet. - Nem rossz felho­zatal - állapította meg Clary csodálattal.

A sajtos szendvics meleg volt és egy kicsit satnya, de azért nem esett rosszul. Pulóvere számtalan zsebének valamelyikéből Jace elővarázsolt egy csontnyelű kést, ami úgy nézett ki, mintha egy grizzlyt is nyugodtan ki le­hetne belezni vele. Munkához látott az első almán, és gondosan nyolc egy­forma darabra vágta. - Hát nem éppen szülinapi torta - mondta, miközben átadott egy darabot Clarynek -, de remélhetőleg jobb a semminél.

- Pontosan a semmire számítottam, úgyhogy kösz. - Beleharapott az almába. Ropogós volt, és friss.

- Mindenkinek kapnia kéne valamit a születésnapjára. - Jace nekiállt, hogy meghámozza a második almát; a héj hosszú, kanyargós csíkban vált le róla. - Egy születésnapnak különlegesnek kell lennie. Nekem mindig a szülinapom volt az egyetlen nap, amikor Apa azt mondta, bármit megkap­hatok vagy megcsinálhatok, amit akarok.

- Bármit ? - nevetett fel Clary. - És mit akartál például ?

- Hát, ötéves koromban kitaláltam, hogy megfürdök spagettiben.

- De nem engedte, igaz?

- Dehogynem, épp ez az. Megengedte. Azt mondta, igazán nem kerül sokba, és miért ne, ha ezt akarom. A szolgálókat utasította, hogy töltsenek meg egy kádat forrásban lévő vízzel meg spagettivel, aztán amikor kihűlt...

- Megvonta a vállát. - Megfürödtem benne.

Szolgálók? - gondolta Clary. Hangosan csak azt kérdezte: - Milyen volt ?

- Sikamlós.

- Le mertem volna fogadni. - Clary megpróbálta elképzelni Jace-t kis­fiúként, nevetgélve, nyakig tésztában, de csak nem sikerült. Kizárt dolog, iiogy Jace valaha is nevetgélt; még ötévesen sem. - Mit kértél még?

- Főleg fegyvereket - felelte a fiú -, ami nyilván nem lep meg. Könyve­ket. Rengeteget olvastam a magam kedvére.

- Iskolába nem jártál?

- Nem - mondta Jace lassan, mintha egy olyan téma felé haladnának, amiről nem szívesen beszélt.

- De a barátaid...

- Nem voltak barátaim - szakította félbe a fiú. - Apámon kívül. Másra nem is volt szükségem.

Clary elkerekedett szemekkel nézett végig rajta. - Egyáltalán nem barát­koztál össze senkivel?

Jace rezzenéstelenül állta a tekintetét. - Amikor először láttam Alecet - mondta -, tízéves voltam. Akkor találkoztam először bárkivel, aki annyi idős volt, mint én. Akkor lett először barátom.

Clary lesütötte a szemét. Egy kép formálódott a fejében, hiába küzdött ellene: Alecre gondolt, arra, ahogy a fiú ránézett. Nem mondana ilyet.

- Ne sajnálj! - mondta Jace, mintha csak kitalálta volna a gondolata-it. Bár Clary igazából nem is őt sajnálta. - A lehető legjobb oktatást kap­tam apámtól. Körbevitt a világban. Jártunk Londonban. Szentpéterváron. Egyiptomban. Imádtunk utazni. - Sötét volt a tekintete. - Nem jártam sehol, amióta meghalt. Sehol, csak New Yorkban.

- Mázlista vagy - mondta Clary. - Soha életemben nem jártam az álla­mon kívül. Anyám még Washingtonba se engedett el az iskolai kirándulá­sokra. Azt hiszem, most már értem, miért - tette hozzá bánatosan.

- Félt, hogy bekattansz ? Hogy elkezdesz démonokat látni a Fehér Ház­ban?

Clary egy kocka csokoládét majszolt. - Vannak démonok a Fehér Ház­ban?

- Vicceltem - mondta Jace. - Illetve azt hiszem. - Elgondolkodva vonta meg a vállát. - Valaki biztosan említette volna.

- Szerintem egyszerűen nem akarta, hogy túl messze legyek tőle. Már­mint Anya. Miután apám meghalt, nagyon megváltozott. - Luké hangja visszhangozott a fejében. Te nem vagy ugyanaz az ember, amióta megtör­tént, de Clary nem Jonathan.

Jace felhúzta a szemöldökét. - Emlékszel apádra?

Clary a fejét rázta. - Nem. Meghalt, mielőtt megszülettem volna.

- Szerencséd van - mondta a fiú. - így legalább nem hiányzik.

Bárki mástól szörnyű lett volna ilyet hallani, de Jace hangjában nem volt keserűség. - Elmúlik? - kérdezte a lány - Vagy mindig hiányozni fog?

Jace a szeme sarkából nézett vissza rá, de nem válaszolt. - Anyukádra gondolsz ? - kérdezett vissza inkább.

Nem. Soha nem gondolna így az anyukájára. - Igazság szerint Luke-ra.

- Nem mintha ez lenne a rendes neve. - Jace elgondolkodva harapott az almájába. - Sokat járt a fejemben. Valami nem áll össze a viselkedésében...

- Gyáva alak. - Clary hangja keserű volt. - Hallottad, amit mondott. Nem száll szembe Valentine-nal. Még Anya kedvéért sem.

- De hát éppen ez... - Hosszú, mélyen zengő hang szakította félbe. Vala­hol harang kondult. - Éjfél van - állapította meg Jace, és letette a kést. Fel­állt, és kinyújtotta a kezét, hogy Claryt is talpra segítse. Ujjai kissé tapadtak az alma levétől. - Most figyelj!

Tekintetét a több tucatnyi összezárt bimbótól hemzsegő bokorra szegezte, amelyik mellett ültek. Clary meg akarta kérdezni, hogy mit kéne néznie, de a fiú feltartott kézzel hallgattatta el. Csillogott a szeme. - Várj! - mondta.

A levelek mozduladanul csüngtek a bokron. Hirtelen az egyik szoro­san zárt bimbó reszketni kezdett, majd kétszeresére duzzadt, és felpattant. Olyan volt, mintha gyorsított felvételen láttak volna egy kivirágzó növényt: a finom zöld csészelevelek kitárultak, szabad utat engedve az odabent rej­tőző szirmoknak, amelyeket finoman, akár a hintőpor, aranyló virágpor borított.

- Ó - csúszott ki Clary száján. Amikor felnézett, látta, hogy Jace őt fi­gyeli. - Miden éjszaka virágoznak?

- Csak éjfélkor - felelte a fiú. - Boldog születésnapot, Clarissa Fray! Clary furcsán meghatódott. - Köszönöm.

- Ezt neked hoztam - mondta Jace. Beletúrt a zsebébe, és előbányászott valamit, amit aztán a lány kezébe nyomott. Egy szürke kavics volt, kissé egyenetlen, egyes helyeken már egészen simára kopott.

- Hú - forgatta a kezében a kavicsot Clary - Hát ilyesmit aztán biztos nem kaptam még soha. Egy kődarab.

- Hát, ha egészen pontosak akarunk lenni, nem igazán kődarab. Min­den Árnyvadásznak van boszorkányfényes rúnaköve.

- Ó! - Clary most már kíváncsibban vette szemügyre a tárgyat. Összszezárta körülötte a markát, ahogyan Jace-től látta a pincében. Nem mert volna megesküdni rá, de mintha halvány fényt látott volna kiszűrődni az ujjai közül.

- Fényt fog neked adni - mondta Jace - még a legsötétebb árnyékok között is. Ezen a világon vagy bármelyik másikon.

Clary a zsebébe csúsztatta a követ. - Nos, köszönöm. Kedves tőled, hogy adtál ajándékot. - A kettejük között felgyülemlő feszültség úgy telepedett rá, mint a párás levegő. - Ráadásul ez sokkal jobb, mint egy spagettifürdő.

- Ha ezt az apró személyes információt bárkinek továbbadod, lehet, hogy meg kell majd ölnöm - mondta komoran a fiú.

- Hát, amikor én ötéves voltam, be akartam mászni a centrifugába, hogy ott pöröghessek körbe-körbe a ruhákkal - felelte Clary. - A különbség az, hogy az én anyukám nem engedte meg.

- Valószínűleg azért, mert abba bele is lehet halni, ha a centrifugában körbe-körbe pörögsz a ruhákkal - mutatott rá Jace -, ellenben a tészta rit­kán végzetes. Hacsak nem Isabelle főzi.

Az éjféli virágszirmai máris hullani kezdtek. Mintha a holdfény szilánk­jai lettek volna, úgy sodródtak lustán a föld felé. - Tizenkét évesen tetová­lást akartam - mondta Clary. - Anya azt sem engedte meg.

Jace nem nevetett. - A legtöbb Árnyvadász tizenkét éves korában kapja az első Jeleket. Biztosan a véredben volt.

- Talán. Bár kétlem, hogy a legtöbb Árnyvadásznak Donatellót tetovál­ják a bal vállára a Tini Nindzsa Teknősökből.

Jace meglepetten nézett vissza a lányra. - Egy teknőst akartál a válladra?

- Kellett valami, ami elfedi a bárányhimlős hegemet. - Félrehúzta felső­jének pántját, amitől láthatóvá lett egy csillag alakú fehér folt a vállán.

Jace elfordította a fejét. - Későre jár - mondta. - Le kéne mennünk.

Clary zavartan igazította a helyére a pántot. Mintha Jace látni akarta vol­na a hülye sebhelyét.

A következő szavak annak ellenére buktak ki a száján, hogy esze ágában nem volt kimondani őket. - Te meg Isabelle... Jártatok egymással valaha?

Erre már Jace is odakapta a fejét. A holdfényben egészen fakónak tűnt a szeme; inkább volt már ezüst-, mint aranyszínű. - Isabelle-lel? - kérdezte színtelen hangon.

- Azt hittem... - Clary még jobban zavarba jött. - Simon kíváncsi volt rá.

- Talán akkor tőle kéne megkérdeznie.

- Nem tudom, hogy akarja-e - mondta alany. - Mindegy, nem érdekes. Semmi közöm hozzá.

Jace megeresztett egy hátborzongató mosolyt. - A válasz: nem. Vagyis lehetett olyan időszak, amikor egyikünk vagy másikunk fontolóra vette a dolgot, de végül is szinte a húgom. Fura lenne.

- Úgy érted, Isabelle meg te soha...

- Soha - szögezte le Jace.

- Utál engem - állapította meg Clary.

- Nem, nem utál - mondta Jace kellőképpen meglepve ezzel a lányt. -Csak ideges lett miattad, mert mindig is ő volt itt az egyetlen lány a rajongó fiúk gyűrűjében, most meg már ketten vagytok.

- De hát ő olyan gyönyörű.

- Te is az vagy - mondta Jace -, csak nagyon másképp, mint ő, és ezt nem tudja nem észrevenni. Mindig pici és törékeny szeretett volna lenni, tudod. Gyűlöli, hogy magasabb, mint a legtöbb fiú.

Clary erre nem felelt semmit, mert nem volt mit mondania. Gyönyörű. Jace azt mondta, hogy ő gyönyörű. Soha senki nem mondott neki ilyesmit, csak az édesanyja, de az nem számított. Az anyáknak kötelező gyönyörűnek látni a lányukat. Tágra nyílt szemekkel meredt a fiúra.

- Le kéne már mennünk - ismételte Jace. Clary biztos volt benne, hogy kellemetlenül érzi magát, amiért így bámul rá, de képtelen volt ab­bahagyni.

- Jól van - mondta végül a lány. Megkönnyebbülésére a hangja telje­sen normálisnak tűnt. Még többet segített, hogy elfordult Jace-től, és végre levehette róla a szemét. A hold közvetlenül a fejük felett járt, és nappali világossággal borított be mindent. Két lépés között Clary észrevette, hogy a fény fehéren csillan meg valamin, ami a földön hevert. A kés volt az, amivel Jace az almákat vágta fel. Clary hirtelen megtorpant, nehogy belelépjen, és válla a fiúénak ütközött - Jace segítőkészen nyújtotta ki a kezét, éppen amikor a lány megfordult, hogy bocsánatot kérjen, egyetlen pillanattal ké­sőbb pedig Clary azt vette észre, hogy egymást ölelik és csókolóznak.

Először olyan volt, mintha Jace egyáltalán nem is akarta volna megcsó­kolni: az ajkai keményen, szinte mereven érintették az övét. Aztán mégis mindkét karjával átölelte, és még közelebb húzta magához. Az ajkai puháb­bak lettek. Clary érezte a fiú szívének gyors lüktetését, az alma édes ízét a száján. Beletúrt Jace hajába, amire azóta vágyott, hogy először megpillan­totta. Az arany fürtök selymesen, lágyan tekeregtek az ujjai körül. A szíve kalapált, fülében a dübörögve áramló vér hangja olyan volt, mintha egy madár verdesett volna a szárnyaival...

Jace elfojtott kiáltással húzódott távolabb, bár karjaival továbbra is szo­rosan tartotta Claryt. - Ne ess pánikba, de közönségünk van.

Clary körülnézett. Az egyik közeli fa ágán Hugó kuporgott, és csillo­gó fekete szemével őket figyelte. Szóval, amit hallott, az tényleg szárnyak verdesése volt, nem pedig a fékevesztett szenvedély hangja. Ez kissé elke­serítette.

- Ha ő itt van, Hodge sem lehet messze - súgta Jace. - Mennünk kéne.

- Kémkedik utánad? - kérdezte Clary. - Hodge, úgy értem.

- Nem, csak szeret feljönni ide gondolkodni. Kár. Olyan jót beszélget­tünk. - Hangtalanul felnevetett.

Leereszkedtek a lépcsőn, de ez az út teljesen más volt, mint amikor felfe­lé jöttek. Jace a kezében tartotta Clary kezét, és a lány testében apró áram­ütések szaladtak végig minden egyes pontból, ahol hozzáért: az ujjaiból, a csukójából, a tenyeréből. A fejében nyüzsögtek a kérdések, de félt, hogy ha egyet is föltenne közülük, elszállna a varázs. Jace azt mondta, „kár", tehát az este, vagy legalábbis a csókolózós része, nyilvánvalóan véget ért.

Megérkeztek Clary ajtajához. A lány a falnak támaszkodott, és felnézett Jace-re. - Köszönöm a szülinapi pikniket - mondta a tőle telhető legsem­legesebb hangon.

A fiúnak láthatólag nem nagyon akaródzott elengednie a kezét. - Most aludni fogsz?

Csak udvarias akar lenni - mondta magának Clary. Úgy döntött, a kér­désre kérdéssel felel. - Te nem vagy fáradt?

Jace halkan válaszolt. - Soha nem voltam éberebb.

Lehajolt, hogy megcsókolja Claryt; szabad kezével megérintette a lány arcát. Ajkaik előbb puhán simultak egymáshoz, aztán már szorosabban préselődtek össze. Simon éppen ezt a pillanatot választotta, hogy kinyissa az ajtót, és kilépjen a folyosóra.

Haja kócos volt, hunyorgott, és nem viselte a szemüvegét, de azért így is éppen elég jól látott. - Mi a rosseb...? - kérdezte, de olyan hangosan, hogy Clary úgy ugrott el Jace mellől, mintha égette volna a fiú érintése.

- Simon! Te meg mit... Akarom mondani, azt hittem...

- Hogy alszom? Aludtam is - mondta a fiú. Az arcába szaladó vér vöröse még a napbarnítottságon is átütött, mint mindig, amikor nagyon zavarba jött. - Aztán felébredtem, és nem voltál ott, úgyhogy gondoltam...

Clary nem tudta, mit is mondhatna. Miért is nem jutott eszébe, hogy ez megtörténhet? Miért nem mondta, hogy menjenek inkább Jace szobájába? A válasz éppen olyan egyszerű volt, mint amilyen rettenetes: teljesen meg­feledkezett Simonról.

- Ne haragudj! - mondta, bár igazából abban sem volt biztos, hogy kihez beszél. Szeme sarkából úgy látta, mintha Jace vad dühvel meredne rá - amikor azonban odanézett, a fiú olyan volt, mint mindig; laza, maga­biztos, kissé unott.

- A jövőben, Clarissa - mondta -, bölcsen tennéd, ha megememlítenéd, hogy van már egy férfi az ágyadban. Úgy elkerülhetnénk az ilyen kínos pillanatokat.

- Te behívtad az ágyadba? - akarta tudni Simon, akit láthatóan megráz­tak a történtek.

- Röhej, nem? - mondta Jace. - Be sem fértünk volna mind.

- Nem hívtam be az ágyamba - csattant fel Clary. - Csak csókolóztunk.

- Csak csókolóztunk? - Jace tettetett sértettséggel gúnyolta Claryt. -Hogy milyen gyorsan megtagadod a szerelmünket.

- Jace...

Látta a csillanó malíciát a fiú szemében, és inkább elhallgatott. Nem lett volna értelme. Hirtelen nehéz lett a gyomra. - Simon - mondta fáradtan. - Sajnálom, hogy felébresztettünk.

- Én is sajnálom. - Simon visszavonult a szobába, és becsapta maga mö­gött az ajtót.

Jace mosolya olyan szolid volt, mint egy vajas pirítós. - Futás, menj utá­na. Simogasd meg a buksiját, és nyugtasd meg, hogy még mindig ő a te kis kedvenced. Vagy nem ezt szeretnéd?

- Hagyd abba! - állította le Clary. - Ne viselkedj így! A fiú szélesebbre húzta a mosolyát. - Hogy?

- Ha haragszol rám, mondd azt! Ne viselkedj úgy, mintha soha semmi nem bántana. Olyan, mintha egyáltalán nem éreznél semmit.

- Talán erre azelőtt kellett volna gondolnod, hogy megcsókoltál - mondta Jace.

Clary hitetlenkedve nézett vissza rá. - Én csókoltalak meg téged?

Jace szemében csillogott az alattomosság. - Nyugi - mondta -, nekem sem volt valami emlékezetes.

Clary figyelte, amint a fiú távolodik tőle, és egyszerre érzett késztetést, hogy elbőgje magát, meg hogy utánaszaladjon azzal a határozott szándék­kal, hogy alaposan bokán rúgja. Mivel biztos volt benne, hogy bármelyiket is választaná, az Jace-t mérheteden elégedettséggel töltené el, inkább nem tette meg egyiket sem, hanem kimerülten belépett az ajtón.

Simon a szoba közepén állt, és egészen elveszettnek tűnt. Időközben fel­tette a szemüvegét. Clary Jace gúnyos hangját hallotta a fejében: Simogasd mega buksiját, és nyugtasd meg, hogy még mindig ő a te kis kedvenced.

Tett egy lépést a fiú felé, aztán észrevette, mit tart a kezében. A rajzfüze­te volt az, annál a rajznál kinyitva, amelyiken korábban dolgozott. Annál, amelyiken Jace volt angyalszárnyakkal. - Szép - mondta Simon. - Azok a Tisch-órák nyilván megérték a befektetést.

Normális esetben Clary letolta volna a fiút, amiért belenézett a füzetébe, de ez most nem tűnt a megfelelő alkalomnak erre. - Simon, figyelj...

- Tudom, hogy nem volt a legjobb húzás éppen a te szobádba bevonulni duzzogni - szakította félbe mereven a fiú, miközben visszadobta a füzetet az ágyra -, de nem akartam itt hagyni a cuccaimat.

- Hová mész? - kérdezte Clary.

- Haza. Túl régóta vagyok itt, azt hiszem. A magamfajta mondének nem valók ide.

A lány felsóhajtott. - Figyelj, sajnálom, jó? Nem akartam megcsókolni, csak úgy megtörtént. Tudom, hogy nem szereted.

- Ez így nem pontos - mondta Simon, ha lehet, még merevebben. -Nem szeretem a szénsavmentes üdítőt. Nem szeretem a szar fiúbandákat. Nem szeretek közlekedési dugókban ácsorogni. Nem szeretem a matekházit. Jace-t gyűlölöm. Érzed a különbséget?

- Megmentette az életedet - jegyezte meg Clary, bár közben csalónak érezte magát, hiszen végtére is Jace kizárólag azért ment el a Dumortba, mert félt, hogy bajba kerülhet, ha ő megöleti magát.

- Részletkérdés - legyintett Simon. - Jace seggfej. Azt hittem, te jobb vagy ennél.

Clary kijött a sodrából. - Ó, és pont te jössz nekem ezzel a szöveggel - csattant fel. - Te akartad elhívni alanyt a „legdögösebb cicikkel" az őszi iskolai bu­lira. - Eric laza hanghordozását imitálta, mire Simonnak egészen elfehéredett a szája a dühtől. - És mi van, ha Jace néha bunkó? Nem vagy a bátyám, nem vagy az apám, nem kell szeretned őt. Soha nem szerettem egyetlen barátnődet sem, de voltam annyira rendes, hogy ezt megtartottam magamnak.

- Az más - sziszegte Simon a fogai között.

- Miért? Miért lenne más?

- Mert látom, ahogy ránézel - ordította a fiú. - És én soha nem néztem így egyik lányra sem. Csak eltöltöttem velük az időt, gyakoroltam, amíg...

- Amíg micsoda? - Clary a lelke mélyén tudta, hogy rettenetesen vi­selkedik; tudta, hogy ez az egész rettenetes. A legkomolyabb dolog, amin eddig összekaptak, az volt, hogy ki ette meg az utolsó sutit a dobozból a fakuckóban, most, mégsem volt képes leállítani magát. - Amíg meg nem jelent Isabelle? El sem hiszem, hogy Jace-ről papolsz nekem, amikor to­tál hülyét csináltál magadból miatta! - Hangja most már szinte visításba ment át.

- Csak féltékennyé akartalak tenni! - ordította vissza Simon. Keze ököl­be szorult az oldala mellett. - Annyira ostoba vagy, Clary. Annyira ostoba vagy, hát nem veszel észre semmit?

Clary értetlenül meredt a fiúra. Mégis, mi a fenéről beszél? - Féltékennyé akartál tenni? És miért csinálnál ilyesmit?

Azonnal rájött, hogy ennél rosszabb kérdést fel sem tehetett volna.

- Mert - felelte Simon olyan keserűen, hogy Clary szinte megijedt - tíz éve szerelmes vagyok beléd, és gondoltam, eljött az ideje, hogy kiderítsem, te is ugyanazt érzed-e. De hát nyilván nem.

Akár gyomorba is rúghatta volna Claryt. A lány szóhoz sem jutott; olyan volt, mintha kiszippantották volna a levegőt a tüdejéből. Meredten bámul­ta Simont, és próbált előállni valamiféle válasszal. Bármilyennel.

A fiú élesen fojtotta belé a szót. - Ne! Inkább ne mondj semmit! - Clary bénultan figyelte, amint Simon az ajtóhoz rohan; mozdulni sem tudott, hogy visszatartsa, pedig nagyon szerette volna. De hát mit mondjon?Én is szeretlek. De hát nem szerette-vagy igen?

Simon egy pillanatra megállt az ajtóban, kezét a kilincsre tette, és még egyszer visszafordult. Szemei a lencsék mögött már inkább tűntek láradtnak, mint haragosnak. - Tényleg tudni akarod, mit mondott még ró­lad anyukám? - kérdezte. Clary megrázta a fejét.

A fiú mintha észre sem vette volna. - Azt mondta, össze fogod törni a szívemet - mondta, aztán elment. Az ajtó határozott kattanással záródott be mögötte, és Clary egyedül maradt a szobában.

Miután Simon elment, a lány lehuppant az ágyára, felvette a rajzfüzetét, és a mellkasához szorította. Nem is akart bele rajzolni, csak vágyott az is­merős dolgok érintésére: a tintáéra, a papíréra, a krétáéra.

Először arra gondolt, hogy Simon után fut, hátha még utoléri. De mit mondhatna neki ? Mégis, mi a fenét mondhatna neki ? Annyira ostoba vagy, Clary - mondta neki a fiú. - Hát nem látsz semmit?

Száz dolog jutott eszébe, amit Simon mondott vagy tett. A viccek, ami­ket Eric meg a többiek sütöttek el kettejükkel kapcsolatban, a félbeszakadt beszélgetések, ahogy belépett a szobába. Jace az elejétől fogva tudta. Vicces­nek találom a szerelmi vallomásaitokat, főleg amikor viszonzatlanok. Eddig bele sem gondolt, mit akarhatott ezzel mondani a fiú, de most már tudta.

Nemrég arról beszélt Simonnak, hogy csak három embert szeretett életé­ben: az édesanyját, Luke-ot és őt. Vajon el lehet veszíteni egyetlen hét alatt mindenkit, aki fontos? Vajon túl lehet egyáltalán élni az ilyesmit? És mégis arra a néhány rövid pillanatra, amit Jace-szel töltött a tetőn, megfeledke­zett az édesanyjáról. Megfeledkezett Luke-ról. Megfeledkezett Simonról. És boldog volt. Ettől érezte magát a legrosszabbul: hogy boldog volt.

Talán ez - gondolta -, hogy elveszítettem Simont, talán ez a büntetésem, amiért olyan önző voltam, hogy boldog mertem lenni akár egyetlen pillanatra is, miközben nem tudtam, hol van Anya. Ráadásul úgysem volt valóság, ami történt. Talán Jace kivételesen csókol, de az, hogy ki is ő tulajdonképpen, egyáltalán nem érdekelte. Meg is mondta.

Lassan leengedte a füzetet az ölébe. Simonnak igaza volt: nagyon jól si­került a rajz Jace-ről. Elkapta a fiú szájának kemény vonalát, a furcsán sebez­hetőnek tűnő szempárt. A szárnyak annyira valóságosnak hatottak, hogy azt képzelte, ha végigsimítana rajtuk, egészen puha lenne a tapintásuk. El­gondolkozva hagyta, hadd vándoroljon a keze az oldalon...

Aztán tágra nyílt szemekkel kapta fel a kezét. Ujjai nem száraz papírt érintettek, hanem puha tollakat. Tekintete a rúnákra villant, amiket a lap sarkába firkantott. Ragyogtak, éppen úgy, mint azok, amiket Jace rajzolt az irónjával.

Clary szíve heves dörömbölésbe kezdett. Ha egy rúna életre tudott kel­teni egy rajzot, akkor talán...

Le sem véve a szemét a képről, a ceruzáiért nyúlt. A lélegzetét is vissza­tartotta, ahogy egy új, tiszta oldalra lapozott, és sebesen elkezdte rajzolni az első dolgot, ami eszébe jutott. Az éjjeliszekrényén álló kávésbögre volt az. Felidézte a csendéletekről tanultakat, és megörökített minden részletet: a maszatos karimát, a repedést a bögre fülén. Amikor végzett, a rajz olyan pontosan ábrázolta a bögrét, ahogy csak tőle tellett. Valami saját maga szá­mára is érthetetlen ösztöntől hajtva a bögréért nyúlt, és a lapra tette. Aztán, nagyon gondosan, rúnákat kezdett rajzolni köré.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

18

A Végzet Kelyhe

 

 

jace az ágyán feküdt, és Úgy tett, mintha aludna - nem akart becsapni senkit, legfeljebb saját magát -, de a dörömbölés az ajtón végül már túl sok volt neki. Fintorogva kászálódott ki az ágyból. Ha az üvegházban igyekezett is eljátszani, hogy semmi baja, azért egész teste fájt az előző esti ütésektől.

Tudta, ki dörömböl, még mielőtt ajtót nyitott volna. Talán Simonnak megint sikerült patkánnyá változtattatnia magát. Csakhogy most maradhat is patkány, ha Jace Waylanden múlik.

A lány a rajzfüzetét szorongatta, fényes haja ki-kibújt a fonatokból. Jace az ajtófélfának támaszkodott, és igyekezett nem törődni az adrenalinfröccsel, amit Clary látványa váltott ki a szervezetében. Jó lett volna tudni, miért történt így most már nem először. Isabelle úgy használta a szépségét, mint a korbácsát, de Clarynek fogalma sem volt róla, milyen gyönyörű valójában. Talán épp ez volt olyan izgalmas benne.

Egyetlen okot tudott elképzelni, amiért a lány megjelent, bár annak sem volt semmi értelme az után, amit mondott neki. A szavak fegyverek, ezt még az apja tanította neki, ő pedig meg akarta bántani Claryt, ahogy még soha egyeden lányt sem. Igazság szerint egyáltalán nem volt benne biztos, liogy akart-e egyáltalán valaha bántani bármilyen lányt. Általában csak úgy egyszerűen akarta őket, aztán meg azt akarta, hogy hagyják békén.

- Ne is mondd! - kezdett bele oly módon, amiről tudta, hogy Clary gyülöli. - Simon ocelottá változtatta magát, és azt szeretnéd, ha csinálnék valamit, még mielőtt Isabelle stólát készíttet belőle magának. Hát, várnod kell holnapig. Szabadságot vettem ki. - Magára mutatott. Kék pizsama volt rajta egy lyukkal az ujján. - Nézd. Pizsi.

Clary mintha nem is hallotta volna. Jace csak most vette észre, hogy szoron­gat valamit a kezében; a rajzíüzete volt az. - Jace - mondta. - Ez fontos.

- Várj, kitalálom! - emelte fel a kezét a fiú. - Rajzolási vészhelyzet van. Aktmodellre van szükséged. Nos, nem vagyok abban a hangulatban. Meg­kérhetnéd Hodge-ot - tette hozzá, mintha csak utólag jutott volna eszébe. - Állítólag bármit hajlandó megtenni cserébe egy...

- JACE! - szakította félbe Clary már-már sikítva. - Fogd már be a szá­dat egy kicsit, és figyelj ide!

A fiú pislantott egyet.

Clary mély lélegzetet vett, és felnézett rá. A szeme tele volt bizonyta­lansággal. Jace testében eddig ismeretlen késztetés támadt: szerette volna átkarolni a lányt, és azt mondani neki, hogy minden rendben van. Nem tet­te. Tapasztalata szerint igen ritkán volt minden rendben. - Jace - mondta Clary ezúttal olyan halkan, hogy a fiúnak előre kellett hajolnia, ha ki akarta venni a szavait. - Azt hiszem, tudom, hová rejtette anyukám a Végzet Kely­hét. Egy festményben van.

- Micsoda? - Jace még mindig úgy bámult a lányra, mintha azt közölte volna vele, hogy a Néma Testvérek pucéran cigánykerekeznek a folyosón. - Úgy érted, egy festmény mögé rejtette? A lakásotokban minden festményt kiszaggattak a keretéből.

- Tudom. - Clary a fiú válla fölött bepillantott a szobájába. Legnagyobb megkönnyebbülésére nem tűnt úgy, mintha más is lenne odabent. - Esetleg bemehetnék? Mutatni akarok valamit.

Jace félreállt a küszöbről. - Ha muszáj.

Clary leült az ágyra, és a térdére fektette a füzetet. A ruhák, amiket Jace előző este viselt, az ágyon hevertek, de a szobában alapvetően olyan rend volt, mint egy szerzetes hálókamrájában. Nem lógtak képek a falakon, sem poszterek, sem családtagokat vagy barátokat ábrázoló fotók. Az ágynemű íehér volt, és ráncot sem vetett az ágyon. Nem épp egy kamasz fiú tipikus hálószobája. - Figyelj - mondta a lány, és addig forgatta a lapokat, amíg meg nem találta a kávésbögréről készült rajzot. - Ezt nézd meg!

Jace félredobott egy útban lévő pólót, és leült Clary mellé. - Ez egy bögre.

A lány hallotta az ingerültséget a saját hangjában. - Tudom, hogy egy bögre.

- Alig várom, hogy lerajzolj valami igazán bonyolultat, mondjuk a Brooklyn hidat vagy egy homárt. Előbb-utóbb nyilván küldeni fogsz ne­kem egy zenélő képeslapot.

Clary nem törődött a megjegyzéssel. - Nézd. Ezt akartam megmutatni. - Elhúzta a kezét a rajz fölött, aztán egyetlen gyors mozdulattal belenyúlt a papírba. Amikor egy pillanattal később visszahúzta a kezét, a kávéscsésze a fülénél fogva ott himbálózott az ujjain.

Azt képzelte, hogy döbbenetében Jace majd felugrik az ágyról, és miután visszanyeri a lélegzetét, valami olyasmit kiált majd, hogy „tyűha!". Nem tör­tént semmi ilyesmi. Clary gyanította, hogy főleg azért, mert Jace látott már ennél furcsább dolgokat is életében, meg azért is, mert már rég senki nem használt olyan szavakat, mint a „tyűha!". Azért a szeme csak elkerekedett.

- Ezt te csináltad? Clary bólintott.

- Mikor?

- Az előbb a szobámban, miután... miután Simon elment.

Jace összeráncolta a szemöldökét, de nem erőltette a témát. - Rúnákat használtál? Milyeneket?

Clary a fejét ingatta, miközben a most már üres lappal játszadozott. -Nem tudom. Megjelentek a fejemben, és lerajzoltam mindegyiket éppen úgy, ahogy láttam őket.

- Láttad őket korábban a Szürke Könyvben?

- Nem tudom. - A lány még mindig a fejét rázta. - Nem tudnám meg­mondani.

- És soha senki nem mutatta meg neked, hogyan kell ezt csinálni? Anyu­kád például?

- Nem. Mondtam már, hogy anyukám folyton azzal jött nekem, hogy varázslatok nem is léteznek...

- Lefogadom, hogy ő tanította meg - szakította félbe Jace. - Csak aztán elintézte, hogy ne emlékezz rá. Magnus is mondta, hogy lassan vissza fog­nak térni az emlékeid.

- Talán.

- Hát persze. - Jace felállt, és járkálni kezdett. - Valószínűleg a Tör­vénybe ütközik ilyen rúnákat használni, ha nincsen rájuk engedélyed. De ez most nem számít. Gondolod, hogy anyukád egy festménybe rejtette a kelyhet? Ahogy te a bögrét az előbb?

Clary bólintott. - De nem olyan festménybe, amelyik a lakásban volt.

- Hát akkor hol van az a festmény? Egy galériában? Lehet bárhol...

- Egyáltalán nem is festmény - mondta Clary. - Egy kártya az Jace-nek fennakadt a tekintete. - Egy kártya?

- Emlékszel a tarotpaklira Madame Dorotheánál? Arra, amelyiket anyu­kám festett neki?

A fiú bólintott.

- És emlékszel arra is, hogy kihúztam a Kehely Ászát? Később, amikor láttam az Angyal szobrát, a Kehely ismerősnek tűnt. Azért, mert láttam már akkor az Ászon. Anyukám belefestette a Végzet Kelyhét Madame Dorothea tarotpaklijába.

Jace máris egy lépéssel a lány előtt járt. - Mert tudta, hogy biztonságban lesz egy Felügyelőnél, és így odaadhatta Dorotheának anélkül, hogy el kel­lett volna neki mondania, mi az, és miért kell rejtegetni.

- Vagy hogy egyáltalán rejtegetni kell. Dorothea soha nem megy seho­vá, a kártyáit pedig oda nem adná senkinek...

- És anyukád a saját otthonából szem előtt tarthatta a Kelyhet is meg Dorotheát is. - Jace egészen le volt nyűgözve. - Nem rossz húzás.

- Hát nem. - Clarynek küzdenie kellett, hogy ne remegjen a hangja. - Jobb lett volna, ha nem sikerül ilyen jól eldugnia.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Úgy értem, ha megtalálják, talán békén hagyták volna. Ha nem akar­tak mást, csak a Kelyhet...

- Megölték volna, Clary - mondta Jace. - Ezek ugyanazok az emberek, akik megölték apámat is. Csakis azért hagyták egyelőre életben, mert nem találják a Kelyhet. Örülj neki, hogy ilyen jól elrejtette.

- Nem igazán értem, mi köze hozzánk ennek az egésznek - mondta Alec, kábán bámulva kifelé haja függönye mögül. Jace hajnalok hajnalán felébresztette az Intézet többi lakóját, és a könyvtárba rángatta őket, hogy, ahogyan ő fogalmazott: „megvitassák a haditervet". Alec még mindig pi­zsamában volt, Isabelle pedig rózsaszín bébidoUt viselt. Hodge megszo­kott hibátlan tweedöltönyében kávét kortyolt egy csorba szélű bögréből. Egyedül Jace, akinek a halványuló horzsolások között csillogott a szeme, tűnt igazán ébernek. - Azt hittem, a Kehely keresését most már a Klávé irányítja.

- Jobb, ha magunk csináljuk - vágta rá türelmetlenül Jace. - Hodge-dzsal már megtárgyaltuk, és ezt a döntést hoztuk.

- Nos - Isabelle a füle mögé igazított egy rózsaszín szalagos tincset -, én benne vagyok.

- Én nem - erősködött Alec. - A Klávénak most is vannak egységei itt a városban, és a Kelyhet keresik. Adjuk tovább nekik az információt, és ők majd intézkednek.

- Nem ilyen egyszerű - mondta Jace.

- De igen. - Alec előredőlt, és összeráncolta a homlokát. - Ennek az egésznek semmi köze hozzánk, csak azért csinálod, mert mániád, hogy ve­szélybe sodord magad.

Jace értetlenül rázta a fejét. - Nem tudom felfogni, miért veszekszel ve­lem emiatt.

Mert nem akarja, hogy bajod essen - gondolta Clary, és elgondolkodott rajta, vajon miért van, hogy Jace nem is sejti, mi zajlik le Alecben. Viszont kétségtelen, hogy ő sem vette észre ugyanezt Simon esetében. Milyen jogon ítélkezhetne hát.

- Az a helyzet - magyarázta Jace -, hogy Dorothea, a Menedék tulajdo­nosa nem bízik a Klávéban. Igazság szerint gyűlöli őket. Bennünk viszont bízik.

- Bennem biztosan bízik - mondta Clary. - Benned nem tudom. Ab­ban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán tetszel neki.

Jace nem is törődött a lánnyal. - Ne hülyéskedj, Alec! Jó buli lesz. És gondolj bele, micsoda dicsőség lesz megjelenni a Végzet Kelyhével Idrisben. Soha nem fogják elfelejteni a nevünket.

- Nem érdekel a dicsőség - felelte Alec, miközben le sem vette a tekinte­tét Jace arcáról. - Az érdekel, hogy ne csináljak semmi hülyeséget.

- Ez esetben mindazonáltal Jace-nek igaza van - szólt közbe Hodge. - Ha a Klávé jelenne meg a Menedékben, az katasztrófához vezetne. Dorothea elmenekülne a Kehellyel, és valószínűleg soha nem találnák meg többé. Nem, Jocelyn nyilvánvalóan azt akarta, hogy egyetlen ember talál­hassa meg a Kelyhet, az pedig csakis Clary.

- Akkor menjen egyedül - mondta Alec.

Ettől még Isabelle-nek is elakadt a lélegzete. Jace, aki eddig két tenyeré­vel az asztalra támaszkodva előrehajolt, most felegyenesedett, és hűvös pillantást vetett Alecre.Jace az egyetlen srác a világon - gondolta Clary -, aki még pizsamában is egészen dögös tud lenni, de neki azért sikerül, valószínűleg ,a puszta akaraterejével.

- Ha félsz néhány Elhagyatottól, akkor feltétlen maradj itthon! - mondta halkan.

Alec elfehéredett. - Nem félek - felelte.

- Helyes - bólintott Jace. - Akkor viszont nincs semmi gond, igaz? -Körülnézett a helyiségben. - Mind benne vagyunk.

Alec elmormogott egy igent, Isabelle pedig hevesen bólogatott. - Persze mondta. - Jó bulinak tűnik.

- Nem tudom, mennyire buli - jegyezte meg Clary. - De természetesen benne vagyok.

- De Clary - mondta gyorsan Hodge. - Ha aggódsz a veszély miatt, nem kell menned. Értesíthetjük a Klávét...

- Ne! - Clarynek sikerült magát is meglepnie. - Anyukám azt akarta, hogy én találjam meg. Ne Valentiné, és ne is ők. - Nem a szörnyek elől rejtő­zött, mondta Magnus. - Ha tényleg arra tette fel az életét, hogy Valentiné ne férhessen hozzá ehhez a valamihez, akkor ez a legkevesebb, amit megtehetek.

Hodge rámosolygott. - Szerintem tudta, hogy ezt fogod mondani.

- Amúgy se aggódj! - mondta Isabelle. - Nem lesz baj. Néhány Elhagya­tottal még elbírunk. Vadak, de nem valami okosak.

- És sokkal könnyebb dolgunk van velük, mint a démonokkal - tette hozzá Jace. - Nem olyan trükkösek. Ja, és egy autóra is szükségünk lesz. Lehetőleg nagyra.

- Miért? - kérdezte Isabelle. - Eddig mindig megvoltunk autó nélkül.

- Eddig sosem volt nálunk felfoghatadanul értékes tárgy. Nem akarom a magasvasúton hurcolni - magyarázta Jace.

- Vannak taxik - mondta Isabelle. - És bérelni is lehet.

Jace megrázta a fejét. - Olyan környezetet akarok, amit befolyásolha­tunk. Nem szeretnék taxisofőrökkel meg mondén társaságokkal üzletelni, amikor valami fontosat csinálunk.

- Nincs jogosítványod vagy autód? - kérdezte Alec Clarytől, rosszul leplezett gyűlölettel pillantva a lányra. - Azt hittem, minden mondénnek van.

- Tizenöt éves korukban nincs - mondta dühösen Clary. - Úgy volt, hogy idén kapok, de még nem került rá sor.

- Hát veled aztán sokra megyünk.

- Nekem legalább a barátaim tudnak vezetni - vágott vissza a lány. - Si­monnak például van jogosítványa.

Ahogy kimondta, már meg is bánta.

- Tényleg? - kérdezte Jace mélyen elgondolkodva.

- Autója viszont nincsen - tette hozzá gyorsan Clary.

-Szóval a szülei autójával jár?-faggatta Jace. Clary felsóhajtott, és az íróasztalnak támaszkodott. - Nem. Általában Eric furgonját használja. Amikor koncertekre mennek vagy ilyesmi. Vagy ha randija van.

Jace felhorkant. - Furgonnal megy a csajokért? Nem csoda, hogy annyi­ra odavannak érte.

- Az is csak egy autó - mondta Clary - Csak frusztrál, hogy Simonnak van valamije, ami neked nincs.

- Sok mindene van, ami nekem nincs - mondta Jace. - Például közellá­tása, rossz tartása, meg ijesztő mozgáskultúrája.

- Tudod - jegyezte meg Clary -, a legtöbb pszichológus egyetért abban, hogy az ellenségeskedés általában az elfojtott szexuális vonzalom jele.

- A - vágta rá vigyorogva a fiú -, ez megmagyarázza, miért találkozom elég sűrűn olyanokkal, akik látszólag nem bírnak.

- Én bírlak - szólt közbe gyorsan Alec.

- Az azért van, mert testvérekként szeretjük egymást - magyarázta Jace, miközben az asztalhoz lépett. Felvette a fekete telefont, és Clary felé nyúj­totta. - Hívd fel!

- Kit hívjak fel? - próbált időt nyerni a lány. - Ericet? Soha nem adná ide a kocsiját.

- Simont - mondta Jace. - Hívd fel Simont, és kérdezd meg, hogy elvin­ne-e bennünket a lakásodra.

Clary tett még egy utolsó kísérletet. - Nem ismertek egyetlen Árnyva­dászt sem, akinek van autója?

- New Yorkban? - Jace vigyora lassan elhalványult. - Az a helyzet, hogy mindenki Idrisben van a Fegyverszünet megújítása miatt, meg különben is ragaszkodnának hozzá, hogy velünk jöjjenek. Vagy ez, vagy semmi.

Egy pillanatra találkozott a tekintetük. A fiú szemében kihívás tükröző­dött, meg valami más, mintha csak arra biztatta volna Claryt, hogy magya­rázza meg a vonakodását. A lány bosszúsan az asztalhoz vonult, és kikapta a kagylót Jace kezéből.

Nem kellett gondolkodnia, mielőtt tárcsázott. Simon számát éppen olyan jól tudta fejből, mint a sajátját. Felkészült rá, hogy a fiú anyjával vagy húgával kell zöldágra vergődnie, de a második csengés után ő maga vette föl.-Halló?

- Simon? Néma csend.

Jace Claryre meredt. A lány összeszorította a szemét, és igyekezett úgy tenni, mintha Jace ott sem lenne. - Én vagyok az - mondta -, Clary.

- Tudom, ki vagy. - Simon hangja ingerült volt. - Aludtam, az a helyzet.

- Tudom. Korán van. Bocs. - Clary az ujja körül csavargatta a telefon kábelét. - Kérnem kell tőled egy szívességet.

Pár pillanatig megint csönd volt, aztán a fiú keserűen elnevette magát. -Te szórakozol velem.

- Nem szórakozom veled - felelte Clary. - Tudjuk, hol van a Végzet Kelyhe, és felkészültünk rá, hogy megszerezzük. Csak kéne egy autó.

Simon megint nevetett. - Tényleg azt akarod mondani, hogy a démono­kat gyilkolászó haverjaid csak úgy tudnak elmenni a következő csatájukra a sötétség erőivel, ha anyám elviszi őket kocsival?

- Igazából azt gondoltam, megpróbálhatnád kölcsönkérni Erictől a fur­gont.

- Clary, ha azt hiszed, hogy én...

- Ha megszerezzük a Végzet Kelyhét, talán visszakaphatom Anyát. Ez az egyetlen oka, amiért Valentiné nem ölte meg, és nem is engedte el.

Simon mélyen, sipítva szívta be a levegőt. - Gondolod, olyan könnyű lesz megállapodni egy cserében? Hát Clary, nem tudom.

- Én sem tudom. Csak annyit tudok, hogy van rá esély.

- Ennek a dolognak hatalma van, igaz? A Dungeons & DRAGONS-ban általában jobb, ha nem piszkálunk hatalommal rendelkező dolgokat, amíg nem tudjuk pontosan, mit csinálnak.

- Nem fogom piszkálni. Csak arra használom fel, hogy visszaszerezzem anyukámat.

- Ennek semmi értelme, Clary.

- Ez nem Dungeons &Dragons, Simon! - A lány már félig-meddig sikított. - Nem csak kellemes időtöltés, szörnyűbb dolgok is történhetnek annál, mint amikor rosszat dobsz a kockával. Az édesanyámról beszélünk, és Valentiné lehet, hogy kínozza. Lehet, hogy meg is öli. Meg kell tennem mindent, hogy visszaszerezzem... Ahogy érted is megtettem.

Szünet. - Talán igazad van. Nem tudom, ez nem az én világom. Jó, pon­tosan hová is megyünk? Hogy elmondhassam Ericnek.

- Őt nehogy magaddal hozd! - vágta rá gyorsan Clary.

- Világos - mondta Simon türelmet erőltetve magára. - Nem vagyok hülye.

- Hozzánk megyünk. A Kehely a házunkban van.

A fiú ezúttal a döbbenettől késlekedett a válasszal. - Nálatok? Azt hit­tem, az egész ház tele van zombikkal.

- Elhagyatott harcosokkal. Nem zombik. Velük Jace és a többiek elbán­nak, amíg én megszerzem a Kelyhet.

- Miért pont neked kell megszerezned azt a Kelyhet? - Simon hangja egészen ijedtnek tűnt.

- Mert egyedül én tudom - mondta Clary. - Vegyél fel bennünket a sarkon, amilyen hamar csak tudsz.

A fiú valami kivehetetlen mormogással válaszolt, aztán: - Jól van. Clary kinyitotta a szemét. A világ könnyek tengerében úszott előtte. -Köszönöm, Simon - mondta. - Angyal... De a fiú már letette.

- Az jutott eszembe - mondta Hodge -, hogy az erővonalak mindig ugyanolyanok.

Clary rápillantott. - Ezzel mit akar mondani ?

A könyvtárban ült az egyik ablakmélyedésben, Hodge pedig megszo­kott foteljába telepedett le Hugóval a karfán. Az alacsony asztalon reggeli maradványai - lekvár, pirítósmorzsák, vajdarabkák - egy halom tányérra tapadva várták, hogy valaki végre rászánja magát, és eltakarítsa őket. Mi­után belaktak, mindannyian szétszéledtek, hogy összekészülődjenek, és Clary ért vissza először. Ez persze aligha volt meglepő, hiszen neki csak egy farmert meg egy pólót kellett magára rángatnia, és megfésülködnie, míg a többieknek a fegyverekről is gondoskodniuk kellett. Mivel Clary a hotel­ban elvesztette Jace tőrét, az egyeden természetfeletti tárgy a boszorkány­fényt adó kő volt a zsebében.

- A te Simonodra gondoltam - magyarázta Hodge. - Meg Alecre és Jace-re többek között.

Clary kinézett az ablakon. Esett, a párkányon sűrű, kövér cseppek kopogtak. Az ég áthatolhatatlan szürke volt. - Mi közük van egymás­hoz?

- Ahol nemkívánatos érzés van jelen - mondta Hodge -, az erővonalak soha nincsenek egyensúlyban. Ezt az egyensúlyhiányt könnyű kihasználni, de mégsem bölcs dolog megtenni. Ahol szerelem van, gyakran megjelenik a gyűlölet is. Létezhetnek egymás mellett.

- Simon nem gyűlöl engem.

- De lehet, hogy idővel fog, ha úgy érzi, hogy kihasználod. - Hodge fel­emelte a kezét. - Tudom, hogy nem áll szándékodban ezt tenni, és bizonyos esetekben a szükség nagyobb úr, mintsem hogy az embernek választása le­gyen. De erről a helyzetről most egy másik jutott az eszembe. Megvan még az a fénykép, amit neked adtam?

Clary megrázta a fejét. - Nincs nálam. A szobámban hagytam. Elmehe­tek érte...

- Nem kell. - Hodge Hugó ébenfekete tollait simogatta. - Anyukád­nak fiatal korában volt egy nagyon jó barátja. Pontosabban ő volt a legjobb barátja, éppen úgy, ahogy neked Simon. Olyan közel álltak egymáshoz, mintha testvérek lettek volna. Ami azt illeti, gyakran előfordult, hogy az emberek testvéreknek is nézték őket. Ahogy idősebbek lettek, lassan min­denki előtt nyilvánvaló lett, hogy a fiú szerelmes belé, de ő észre sem vette. Mindig is csak a barátjának nevezte.

Clary Hodge-ra meredt. - Luke-ról van szó ?

- Igen - felelte Hodge. - Lucián mindig azt gondolta, hogy együtt lesz­nek Jocelynnel. Amikor anyukád találkozott Valentine-nal, és beleszeretett, nem tudta elviselni. Miután összeházasodtak, Lucián kilépett a Körből, el­tűnt, és hagyta, hadd gondoljuk azt, hogy meghalt.

- Luké soha nem beszélt... úgy értem, még csak soha nem is célzott ilyes­mire - mondta Clary. - Ennyi év alatt megkérdezhette volna...

- Tudta, mi lenne a válasz - szakította félbe Hodge, miközben a lány mellett elnézve az esőcseppektől pöttyözött ablakot bámulta. - Lucián nem volt az a fajta ember, aki áltatta volna magát. Nem, megelégedett azzal, hogy Jocelyn közelében lehetett. Talán abban reménykedett, hogy idővel megváltozhatnak anyukád érzései.

- De ha szereti, miért mondta azoknak az embereknek, hogy nem érdek­li, mi történt vele ? Miért nem akarta, hogy megmondják neki, hol van?

- Mint mondtam, ahol szerelem van, ott gyűlölet is van - mondta Hodge. - Annyi évvel ezelőtt Jocelyn csúnyán megbántotta. Hátat fordí­tott neki. És ő azóta mégis játszotta a hűséges ölebet. Nem panaszkodott, nem vádaskodott, sosem állt elő az érzelmeivel. Talán lehetőséget látott rá, hogy visszaadja a kölcsönt. Hogy bántsa Jocelynt, ahogy anyukád bán­totta őt.

- Luké nem tenne ilyet. - De Clary visszaemlékezett a férfi fagyos hang­jára, ahogyan azt mondta neki, hogy ne kérjen tőle szívességet. Látta ke­mény tekintetét, amikor szembenézett Valentiné embereivel. Ez nem az a Luké volt, akit ismert, a Luké, aki mellett felnőtt. Az a Luké soha nem akar­ta volna megbüntetni az édesanyját azért, mert nem úgy szerette, ahogyan az neki jólesett volna. - De anyukám szerette őt - mondta Clary anélkül, hogy észrevette volna, hogy hangosan beszél. - Csak nem ugyanúgy szeret­te. Az nem elég?

- Talán Lucián úgy gondolta, hogy nem.

- Mi lesz, ha megszerezzük a Kelyhet ? - kérdezte a lány. - Hogyan talál­juk meg Valentine-t, hogy megmondhassuk neki? '

- Hugo majd előkeríti.

Az eső kopogott az ablakon. Clary összerázkódott. - Megyek, fölveszek valamit - mondta, és felállt. -

A zöld-rózsaszín kapucnis pulóvert a hátizsák aljába gyömöszölve találta meg. Ahogy kivette, kirántott vele valamit. A fénykép volt az, ami a Kört ábrázolta édesanyjával és Valentine-nal. Egy hosszú percig tanulmányozta, majd visszacsúsztatta a hátizsákba.

Amikor megint belépett a könyvtárba, a többiek már mind ott voltak. Hodge az íróasztalon ült Hugóval a vállán, Jace tetőtől talpig feketébe öltö­zött, Isabelle a démontaposó csizmáját vette fel, és magával hozta az arany­korbácsát is, Alec pedig nyílvesszőkkel teli tegezt akasztott a vállára, és jobb karját a csuklójától a könyökéig vastag bőrdarab fedte. Hodge kivételével mindegyiküket friss Jelek borították - bőrük csupasz felületének minden négyzetcentimétere tele volt kusza mintázatokkal. Jace felhúzta pulóvere bal ujját, arcát a vállára fektette, és egy nyolcszögletű Jelet karcolt éppen a felkarjára.

Alec összeráncolt homlokkal figyelte. - El fogod rontani - mondta. -Hadd csináljam meg én!

- Balkezes vagyok - jegyezte meg Jace minden él nélkül, de már nyújtot­ta is az irónját. Alec megkönnyebbülten vette el tőle, mintha nem lett volna benne biztos, hogy barátja megbocsátotta neki korábbi viselkedését. - Ez egy közönséges iratze - mondta Jace, miközben Alec a karja fölé hajtot­ta sötét fejét, hogy óvatosan követni kezdje a gyógyító rúna vonalait. Jace összeszorította a fogát, ahogy az irón a bőrén siklott. Becsukta a szemét, és összeszorította az öklét, amitől felsőkarján kidagadtak az izmok. - Az Angyalra, Alec...

- Próbálok vigyázni - mondta Alec. Elengedte Jace karját, és hátralé­pett, hogy onnan csodálhassa meg a munkája gyümölcsét. - Meg is van.

Jace kiengedte az öklét, és leeresztette a karját. - Kösz. - Mintha csak most jutott volna el a tudatáig, hogy Clary is megjött, rápillantott, és aranyszínű szeme összeszűkült. - Clary.

- Úgy látom, készen álltok - mondta a lány, mire Alec hirtelen elvörösö­dött, távolabb lépett Jace-től, és a nyílvesszőivel kezdett el szöszmötölni.

- Úgy is van - bólintott Jace. - Megvan még a tőr, amit adtam neked?

- Nincs. Elvesztettem a Dumortban, elfelejtetted?

- Tényleg. - Jace egészen elégedettnek tűnt, ahogy a lányra pillantott. -Majdnem megöltél vele egy vérfarkast, emlékszem.

Isabelle, aki az ablaknál állt, a szemét forgatta. - El is felejtettem, hogy ettől indulsz be teljesen, Jace. Ha a lányok megölnek mindenfélét.

- Nekem mindegy, ki öl meg mindenfélét - felelte Jace. - A legjobban persze azt szeretem, ha én csinálom.

Clary feszülten pillantott az asztalon álló órára. - Le kéne már men­nünk. Simon bármelyik pillanatban itt lehet.

Hodge felállt. Nagyon fáradtnak tűnik - állapította meg Clary. - Olyan, mintha napok óta nem aludt volna.

- Az Angyal óvjon benneteket! - mondta, mire Hugó hangos károgással szállt fel a válláról, éppen abban a pillanatban, ahogy a harangok elütöt­ték a delet.

Még mindig szitált az eső, amikor Simon lefékezett a járdaszegély mel­lett, és kétszer dudált. Clary szíve ugrott egyet. A lelke mélyén tartott tőle, hogy a fiú a végén nem jön el.

Jace hunyorogva nézte a furgont az esőfüggönyön keresztül. Egy kőpár­kány alatt kerestek maguknak menedéket. - Ez lenne a kocsi? Úgy néz ki, mint egy rothadó banán.

Ebben tagadhatadanul volt valami. Eric világító neonsárgára festette a furgont, aminek az oldalán horpadások és terebélyes rozsdafoltok éktelen­kedtek. Simon még egyet dudált. Clary látta a fiú homályos körvonalait a nedves ablakon keresztül. Sóhajtott, és a fejére húzta a kapucniját. - Men­jünk!

Átcaplattak a járdákon összegyűlt mocskos pocsolyákon. Isabelle hatal­mas csizmája cuppanó hangot hallatott. Simon hagyta, hadd dörmögjön a motor, amíg hátramászott, hogy félrehúzza az ajtót, mire láthatóvá váltak az ülések a félig átrohadt huzatukkal. A lyukakból veszélyesnek tűnő ru­gók kandikáltak ki. Isabelle összevonta a szemöldökét. - Biztonságos ide beülni?

- Biztonságosabb, mintha felkötöznélek a tetőre - mondta kedvesen Si­mon. - Márpedig az a másik lehetőség. - Biccentéssel üdvözölte Jace-t és Alecet, de Claryre egyetlen pillantást sem vesztegetett. - Hé!

- De hé ám - felelte Jace, és felemelte a zörgő vászonzsákot, amiben a fegyvereket hozták magukkal. - Ezt hová tehetem?

Simon hátramutatott, ahol a fiúk általában a hangszereket tartották. Alec és Isabelle időközben bemásztak a furgonba, és letelepedtek az ülé­sekre.

- Én tűzök előre - jelentette ki Clary, amikor Jace végzett a furgon há­tuljánál.

- Mi van? - kérdezte Alec, aki az íjával játszadozott.

- Úgy érti, előre akar ülni - magyarázta Jace, miközben félresöpörte a nedves tincseket a szeméből.

- Szép íjad van - bólintott Alec felé Simon.

Alec hunyorgott, hosszú szempilláin esőcseppek gördültek alá. - Sokat tudsz az íjászatról? - kérdezte olyan hangon, mint aki kételkedik benne, hogy így lehet.

- Voltam íjásztáborban - felelte Simon. - Hat évben egymás után. Három üres tekintet volt a válasz, meg Clary támogató mosolya, amit Simon teljességgel figyelmen kívül hagyott. Felnézett, az egyre barátságta­lanabb felhőkre. - Mennünk kéne, mielőtt megint zuhogni kezd.

A furgon első ülését csipszeszacskók és csokimorzsák borították. Clary félresöpörte, amit tudott. Amikor Simon beletaposott a gázba, még nem végzett, úgyhogy a lendülettől az ülés támlájának csapódott. - Au! - kiál­tott föl némi nehezteléssel a hangjában.

- Bocs. - A fiú rá sem pillantott.

Clary hallotta, hogy a többiek halkan beszélgetnek a hátuk mögött - valószínűleg a legjobb stratégiát tárgyalták meg, vagy azt, hogy ho­gyan kell lefejezni egy démont anélkül, hogy az embernek csupa genny legyen a vadiúj bőrcsizmája. Bár az első üléseket semmi sem választotta el a furgon hátuljától, Clary úgy érezte, mintha kettesben maradt volna Simonnal.

- Szóval mi volt az azzal a „hé"-vel? - kérdezte, amikor a fiú ráfordult az East Riverrel párhuzamosan futó gyorsforgalmi útra.

- Milyen „hé"-vel? - kérdezett vissza Simon, miközben bevágott egy fe­kete terepjáró elé, amelyiknek a sofőrje éppen telefonált, és valami nagyon csúnyát mutatott be nekik a festett ablakon keresztül.

- Azzal a „hé"-vel, ami nektek, fiúknak a mániátok. Amikor megláttad Jace-t meg Alecet, azt mondtad nekik, hogy „hé", ők meg erre azt felelték, hogy „hé". Mi a baj azzal, hogy „szia"?

Clarynek úgy tűnt, Simon arcizmai megrándulnak. - A „szia" olyan lá­nyos - tájékoztatta.

- Szóval minél férfiasabb valaki, annál kevesebbet beszél?

- Igen. - Simon bólintott. Clary látta, ahogy az East River fölött le­ereszkedő köd lassan szürke párával borítja be a rakpartot. Maga a víz ólom-színű volt, és tejszín sűrűségűvé köpülte a kitartó szél. - Ezért van az, hogy amikor a filmekben találkoznak egymással a keményfiúk, csak bólintanak. A bólintás azt jelenti, hogy „keményfiú vagyok, és látom, hogy te is ke­ményfiú vagy", de nem mondanak semmit, mert ők Magneto és Rozsomák, és ha nekiállnának szövegelni, az tönkrevágná a hangulatot.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz - szólalt meg Jace a hátsó ülésen. - Jó - mondta Clary, amit Simon a lehető leghalványabb mosolyával ju­talmazott meg, miközben rákanyarodott a Brooklyn hídra Brooklyn felé.

Hazafelé.

Mire megérkeztek Claryék házához, végleg elállt az eső. A felhőkön áttűző napsugarak lassan eltüntették a pára maradékát, és már a járdákon összegyűlt pocsolyák is kezdtek felszáradni. Simon és Clary a furgonnál vártak, amíg Jace, Alec meg Isabelle elmentek, hogy ellenőrizzék „a démon­tevékenységet", ahogyan Jace fogalmazott.

Simon figyelte, amint a három Árnyvadász végigvonul a rózsabokrokkal határolt ösvényen a házhoz. - A démontevékenységet? Van egy eszközük, amivel meg tudják mérni, hogy a démonok éppen aerobikoznak-e odabent?

- Nem egészen - felelte Clary, és hátratolta a kapucniját, hogy kiélvez­hesse, ahogyan a napsugarak összekócolódott haját simogatják. - A Szen­zor elárulja nekik, milyen erősek a démonok... Hogy vannak-e démonok egyáltalán.

Simonnak láthatólag tetszett a dolog. - Az tényleg hasznos. Clary a fiú felé fordult. - Simon, ami a tegnap estét illeti... Simon felemelte a kezét. - Nem kell beszélnünk róla. Igazság szerint én legszívesebben nem is tenném.

- Csak egy dolgot hadd mondjak! - Clary gyorsan beszélt. - Tudom, amikor azt mondtad, hogy szeretsz, nem ezt a választ szeretted volna hallani.

- Igaz. Mindig abban reménykedtem, hogy amikor egyszer azt mondom egy lánynak, hogy „szeretlek", akkor azt feleli, hogy „tudom", mint Leia Hannáké Jedi visszatérben.

- Ez olyan gáz - szaladt ki Clary száján akarata ellenére. Simon égő tekintettel meredt rá.

- Bocs - mondta gyorsan a lány. - Figyelj, Simon, én...

- Nem - szakította félbe Simon. - Te figyelj, Clary! Nézz rám, és pró­bálj meg igazából látni is. Képes vagy rá?

Clary a fiúra nézett. Figyelte az írisz pereme felé világos pettyekkel teli sötét szempárt, az ismerős, kicsit hullámos szemöldököt, a hosszú pillákat; a sötét hajat, a bizonytalan mosolyt meg a kecses, zenélésre termett kezet. Mindez része volt Simonnak, Simon pedig az ő része volt. Ha mindenkép­pen be kellett vallania magának az igazságot, vajon ki merte volna monda­ni, hogy nem is sejtette, mit érez iránta Simon? Vagy csak nem tudta, mit kezd majd vele, ha egyszer kiderül az igazság ?

Felsóhajtott. - A varázslaton könnyű átlátni. Az emberekkel több a gond.

- Mindannyian azt látjuk, amit látni akarunk - mondta csendesen a fiú. - Jace nem - felelte Clary akaratlanul is, ahogy a tiszta, szenvtelen szem­párra gondolt.

- Ő inkább, mint bárki.

A lány felhúzta a szemöldökét.

- Miért mondod...

- Rendben - szakította őket félbe Jace hangja. Clary kapkodva fordult hátra. - Ellenőriztük a ház mind a négy sarkát... Semmi. Alacsony aktivitás. Valószínűleg csak az Elhagyatottakat érzékeljük, és talán azok sem zaklat­nak bennünket, ha nem megyünk a fenti lakás közelébe.

- Ha pedig mégis előkerülnek - mondta Isabelle, akinek a mosolya most legalább úgy csillogott, mint a korbácsa -, hát felkészültünk rájuk.

Alec kirángatta a nehéz vászonzsákot a furgon hátuljából, és ledobta a járdára. - Mehetünk - jelentette. - Rúgjunk szét néhány démonsegget! Jace furcsán nézett rá. - Jól vagy?

- Kitűnően. - Alec rá sem nézett a társára, miközben félrerakta az íját, és lecserélte egy fényes fából készült pálcára, amelyből ujjai finom érintésére két csillogó penge bukkant elő. - Ez jobb lesz.

Isabelle aggódva pillantott a bátyjára. - De az íj... Alec csendre intette. - Tudom, mint csinálok, Isabelle. Az íj a hátsó ülésen feküdt, és ragyogott a napfényben. Simon érte nyúlt, de visszahúzta a kezét, amikor meghallotta az utcán nevetgélve közeledő nőket, akik a park felé tartottak, babakocsit tolva. Azok nem is törődtek a sárga furgon mellett kuporgó három állig felfegyverzett tinédzserrel. -Hogy lehet, hogy én látlak benneteket? - kérdezte Simon. - Mi történt a láthatatlanná tevő varázslatotokkal ?

- Te csak azért látsz bennünket - mondta Jace -, mert most már tudod, mit nézel valójában. ,,,

- Igen - bólintott Simon. - A jelek szerint tudom.

Egy darabig tiltakozott, amikor azt mondták neki, hogy maradjon a furgonnál, de Jace gyorsan meggyőzte a járó motorral a közelben várakozó kocsi fontosságáról. - A napfény végzetes a démonokra nézve, de az Elha­gyatottaknak nem árt. Mi lesz, ha üldözőbe vesznek bennünket? Vagy ha elvontatják a kocsit?

Amikor Clary vetett rá még egy utolsó pillantást, Simon a vezetőülésen ült, a lábát feltette a műszerfalra, és Eric CD-i között turkált. Megkönnyeb­bülten sóhajtott fel. Legalább Simon biztonságban volt.

A szag abban a pillanatban megütötte az orrát, ahogy beléptek a bejárati ajtón. Szinte leírhatatlan volt; mint a záptojás, a romlott hús meg a parton rothadó vízinövények keveréke. Isabelle összeráncolta a homlokát, Alec pe­dig egészen zöld lett, Jace viszont olyan arcot vágott, mintha valami egészen különleges parfümöt lélegzett volna be. - Itt démonok jártak - jelentette be hűvös kéjjel a hangjában. - Méghozzá nem is régen.

Clary feszülten pillantott rá. - De ugye már nincsenek... - Nincsenek itt - rázta meg a fejét a fiú. - Érzékeltük volna. De azért... -Dorothea ajtaja felé bökött, ami alól szemernyi fény sem szivárgott ki - va­lószínűleg válaszolnia kell majd néhány kérdésre, ha a Klávéban megtudják, hogy démonokat látott vendégül.

- Kétlem, hogy a Klávé bárminek is örülne abból, ami itt történik -mondta Isabelle. - Mindent egybevéve ő valószínűleg jobban fog kijönni az egészből, mint mi.

- Nem fogja őket érdekelni, mi történt, ha a végén megszerezzük a Kely­het. - Alec körbepillantott, kék szeme végigmérte a méretes lépcsőházat, az emeletre vezető ívelt lépcsőt, a falakon éktelenkedő foltokat. - Főleg, ha kicsinálunk menet közben néhány Elhagyatottat.

Jace a fejét rázta. - Az emeleti lakásban vannak. Szerintem békén hagy­nak bennünket, ha nem próbálunk meg rájuk törni.

Isabelle félrefújt egy tapadós hajszálat az arcából, és kíváncsian pillantott Claryre. - Mire vársz?

Clary önkéntelenül is Jace felé fordult, aki egy féloldalas mosollyal vála­szolt. Nyomás, mondta a szeme.

A lány óvatos lépésekkel indult Dorothea ajtaja felé. Mivel a tetőablakot vastagon belepte a kosz, az égőt pedig még mindig nem cserélték ki, nem világított más, csak Jace boszorkányfénye. A levegő forró volt és fülledt, az árnyékok úgy emelkedtek Clary előtt, mintha varázslat növesztette volna őket a rémálmok erdejében. Kinyújtotta a kezét, és bekopogott az ajtón; előbb könnyedén, aztán már határozottabban.

Az ajtó kitárult, és aranyló fény áradt ki rajta a lépcsőházba. Dorothea masszív, méltóságteljes alakja állt a küszöbön zöld és narancsszínű leber­nyegekbe burkolva. Turbánja ma élénksárga volt, és egy kitömött kanári meg farkasfogak díszítették. Csillag formájú fülbevalók himbálóztak a hajánál, tekintélyes méretű lábán nem viselt semmit. Clary meglepődött -azelőtt soha nem látta Dorotheár mezítláb, kivétel nélkül mindig ugyanaz a kopott mamusz volt rajta.

Lábkörmeit halvány és nagyon ízléses rózsaszínre festette.

- Clary! - kiáltott fel Dorothea, és mindent elsöprő ölelésébe ragadta a lányt. Clary egy pillanatig küszködött az illatozó hús, a bársonyredők és a Dorothea kendője végén csüngő bojtok között. - Istenem, te lány - mond­ta a boszorkány, és a fejét rázta, hogy a fülbevalók csilingeltek, mint valami harangjáték a szélviharban. Amikor legutóbb láttalak, eltűntél a Portálo­mon keresztül. Hová kerültél?

- Williamsburgbe - felelte Clary, amikor megint lélegzethez jutott.

Dorothea szemöldöke az égbe szökött. - És még azt mondják, nem lé­tezik kényelmes tömegközlekedés Brooklynban. - Szélesre tárta az ajtót, és intett, hogy lépjenek be.

Semmi sem változott, amióta utoljára itt jártak: ugyanott állt az üveggömb, és a tarotkártyák is ugyanúgy hevertek az asztalon. Clary ujjai szinte viszkettek, annyira szerette volna felkapni a kártyalapokat, hogy megnézze végre, mi rejtőzik az avatott kézzel megfestett felszín mögött.

Dorothea elégedetten telepedett le az egyik fotelba, és éppen olyan csillogó gombszemekkel méregette az Árnyvadászokat, mint amilyenek a kitömött kanári szemei voltak a turbánján. Az asztal két oldalán illatos gyertyák égtek tartóikban, de ez sem volt elég, hogy eltűnjön a ház minden pontján érezhető tömény szag. - Felteszem, nem találtad meg anyukádat -mondta Dorothea.

Clary megrázta a fejét. - Nem. De tudom, ki rabolta el.

Dorothea tekintete elkerülte Claryt, és Alecre meg Isabelle-re tévedt, akik a Sors Kezét mustrálták a falon. Jace, akit különösebben nem izgatott, hogy a testőr szerepét kell eljátszania, az egyik fotel karfájának támaszko­dott. Miután megnyugodott, hogy senki nem tesz kárt a tulajdonában, Dorothea megint Claryre nézett. - Az volt, akire gondolok?

- Valentiné - bólintott Clary. - Igen.

Dorothea sóhajtott. - Tartottam tőle. - Hátradőlt a párnák közé. - Tu­dod, hogy mit akar tőle?

-Tudom, hogy a felesége volt...

A boszorkány felmordult. - Tévútra jutott szerelem. A legrémesebb. Jace erre alig hallható hangot hallatott. Mintha kuncogott volna. Dorothea füle éles volt, mint egy macskáé. - Mi olyan vicces, fiam?

- Maga mit tudhatna erről? - kérdezett vissza Jace. - A szerelemről, úgy értem.

Dorothea összekulcsolta az ölében puha, fehér kezét. - Többet, mint gondolnád - mondta. - Vagy nem én olvastam a teafüvedből. Árnyvadász? Beleszerettél már a nem megfelelő személybe?

- Sajnos, Rév Asszonya, én maradtam az én egyetlen igaz szerelmem. Dorothea erre harsányan felnevetett. - Legalább - mondta - nem kell tartanod a visszautasítástól, Jace Wayland.

- Nem feltétlenül van így. Időnként nemet mondok magamnak, hogy érdekesebb legyen.

Dorothea megint elnevette magát, de Clary közbevágott. - Nyilván kí­váncsi rá, miért jöttünk. Madame Dorothea.

Dorothea abbahagyta a nevetést, és megtörölte a szemét. - Kérlek -mondta -, használd csak a rendes címemet, ahogy a fiú is tette. Hívj a Rév Asszonyának. És feltételeztem - tette hozzá -, hogy a társaságomban sze­retnétek örömötöket lelni. Tévedtem volna?

- Nincs rá időm, hogy bárkinek a társaságában örömömet leljem. Segíte­nem kell anyukámnak, és hogy ezt megtehessem, szükségem van valamire.

- És mi lenne az ?

- Egy tárgy, amit úgy hívnak, hogy a Végzet Kelyhe - mondta Clary -, és Valentiné úgy gondolta, hogy anyukámnál van. Ezért rabolta el.

Dorothea arcára őszinte, mély döbbenet ült ki. - Az Angyal Kelyhe? -kérdezte hitetlenkedve. - Raziel Kelyhe, amiben összekeverte az angyalok vérét az emberek vérével, aztán megitatta a keveréket egy emberrel, így hoz­ván létre az első Árnyvadászt?

- Igen, éppen arról beszélünk - felelte Jace szárazon.

- Mi a fenéből gondolta, hogy nála van? - kérdezte Dorothea. - Annyi ember közül éppen Jocelynnál ? - Úrrá lett rajta a felismerés, mielőtt Clary egyáltalán megszólalhatott volna. - Merthogy igazából nem is Jocelyn Fray volt. Hát persze - mondta. - Jocelyn Fairchild volt Valentiné felesége. Akiről mindenki azt hitte, hogy meghalt. Fogta a Kelyhet, és elmenekült vele, ugye?

Valami mintha megcsillant volna a boszorkány tekintetében, de olyan gyor­san eresztette le a szemhéját, hogy Clary arra gondolt, talán csak képzelte. -Szóval - folytatta Dorothea -, tudod már, mit fogsz most csinálni ? Akárhová rejtette el, nem lesz könnyű megtalálni. Persze, ha meg akarod találni egyálta­lán. Valentiné rettenetes dolgokra lehet képes, ha megkaparintja a Kelyhet.

- Meg akarom találni - közölte Clary. - Azt akarjuk, hogy...

Jace finoman félbeszakította. - Tudjuk, hol van - mondta. - Csak annyi a dolgunk, hogy megszerezzük.

Dorothea szeme tágra nyílt. - Nos, hol van?

- Itt - felelte Jace olyan önelégült hangon, hogy Isabelle és Alec felhagytak a könyvespolc tanulmányozásával, hogy megnézzék maguknak, mi folyik.

- Itt? Úgy érted, magatokkal hoztátok?

- Nem éppen, kedves Asszonyom - mondta Jace, aki láthatólag élvezte a helyzetet, bár Clary szerint egészen visszataszítóan tette ezt. - Úgy értet­tem, hogy önnél van.

Dorothea szája hangos csattanással zárult be. - Nem vicces - mondta olyan élesen, hogy Clary aggódni kezdett. Miért kell Jace-nek mindenkit magára haragítania?

- Tényleg önnél van - vágott közbe gyorsan a lány -, csak nem...

Dorothea teljes, fenséges magasságában felemelkedett a fotelból, és szik­rázó tekintettel meredt rájuk. - Tévedés - mondta hűvösen. - Az is, hogy nálam lenne a Kehely, de az is, hogy egyáltalán ide merészeltetek jönni, és hazugnak neveztetek.

Alec keze a pálcája felé csúszott. - Te jó ég! - sóhajtotta.

Clary megrázta a fejét. - Nem - mondta gyorsan. - Szó nincs róla, hogy hazugnak tartanánk. Csak annyit mondtam, hogy itt van a Kehely, azt nem, hogy tud is róla.

Madame Dorothea ránézett. Arca ráncai között rejtőző szemei kemé­nyek voltak, mint egy pár üveggolyó. - Ezt magyarázd meg!

- Csak azt akarom mondani, hogy anyukám itt rejtette el - mondta Clary. - Évekkel ezelőtt. Nem mondta el, mert nem akarta magát beleke­verni.

- Szóval álcázva adta oda - magyarázta Jace. - Mint ajándékot.

Hát nem emlékszik? - gondolta csodálkozva Clary. - A tarotkártyák -mondta. - A kártyák, amiket a saját kezével festett.

A boszorkány tekintete a selyemburkában az asztalon heverő paklira té­vedt. - A kártyák? - Ahogy elkerekedett a szeme, Clary az asztalhoz lépett, és felvette a paklit. Amikor megérintette őket, a lapok melegek voltak, szin­te csúszósak. Ha korábban nem is, most már érezte a hátukra festett rúnák erejét, ahogy lüktetett az ujjaiban. Pusztán tapintással megtalálta a Kehely Ászát, kihúzta a pakliból, és a többi kártyát visszatette az asztalra.

- Itt van - mondta.

Mindannyian várakozással telve, némán meredtek Claryre. A lány las­san megfordította a kártyát, és még egyszer alaposan szemügyre vette anyja keze munkáját: a karcsú ujjakat, amint a Kehely arany szárára fonódnak.

- Jace - mondta -, add ide az irónodat!

Ahogy a fiú a kezébe nyomta az eszközt, meleg volt, egészen úgy tűnt, mintha élne. Clary átfordította a kártyát, és végighúzta az irónt a hátára festett rúnákon - egy csavarás itt, egy vonal ott, és máris teljesen mást je­lentettek. Amikor megint a színére fordította a lapot, a kép megváltozott rajta: az ujjak elengedték a szárat, és a kéz mintha felajánlotta volna neki a Kelyhet: itt van, vedd csak el!

Clary a zsebébe csúsztatta az irónt. Aztán, bár a festett téglalap nem volt nagyobb, mint a keze, belenyúlt, akárha széles nyílás lett volna. Ujjai össze­záródtak a Kehely talpa körül, és ahogy - egy pillanatra sem engedve a szo­rításán - visszahúzta a kezét, a lehető legfinomabb sóhajtást vélte hallani, mielőtt a most már üres kártyalap hamuvá vált kezében, hogy aztán az ujjai között átperegve, lebegve hulljon a szőnyegre.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

19

Abbacíon

 

 

Clary nem volt benne biztos, mire is számított - örömteli kiáltások­ra, talán dübörgő tapsra. Ehelyett azonban csend támadt, amit csak Jace tört meg egy idő után. - Valahogy nagyobbra számítottam.

Clary a Kelyhet nézte a kezében. Akkora volt, mint egy átlagos borospo­hár, csak sokkal nehezebb. Dübörgött benne az erő, ahogyan a vér dübörög az erekben. - Egészen tökéletes a mérete - mondta kicsit sértődötten.

- Ó, épp elég nagy - felelte Jace leereszkedőn -, de valahogy arra számítottam, hogy... tudod. - Kezével nagyjából egy macska méretét mutatta.

- Ez a Végzet Kelyhe, Jace, nem a Végzet Vécécsészéje - mondta Isabelle. - Végeztünk? Mehetünk?

Dorothea félrebillentett a fejét, gombszemében érdeklődés csillant. - De hát sérült! - kiáltott fel. - Hogyan történhetett?

- Sérült? - Clary döbbenten meredt a Kehelyre. Ő nem látott rajta semmit.

- Itt - mondta a boszorkány. - Hadd mutassam meg! - Tett egy lépést Clary felé, és hosszú, vörösre festett körmeivel a Kehelyre bökött. Clary maga sem tudta, miért, de hátralépett. Egyszerre közöttük állt Jace, keze a derekán lógó kard közelében kalandozott.

- Semmi személyes - mondta hűvösen -, de senki nem érinti meg a Kelyhet rajtunk kívül.

Dorothea egy pillanatra ránézett, aztán visszatért a szemébe ugyanaz a különös üresség. - Nos - mondta -, ne kapkodjunk! Valentiné nem örülne, ha bármi is történne a Kehellyel.

Jace kardja gyors szisszenéssel kiröppent a hüvelyéből. Hegye éppen Dorothea álla alatt állt meg. A fiú tekintete nem rezzent. - Nem tudom, mi ez az egész - mondta -, de mi most megyünk.

Az öregasszony szeme megcsillant. - Hát persze, Árnyvadász - mond­ta, miközben a függönnyel borított fal felé hátrált. - Szeretnétek a Portált használni?

Jace kardjának hegye megremegett, ahogy a fiú megzavarodott egy pilla­natra. Aztán Clary látta, hogy megfeszül az állkapcsa. - Hozzá ne érjen!

Dorothea felnevetett, és egy villámgyors mozdulattal lerántotta a falon lógó függönyt, ami puhán omlott a földre. A Portál nyitva volt mögötte.

Clary hallotta, ahogy Alec mély lélegzetet vesz a háta mögött. - Ez meg mi ?

Clary éppenhogy csak megpillantotta az ajtón túl a kavargó vörös fel­hőket a bennük csapkodó fekete villámokkal meg a feléjük vágtató ször­nyű sötét alakot, amikor Jace rájuk üvöltött, hogy bukjanak le. Azonnal a földre is vágódott, magával rántva Claryt. Ahogy a lány fektéből felemelte a fejét, látta, amint a vágtató sötét árny telibe találja Dorotheát, aki sikítva löki karjait az ég felé. Az árny nem döntötte föl a boszorkányt, inkább kö­rülvette, mint valami köpönyeg; feketesége úgy szippantotta magába, akár papír a tintát. Dorothea háta ijesztően felpúposodott, és egész teste meg­nyúlt, ahogy egyre magasabbra emelkedett a levegőben. Amikor mindene megfeszült és átalakult, egyszer csak megcsördült valami a padlón. Clary odakapta a fejét, és Dorothea karkötőit pillantotta meg. Az ékkövek között apró fehér dolgok hevertek szerteszét. Eltartott pár pillanatig, mire Clary rádöbbent, hogy fogakat lát.

Jace suttogott mellette valamit. Olyan volt, mintha hitetlenkedő kiál­lását fojtotta volna vissza. A mellette fekvő Alec odasúgta neki: - Mintha azt mondtad volna, hogy nincs komoly démontevékenység. Hogy alacsony a szintje.

- Alacsony is volt - mormogta Jace.

- Hát akkor biztosan más fogalmaid vannak az alacsonyról, mint nekem - kiabálta Alec, ahogy a valami, ami nemrég még Dorothea volt, ordítva vo­naglani kezdett. Mintha egyre terebélyesedett volna, miközben egyre csak új púpok meg bütykök jelentek meg rajta, és groteszkül torz alakot öltött...

Clary csak azután tudta levenni róla a tekintetét, hogy Jace felállt, és ma­gával rángatta őt is. Isabelle és Alec is feltápászkodtak, aztán megragadták a fegyvereiket. Isabelle keze finoman reszketett, ahogy a korbácsot markolta.

- Mozgás! -Jace a lakás ajtaja felé taszította Claryt. Amikor a lány meg­próbált hátrapillantani a válla fölött, csak sűrűn kavargó, viharfelhőre em­lékeztető szürkeséget látott, a közepén egy fekete folttal...

Isabelle-lel az élen mind a négyen kirontottak a lépcsőházba. A lány az ajtóhoz rohant, megrántotta, majd riadt arccal fordult a többiek felé. -Nem mozdul. Nyilván varázslat...

Jace káromkodva turkált a zsebeiben. - Hol a fenében van az írónóm...?

- Nálam - jutott eszébe Clarynek. Ahogy a szerszám után nyúlt, menny­dörgésszerű hang töltötte be a lépcsőházat. A padló megremegett a lába alatt. Megbodott, és kis híján el is esett, majd ebben a pillanatban meg­pillantotta a Dorothea lakásának falában tátongó hatalmas, friss nyílást. Körülötte téglák és mindenféle hulladékok hevertek, a szemétdombon át pedig valami feléjük mászott... Vagy talán inkább szivárgott.

- Alec! - Jace ordított teli torokból. Alec a lyuk előtt állt fehér arccal, halálra rémülve. Jace káromkodva rohant oda hozzá, és ragadta meg, hogy magával rántsa, éppen azelőtt, hogy a szivárgó valami elszakadt a faltól, és kiküzdötte magát a lépcsőházba.

Clary hallotta, ahogy fennakad a lélegzete. A lény húsa fakó volt, és mint­ha sebek borították volna. A folyadékszerű bőrön csontok türemkedtek át nem fiatal, fehér csontok voltak, hanem feketék, repedezettek és mocskosak, mintha évezredeket töltöttek volna a föld alatt. Ujjai akár egy csontvázé, vékony húsú karjain pedig nedves fekete hólyagok éktelenkedtek, amelyek alól további csontok tűntek elő. Arca egy koponyáé volt, orra és szemei fe­kete gödrök csupán. Karmai végigkarcolták a padlót. Csuklója és válla köré tarka ruhadarabok tekeredtek: mindaz, ami Madame Dorothea selyemken­dőjéből és turbánjából maradt. A lény vagy három méter magas volt.

Üres szemgödreivel lenézett a négy tinédzserre. - Adjátok ide! - mond­ta. Hangja olyan volt, mint amikor a szél szemetet söpör végig az üres ut­cán. - Adjátok ide a Végzet Kelyhét, és életben maradhattok.

Clary pánikba esve meredt a többiekre. Isabelle úgy festett, mintha a lény látványa egy gyomorba vágással ért volna fel. Alec mozdulatlanul állt. Mint mindig, most is Jace szólalt meg végül. - Mi vagy te? - kérdezte rez­zenéstelen hangon, bár ijedtebbnek tűnt, mint amilyennek Clary valaha látta.

A lény félrefordította a fejét. - Abbadon vagyok. A Mélység Démonja. Enyémek az üres terek a világok között. Enyém a szél és a vonyító sötétség. Olyan messze állok azoktól a nyivákoló valamiktől, amiket ti démonnak neveztek, mint sas a légytől. Nem is remélhetitek, hogy legyőztök. Adjátok ide a Kelyhet, vagy meghaltok.

Isabelle korbácsa megremegett. - Egy Nagyobb Démon - mondta. -Jace, ha...

- Mi van Dorotheával ? - Clary hangja élesen tört elő, mielőtt még visz-szafoghatta volna magát. - Mi történt vele ?

A démon üres szemei felé fordultak. - Ő csak egy test volt - mondta. - Kinyitotta a Portált, és én megszálltam. Gyors volt a halála. - A démon tekintete a Kehelyre vándorolt Clary kezében. - A tiétek nem lesz az.

A démon elindult felé. Jace az útjába állt, egyik kezében a ragyogó kard­dal, a másikban pedig egy hirtelen előkerült szeráfpengével. Alec halálra váltan figyelte, mi történik.

- Az Angyalra - mondta Jace, miközben tetőtől talpig végigmérte a dé­mont. - Tudtam, hogy a Nagyobb Démonok rondák, de senki sem szólt, hogy ennyire büdösek is.

Abbadon kinyitotta a száját és sziszegett. Szájában két recés, pengeéles fogsor villant.

- Kicsit elbizonytalanít ez a szélviharos meg kavargó sötétséges izé -folytatta Jace. - Inkább olyan szeméttelepre emlékeztető szagod van. Biztos nem Staten Islandről jöttél?

A démon rávetette magát. Jace felkapta a fegyvereit, és ijesztő sebesség­gel lépett oldalra; mindkét pengéje a lény hasába mélyedt, ahol a legpu-hábbnak tűnt a teste. A démon üvöltve sújtott Jace felé, és félre is taszította, valahogy úgy, ahogy egy macska tessékel arrébb egy akaratos kiscicát. Jace bukfencezett egyet, és máris talpon volt, de abból, ahogyan a karját tartot­ta, Clary látta, hogy fájdalmai vannak.

Ennyi elég is volt Isabelle-nek. Meglódult, és lecsapott a démonra a kor­bácsával. Az oldalát találta el, és a lény szürke bőrén azonnal meg is jelent az előtörő vérvörös csíkja. Abbadon nem törődött a lánnyal, inkább Jace felé indult.

Ép kezével a fiú előhúzott egy újabb szeráfpengét. Suttogott neki vala­mit, mire a penge ragyogva ugrott elő a markolatból. Amikor a démon már közvetenül előtte magasodott, felemelte; lehetedenül picinek tűnt, mint egy gyerek, aki egészen eltörpül a rettenetes szörny előtt. De Jace szélesen mosolygott, még akkor is, amikor a démon felé nyújtotta a kezét. Isabelle üvöltve támadt Abbadonra, a vér vastag sugárban fröccsent a földre...

A démon lecsapott borotvaéles karmaival. Jace megtántorodott, de látszólag sérteden maradt. Valami közé és a démon közé vetette magát ­vékony fekete árny, sugárzó pengével a kezében, Alec. A démon éles sikolyt hallatott, ahogy a fegyver átdöfte a bőrét, aztán hörögve sújtott le újra. Csontujjai szörnyű csapásától Alec a levegőbe emelkedett, és hátborzonga­tó reccsenéssel vágódott a falnak.

Isabelle bátyja nevét kiáltotta. Alec mozdulatlanul hevert a fal tövében. A lány leengedte a korbácsot, és felé rohant. A démon sarkon fordult, és visszakézből odacsapott Isabelle-nek, aki bukfencezve terült el a földön. Ahogy vért köhögve megpróbált feltápászkodni, Abbadon megint fellökte, és ezúttal már mozdulatlan maradt.

A démon Clary felé indult.

Jace mozdulatlanná dermedve állt, és úgy meredt az aléltan heverő Alecre, mint aki képtelen felébredni egy álomból. Ahogy Abbadon egyre közeledett, Clary sikított. A lépcsőn kezdett hátrálni felfelé, de meg-megbotlott a töredezett fokokban. Az irón égette a bőrét. Bárcsak lett volna nála fegyver, bármi...

Isabelle ülő helyzetbe küzdötte magát. Félresöpörte az arcából véres haját, és ráüvöltött Jace-re. Clary csak a saját nevét tudta kivenni, de látta, ahogy Jace pislogni kezd, mint akit egy pofonnal térítettek észre, aztán felé fordul, és már rohan is. A démon most már elég közel járt, hogy Clary láthassa a sötét feké­lyeket a bőrén, azt, hogy dolgok tekergőztek benne. Abbadon érte nyúlt...

De Jace már ott volt, és félrelökte a démon kezét. Meglendítette a szeráf­pengét, az pedig beleállt a lény mellkasába, közvetlenül a már ott lévő két másik fegyver mellé. A démon úgy morgott, mintha a pengék legfeljebb bosszantották volna. - Árnyvadász - fortyant fel -, örömmel fogok végez­ni veled. Boldogan hallgatom majd, ahogyan ropognak a csontjaid, mint a társadé az előbb.

Jace felugrott a korlátra, és Abbadonra vetette magát. Az ugrás lendüle­tétől a démon elvesztette az egyensúlyát, és hátán Jace-szel imbolyogni kez­dett. A fiú kikapta az egyik szeráfpengét a hatalmas testből, mire a sebből sűrű váladék spriccelt elő, aztán újra és újra lesújtott vele a démon lapockái közé. Abbadon hátát nemsokára már elborította a fekete massza, és hörög­ve a fal felé kezdett hátrálni. Ha nem akart összepréselődni, Jace-nek le kel­lett ugrania. Ahogy puhán földet ért, megint felemelte a pengét. Csakhogy Abbadon túl gyors volt; előrelendült a keze, és a lépcsőre taszította a fiút. Jace hanyatt vágódott, és máris karmok vették körül a torkát.

- Mondd meg nekik, hogy adják ide a Kelyhet! - hörögte Abbadon. Uj­jai hajszálnyival lebegtek Jace bőre fölött. - Mondd meg nekik, hogy adják ide, és akkor életben hagyom őket.

Jace nyelt egyet. - Clary...

De Clary soha nem tudta meg, mit mondott volna a fiú, mert ebben a pillanatban kivágódott a bejárati ajtó. Egy pillanatra nem látott mást, csak fényességet. Miután sűrűn pislogva sikerült elűznie a tüzes képet a pupillá­járól, Simont pillantotta meg. Simont. Clary már el is felejtette, hogy oda­kint van. Szinte azt is elfelejtette, hogy létezik.

A fiú észrevette a lépcsőn kuporgó Claryt, aztán tekintete továbbsiklott Jace-re és Abbadonra. A válla mögé nyúlt. A lány csak most vette észre, hogy nála van Alec íja, a tegezt pedig a hátára erősítette. Lassan előhúzott egy nyílvesszőt, az idegre illesztette, majd gyakorlott mozdulatokkal fel­emelte a fegyvert, mintha csak százszor megtette volna már ugyanezt.

Az íj elszabadult. Zümmögő hangot adott ki, mint valami méh, ahogy magasan elrepült Abbadon feje fölött, és a tető felé tartott...

Aztán összetörte a tetőablakot. Piszkos fekete üveg hullott alá, akár az eső, és az üresen maradt nyíláson át napfény, rengeteg napfény tört be a lép­csőházba ragyogó arany sugarakban, és árasztott el mindent világossággal.

Abbadon felsikított, és hátratántorodott, karjával óvva torz fejét. Jace sértetlen torkához emelte a kezét, és hitetlenkedve figyelte, ahogyan a dé­mon hörögve a földre rogy. Clary félig-meddig arra számított, hogy láng­ra lobban, de ehelyett elkezdett összecsuklani. Lábai a teste alá hajlottak, koponyája gyűrődni kezdett, mint az égő papír. Egyetlen perccel később az egész démon eltűnt, csak égésnyomok maradtak után a padlón.

Simon leengedte az íjat. Hunyorgott a szemüvege mögött, szája enyhén nyitva volt. Éppen olyan döbbentnek tűnt, mint a még mindig a lépcsőn kuporgó Clary.

Jace a földön feküdt, ahová a démon hajította. Küszködve próbált felül­ni, miközben Clary lecsúszott hozzá a lépcsőn, és mellé térdelt. - Jace...

- Jól vagyok. - Most már sikerült felülnie. Letörölte a vért a szájáról, aztán köhögött, és vöröset köpött. - Alec...

- Az írónód - szakította félbe Clary, és a zsebe felé nyúlt. - Kell, hogy helyrehozd magad?

A fiú ránézett. A törött tetőablakon beáramló fény megvilágította az arcát. Olyan volt, mintha borzasztó erőfeszítésébe telne, hogy visszatart­sa magát valamitől. - Jól vagyok - ismételte, és minden finomkodás nél­kül félretaszította a lányt. Felállt, de megtántorodott, és majdnem elesett; Clary most először látott tőle olyan mozdulatot, ami nem volt végtelenül elegáns. - Alec?

Clary figyelte, amint Jace átbiceg a lépcsőházon öntudatlan barátjához, aztán behúzta a cipzárt pulóverének azon a zsebén, amely a Végzet Kelyhét rejtette, és ő is felállt. Isabelle már odamászott a bátyjához, az ölébe emelte a fiú fejét, és a haját simogatta. Alec melle emelkedett, aztán süllyedt - las­san, de lélegzett. Simon a falnak vetette a hátát, és a többieket figyelte. Úgy nézett ki, mint aki elkészült minden erejével. Clary megszorította a kezét, ahogy elment mellette. - Köszönöm - suttogta. - Fantasztikus voltál.

- Ne nekem köszönd - mondta a fiú -, hanem a B'nai B'rith nyári tábor íjásztagozatának.

- Simon, én...

- Clary! - Jace kiáltotta a nevét. - Hozd ide az irónomat!

Simon kelletlenül engedte el a lányt. Az letérdelt az Árnyvadászok mellé, miközben a Végzet Kelyhe súlyosan himbálózott a zsebében. Alec arca fe­hér volt, a vércseppek szeplőket rajzoltak az arcára, szeme természetellene­sen kéknek hatott. Keze véres nyomot hagyott Jace csuklóján, ahogy erőt­lenül megfogta. - Meg... - kezdte, aztán meglátta Claryt, és úgy pillantott rá, mintha most látná először. Volt valami a tekintetében, amire a lány nem számított. Diadal. - Megöltem?

Jace arca fájdalmasan torzult el. - Igazából...

- Igen - mondta Clary. - Meghalt.

Alec ránézett, és elnevette magát. Vér bugyogott fel a szájából. Jace kihá­mozta a kezét, és ujjai hegyével két oldalról megérintette Alec arcát. - Ne! - mondta. - Ne mozdulj, csak maradj nyugton!

Alec becsukta a szemét. - Tedd, amit tenned kell! - suttogta. Isabelle Jace felé nyújtotta az irónját. - Fogd!

A fiú bólintott, és fentről lefelé haladva végighúzta az irón hegyét Alec pólója előtt. Az anyag úgy vált szét, mintha késsel hasították volna fel. Isabelle aggódva figyelte, ahogyan Jace feltépte a pólót, amitől kivillant Alec csupasz melle. Egészen fehér bőrét itt-ott áttetsző hegek borították. Alec más sérüléseknek sem volt híján: karmok nyomai rajzoltak sötétedő rácsozatot a mellkasára, és minden egyes sebből vér szivárgott. Jace állában megfeszültek az izmok, ahogy barátja bőréhez illesztette az irónt, és gyakorlott mozdulatokkal ide-oda mozgatni kezdte. Csakhogy valami nem stimmelt. Hiába formázta meg a gyógyító Jeleket, azok úgy tűntek el, mint­ha csak vízre rajzolta volna őket.

Jace félredobta az irónt. - A fenébe!

Isabelle hangja éles volt. - Mi történik?

- Megvágta a karmaival - mondta Jace. - Démonméreg került a testébe. A Jelek nem hatnak. - Megint megérintette társa arcát. - Alec - mondta. - Hallasz engem?

Alec nem mozdult. Az árnyak a szeme alatt kékek voltak, és olyan söté­tek, mint a sebei. Ha nem lélegzik, Clary azt hitte volna, hogy meghalt.

Isabelle lehajtotta a fejét, haja betakarta Alec arcát. Karját bátyja teste köré fonta. - Talán - suttogta - el kéne...

- El kéne vinni egy kórházba. - Simon szólt közbe, aki most már mellet­tük állt, kezében himbálva az íjat. - Segítek kivinni a furgonhoz. Van egy metodista kórház a Hetedik sugárúton.

- Kórházról szó sem lehet - mondta Isabelle. - Az Intézetbe kell men­nünk vele.

-De...

- A kórházban nem tudnák, mit csináljanak vele - magyarázta Jace. - Egy Nagyobb Démon sebezte meg. A mondén orvosoknak fogalmuk sem lenne róla, hogyan kell kezelni ezeket a sérüléseket.

Simon bólintott.-Jó. Vigyük a kocsihoz!

Volt akkora szerencséjük, hogy a furgont nem vontatták el. Isabelle egy piszkos takarót terített a hátsó ülésre, ahová aztán lefektették Alecet úgy, hogy a fejét húga ölében nyugtathatta. Jace a padlón kuporgott barátja mellett. Pólójának ujjaira és mellére csúf, vörös foltokat festett a démon- és embervér. Ahogy Jace Simonra nézett, Clary látta, hogy minden aranyló árnyalatot eltüntetett a szeméből valami, amit a lány sosem látott ott ko­rábban. Pánik.

- Gyorsan vezess, mondén! - mondta. - Mintha a pokol üldözne. Simon beletaposott a gázba.

Végigszáguldottak a Flatbushon, és őrült sebességgel fordultak rá a híd­ra, tartván a lépést a kék víz fölött dübörgő magasvasúttal. Clary szeme szinte fájt, olyan erővel tűzött bele a nap, ahogy sugarai tüzes szikrákat ve­tettek a vízen. A lány megragadta az ülése peremét, ahogy Simon nyolcvan­nal rákanyarodott a lehajtóra.

Arra gondolt, milyen borzalmas dolgokat mondott Alecnek, aztán arra, ahogyan a fiú rávetette magát Abbadonra és a diadalmas tekintetére ké­sőbb. Ahogy hátrafordította a fejét, látta Jace-t, amint barátja mellett tér­del, miközben a takarót lassan átitatja a vér. A kisfiú jutott eszébe a halott sólyom. A Szeretni egyet jelent a pusztítással.

Clary megint előrefordult; gombóc növekedett a torkában. A rosszul beállított visszapillantó-tükörben látta Isabelle-t, amint éppen Alec torkára csavarta a pokrócot. Az Árnyvadász lány felnézett, és tekintete találkozott Claryével. - Mennyi még ?

- Talán tíz perc. Simon olyan gyorsan megy, ahogy csak lehet.

- Tudom - mondta Isabelle. - Simon, elképesztő volt, amit csináltál. Iszonyú gyorsan mozogtál. Nem gondoltam volna, hogy egy mondénnek eszébe juthat ilyesmi.

Simont a jelek szerint nem hatotta meg a váratlan forrásból kapott dicsé­ret, és le sem vette a szemét az útról. - Úgy érted, az, hogy kilőttem a tető­ablakot? Azután jutott eszembe, hogy bementetek. Az ablakra gondoltam, meg arra, hogy a démonok állítólag nem bírják a napfényt. Szóval igazság szerint eltartott egy darabig, mire csináltam is valamit. Ne problémázz ezen - tette hozzá -, aki nem tudja, hogy ott van az az ablak, észre sem veszi.

Én tudtam, hogy ott van - gondolta Clary. - Csinálnom kellett volna valamit. Mégha nem is volt íjam meg nyílam, mint Simonnak. Kidobhattam volna valamivel, vagy szólhattam volna Jace-nek. Ostobának és hasznavehe­tetlennek érezte magát, mintha vattával lett volna kitömve a feje. Be kellett vallania magának, hogy félt. Annyira félt, hogy nem tudott világosan gon­dolkodni. Érezte, hogy mint valami apró nap, a szégyen világos gömbként lobban lángra a szemhéja mögött.

Aztán Jace szólalt meg. - Szép munka volt - mondta.

Simon szeme összeszűkült. - Ha nem gond, elárulhatnátok, hogy az az izé... az a démon... honnan jött tulajdonképpen.

- Madame Dorothea volt az - felelte Clary. - Vagyis többé-kevésbé.

- Sosem volt éppen egy bombázó, de nem emlékszem, hogy ennyire gá­zul nézett volna ki.

- Szerintem megszállták - mondta Clary lassan, ahogy megpróbálta magának is összeilleszteni a darabkákat. - Azt akarta, hogy adjam oda neki a Kelyhet. Aztán kinyitotta a Portált...

- Ügyes trükk volt - szólt közbe Jace. - A démon megszállta, aztán az éteri formájának a legnagyobb részét elrejtette közvetlenül a Portál túlol­dalán, ahol a Szenzor nem érzékelte. Úgyhogy amikor bementünk, csak néhány Elhagyatottra voltunk felkészülve. Ehelyett aztán egy Nagyobb Démonnal találtuk szembe magunkat. Abbadon, egyike a Hajdaniaknak. A Bukottak Ura.

- Hát a Bukottaknak a jelek szerint meg kell tanulniuk, hogyan boldogul­janak mostantól nélküle - mondta Simon, és befordult az Intézet utcájába.

- Nem halt meg - közölte Isabelle. - Nemigen ölt még meg senki egy Nagyobb Démont. A fizikai és az éteri formájukban is végezni kell velük, hogy meghaljanak. Csak elijesztettük.

- Ó! - Simon csalódottnak tűnt. - És mi van Madame Dorotheával? Rendben lesz most már, hogy...

Elhallgatott, mert Alec fulladozni kezdett, és hörögve vette a levegőt. Jace elkáromkodta magát az orra alatt. - Miért nem vagyunk még ott?

- Itt vagyunk. Csak nem akartam nekihajtani a falnak. - Ahogy Simon óvatosan lefékezett a saroknál, Clary látta, hogy az Intézet ajtaja nyitva van, és Hodge áll a küszöbön a boltív alatt. A furgon csikorogva állt meg, Jace pedig máris kiugrott belőle, megfordult, és úgy kapta fel Alecet, mintha nem lett volna nehezebb egy kisgyereknél. Isabelle, bátyja véres fegyverével a ke­zében követte őket a bejárat felé. Az Intézet ajtaja becsapódott mögöttük.

Claryn lassan úrrá lett a fáradtság. Simonra nézett. - Ne haragudj. Nem tudom, hogy fogod megmagyarázni Ericnek azt a rengeteg vért.

- Cseszd meg Ericet! - felelte határozottan a fiú. - Te jól vagy?

- Hajam szála sem görbült. Mindenki más megsebesült, csak én nem.

- Ilyen az életük, Clary - mondta vigasztalóan a fiú. - Démonokkal harcolnak, ez a dolguk. De a tied nem.

- Akkor az én dolgom mi, Simon? - kérdezte a lány, és a fiú arcán kuta­tott válasz után. - Az én dolgom mi ?

- Hát... te szerezted meg a Kelyhet. Vagy nem? Clary bólintott, és megütögette a zsebét. - De igen.

A fiú láthatólag megkönnyebbült. - Majdnem meg sem mertem kérdez­ni - mondta. - Az jó, nem?

- Az jó - bólintott Clary. Az édesanyjára gondolt, arra, ahogyan az ujjai ráfonódtak a Kehelyre. - Tudom, hogy jó.

Church a lépcső tetején várta a lányt, nyávogva, mint valami ködkürt, és a gyengélkedőre vezette. A kétszárnyú ajtó nyitva állt, és Clary meglátta Alecet, amint mozdulatlanul hever az egyik fehér ágyon. Hodge föléje ha­jolt, Isabelle pedig mellette állt, és egy ezüsttálcát tartott a kezében.

Jace nem volt velük. Azért nem, mert odakint állt a folyosón, és véres kezét ökölbe szorítva a falat támasztotta. Amikor Clary megállt előtte, föl­pattant a szeme, a lány pedig látta, hogy egészen kitágultak a pupillái, és a fekete teljesen elnyelte az aranyszínt.

- Hogy van? - kérdezte Clary a tőle telhető legtapintatosabban.

- Rengeteg vért vesztett. A démonmérgezés gyakori, de mivel ez egy Nagyobb Démon volt, Hodge nem biztos benne, hogy az ellenszer, amit általában használ, hatékony lesz-e.

Clary kinyúlt, és megérintette a fiú könyökét. - Jace... Az Árnyvadász elrántotta a karját. - Ne!

A lány mély levegőt vett. - Soha nem akartam volna, hogy bármi történ­jen Aleckel. Úgy sajnálom.

Jace úgy nézett rá, mintha csak most vette volna észre, hogy ott van. -Nem a te hibád - mondta. - Az enyém.

- A tied? De hát Jace, egyáltalán nem...

- De bizony. - A fiú hangja olyan törékeny volt, mint egy vékony jéghár­tya. – Mea culpa, mea maxima culpa.

- Ez meg mit jelent ?

- Az én vétkem - felelte Jace -, az én igen nagy vétkem. Latinul van. -Szórakozottan félresöpört egy kósza tincset a homlokáról, mintha nem is vette volna észre, mit csinál. - A mise szövegének része.

- Azt hittem, nem vagy vallásos.

- Az eredendő bűnben talán nem hiszek - mondta Jace -, de bűntuda­tot azért érezhetek. Mi, Árnyvadászok, szabályok szerint élünk, és ezek a szabályok nem rugalmasak. Becsület, mulasztás, bűnbánat, ezek valóságos dolgok a számunkra. Semmi közük a valláshoz, de meghatározzák azt, amik vagyunk. Ez vagyok én, Clary - folytatta elkeseredetten. - A Klávéhoz tar­tozom. A véremben van és a csontjaimban. Mondd akkor meg nekem, ha annyira biztos vagy benne, hogy ez nem az én hibám volt. Miért van az, hogy amikor megláttam Abbadont, először nem a harcostársaim jutottak eszem­be, hanem te? - Felemelte a kezét, és két tenyere közé szorította a lány arcát. - Tudom... Tudtam, hogy Alec nem úgy viselkedik, mint szokott. Tudtam, hogy valami nem stimmel. De képtelen voltam másra gondolni, mint rád...

Előrehajolt, hogy összeért a homlokuk. Clary érezte, ahogy a fiú lehelete megborzolja a szempilláit. Becsukta a szemét, hagyta, hadd vegye körül Jace közelsége, mint valami árhullám. - Ha meghal, olyan lesz, mintha én öl­tem volna meg - mondta a fiú. - Hagytam, hogy apám meghaljon, és most megöltem az egyetlen embert, akit valaha a fivéremnek tekinthettem.

- Ez nem igaz - suttogta Clary.

- De igen, igaz. - Elég közel voltak hozzá, hogy akár meg is csókol­hassák egymást. Jace még mindig szorosan tartotta a lányt, mintha semmi nem győzhetné meg róla, hogy valóságos. - Clary! - szólt. - Mi történik velem?

A lány a gondolatai között kutatott válasz után, amíg meg nem hal­lotta, hogy valaki a torkát köszörüli. Kinyitotta a szemét. Hodge állt a gyengélkedő ajtajában, elegáns öltönyét rozsdaszínű foltok csúfították el. - Megtettem, amit tudtam. Alszik, nincsenek fájdalmai, de... - Meg­rázta a fejét. - Hívnom kell a Néma Testvéreket. Ez meghaladja az én képességeimet.

Jace lassan elhúzódott Clarytől. - Mennyi időbe telik, mire ideérnek?

- Fogalmam sincs. - Hodge elindult a folyosón, miközben egyre a fejét rázta. - Azonnal útnak indítom Hugót, de azt csak a Testvérek tudják, mi­kor jönnek.

- De hát ezért... - Még Jace-nek is nehézséget okozott, hogy tartsa a lépést Hodge-dzsal. Clary reménytelenül lemaradt mögöttük, és hegyeznie kellett a fülét, hogy hallja, mit mond a fiú. - Nélkülük meghalhat.

- Lehet - mondta kurtán Hodge.

A könyvtár sörét volt, és esőillat töltötte be. Az egyik ablakot nyitva hagyták, és kisebb pocsolya gyűlt össze a függöny alstt. Ahogy Hodge meg­gyújtotta a lámpát az íróasztalon, aztán odalépett hozzá, Hugó csipogni és ugrálni kezdett a rúdján. - Kár - mondta a férfi, miközben a töltőtollért és a papírért nyúlt -, hogy nem hoztátok el a Kelyhet. Akkor Alec biztosan jobban érezné magát, és...

- De hát én elhoztam a Kelyhet - szólt közbe csodálkozva Clary. - Nem mondtad meg, Jace?

Jace pislogni kezdett, bár hogy a meglepetéstől vagy a hirtelen támadt fénytől, azt a lány nem tudta megállapítani. - Nem volt rá idő. Felhoztam Alecet, aztán...

Hodge mozdulatlanná merevedett, még a toll is megállt az ujjai között. – Nálad van a Kehely?

- Igen. - Clary előhúzta a Kelyhet a zsebéből. Még mindig hideg volt, mintha a teste sem melegítette volna fel. A rubinok vörös szemekként csil­logtak rajta. - A zsebembe tettem.

A toll kicsúszott Hodge kezéből, és leesett a földre a lába mellé. A fel­felé vetülő lámpafény nem tett jót gyűrött arcának, ahogy élesen kirajzolta az aggodalomtól és a kétségbeeséstől a bőrébe vésődött ráncokat. - Ez az Angyal Kelyhe ?

- Az bizony - bólintott Jace. - Legalábbis...

- Ez most nem érdekes - mondta Hodge. Az asztalra fektette a papírt, Jace mellé lépett, és megragadta a vállát. - Jace Wayland, tudod, mit tet­tél?

Jace meglepetten nézett fel Hodge-ra. Clarynek feltűnt a kontraszt: az idősebb férfi barázdált és a fiú sima bőre. A hajába hulló halovány fürtök­től Jace ráadásul még fiatalabbnak látszott. - Nem tudom, mit akarsz ezzel mondani - mondta a fiú.

Hodge sziszegve fújta ki a levegőt a fogai között. - Félelmetes, mennyire hasonlítasz hozzá.

- Kire? - kérdezte döbbenten Jace. Nyilvánvalóan soha nem hallotta még így beszélni Hodge-ot.

- Az apádra - felelte Hodge, és Hugóra emelte a tekintetét, aki fekete szárnyaival éppen a fejük fölött csapkodta a párás levegőt.

A férfi összehúzta a szemét. - Hugin - mondta, és a madár földöntúli károgással, karmait kinyújtva egyenesen Clary arca felé zuhant.

Clary hallotta, hogy Jace felkiált, és a világ kavargó tollak, éles csőr és karmok erdejévé változott. Éles fájdalom hasított az arcába, felkiáltott, és ösztönösen maga elé kapta a kezét.

Érezte, hogy a Végzet Kelyhét kikapják a szorításából. - Ne! - kiáltot­ta, és próbált utánanyúlni. Rettenetes fájdalom hasított a karjába, lábai kicsúsztak alóla. Megcsúszott és elesett, térdei durván ütköztek a kemény padlónak. Karmok hasították végig a homlokát.

- Elég, Hugó! - szólt Hodge csendesen.

A madár engedelmesen otthagyta Claryt. A lány fuldokolva igyekezet kipislogni a vért a szeméből. Olyan volt, mintha darabokra szaggatták vol­na az arcát.

Hodge nem mozdult; egy helyben állt, és a Végzet Kelyhét szorította. Hugó halkan károgva elnyújtott, feszült köröket rótt a feje fölött. Jace pe­dig... Jace a földön feküdt Hodge lábánál, teljesen mozdulatlanul, minta hirtelen elaludt volna.

Clary egyszerre minden mást elfelejtett. - Jace - Fájt a beszéd; meglep­te, ahogy belenyilallt az arcába. Szájában vér ízét érezte. Jace továbbra sem moccant.

- Semmi baja - mondta Hodge. Clary megpróbált talpra állni, és a fér­fira akarta vetni magát, de hátratántorodott, ahogy valamiféle láthatatlan, kemény falba ütközött. Dühödten csapott öklével a levegőbe.

- Hodge! - üvöltötte. Kirúgott, de majdnem összetörte a lábát ugyan­abban a láthatadan falban. - Ne csináljon ostobaságot! Ha a Klávéban megtudják, mit csinált...

- Addigra én már rég nem leszek itt - felelte a férfi, és Jace fölé térdelt.

- De... - Mintha áram rázta volna meg, úgy tört rá a sokkoló felismerés. - Nem is küldött üzenetet a Klávéba, igaz? Ezért viselkedett olyan furcsán, amikor rákérdeztem. Magának akarta a Kelyhet.

- Nem - mondta Hodge. - Nem magamnak.

Clary torka száraz volt, mint a fűrészpor. - Maga Valentine-nak dolgo­zik - suttogta.

- Nem Valentine-nak dolgozom - helyesbített a férfi. Felemelte Jace ke­zét, és lehúzott róla valamit. A vésett gyűrű volt az, amit a fiú mindig viselt. Hodge a saját ujjára csúsztatta. - De Valentiné embere vagyok, az igaz.

Villámgyors mozdulattal háromszor megforgatta a gyűrűt az ujján. Egy pillanatig semmi sem történt, aztán Clary ajtónyitás hangját hallotta, és ösztönösen megfordult, hogy megnézze, ki jött be a könyvtárba. Amikor megint Hodge-ra pillantott, látta, hogy reszket körülötte a levegő, mint egy tó víztükre, ha messziről figyeli az ember. Ez a reszkető fal aztán ezüst függönyként nyílt szét, és a következő pillanatban magas férfi állt Hodge mellett, aki mintha a semmiből került volna elő.

- Starkweather - szólt a férfi -, nálad van a Kehely?

Hodge magasra emelte a Kelyhet, de nem szólt. Bénultnak tűnt; hogy a döbbenettől vagy a félelemtől, azt lehetetlen volt megállapítani. Clary eddig mindig magasnak látta, de most hajlott lett és pici. - Valentiné uram — szólalt meg végül-, nem számítottam rád ilyen hamar.

Valentiné. Nemigen hasonlított a jóképű fiúra a fényképen, bár a sze­me most is fekete volt. Az arca egyáltalán nem úgy festett, ahogy Clary elképzelte: egy visszafogott, zárkózott, magának való ember arca volt. Egy papé, bánatos szempárral. Jól szabott öltönye mandzsettái alól kivillantak az irónnal töltött, hosszú évekről mesélő, barázdás fehér hegek. - Mond­tam, hogy egy Portálon keresztül fogok jönni - felelte. Hangja érces volt, és furcsamód ismerős. - Nem hittél nekem?

- De igen. Csak... Azt hittem, Pangbornt és Blackwellt fogod küldeni, nem személyesen jössz.

- Gondolod, hogy őket küldenem a Kehelyért ? Nem vagyok bolond. Tudom, milyen csábítást jelent. - Valentiné kinyújtotta a kezét, és Clary észrevette rajta Jace gyűrűjének párját. - Add ide!

De Hodge szorosan tartotta a Kelyhet. - Előbb meg akarom kapni, ami­ben megegyeztünk.

- Előbb? Nem bízol bennem, Starkweather? - Valentiné elmosolyo­dott, de szemében nyoma sem volt a jókedvnek. - Megteszem, amire kértél. A megállapodás az megállapodás. Bár azt kell mondanom, meglepett az üzeneted. Azt gondoltam volna, hogy nincs ellenedre a visszavonultan, elmélkedéssel töltött élet, hogy úgy mondjam. Sosem rajongtál a csata­térért.

- Nem tudod, milyen - mondta Hodge, és feszülten fújta ki a levegőt. - Állandóan félni...

- Ez igaz. Tényleg nem tudom. - Valentiné hangja éppen olyan gyászos volt, akár a tekintete. Mintha szánta volna Hodge-ot. De ellenszenv is vil­lant a szemében, a megvetés szikrája. - Ha nem szándékozol ideadni a Kely­het - mondta -, nem is kellett volna hívnod.

Hodge arca grimaszra húzódott. - Nem könnyű elárulni azt, amiben hisz az ember. Azokat, akik bíznak benne.

- Lightwoodékról beszélsz vagy a gyerekeikről?

- Mindegyikről - felelte Hodge.

- Ó, Lightwoodék. - Valentiné kinyújtotta a kezét, és végigsimította az asztalon álló rézgömböt. Hosszú ujjai kontinensek és tengerek körvonalait követték. - De igazából mivel tartozol nekik? Te kaptad a büntetést, ami nekik járt volna. Ha nem lettek volna olyan jó kapcsolataik a Klávéban, őket is elátkozták volna veled együtt. Jelen állás szerint viszont szabadon járkálhatnak, akár fényes nappal, mint a normális emberek. Még haza is mehetnek. - Amikor azt mondta, „haza", hangjában ott csengett a szó min­den létező jelentése. Ujja megállt a földgömbön; Clary biztos volt benne, hogy éppen azon a helyen, ahol Idris rejtőzött.

Hodge villámgyorsan fordította el a tekintetét. - Azt tették, amit min­denki tett volna a helyükben.

- Te nem tetted volna meg. Én sem tettem volna meg. Hogy a baráta­im szenvedjenek helyettem? Biztosan van benned keserűség, Starkweather, amiért ilyen könnyen a sorsodra hagytak...

Hodge vállai rázkódni kezdtek. - De ez nem a gyerekek hibája. Ők nem tettek semmit...

- Nem tudtam, hogy ennyire szereted a gyerekeket, Starkweather - mond­ta Valentiné, mint aki határozottan szórakoztatónak találja a gondolatot.

Hodge mély lélegzetet vett. - Jace...

- Ne beszélj Jace-ről! - Valentiné most először tűnt dühösnek. A földön mozdulatlanul heverő fiúra pillantott. - Vérzik - állapította meg. - Mi­ért?

Hodge a szívéhez szorította a Kelyhet. Ujjai egészen elfehéredtek. -Nem az ő vére. Eszméletlen, de semmi baja.

Valentiné behízelgő mosollyal emelte fel a fejét. - Kíváncsi vagyok -mondta -, mit fog gondolni rólad, amikor felébred. Az árulás sosem szép, de egy gyereket elárulni az duplán számít, nem gondolod?

- Nem fogsz ártani neki - suttogta Hodge. - Megígérted, hogy nem bántod.

- Én ugyan nem ígértem ilyesmit - mondta Valentiné. - Ne bolondozz! - Elindult az asztaltól Hodge felé, aki úgy fordította el a tekintetét, mint egy riadt, csapdába esett állat. Clary látta rajta, milyen nyomorultul érzi magát. - És mit tennél, ha azt mondanám, hogy bántani akarom? Megve­rekednél velem? Nem adnád ide a Kelyhet? Még ha sikerülne is megölnöd, a Klávé sosem oldaná fel az átkot. Itt fogsz rejtőzködni életed végéig, és még attól is rettegsz majd, hogy túl szélesre nyiss egy ablakot. Mit adnál meg érre, hogy többé ne kelljen félned? Mit adnál meg érte, hogy megint hazamehess?

Clary elfordította a tekintetét. Nem tudta többé elviselni Hodge elgyö­tört arcának látványát. A férfi elfojtott hangon válaszolt. - Mondd, hogy nem fogod bántani, és megkapod a Kelyhet.

- Nem - felelte Valentiné még halkabban. - Ideadod te anélkül is. - És kinyújtotta a kezét.

Hodge becsukta a szemét. Arca egy pillanatig olyan volt, mint az íróasz­talt tartó angyaloké; megkínzott és komor. Aztán tehetetlenül káromkodott egyet csak úgy maga elé, és odaadta Valentine-nak a Kelyhet, bár a keze úgy reszketett közben, mint nyárfalevél a szélviharban.

- Köszönöm - mondta Valentiné. Elvette a Kelyhet, és elgondolkozva nézegette. - Azt hiszem, sikerült behorpasztanod a peremét.

Hodge nem válaszolt. Szürke volt az arca. Valentiné lehajolt, felnyalá­bolta Jace-t; ahogy könnyedén a karjába kapta, Clary látta, hogy a maku­látlanul szabott zakó megfeszül a karján és a hátán. Csak most vette észre, milyen izmos valójában. Felsőteste masszív volt, mint egy tölgyfa törzse. Jace kisgyereknek tűnt mellette, ahogy ernyedten lógott a karjaiban.

- Nemsokára az apjával lesz - mondta Valentiné, miközben a fiú arcát mustrálta. - Ott, ahol a helye van.

Hodge szeme megrebbent. Valentiné hátat fordított neki, és a reszkető levegőfüggöny felé indult, amin keresztül megérkezett a szobába. Nyilván nyitva hagyta maga mögött a Portál ajtaját, jött rá Clary. Ahogy ránézett, olyan volt, mintha a napfény csillant volna meg egy tükör üvegén.

Hodge könyörögve nyújtotta ki a kezét. - Várj! - kiáltotta. - És mi lesz az ígéreteddel? Megígérted, hogy véget vetsz az átkomnak.

- Ez igaz - bólintott Valentiné. Megtorpant, és kemény tekintettel pil­lantott Hodge-ra, akinek elakadt a lélegzete, hátralépett, és úgy kapta a ke­zét mellkasához, mintha valami szíven találta volna. Szétterpesztett ujjai közül fekete folyadék szivárgott elő, ami aztán a földre csöpögött. Hodge Valentine-re emelte sebhelyes arcát. - Készen van? - kérdezte szenvedélye­sen. - Az átok... megszűnt?

- Igen - felelte Valentiné. - Légy boldog a megvásárolt szabadságod­dal! - Ezzel átlépett a ragyogó levegőfüggönyön. Egy pillanatra ő maga is vibrálni látszott, mintha csak víz alá került volna. Aztán karjában Jace-szel nyomtalanul eltűnt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

20

Patkányok utcája

 

 

hodge levegőért kapkodva bámult Utána, kezét ökölbe szorította, aztán ellazította az oldala mellett. Bal kezét vastagon borította a mellka­sából szivárgó fekete folyadék. Tekintetében diadalmámor keveredett az önmaga iránt érzett gyűlölettek

- Hodge! - Clary öklével a kettejük közötti láthatatlan falra csapott. Éles nyilallást érzett a karjában, de ez semmi nem volt a mellkasát belülről égető fájdalomhoz képest. Olyan érzése támadt, mintha a szíve ki akart vol­na robbanni a bordái közül Jace,Jace,Jace; a szavak csak a fejében visszhan­goztak, de legszívesebben teli torokból sikította volna őket. Inkább mégis visszafogta magát. - Hodge, engedjen ki!

A férfi a fejét rázva fordult feléje. - Nem lehet - mondta, miközben makulátlanul összehajtogatott zsebkendőjével törölgette a kezét. Ügy hangzott, mintha őszintén sajnálta volna, hogy így állnak a dolgok. - Meg akarsz majd ölni.

- Nem - vágta rá Clary. - Megígérem.

- De téged nem Árnyvadásznak neveltek - mondta Hodge. - A te ígére­teid nem érnek semmit. - A zsebkendő széle füstölni kezdett, mintha csak savba mártották volna, a férfi keze viszont semmivel sem tűnt kevésbé feke­tének. A férfi összeráncolt homlokkal adta föl a kísérletezést.

- De Hodge - próbálkozott tovább elkeseredetten a lány. - Nem hallot­ta? Meg fogja ölni Jace-t.

- Nem azt mondta. - Hodge már az íróasztalnál volt, ahol kihúzta az egyik fiókot, és egy papírlapot vett elő belőle. Kiemelt a zsebéből egy tollat, és erőteljesen az asztal peremének ütögette, hogy meginduljon benne a tin­ta. Clary rámeredt. Levelet ír.

- Hodge - szólalt meg óvatosan -, Valentiné azt mondta, Jace nem­sokára ott lesz, ahol az apja. És Jace apja meghalt. Mi másra gondolha­tott?

Hodge nem is nézett fel a papírról, amire írt. - Ez bonyolult. Nem ér­tenéd.

- Éppen eleget értek már. - Ügy érezte, saját keserűsége mindjárt átégeti a nyelvét. - Értem, hogy Jace bízott magában, és maga elárulta egy olyan embernek, aki gyűlölte az apját, és valószínűleg gyűlöli Jace-t is. Mindezt pusztán azért, mert túl gyáva hozzá, hogy együtt éljen egy átokkal, amit megérdemelt.

Hodge felkapta a fejét. - Tényleg így gondolod ?

- Én így tudom.

A férfi az asztalra fektette a tollat, és megrázta a fejét. Fáradtnak tűnt és öregnek, sokkal öregebbnek, mint Valentiné, még ha egyidősek is vol­tak. - Csak töredékeket tudsz, Clary. És hidd el, jobb neked így. - Csinos négyzetté hajtogatta a papírt, amire írt, és a tűzbe dobta. A lángok zölden lobbantak fel, mielőtt megint lecsillapodtak.

- Mit csinál ?-akarta tudni Clary.

- Üzenetet küldök. - Hodge elfordult a tűztől. Egészen közel állt a lány­hoz, csak a láthatatlan fal választotta el őket egymástól. Clary nekifeszítette az ujjait, és azt kívánta, bárcsak Hodge szemébe vájhatna velük, még ha az a szempár éppen olyan szomorú is, amilyen dühös Valentine-é. - Fiatal vagy még - mondta a férfi. - A múlt semmit sem jelent neked. Nem jelent egy másik országot, mint az öregeknek, de nem jelent rémálmokat sem, mint a bűnösöknek. A Klávé azért vetette ki rám az átkot, mert Valentine-nak segí­tettem. Viszont aligha én szolgáltam őt egyedül a Klávé tagjai közül. Talán Lightwoodék nem voltak éppen annyira bűnösök, mint én? És Waylandék? Mégis én voltam az egyetlen, akit arra ítéltek, hogy életem hátralevő ré­szében a lábamat se tehessem ki a szabad levegőre, de még a karomat se nyújthassam ki az ablakon.

- Erről nem én tehetek - mondta Clary. - És nem is Jace. Miért őt bün­teti azért, amit a Klávé tett ? Azt még talán megértem, hogy a Kelyhet miért adta oda Valentine-nak, de hogy Jace-t ? Meg fogja ölni ugyanúgy, ahogy az apját is megölte.

- Valentiné - szólt közbe Hodge - nem ölte meg Jace apját. Zokogás tört fel Clary mellkasából. - Nem hiszek magának! Nem csinál mást, csak hazudozik. Minden, amit eddig mondott, hazugság volt!

- Á - mondta a férfi -, a fiatalok megalkuvást nem ismerő erkölcsi tévedhetetlensége. Hát nem látod, Clary, hogy a magam módján jó ember próbálok lenni ?

A lány a fejét rázta. - Ez nem így működik. A jó dolgok nem érvényte­lenítik a rossz dolgokat. De... - Az ajkába harapott. - Ha elmondta volna nekem, hol van Valentiné...

- Nem. - Hodge csak sóhajtotta a szót. - Azt mondják, hogy a Nephilimek angyalok és emberek gyermekei. Ez az angyali örökség nem adott nekünk mást, mint, hogy magasabbról tudunk lezuhanni. - Meg­érintette a fal láthatatlan felületét az ujjaival. - Téged nem úgy neveltek, mint a közülünk valókat. Nem vagy része ennek a sebekről és öldöklésről szóló életnek. Még elmenekülhetsz. Hagyd el az Intézetet, Clary, amilyen gyorsan csak tudod. Menj, és soha ne gyere vissza!

A lány megint megrázta a fejét. - Nem lehet - mondta. - Nem tehetem meg.

- Akkor őszinte részvétem - vonta meg a vállát Hodge, és kisétált a szo­bából.

Miután az ajtó bezáródott a férfi mögött, Clary magára maradt. Csak saját reszelős légzésének hangja hallatszott, meg ujjai kaparászása a közte és az ajtó között húzódó láthatatlan, áttörheteden falon. A lány végül éppen azt tette, amit megígért magának, hogy nem fog megtenni: újra meg újra a teljes súlyával a falnak vetette magát, amíg teljesen ki nem merült, és fájni nem kezdett mind a két oldala. Végül összeroskadt a padlón, és megpróbált nem sírni.

Valahol, ennek a láthatatlan barikádnak a túloldalán Alec haldoklott, miközben Isabelle arra várt, hogy Hodge jöjjön és megmentse. Valahol en­nek a szobának a falain kívül Valentiné durván rázta Jace-t, hogy felébressze. Valahol édesanyja esélyei percről percre, pillanatról pillanatra fogytak. Ő pedig csapdába esett, haszontalannak és tehetetlennek érezte magát, mint egy gyerek. Persze valójában az is volt.

Egyszer csak egyenesen felült, ahogy eszébe jutott a pillanat Madame Dorotheánál, amikor Jace a kezébe nyomta az irónját. De visszaadta-e vala­mikor a fiúnak? Visszafojtott lélegzettel tapogatózott a bal zsebében; üres volt. Keze lassan a jobb zsebébe csúszott. Izzadt ujjai előbb a foszladozó szövetet tapintották, aztán valami sima, kemény, kerek tárgyba ütköztek. Az irón volt az.

A szíve majd kiugrott, ahogy felpattant, és bal kezével nekiállt kitapogat­ni a láthatatlan falat. Amikor megtalálta, összeszedte magát, és egyre közelí­tette az irón hegyét, amíg az neki nem ütközött a sima, kemény felületnek. Máris egy kép kezdett formálódni a fejében, mint amikor egy hal emelkedik a zavaros vízben, pikkelyei mintázata pedig egyre tisztábban rajzolódik ki, ahogy a felszín felé közelít. Előbb lassan, aztán már magabiztosabban moz­gatta az irónt a falon, amitől izzó vonalak kezdtek lebegni a semmiben.

Clary érezte, amikor elkészült a rúna, és mélyeket lélegezve leengedte a kezét. Egy pillanatig minden mozduladan volt és csendes, a rúna ragyogó neonfényként lebegett előtte, és égette a szemét. Aztán a lány olyan han­gos csattanást hallott, mint még talán soha; úgy érezte, kőzuhatag alatt áll, és körülötte mindenhol szikladarabok zuhannak iszonyú robajjal a földre. A rúna megfeketedett, hamuvá vált, és a földre hullott. A padló megreme­gett Clary lába alatt, aztán mindennek vége lett, ő pedig tudta, kétsége sem marad felőle, hogy kiszabadult.

Az irónt továbbra is a kezében tartva az ablakhoz rohant, és szétrántotta a függönyt. Lassan ereszkedett le a szürkület, az utcák vöröses-lilás ragyo­gásban fürödtek. Észrevette Hodge-ot, amint éppen a járdán sietett, ősz feje kiemelkedett a tömegből.

Clary kirohant a könyvtárból, és lefelé indult a lépcsőn. Csak egy pil­lanatra állt meg, hogy visszacsúsztassa a zsebébe az irónt. Olyan sebesen vágtatott, hogy mire az utcára ért, máris szúrni kezdett az oldala. A párás félhomályban kutyáikat sétáltató járókelők ijedten ugrottak félre, ahogy végigvágtatott az East River partján haladó gyalogúton. Az egyik ház el­sötétített üvegablakában meglátta magát, amint éppen bekanyarodik egy sarkon. Izzadt haja a homlokára tapadt, arcát alvadt vér borította.

Megérkezett a kereszteződéshez, ahol észrevette Hodge-ot. Egy pillanatra azt gondolta, végleg szem elől tévesztette. Átvágott a tömegen a metró lejá­ratánál. Vállával, könyökével, térdével taszította félre, aki az útjába került. Li­hegve és csüggedten torpant meg a tömeg szélén éppen időben, hogy meglás­sa a szürke tweedöltönyt, amint eltűnik két ház között egy szűk sikátorban.

Kikerült egy szemetes konténert, és máris a sikátor bejáratánál találta magát. Minden egyes lélegzetvételnél úgy érezte, lángra lobban a torka. Bár az utcán még csak szürkületi félhomály volt, a házak között már éjszakai sötétség uralkodott. Éppen hogy ki tudta venni Hodge-ot, aki a sikátor túl­só végében állt, ahol egy gyorsétterem hátsó fala elzárta az utat. Odakint éttermi hulladékok álltak halomban: kidobott ételektől duzzadó zacskók, piszkos papírtányérok és műanyag evőeszközök reccsentek fülsértően a fér­fi cipője alatt, ahogy Clary felé fordult.

Egy vers jutott eszébe, amit angolórán olvastak: Talán patkányok utcájá­ban vagyunk, ahol halottak hagyták csontjaikat.

- Te követtél? - mondta Hodge. - Nem kellett volna.

- Békén hagyom, ha elárulja, hol van Valentiné.

- Azt nem tehetem - felelte a férfi. - Tudni fogja, hogy tőlem hallottad, és a szabadságom éppen olyan rövid lesz, mint az életem.

- Rövid lesz az amúgy is, ha a Klávé megtudja, hogy odaadta a Kelyhet Valentine-nak - jegyezte meg Clary. - Miután becsapott bennünket, és mi megkerestük magának. Hogyan tud együtt élni ezzel, amikor pontosan tudja, mit tervez vele?

Hodge kurta nevetéssel szakította félbe a lányt. - Valentine-tól jobban félek, mint a Klávétól, és ha bölcs lennél, te is így lennél vele - mondta. -Végül mindenképpen megtalálta volna a Kelyhet a segítségem nélkül is.

- És nem is érdekli, hogy gyerekeket akar megölni vele ?

Hodge arca megrándult, és tett egy lépést előre; Clary látta, hogy valami megcsillan a kezében. - Ez tényleg ennyit jelent neked ?

- Mondtam már - felelte a lány. - Nem tehetem meg, hogy csak úgy odébbálljak.

- Nagy kár - mondta a férfi, és Clary látta, hogy felemeli a kezét. Hir­telen eszébe jutott, hogy Jace szerint Hodge kedvenc fegyvere a chakram volt, a repülő korong. A földre dobta magát, még mielőtt meglátta volna a fényes fémkarikát a feje irányába szállni. A fegyver milliméterekkel szállt el az arca mellett, és zúgva csapódott be a ház oldalára erősített fém tűzlépcső egyik fokába.

Felnézett. Hodge rámeredt; a második korongot könnyedén tartotta a jobb kezében. - Még elfuthatsz - mondta.

Clary ösztönösen felemelte a kezét, bár ha belegondolt, tudta, hogy a chakram darabokra szaggathatta volna. - Hodge...

Egyszerre megjelent közöttük valami: valami nagy, szürkésfekete és élő. Clary hallotta Hodge rémült kiáltását. Ahogy hátrafelé botladozott, már jobban ki tudta venni a kettejük között lépdelő lényt. Egy farkas volt, majd két méter hosszú, éjfekete bundájában egyetlen szürke csík húzódott.

Hodge, aki még mindig a kezében szorongatta a fémkorongot, falfehérre vált. - Te itt! - nyöszörögte, és Clary kábulatában is meglepetten állapítot­ta meg, hogy a farkashoz beszél. - Azt hittem, megszöktél...

A farkas felhúzta az ajkait a fogsoráról, és a lány meglátta hosszú, vörös nyelvét. Ahogy Hodge-ra nézett, gyűlölet villant a szemében; tiszta, emberi gyűlölet.

- Értem jöttél vagy a lányért? - kérdezte Hodge. Izzadság csorgott a halántékán, de a keze nem remegett meg.

A farkas araszolva indult el feléje, miközben mély torokhangon hör­gött. :

- Van még idő - mondta Hodge. - Valentiné visszavenne...

A farkas üvöltve ugrott. Hodge megint felkiáltott, aztán fémes villanás következet, és a chakram hátborzongató hang kíséretében állt bele az állat oldalába. A farkas a hátsó lábaira állt - Clary látta, ahogy a korong kiáll a bundájából, és vér szivárog az oldalán - aztán lecsapott Hodge-ra.

A férfi felkiáltott, aztán elterült a földön, és a farkas állkapcsa összezá­ródott a válla körül. Vér fröccsent a levegőbe, és vörössel spriccelte tele a falat, mintha egy festékesdoboz robbant volna föl. A farkas felemelte a fejét a tanár ernyedt testéről, és szürke tekintetét Clary felé fordította. Fogairól csöpögött a skarlátvörös folyadék.

A lány nem sikított. Nem maradt levegő a tüdejében, amit előcsalhatott volna, hogy hangot adjon ki; feltápászkodott, és futni kezdett a sikátor szá­ja és az utca ismerős neonfényei, a valódi világ biztonsága felé. Háta mögül hallotta a farkas vicsorgását, érezte forró leheletét vádlija csupasz bőrén. Még egyszer utoljára nekiveselkedett, és az utca felé vetette magát...

A farkas állkapcsa összezáródott a lábán, és hátrarántotta. Közvetlenül azelőtt, hogy beverte volna a fejét a járdába, és körülölelte volna a sötétség, felfedezte, hogy mégiscsak van a tüdejében elég levegő ahhoz, hogy sikítson.

Csöpögő víz hangja ébresztette. Lassan nyitotta fel a szemét. Nemigen volt mit néznie. Széles priccsen hevert, amit egy apró, düledező falú helyi­ség padlójára fektettek. Az egyik fal mellett roskatag asztal állt olcsónak tűnő réz gyertyatartóval, abban pedig egy kövér piros gyertyával, ami az egyeden fényforrásnak bizonyult a helyiségben. A plafon repedezett volt és nyirkos, a nedvesség a kő réseiben szivárgott lefelé. Clarynek halványan az az érzése támadt, hogy valami hiányzik a szobából, erről azonban hamaro­san meg is feledkezett, olyan erővel csapott az orrába az ázottkutya-szag.

Felült, és azonnal azt kívánta, hogy bárcsak ne tette volna. Forró fájda­lom hasított a fejébe, amit hullámokban követett a hányinger. Ha lett volna valami a gyomrában, biztosan nem maradt volna odabent.

A priccs fölött tükör lógott egy két kő közé bevert szögön. Clary vetett bele egy pillantást, és elborzadt. Nem csoda, hogy fájt az arca - hosszú, párhuzamos sebek futottak a jobb szeme sarkától a szája széléig. Arca jobb oldalát, nyakát, pólója és farmerja elejét belepte a vér. Hirtelen pánikba esve kezdett turkálni a zsebében, aztán megnyugodott. Az irón még megvolt.

Csak ekkor jött rá, mi olyan furcsa a szobában: az egyik fala teljes egé­szében rácsokból állt: a padlótól a mennyezetig érő erős vasrácsokból. Egy börtöncellában volt. :

Ereiben száguldott az adrenalin, ahogy talpra kászálódott. Megszédült, és el kellett kapnia az asztal szélét, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. Nem fogok elájulni - mondta magának elszántan. Aztán lépéseket hallott.

Valaki közelített a folyosón a cella felé. Clary nekihátrált az asztalnak.

Egy férfi volt az. Lámpát is hozott magával, ami erősebben világított, mint a gyertya, úgyhogy Clary hiába hunyorgott, nem látott a jövevényből többet sötét árnyéknál. A férfi magas volt, szögletes vállú, kócos; csak ami­kor belökte a cella ajtaját, és belépett, akkor látta, ki az voltaképpen.

Semmit sem változott: kopott farmer, farmering, bakancs, bozontos haj, a jól ismert szemüveg lecsúszva az orra hegyére. A hegek, amiket legutóbb észrevett a nyakán, mostanra fényes, gyógyuló bőrfelületekké alakultak át.

Luke.

Ez már túl sok volt Clarynek. A kimerültség, az alváshiány, az éhség, az ijedtség és a vérveszteség megtették a magukét. A térde megbicsaklott, és lassan kezdett összecsúszni.

Egyeden pillanattal később Luke már mellette is termett. Olyan gyors volt, hogy Clary még el sem érte a padlót, amikor megragadta, és éppen úgy kapta fbl, mint amikor még kislány volt. Aztán letette a priccsre, és aggódva méreget­te. - Clary? - kérdezte, és kinyújtotta a kezét a lány felé. - Nem esett bajod?

Clary elhúzódott, és felemelte a kezét, hogy távol tartsa magától a férfit. - Ne nyúlj hozzám!

Luke arca fájdalmas grimaszra húzódott. Fáradtan húzta végig a kezét a homlokán. - Fájt gondolom, ezt érdemlem.

- Igen, ezt.

A férfi tekintetében aggodalom tükröződött. - Nem is reméltem, hogy bízni fogsz bennem...

- Akkor jó. Mert nem bízom.

- Clary... - Luke fel-alá kezdett járkálni a cellában. - Amit tettem... Nem számítok rá, hogy megérted. Tudom, úgy érzed, hogy magadra hagy­talak...

- Magamra is hagytál - mondta a lány. - Azt mondtad, soha többé ne hívjalak. Soha nem törődtél velem. Soha nem törődtél Anyával sem. Min­denről hazudtál.

- Nem - felelte a férfi. - Nem mindenről.

- Szóval az igaz, hogy a neved Luke Garroway?

Luke válla megereszkedett. - Nem - mondta, aztán lenézett. Kék far­meringe mellén sötétvörös folt terjeszkedett.

Clary kihúzta magát a priccsen ülve. - Az vér? - kérdezte. Egy pillanatra még haragudni is elfelejtett.

- Igen - felelte Luke, és az oldalához szorította a kezét. - Felszakadha­tott a seb, amikor megemeltelek.

- Milyen seb? - Clary nem tudta magában tartani a kérdést.

A férfi megfontoltan válaszolt. - Hodge korongjai ugyanolyan élesek, ha a karja már nem is olyan erős, mint egykor volt. Az hiszem, eltörte egy bordámat.

- Hodge? - csodálkozott a lány. - De mikor...?

Luke ránézett, de nem szólt egy szót sem, Clarynek pedig hirtelen eszé­be jutott a farkas a sikátorban, a fekete bunda az egyetlen szürke csíkkal, az, ahogyan a korong eltalálta, és rádöbbent az igazságra.

  • Vérfarkas vagy.

A férfi elvette a kezét az ingétől; ujjait vörösre festette a vér. - Igen -mondta. A falhoz lépett, és élesen kopogtatni kezdett rajta: egyszer, kétszer, háromszor. Aztán megint Clary felé fordult. - Igen, az vagyok.

- Megölted Hodge-ot - jutott eszébe hirtelen a lánynak.

- Nem. - Luke megrázta a fejét. - Elég csúnyán megsebeztem, de ami­kor visszamentem a testéért, nem volt ott. Nyilván elvonszolta magát.

- A vállán haraptad meg - mondta Clary. - Láttam.

- Igen. Mondjuk érdemes megemlíteni, hogy éppen téged próbált meg­ölni. Bántott mást is?

Clary erőteljesen az ajkába harapott. Vér ízét érezte a szájában, de régi vérét, ami még a Hugó ejtette sebekből származott. - Jace-t - mondta sut­togva. - Hodge elkábította, és odaadta... Valentine-nak.

- Valentine-nak? - kérdezte döbbenten Luke. - Azt tudtam, hogy oda­adta neki a Végzet Kelyhét, de fogalmam sem volt, hogy...

- És honnan tudtad? - kezdte Clary, aztán rájött a megoldásra. - Hal­lottad, amikor Hodge-dzsal beszéltem a sikátorban - mondta. - Mielőtt rávetetted magad.

- Azért vetettem rá magam, ahogy te fogalmazol, mert éppen le akar­ta nyiszálni a fejedet - mondta Luke, majd fölnézett, ahogy kinyílt a cel­la ajtaja, és egy magas férfi lépett be rajta, nyomában egy nővel, aki olyan apró volt, hogy szinte gyereknek tűnt. Mindketten egyszerű farmert meg gyapjúinget viseltek, és egyforma fésüleden, kócos hajuk volt, bár a nőnek szőke, a férfinak pedig őszes foltokkal tarkított fekete. Mindkettejük arca egyszerre tűnt fiatalnak és öregnek; ráncaik nem voltak, de tekintetükből fáradtság sugárzott. - Clary - mondta Luke -, bemutatom a második és a harmadik számú emberemet, Gretelt és Alaricot.

Alaric a lány felé biccentett nagy fejével. - Találkoztunk már. Clary riadtan bámult a férfira. - Tényleg?

- A Dumort Hotelban - felelte Alaric. - Egy kést hajítottál a bordáim közé.

A lány egészen a falig hátrált. - Ó, hát... sajnálom.

- Ne sajnáld! - mondta a férfi. - Remek dobás volt. - A zsebébe nyúlt, és elővette Jace tőrét a hunyorgó vörös szemmel. A lány felé nyújtotta. -Azt hiszem, ez a tiéd.

Clary rámeredt. - De...

- Semmi baj - nyugtatta Alaric. - Lepucoltam a pengéjét.

A lány szó nélkül vette el a tőrt. Luke csendben kuncogott. - Visszate­kintve - mondta -, talán a támadást a Dumort ellen nem terveztük meg olyan jól, mint kellett volna. Összeállítottam egy csoportot a farkasaimból, hogy tartsák rajtad a szemüket, és húzzanak ki a bajból, ha úgy tűnik, hogy veszélyben vagy. Amikor bementetek a Dumortba...

- Megoldottuk volna Jace-szel. - Clary az övébe csúsztatta a tőrt. Gretel megvillantott egy türelmes mosolyt a lány felé. - Ezért hívott bennünket, uram?

- Nem - felelte Luke. Megérintette az oldalát. - Felnyílt a sebem, és Clarynek is vannak sérülései, amiket kezelni kéne. Ha megtennék, hogy idehozzák, ami szükséges...

Gretel meghajtotta a fejét. - Máris hozom a gyógyíró felszerelést -mondta, és kisietett a cellából. Alaric, mint egy túlméretezett árnyék kö­vette.

- Uramnak szólított - mondta Clary abban a pillanatban, hogy az ajtó bezáródott mögöttük. - És miért mondtad, hogy második és harmadik számú embereid? Miben második és harmadik számú?

- A rangsorban - felelte lassan Luke. - Én vagyok ennek a farkascsapatnak a vezére. Ezért szólított Gretel uramnak. Eltartott egy darabig, mire rábe­széltem, hogy legalább ne mester legyek.

- Anya tudta?

-Mit?

- Hogy vérfarkas vagy.

- Igen. Tudja, amióta azzá váltam.

- Persze egyikőtökben sem merült fel, hogy elmondhatnátok nekem is.

- Én elmondtam volna - sóhajtott Luke -, de édesanyád ragaszkodott hozzá, hogy ne tudj meg semmit az Árnyvadászokról és az Árnyvilágról. Azt meg mégsem jelenthettem csak úgy be, hogy vérfarkas lettem. Ez az egész egy nagyobb dolog része, amit anyukád nem akart, hogy láss. Nem tudom, mennyit meséltek el neked...

- Sokat - mondta Clary színtelen hangon. - Tudom, hogy Anya Árny­vadász volt. Tudom, hogy feleségül ment Valentine-hoz, aztán ellopta tőle a Végzet Kelyhét, és megszökött vele. Tudom, hogy miután megszület­tem, kétévente elvitt Magnus Bane-hez, hogy elvetesse vele tőlem a Látást. Tudom, hogy amikor Valentiné Anya életéért cserébe ki akarta szedni belő­led, hol van a Kehely, azt mondtad. Anya egyáltalán nem is érdekel.

Luke a falat bámulta. - Nem tudtam, hol van a Kehely - válaszolta. -Jocelyn soha nem árulta el nekem.

- Megpróbálhattál volna alkudni...

- Valentiné nem alkudozik. Soha nem tette. Ha nincs helyzeti előnyben, le sem áll tárgyalni. Pontosan tudja, mit akar, és hiányzik belőle minden együttérzés, és bár talán egykor szerette édesanyádat, nem habozott volna megölni. Nem, eszem ágában nem volt leállni alkudozni Valentine-nal.

- Szóval inkább úgy döntöttél, hogy egyszerűen magára hagyod? -fortyant föl Clary dühösen. - Egy egész csapat vérfarkast vezetsz, és úgy döntöttél, egyáltalán nincs szüksége a segítségedre ? Igazából épp elég ret­tenetes volt, amikor azt hittem, egyszerűen egy másik Árnyvadász vagy, és hátat fordítottál neki valami hülye Árnyvadász eskü vagy hasonló miatt, de most, hogy tudom, hogy csak egy undorító Alvilági vagy, akit még az sem érdekel, hogy annyi éven át barátodként kezelt, hogy egyenlőnek tekintett. És így fizeted vissza!

- Nocsak - mondta csendesen Luke. - Úgy beszélsz, mint Lightwoodék. Clary összehúzta a szemét. - Ne beszélj úgy Alecről meg Isabelle-ről, mintha ismernéd őket.

- A szüleikre gondoltam - pontosított a férfi. - Akiket ismertem, még­hozzá nagyon jól, amikor még mind együtt voltunk Árnyvadászok.

A lány érezte, hogy leesik az álla meglepetésében. - Tudom, hogy a Kör­ben voltatok, de hogyhogy nem tudták, hogy vérfarkas vagy ?

- Nem tudták - felelte Luke -, mert nem vérfarkasnak születtem. Azt csináltak belőlem. És már látom, hogy csak úgy leszel hajlandó meghallgat­ni, amit mondani akarok, ha töviről hegyire előadom az egészet. Hosszú történet, de azt hiszem, van rá időnk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Harmadik rész

 

 

AZ ALÁSZÁLLÁS HÍVOGAT

 

 

 

 

 

 

 

 

Az aldszállás hívogat,

ahogy az emelkedés hívogatott

 

 

 

 

William Carlos Williams: Az alászállás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

21

A vérfarkas meséje

 

 

Az igazság az, hogy gyerekkorunk óta ismertem édesanyádat. Idrisben nőttünk fel. Gyönyörű hely, mindig sajnáltam, hogy nem lát­hattad. Imádtad volna a fenyőket télen, a sötét földet meg a kristályvizű folyókat. Rengeteg apró falu van ott, meg egyetlenegy város, Alicante, ahol a Klávé összeül. Üvegvárosnak hívják, mert a tornyait ugyanabból a démonokat taszító anyagból készítették, mint az irónjainkat, az pedig a napfényben éppen úgy csillog, akár az üveg.

Amikor Jocelynnal elég idősek lettünk, Alicantéba küldtek bennünket tanulni. Ott találkoztam Valentine-nal.

Egy évvel idősebb volt nálam, és messze ő számított a legnépszerűbb fiú­nak az iskolában. Jóképű volt, okos, gazdag, céltudatos és hihetetlen harcos. Én meg nem voltam semmi, sem gazdag, sem zseniális, ráadásul egy jelen­téktelen vidéki családból kerültem az iskolába. A tanulás sem ment valami fényesen. Jocelyn született Árnyvadász volt, én viszont nem. A legegysze­rűbbjeleket sem tudtam elviselni, és a legegyszerűbb technikákat sem tud­tam megtanulni. Néha arra gondoltam, hogy inkább vállalom a szégyent, és hazaszököm. Még arra is, hogy mondénként élek tovább. Nyomorultul éreztem magam.

Valentiné mentett meg. Bejött a szobámba - nem hittem volna, hogy egyáltalán tudja a nevemet. Felajánlotta, hogy tanítani fog. Azt mondta, tudja, hogy szenvedek, de szerinte egyszer még nagy Árnyvadász lehet be­lőlem. És az ő segítségével tényleg fejlődtem. Átmentem a vizsgáimon, meg­kaptam az első Jeleimet, megöltem az első démonomat.

Imádtam őt. Azt hittem, a nap Valentiné Morgensternnel kel és nyug­szik. Persze nem én voltam az egyetlen szerencsétlen, akit megmentett. Talált magának másokat is. Hodge Starkweathert, aki mindig is jobban érezte magát könyvek, mint emberek között. Maryse Truebloodot, akinek a bátyja egy mondént vett feleségül. Róbert Lightwoodot, aki retteget a Jelektől. Valentiné mindannyiukat a szárnya alá vette. Azt hittem, puszta emberbarátságból, de már nem vagyok benne olyan biztos. Valószínűleg szándékosan akart kultuszt építeni maga köré.

Valentiné megszállottja volt a gondolatnak, hogy minden egyes generá­cióban egyre kevesebb és kevesebb az Árnyvadász. Hogy kihalóban lévő faj vagyunk. Meg volt róla győződve, hogy ha a Klávé szabadabban használná fel Raziel Kelyhét, akkor több Árnyvadászt lehetne létrehozni. A tanáraink szerint ez szentségtörés lett volna. Az nem úgy megy, hogy valaki egyszerűen eldönti, kiből lehet vagy nem lehet Árnyvadász. Valentiné erre azt kérdezte, hogy akkor miért nem csinálunk minden egyes emberből Árnyvadászt. Mi­ért nem adjuk meg mindenkinek a lehetőséget, hogy lássa az Árnyvilágot? Miért tartjuk meg önző módon önmagunknak ezt a képességet?

Amikor a tanárok azt felelték, hogy a legtöbb ember nem élné túl az át­változást, Valentiné azt állította, hogy hazudnak, megpróbálják az elitnek megtartani a Nephilimek hatalmát. Legalábbis ezzel érvelt folyton, bár azt hiszem, inkább arról volt szó, hogy a járulékos károk szerinte elfogadható­ak voltak a siker érdekében. Mindenesetre a mi kis csapatunkat meggyőzte az igazáról. Megalapítottuk a Kört, azzal a feltett szándékkal, hogy meg­mentjük az Árnyvadászok faját a kihalástól. Persze tizenhét évesek lévén nem voltunk benne biztosak, hogyan is fogjuk csinálni, de afelől nem volt semmi kétségünk, hogy valami jelentőset fogunk alkotni.

Aztán következett az az éjszaka, amikor Valentiné apját megölték egy vérfarkastábor elleni éjszakai rutinakció során. Amikor a temetés után Valentiné visszajött az iskolába, a gyász vörös Jeleit viselte. Ezenkívül is megváltozott. Már nem volt mindig olyan kedves, időnként kegyetlenséggel határos dührohamok törtek rá. Én a bánatnak tudtam be ezt a változást, és még inkább küzdöttem azért, hogy elégedett legyen velem. A haragjára sosem válaszoltam haraggal. Csak az a beteges érzés támadt bennem min­dig, hogy csalódást okoztam neki.

Az egyetlen, aki le tudta csillapítani a dührohamait, édesanyád volt. Ele­inte kicsit kívül állt a csapatunkon, gúnyosan úgy is nevezet bennünket, hogy a Valentiné fanklub. Aztán amikor meghalt Valentiné apja, ez is meg­változott. A fájdalma együttérzést keltett Jocelynben. Egymásba szerettek.

Én is szerettem Valentine-t: ő volt a legjobb barátom, és boldog voltam, amikor együtt láttam őket Jocelynnel. Amikor elvégeztük az iskolát, össze­házasodtak, és anyukád családjának birtokára költöztek. Én is hazamentem, de a Kör nem szűnt meg. Tulajdonképpen iskolai kalandnak indult, azután viszont egyre terebélyesebb lett egyre nagyobb hatalommal, és Valentiné vele nőtt. A célok is megváltoztak. A Kör még mindig a Halottak Kely­hét követelte, de apja halála után Valentiné már azt hirdette, hogy háborút kell vívni minden Alvilági ellen, nem csak azok ellen, akik megszegték a Fegyverszünetet. Azzal érvelt, hogy ez a világ az embereké, nem mindenféle démonoké. A démonokban szerinte soha nem lehet megbízni.

Nem voltam oda a Kör új irányvonaláért, de maradtam. Részben azért, mert nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy cserbenhagytam Valentine-t, részben, mert Jocelyn megkért, hogy folytassam. Abban re­ménykedett, hogy velem talán mérsékeltebb maradhat a Kör, de ez lehe­tetlen volt. Valentine-t senki nem tudta volna megállítani, de Róbert meg

Maryse Lightwoodot sem, akik időközben összeházasodtak, és majdnem ugyanolyan rossznak tűntek. Rajtam kívül csak Michael Wayland nem volt biztos a dolgában, de a vonakodásunk ellenére mégis követők maradtunk. Csapatban vadásztuk az Alvilágiakat fáradhatatlanul; azokat kerestük, akik akár a legkisebb kihágást is elkövették. Valentiné soha nem ölt meg senkit, aki nem szegte meg a Fegyverszünetet, de csinált rengeteg minden mást. Láttam, ahogy ezüstpénzt tapaszt egy vérfarkaslány szemére, amitől az meg is vakult, így akarta elérni, hogy árulja el, ki a bátyja... Láttam, ahogy... De ezt nem kell hallanod. Nem. Bocsáss meg.

Ezután történt, hogy Jocelyn teherbe esett. Aznap, hogy ezt elmond­ta nekem, azt is bevallotta, hogy már fél a férjétől. Ö egyre furcsábban és kiszámíthatatlanabbul viselkedett. Néha napokra eltűnt a pincéikben, és Jocelyn a falakon keresztül is hallotta a sikolyokat.

Elmentem Valentine-hoz. Lesöpörte a félelmeket, azt mondta, csak egy első gyerekével terhes nő rémálmai. Akkor éjszaka hívott, hogy vadásszunk együtt. Még mindig azoknak a vérfarkasoknak a fészkét próbáltuk kipu­colni, akik évekkel korábban megölték az apját. Parahatai voltunk, tökéle­tes kétfős vadászcsapat, harcosok, akik készen álltak meghalni egymásért. Úgyhogy amikor Valentiné azt mondta nekem, hogy fedez hátulról, hittem neki. Nem vettem észre a farkast, csak amikor már rám ugrott. Abból az éjszakából nem emlékszem másra, csak ahogy a vállamba mélyesztette a fo­gait. Amikor felébredtem, Valentiné házában feküdtem bekötözött vállal, és Jocelyn volt mellettem.

A vérfarkasok harapása nem mindig okoz likantrópiát. A sebem be­gyógyult, és heteken keresztül vártam gyötrődve. Vártam a teliholdat. A Klávé bezárt volna, hogy megfigyelés alatt tarthassanak, ha megtudják. De Valentiné és Jocelyn tudtak titkot tartani. Három héttel később eljött a telihold ideje, és én kezdtem megváltozni. Mindig az első átváltozás a leg­nehezebb. Emlékszem az agóniára, a feketeségre, arra, hogy órákkal később egy mezőn ébredtem fel, mérföldekre a várostól. Csupa vér voltam, a lába­imnál egy széttépett erdei állat teteme feküdt.

Visszamentem a birtokra, és az ajtóban vártak rám. Jocelyn zokogva borult a nyakamba, de Valentiné elrángatta tőlem. Ott álltam véresen és reszketve. Nem forgott az agyam, és még éreztem a számban a nyers hús ízét. Nem tudom, mire számítottam, de nyilván tudnom kellett volna, mi következik.

Valentiné lerángatott a lépcsőn, és magával cipelt az erdőbe. Azt mond­ta, személyesen neki kellene megölnie, de nem tudja rávenni magát, hogy megtegye. Adott egy tőrt, ami valamikor az apjáé volt. Azt mondta, azt kéne tennem, amit a becsület diktál, és véget kéne vetnem az életemnek. Mielőtt a kezembe nyomta a tőrt, megcsókolta, aztán visszament a házba, és bereteszelte az ajtót.

Rohantam az éjszakában, néha ember-, néha farkasbőrben, amíg a határ­hoz nem értem. A tőrömet forgatva berontottam a vérfarkasok táborába, és követeltem, hogy megküzdhessek a likantróppal, aki megharapott, és olyanná tett, mint ők. Nevetve mutogattak a klán vezérére. A keze és a foga még mindig vörös volt a vadászat után, ahogy elém állt.

Szemtől szemben sosem küzdöttem szívesen. Leginkább a számszeríjat szerettem, nagyon jó szemem volt, és egészen kitűnően céloztam, viszont a közelharc nem az én világom. Valentiné tudta igazán, hogyan kell egy az egyben megküzdeni valakivel. De akkor csak meg akartam halni, és ma­gammal vinni a farkast, aki tönkretett. Nyilván az járt a fejemben, hogy ha bosszút állok magamért, és végzek a farkasokkal is, akik megölték az apját, akkor Valentiné meggyászolna. Ahogy hol emberként, hol farkasként küz­döttünk egymással, éreztem, hogy megleptem a lényt a harciasságommal. Ahogy az éjszakából nappal lett, fáradni kezdett, de az én dühöm nem ha­gyott alább. Aztán amikor a nap megint lenyugvóban volt, sikerült a nyaká­ba mélyesztenem a tőrömet. Meghalt, és beterített a vérével.

Arra számítottam, hogy a csapat rám veti magát, és széttépnek. De letérdel­tek a lábamnál, és vicsorogva jelezték, hogy behódolnak nekem. A farkasok törvénye szerint aki legyőzi a klánvezért, átveszi a helyét. Eljöttem a farkasok közé, de ahelyett, hogy bosszúra és halálra találtam volna, új élet várt rám.

Hátrahagytam régi önmagam, és majdnem teljesen el is felejtettem, mi­lyen volt Árnyvadásznak lenni. Csak Jocelynt nem felejtettem el. Társamul szegődött az emléke. Féltettem Valentine-tól, de tudtam, hogy ha a ház kö­zelébe mennék, a Kör azonnal megölne.

Végül ő jött el hozzám. A táborban aludtam, amikor az alvezérem felébresztett, és mondta, hogy egy fiatal Árnyvadász lány szeretne találkoz­ni velem. Azonnal tudtam, ki az. Láttam a neheztelést az alvezér szemében, ahogy rohantam Jocelynhoz. Persze mindannyian tudták, hogy Árnyvadász voltam, de szégyenteljes titoknak tekintették, amiről soha nem beszéltünk. Valentiné nevetett volna rajta.

Jocelyn a táboron kívül várt rám. Már nem volt terhes, kimerültnek és sápadtnak tűnt. Azt mondta, megszülte a gyerekét, egy fiút, akit Jonathan Christophernek nevezett el. Amikor meglátott, elsírta magát. Haragudott rám, amiért nem tudattam vele, hogy élek. Valentiné azt mondta a Körben, hogy megöltem magam, de ő nem hitte el. Tudta, hogy soha nem tudnék ilyet tenni. Éreztem, hogy nem szolgáltam rá a belém vetett hitére, de annyira jó volt újra látni, hogy nem akartam ellentmondani neki.

Megkérdeztem, hogyan talált rám. Azt mondta, Alicantében pletykál­tak egy vérfarkasról, aki egykor Árnyvadász volt. Valentiné is hallotta a híreszteléseket, Jocelyn pedig azért jött, hogy figyelmeztessen. Nem sokkal később maga Valentiné is megérkezett, de én elbújtam előle, ahogyan csak egy vérfarkas tud, és vérontás nélkül odébbálltam.

Ezután titokban kezdtem találkozgatni Jocelynnal. A Fegyverszünet évében jártunk, és az egész Alvilág nyüzsgött miatta meg Valentiné miatt, aki meg akarta akadályozni az egészet. Azt hallottam, hogy a Klávéban szenvedélyesen érvelt a Fegyverszünet ellen, de nem járt sikerrel, így hát a Kör új tervet szőtt a legnagyobb titokban. Démonokkal, az Árnyvadászok legnagyobb ellenségeivel léptek szövetségre, hogy olyan fegyvereket készít­senek, amiket észrevétlenül be lehet csempészni az Angyal Termébe, ahol az aláírásnak kellett megtörténnie. És egy démon segítségével Valentiné a Vég­zet Kelyhét is ellopta. Egy másolatot hagyott a helyén. Hónapok teltek el, mire a Klávé rájött, hogy nincs meg a Kehely, addigra pedig már késő volt.

Jocelyn megpróbálta kideríteni, mit tervez Valentiné a Kehellyel, de nem sikerült. Azt viszont tudta, hogy a Kör a Teremben tervez lecsapni a fegyvertelen Alvilágiakra, hogy meggyilkolja őket. Ilyen mészárlás után a Fegyverszünetnek biztosan vége szakadt volna.

A káosz ellenére a maga különös módján mégiscsak boldog időszak volt ez. Jocelynnal titokban üzentünk a tündéreknek, a boszorkánymesterek­nek, de még a farkasok ősi ellenségeinek, a vámpíroknak is. Elárultuk ne­kik, mit tervez Valentiné, és figyelmeztettük őket, hogy fel kell készülniük a harcra. Együtt dolgoztunk vérfarkasok és Nephilimek.

A Fegyverszünet aláírásának napján a rejtekhelyemről figyeltem, hogyan indul el otthonról Valentiné és Jocelyn. Emlékszem, ahogy Jocelyn lehajolt, hogy megcsókolja a fia tejfölszőke fejét. Emlékszem, ahogy a nap megcsil­lant a haján. Emlékszem a mosolyára.

Kocsival hajtottak be Alicantéba, én négy lábon követtem őket, a csa­patom pedig velem futott. Az Angyal Terme csordultig volt a Klávé összes tagjával és számtalan Alvilágival. Amikor elővették a Fegyverszüneti Egyez­ményt, hogy aláírják, Valentiné, és a Körből mindenki más is felállt. Széttár­ták a köpenyüket, és elővették a fegyvereiket. Ahogy a Teremben eluralko­dott a zűrzavar, Jocelyn a nagy kétszárnyú ajtóhoz rohant, és szélesre tárta.

Az én csapatom rontott be először. Ahogy az üvöltésünk belehasított az éjszakába, máris követtek bennünket a tündérlovagok üvegből és megcsa­vart tövisekből készült fegyvereikkel. Utánuk jöttek az Éjszaka Gyermekei csattogó fogaikkal meg a boszorkánymesterek lángot és vasat forgatva. A tömeg pánikban rontott ki a Teremből, mi pedig rátámadtunk a Kör em­bereire.

Az Angyal Terme sosem látott ehhez fogható vérontást. Megpróbáltunk nem kárt tenni azokban az Árnyvadászokban, akik nem voltak a Kör tag­jai. Jocelyn egy boszorkánymester varázsigéjének segítségével egymás után jelölte meg őket. Sokan így is meghaltak, és attól félek, voltak, akik a mi hibánkból. Utólag mindenesetre rengeteg Árnyvadász haláláért bennünket vádoltak. Ami a Kört illeti, sokkal többen voltak, mint gondoltuk volna, és mindannyian azonnal felvették a harcot az Alvilágiakkal. Én magam átküzdöttem magam a tömegen Valentine-hoz. Csak körülötte jártak a gondola­taim - hogy én lehetek az, aki megöli, hogy enyém lehet a megtiszteltetés. Végül az Angyal szobránál találtam meg, amint egy tündérlovagra sújtott le éppen véres tőrével. Amikor meglátott engem, állatias mosolyra húzta a száját. - Egy vérfarkas, aki tőrrel és karddal harcol - mondta -, éppen olyan természetellenes jelenség, mint egy kutya, amelyik késsel-villával eszik.

- Ismered a tőrt és ismered a kardot - feleltem. - És azt is tudod, ki vagyok. Ha muszáj szólnod hozzám, hát használd a nevem.

- Nem tudom félemberek neveit - mondta Valentine. - Volt egyszer egy barátom, egy tisztességes férfi, aki inkább meghalt volna, minthogy engedje beszennyezni a vérét. Most egy névtelen szörnyeteg áll előttem az ő arcával. - Felemelte a fegyverét. - Meg kellett volna ölnöm, amikor lehetőségem volt rá - kiáltotta, és rám támadt.

Hárítottam a döfést, és vívni kezdtünk az emelvényen, miközben körülöt­tünk dúlt a csata, és a Kör tagjai sorban egymás után elestek. Láttam, ahogy a két Lightwood eldobja a kardját és menekülőre fogja. Hodge már rég nem volt ott, ő a legelején megszökött. Aztán észrevettem Jocelynt is. Láttam a szemében a rémületet, ahogy rohant fel hozzánk a lépcsőn. - Valentine, hagyd abba! - kiáltotta. - Ez Luke, a barátod. Szinte a testvéred...

Valentiné felhördült, aztán elkapta Jocelynt, maga elé rántotta, és a tor­kához szorította a tőr élét. Eldobtam a fegyveremet. Nem kockáztathat­tam, hogy Valentiné kárt tegyen a feleségében. Látta, mi van a szememben.

- Mindig is őt akartad - vicsorogta. - Most pedig közösen árultatok el. Meg fogjátok bánni, amit tettetek, egyetlen pillanat nyugalmatok sem lesz életetek végéig.

Ezzel lekapta Jocelyn nyakából a láncot, és felém hajította. Az ezüst ége­tett, mint egy ostorcsapás. Sikítva vágódtam hanyatt, ő pedig eltűnt a for­gatagban, magával rángatva Jocelynt is. Égő bőrrel, véresen próbáltam meg követni, de túl gyors volt, ahogy utat vágott magának a tömegben, átlépve a halottakon.

Kitántorogtam a holdfénybe. A Terem égett, és a lángok az égboltot is megvilágították. A főváros zöld pázsitjai fölött elláttam egészen a sötét fo­lyóig meg a folyóparton futó útig, ami most tele volt menekülő emberekkel. A víznél végül megtaláltam Jocelynt. Valentiné nem volt már sehol, ő pedig rettenetesen féltette Jonathant, és mindenáron haza akart jutni. Találtunk egy lovat, és elvágtatott. Én átváltoztam farkassá, és követtem.

A farkasok gyorsak, de egy pihent ló még gyorsabb. Jócskán lemarad­tam, és ő érkezett meg először a házukhoz.

Ahogy közeledtem, már tudtam, hogy valami nagyon nincs rendjén. Itt is füst terjengett, de valami sűrű és édes szag még így is betöltött mindent a démoni varázslat bűze. Visszaváltoztam emberré, és végigsántikáltam a holdfényben ezüstösen világító kocsifelhajtón a... romokhoz. Mert a ház hamuvá égett. A szél rétegekben terítette szét a fehér port a pázsiton. Csak az alapok maradtak ott, mint kiégett csontok, meg egy-két ablak, egy fer­de kémény. De a ház lényegéből, a téglákból és a vakolatból, a felbecsülhe­tetlen értékű könyvekből és az Árnyvadászok nemzedékein át az utódokra hagyott ősi falikárpitokból nem maradt más, csak finoman szitáló por a hold előtt.

Valentiné démontűzzel rombolta le a házat. Csakis így történhetet. Nem létezik evilági tűz, ami ilyen forró lenne, és ilyen keveset hagyna maga után.

A még mindig parázsló romok között megtaláltam Jocelynt, aki ott térdelt, ahol egykor talán a küszöb lehetett. Csontok is voltak. Feketére égette őket a tűz, de nyilvánvalóan emberektől származtak. Itt-ott még ruhafoszlányok is tapadtak rájuk, és ékszereket is lehetett látni, amiket megkíméltek a lángok. Jocelyn édesanyjának a csontjain vörös és aranyszínű cérnák lógtak, édesapja kezével pedig a hőség egybeolvasztotta a tőrét. Egy másik csont­halom közepén Valentiné ezüst amulettje csillogott, a Kör jele még mindig forrón izzott a közepén... Aztán meg szétszórva, mintha túl gyengék lettek volna, hogy egyben maradjanak, ott hevertek egy gyerek csontjai is.

Megfogjátok bánni, amit tettetek, mondta korábban Valentiné. És ahogy ott térdeltem Jocelynnal a megégett köveken, tudtam, hogy igaza volt. Meg­bántam, és azóta sem telt el úgy nap, hogy ne bántam volna meg megint.

Aznap éjszaka még visszalovagoltunk a városon keresztül, az égő tüzek és a kiáltozó emberek között, aztán mentünk tovább a vidék sötétjébe. Egy hét telt el, mire Jocelyn megszólalt. Elvittem Idrisből. Párizsba menekül­tünk. Nem volt pénzünk, de Jocelyn nem akart az ottani Intézetben se­gítséget kérni. Elege volt az Árnyvadászokból, és azt mondta, elege volt az egész Árnyvilágból is.

A pici és olcsó szállodai szobában ültünk, amit kivettünk magunknak, és megpróbáltam meggyőzni, de nem sikerült. Makacs volt. Végül elmondta, miért: megint teherbe esett, és már hetek óta tudta. Új életet szeretett volna magának meg a gyerekének, és nem akarta, hogy a jövőjére a Klávé meg a Szövetség vessen árnyékot. Megmutatta az amulettet, amit a csontok közül hozott el. Később eladta a clignacourt-i bolhapiacon, és az árából repülő­jegyet vett. Nem árulta el, hová megy. Azt mondta, minél messzebb kerül Idristől, annál jobb.

Tudtam, hogy ha maga mögött hagyja a régi életét, akkor az újban nekem nem lesz helyem. Vitatkoztam vele, de nem jutottam semmire. Biztos voltam benne, hogy ha nem várt volna gyereket, rég megölte volna magát, és mivel még mindig jobb volt, ha a mondének világa ragadja el tőlem, nem pedig a halál, végül kelletlenül rábólintottam a tervére, így történt, hogy a repülőtéren búcsúztunk el egymástól. Az utolsó szavak, amiket Jocelyn mondott nekem a hátborzongató várócsarnokban, a vért is megfagyasztották az ere­imben. - Valentiné nem halt meg.

Miután Jocelyn elment, visszatértem a csapatomhoz, de nem találtam meg a nyugalmamat. Állandó ürességet éreztem belül, és folyton az ő kimondatlan nevével az ajkamon ébredtem. Nem voltam már az a vezér, aki korábban, ezt világosan láttam. Igazságos voltam és tisztességes, de eltávo­lodtam a többiektől. Nem találtam a farkasemberek között sem barátokat, sem igazi társat. Végül arra jutottam, hogy túl sok bennem az ember - túl sok az Árnyvadász - ahhoz, hogy megállapodjak a likantrópok között. Va­dásztam, de a vadászat sem hozott megnyugvást; amikor pedig végül eljött az ideje a Fegyverszünet aláírásának, elmentem a városba, hogy én is aláír­jam.

Az Angyal Termében, amit időközben megtisztítottak a vértől, az Árny­vadászok és a félemberek négy faja leültek, hogy kézjegyükkel lássák el a papírokat, amelyek békét teremtettek közöttünk. Döbbenten vettem ész­re Lightwoodéket, akik láthatólag hasonló döbbenettel állapították meg, hogy élek. Azt mondták, rajtuk kívül csak Hodge Starkweather és Michael Wayland élte túl az egykori Kör tagjai közül a csatát a Teremben. Michael, akit porig sújtott a felesége elvesztése miatt érzett gyász, vidéken rejtő­zött el a világ elől a fiával. A Klávé száműzetéssel büntette a másik hármat. Mindannyiukat New Yorkba küldték, hogy az ottani Intézetet irányítsák. Lightwoodék a Klávé legbefolyásosabb családjaival tartottak kapcsolatot, így sokkal enyhébb ítélettel úszták meg, mint Hodge. Rá átkot vetettek ki neki is New Yorkba kellett mennie, de meghagyták, hogy ha egyszer is el­hagyja az Intézet megszentelt területét, azonnal el kell pusztulnia. Light­woodék azt mondták, a tanulmányainak szentelte magát, és bizonyosak voltak benne, hogy nagyszerű tanára lesz a gyerekeiknek.

Miután aláírtuk a Fegyverszünetet, felálltam a székemből, kisétáltam a Teremből, és lementem a folyópartra, éppen oda, ahol a Felkelés éjszakáján rátaláltam Jocelynre. Ahogy a hömpölygő sötét vizet figyeltem, rádöbben­tem, hogy sosem találhatom meg a békémet a szülőföldemen: vele kell len­nem, vagy egyáltalán sehol. Elhatároztam, hogy megkeresem.

Elhagytam a csapatomat, miután kijelöltem az utódom. Azt hiszem, megkönnyebbültek, amikor látták, hogy megyek. Utaztam, ahogyan a magányos farkas halad: egyedül, éjszaka, eldugott ösvényeken és mellék­utakon. Visszamentem Párizsba, de nem találtam semmit, ami nyomra vezethetett volna. Aztán továbbálltam Londonba, onnan pedig Bostonba hajóztam.

Egy darabig a városokban éltem, aztán a Fehér-hegyekben, a fagyos észa­kon. Sokat utaztam, de egyre többször és többször kaptam magam azon, hogy New Yorkra gondolok meg az ott száműzetésben élő Árnyvadászokra. Tulajdonképpen Jocelyn is száműzöttnek minősült a maga módján. Végül én is megérkeztem New Yorkba. Egyeden táskát hoztam magammal, és fo­galmam sem volt róla, hol keressem édesanyádat. Könnyű lett volna talál­nom egy farkascsordát, és csatlakozni hozzá, de ellenálltam a kísértésnek. Mint más városokban, itt is üzeneteket küldtem az Alvilágnak Jocelyn nyo­ma után kutatva, de nem jutottam semmire, egyetlen apró jel sem akadt, ami vezetett volna valahová. Olyan volt, mintha nyom nélkül eltűnt volna a mondén világban. Kezdtem kétségbeesni.

A végén véletlenül találtam meg. Minden különösebb cél nélkül baran­goltam a Soho utcáin. A Broome Street macskakövein álldogáltam, amikor az egyik galéria kirakatában egy festmény vonta magára a tekintetem.

Egy tájkép volt az, és rögtön felismertem, mit ábrázol: a kilátást Jocelynék házának ablakából, a zöld mezőket, amik elnyúltak egészen a távolban futó utat elrejtő fasorig. Felismertem édesanyád stílusát, ahogyan az ecsetet ke­zelte, mindent. Dörömböltem a galéria ajtaján, de le volt lakatolva. Aztán megint megnéztem a képet, és most észrevettem az aláírást is. Akkor elő­ször láttam az új nevét: Jocelyn Fray.

Estére megtaláltam. Egy ötemeletes bérházban lakott az East Village-ben, ami már akkor is dugig volt művészekkel. Ahogy felmentem az om­ladozó, félig-meddig megvilágított lépcsőn, és bekopogtam, a torkomban dobogott a szívem. Sötétvörös copfos, kíváncsi szemű kislány nyitott ajtót. Aztán megláttam mögötte Jocelynt, amint felém tartott. A keze csupa fes­ték volt, az arca pedig éppen olyan, mint régestelen-rég, amikor még gye­rekek voltunk...

A többit már tudod.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

22

Renwick romjai

 

 

Miután Luké a története végére ért, hosszú ideig csend volt a szo­bában. Csak a falakról nagy cseppekben földre hulló víz hangja hallatszott. Végül a férfi szólalt meg ismét.

- Mondj valamit, Clary!

- Mégis mit kéne mondanom?

Luké felsóhajtott. - Talán, hogy érted.

Clary hallotta, ahogy lüktetve áramlik a vér a saját testében. Úgy érezte, mintha hártyavékony jégen élte volna az életét, ami most elkezdett repedez­ni alatta, ő pedig bármelyik pillanatban alázuhanhatott a fagyos sötétségbe. A vízbe, ahol anyja titkait, egy zátonyra futott élet elfeledett maradványait sodorták magukkal az áramlatok.

Luke-ra nézett. A férfi alakja elmosódottnak tűnt, olyan volt, mintha valamiféle tejüvegen keresztül látná. - Apám - mondta. - Az a kép, amit Anya mindig a kandallópá...

- Az nem az apád volt - szakította félbe Luke.

- Létezett egyáltalán? - Clary megemelte a hangját. - Létezett valaha John Clark nevű ember, vagy csak Anya találta ki ?

-John Clark létezett, csak nem volt az apád. Édesanyád szomszédainak a fia volt, amikor még az East Village-ben éltetek. Autóbalesetben halt meg, pont ahogy Jocelyn elmondta neked, de ő sem ismerte soha. Azért volt nála a fotó, mert a szomszédok megbízták, hogy fessen róla egy képet a katonai egyenruhájában. A festményt aztán át is adta nekik, de a fotót megtartot­ta, és úgy tett, mintha a rajta lévő férfi az apád lenne, így egyszerűbb volt. Végül is, ha azt mondta volna, hogy lelépett vagy eltűnt, meg akartad volna keresni. Egy halott viszont...

- Nem leplezi le a hazugságokat - fejezte be Clary keserűen a mondatot a férfi helyett. - Nem gondolta, hogy helytelenül cselekedett, amikor annyi éven át elhitette velem, hogy apám halott, miközben a valódi apám... ?

Luke nem szólt, hagyta, Clary hadd találja meg egyedül a mondat végét, hadd mondja ki maga a kimondhatatlant.

- ...a valódi apám Valentiné. - Megremegett a hangja. - Ide akarsz kilyu­kadni, igaz? Hogy Valentiné volt az apám... Illetve most is az.

Luke bólintott, csak görcsösen összefonódó ujjain látszott, milyen fe­szült. - Igen.

- Te jó Isten! - Clary talpra ugrott, többé képtelen lett volna egy hely­ben ülni. Fel s alá kezdett járkálni a cellában. - Ez lehetetlen. Ez egészen egyszerűen lehetetlen.

- Clary, kérlek, ne idegesítsd föl magad...

- Ne idegesítsem föl magam? Közlöd velem, hogy nem is az az ember az apám, akit annak hittem, hanem egy velejéig gonosz összeesküvő, és azt akarod, hogy ne legyek ideges ?

- Alapvetően nem volt gonosz - mondta Luke szinte sajnálkozva.

- Ó, ezzel hadd ne értsek egyet! Szerintem nyilvánvalóan gonosz volt. Ez a szöveg, hogy az emberi faj maradjon tiszta, és mennyire fontos, hogy ne szennyezzük be a vérünket... Olyan volt, mint azok a fehér hatalomról papoló alakok. És te teljesen bedőltél neki.

- Nem én beszéltem alig pár perccel ezelőtt „undorító Alvilágiakról" -mondta csendesen Luke. - Meg arról, hogy nem lehet bennük megbízni.

- Az nem ugyanaz! - Clary hallotta a könnyeket a hangjában. - Volt egy bátyám - folytatta valamivel határozottabban. - Meg nagyszüleim is. Meghaltak?

Luke bólintott, és a térdén pihenő kezeire nézett. - Meghaltak.

- Jonathan - szólt halkan a lány. - Mennyivel volt idősebb, mint én ? Egy évvel ?

Luke nem felelt.

- Mindig szerettem volna egy testvért - sóhajtotta Clary.

- Ne! - szólt rá bánatosan Luke. - Ne kínozd magad! Érted, miért tit­kolta el ezeket előled édesanyád, ugye ? Mi jó származott volna belőle, ha tudod, mit vesztettél el, mielőtt egyáltalán megszülettél volna?

- Az a doboz - mondta Clary, ahogy sebesen forogni kezdtek a gon­dolatai. - Amire rá volt írva, hogy J. C. Jonathan Christopher. Ezért sírt folyton Anya, az ő haja volt benne. A bátyámé, nem az apámé.

-Igen.

- És amikor azt mondtad, „Clary nem Jonathan" akkor te is a bátyámra gondoltál. Anya azért óvott annyira, mert egy gyerekét már elvesztette.

Mielőtt Luke válaszolhatott volna, zörögve nyílt ki a cella ajtaja, és Gretel lépett be rajta. A gyógyító felszerelés, amit Clary keményfalú mű­anyag bőröndnek képzelt, vöröskeresztes jellel az oldalán, nagy fatálcá-nak bizonyult, megrakva összehajtogatott kötszerekkel, azonosíthatatlan gőzölgő folyadékokkal teli tálkákkal, meg szúrós, citromra emlékeztető illatokat árasztó gyógynövényekkel. Gretel letette a tálcát a priccs mellé, és intett Clarynek, hogy üljön le. A lány kelletlenül bár, de engedelmes­kedett.

- Rendes lány vagy - mondta a farkasnő, majd belemártott egy kötszer­darabot az egyik tálkába, és Clary arcához emelte. Óvatosan letörölte az al­vadt vért. - Mi történt veled ? - kérdezte rosszallóan, mintha azt gyanította volna, hogy Clary egy sajtreszelővel esett a saját arcának.

- Erre én is kíváncsi lennék - szólt közbe Luke, aki karba font kézzel figyelte, mi történik.

- Hugó megtámadott. - Clary megpróbált nem fintorogni, bár a gyó­gyító folyadék erősen csípte a sebeket.

- Hugó ?-pislogott Luke.

- Hodge madara. Legalábbis azt hiszem, az ő madara volt. De lehet, hogy Valentine-é.

- Hugin - mondta halkan Luke. - Hugin és Munin Valentiné madarai voltak. A nevük azt jelenti, hogy „Gondolat" és „Emlék".

- Hát, azt kéne jelenteniük, hogy „Támadás" és „Ölés" - vonta meg a vállát Clary. - Hugó majdnem kikaparta a szememet.

- Erre tanították be. - Luke egyik keze ujjaival a másik karján dobolt. - Hodge nyilván magával vitte a Felkelés után. De ettől még Valentiné te­remtménye maradt.

- Pont, mint Hodge - mondta Clary, és elhúzta a száját, ahogy Gretel nekiállt kitisztítani a hosszú vágást a karján, amit belepett a mocsok és az alvadt vér. Amikor végzett, a nő nekiállt gondosan bekötözni.

- Clary...

- Nem akarok tovább beszélni a múltról - mondta a lány indulatosan. -Tudni szeretném, mit fogunk most csinálni. Valentine-nál van Anya, Jace... és a Kehely is. Nekünk meg nincs semmink.

- Azt nem mondanám, hogy nincs semmink - felelte Luke. - Van egy erős farkascsordánk. A gond az, hogy nem tudjuk, merre lehet Valentiné.

Clary megrázta a fejét. Kósza hajtincsek hullottak a szemébe, és türel­metlenül igazította vissza őket a helyükre. Te jó ég, hogy milyen mocskos volt! Mindennél jobban szeretett volna - majdnem mindennél -, lezuha­nyozni. - Nincs Valentine-nak valami rejtekhelye? Egy titkos tanya vagy ilyesmi ?

- Ha van - mondta Luke -, akkor azt tényleg sikerült titokban tartania.

Gretel elengedte Claryt, aki óvatosan megmozdította a karját. A zöldes kenőcs, amivel Gretel bekente a vágást, majdnem teljesen megszüntette a fájdalmat, de az izmai így is merevek voltak még. - Várj csak egy kicsit! -szólt Clary.

- Soha nem értettem, miért mondják ezt - vonta össze a szemöldökét Luke. - Nem terveztem, hogy bárhová is megyek.

- Lehet, hogy Valentiné itt van valahol New Yorkban?

- Lehet.

- Amikor az Intézetben láttam, egy Portálon keresztül jött. Magnus azt mondta, New Yorkban csak két Portál van. Az egyik Dorotheánál, a másik Renwicknél. A Dorotheánál lévő megsemmisült, és amúgy sem igen tudom elképzelni, hogy Valentiné ott rejtőzne, szóval...

- Renwick? - Luke tanácstalannak tűnt. - A Renwick nem Árnyvadász név.

- És mi van, ha a Renwick nem egy ember neve ? - vetette fel Clary. -Lehet esetleg egy hely. Egy étterem vagy... egy szálloda vagy valami.

Luke szeme hirtelen felcsillant. Gretelhez fordult, aki éppen felé tartott a gyógyító eszközökkel. - Szerezzen nekem egy telefonkönyvet! - mondta.

A nő megtorpant, szinte vádlón emelte a tálcát Luke felé. - De, uram, a sebei...

- Felejtse el a sebeimet, és kerítsen egy telefonkönyvet! - csattant fel a férfi. - Egy rendőrőrsön vagyunk. Rengeteg régi telefonkönyvnek kell itt lennie valahol.

Gretel lemondó tekintettel a földre tette a tálcát, aztán kivonult a he­lyiségből. Luke félig lecsúszott szemüvege fölött pillantott Claryre. - Jó ötlet.

A lány nem felelt. Kemény csomó formálódott a gyomrában. Azon kap­ta magát, hogy mélyeket lélegezve próbál megnyugodni. Halvány gondolat kezdett motoszkálni valahol hátul a fejében, hogy aztán valódi, nagy felis­meréssé nője ki magát, de Clary erőszakkal visszaszorította. Nem enged­hette meg magának, hogy az energiáiból akár csak egy szemernyit is másra fordítson, mint a közvetlenül előtte tornyosuló problémára.

Gretel egy nedvesnek tűnő telefonkönyvvel tért vissza, és Luke kezébe nyomta. A férfi állva forgatta a lapokat, miközben a farkasnő ragadós ken-cékkel és kötszerekkel esett neki a sebnek az oldalán. - Hét Renwick van a könyvben - mondta végül Luke. - Egyik sem szálloda, étterem vagy más hasonló. - Feltolta a szemüvegét, ami szinte azonnal megint lecsúszott. -Nem Árnyvadászok - jelentette ki -, azt pedig elég valószínűdennek talá­lom, hogy Valentiné egy mondén vagy egy Alvilági lakásában húzta meg magát. Bár talán...

- Van telefonod? - vágott közbe Clary.

- Nincs itt nálam. - Luke nem tette le a könyvet, alatta pillantott Gretelre. - Idehozná a telefont?

A nő morogva dobta le a padlóra a kezében lévő véres kötszerdarabokat, és ismét kivonult a cellából. Luke az asztalra tette a telefonkönyvet, kezébe vett egy adag gézt, és elkezdte körbetekerni vele a bordáin átlósan húzódó sebet. - Bocsáss meg - mondta, amikor látta, ahogy Clary rámered. - Tu­dom, hogy gusztustalan.

- Ha elkapjuk Valentine-t - kérdezte hirtelen a lány -, meg tudjuk ölni?

Luke majdnem leejtette a kötszert. - Micsoda?

Clary a farmerja zsebéből kikandikáló kósza cérnaszállal játszadozott. -Megölte a bátyámat. Megölte a nagyszüleimet. Ugye?

Luke letette a kötszert, és a helyére húzta az ingét. - És szerinted mit érnénk el vele, ha megölnénk? Meg nem történtté tennénk vele mindent?

Gretel visszatért, mielőtt Clary bármit is válaszolhatott volna. A nő egy mártír arckifejezésével nyújtotta át Luke-nak az ütött-kopott, ódivatú mo­biltelefont. Clary kíváncsi lett volna rá, ki fizeti a számlát.

Kinyújtotta a kezét. - Hadd telefonáljak egyet!

Luké mintha habozott volna. - Clary...

- A Renwickről van szó. Egyetlen másodperc lesz.

A férfi bizonytalanul adta át neki a készüléket. Clary beütötte a számot, és félig elfordult, hogy legalább az egyedüllét illúzióját keltse. Simon a harmadik csörgés után vette fel. - Halló?

- Én vagyok. A fiú hangja vagy oktávnyit ugrott felfelé.-Jól vagy?

- Teljesen. Miért? Beszéltél Isabelle-lel?

- Nem. Mégis, miért beszéltem volna Isabelle-lel? Valami baj van? Alecről van szó ?

- Nem - felelte Clary, mivel nem szívesen hazudta volna, hogy a fiúnak semmi baja. - Nem Alecről van szó. Figyelj, csak arra szeretnélek megkérni, hogy keress rá valamire a neten.

Simon felhorkant. - Te viccelsz velem. Ezeknek nincsen ott számítógé­pük? Tudod mit, erre ne is válaszolj. - Clary hallotta, hogy ajtó csapódik, Simon édesanyjának macskája pedig felnyivákol, ahogy a fiú lezavarja a számítógépe billentyűzetéről, ahol annyira szeretett heverészni. Látta maga előtt Simont, ahogy leül, és ujjai sebesen mozogni kezdenek a billentyű­kön. - És mit kéne megnéznem?

Clary megmondta neki. Ahogy beszélt, érezte magán Luké aggódó te­kintetét. Éppen így nézett rá akkor is, amikor tizenegy évesen elkapta az influenzát, és égett a láztól. Akkor jégkockákat hozott neki szopogatni, és a kedvenc könyveiből olvasott fel, de úgy, hogy minden hangot rendesen utánzott.

- Igazad van - térítette magához elmélkedéséből Simon hangja. - Ez egy hely. Vagy legalábbis az volt. Most üresen áll.

Clary izzadt kezéből majdnem kicsúszott a telefon. - Mondj róla vala­mit!

- A leghíresebb elmegyógyintézet, adósok börtöne és kórház, amit a Roose­velt-szigeten építettek az 1800-as években - olvasta kötelességtudóan Simon. - A Renwick Himlőkórházat Jacob Renwick építész tervezte. Itt tervezték ka­ranténba zárni a Manhattanben feltartóztathatatlanul dühöngő himlőjár­vány legszegényebb áldozatait. A következő évszázadban a kórház üresen állt, és állaga jelentősen leromlott. A romok nem látogathatók.

- Jó, ennyi elég lesz - mondta Clary a torkában dobogó szívvel. - Elég­nek kell lennie. Roosevelt-sziget ? De ott laknak emberek is ?

- Nem mindenki él palotákban, hercegnő - mondta Simon tisztes mennyiségű gúnnyal a hangjában. - Akárhogy is, nem kell megint elvin­nem kocsival vagy valami ?

- Nem! Minden rendben, nincs szükségem semmire. Csak az informá­ció kellett.

- Hát jó. - Clarynek úgy tűnt, mintha Simon megsértődött volna, de meggyőzte magát, hogy ez nem számít. A fiú otthon volt, biztonságban, és semmi más nem volt fontos.

Letette a telefont, és Luke-hoz fordult. - Van egy elhagyatott kórház a Roosevelt-sziget déli végében, amit Renwicknek hívnak. Szerintem ott van Valentiné.

Luké megint megigazította a szemüvegét. - Blackwell Szigete. Hát per­sze.

- Hogyhogy Blackwell? Én azt mondtam...

Luké egy mozdulattal belefojtotta a szót. - Régen így hívták a Roosevelt­szigetet. Egy régi Árnyvadász családé volt. Rájöhettem volna. - Gretelhez fordult. - Kerítse elő Alaricot. A lehető leggyorsabban szükségünk lesz mindenkire. - Ajka félmosolyra húzódott, amiről Clarynek a harc közben Jace arcára kiülő vigyor jutott eszébe. - Mondja meg nekik, hogy csatára készüljenek!

Cellák és folyosók kanyargó labirintusán át jutottak fel az utcaszintre, ahol egy valamikori rendőrőrs előcsarnokában találták magukat. Az épület elhagyatott volt, és a ferdén beeső késő délutáni fény különös árnyékokat vetett az üres íróasztalokra, a fekete termeszlyukakkal teli lelakatolt irat­szekrényekre meg a repedezett járólapokra, amelyek kirajzolták a New York-i rendőrség mottóját: Fidelis ad Mortem.

- Hűség a halálig - fordította Luké, miután követte Clary tekintetét.

- Hadd találjam ki! - mondta a lány. - Belülről elhagyatott rendőrőrs, kívülről viszont a mondének csak egy lepusztult lakóházat látnak, esetleg egy üres telket vagy...

- Igazából kívülről kínai étteremnek látszik - felelte Luke. - Csak ház­hozszállítással. Asztaloknál nincs kiszolgálás.

- Kínai étterem? visszhangozta hitetlenkedve Clary.

A férfi megvonta a vállát. - Hát, a kínai negyedben vagyunk. Régen ez volt a második körzet épülete.

-Az emberek nyilván furcsának találják, hogy nincs telefonszám, amit felhívhatnának, ha rendelni akarnak.

Luke elvigyorodott. - De van. Csak nem sokszor vesszük fel. Néha, ha nagyon unatkoznak, néhány kölyök házhoz visz valakinek egy kis mu shu disznóhúst.

- Viccelsz.

- Egyáltalán nem. Jól jön a borravaló. - Luke kilökte a bejárati ajtót és beengedte a napfényt.

Clary, aki még mindig nem tudta, Luke komolyan beszél-e, követte őt a Baxter Street túloldalára, ahol a kocsija állt. A furgon belseje barátságosan ismerős volt. A faforgács, a régi papír és a szappan enyhe illata, a kopott plüss dobókockák, amiket ő adott Luke-nak tízéves korában, mert annyira hasonlítottak a Millennium Falcon visszapillantó-tükréről lógó aranykoc­kákra. Az eldobott rágógumis papírok és a padlón ide-oda gördülő üres kávéspoharak. Clary felkapaszkodott az utasülésbe, és hangos sóhajtással dőlt neki a fejtámlának. Fáradtabb volt, mint azt hajlandó lett volna elismerni. Luke rázárta az ajtót. - Maradj itt!

Clary figyelte, ahogy a férfi a rendőrőrs lépcsőjén türelmesen várako­zó Gretelnek és Alaricnek mond valamit. Azzal szórakoztatta magát, hogy felváltva koncentrált és engedte el magát, amitől az álca hol megjelent, hol eltűnt. Előbb egy öreg rendőrőrsöt látott, aztán egy düledező homlokzatot, amin sárga cégér hirdette: JADE FARKAS KÍNAI KONYHA.

Luke a beosztottjainak magyarázott, és az utcán mutogatott valamit. Az ő kocsija állt legelöl a furgonok, motorbiciklik, dzsipek között, ahol még egy rozsdás, öreg iskolabusz is felsorakozott. A járművek hosszú sorban kö­vették egymást végig az utcán, még a sarkon túl is. Vérfarkasok konvoja. Clary kíváncsi lett volna rá, hogyan sikerült ilyen kurta idő alatt ennyi jár­művet összekaparniuk. Viszont így legalább nem kellett mindannyiuknak a drótkötélpályás libegővel menniük a Roosevelt-szigetre.

Luke elvett Greteltől egy fehér papírzacskót, biccentett, majd visszain­dult a kisteherautó felé. Miután nyúlánk testével bebújt a kormánykerék mögé, a zacskót Clary kezébe nyomta. - Erre neked kell vigyáznod.

Clary gyanakodva nézte a zacskót. - Mi van benne? Fegyverek?

Luke válla rázkódni kezdett a néma nevetéstől. - Párolt bao táskák, ami azt illeti - mondta, és elindult a járdaszegély mellől. - Meg kávé.

Clary dühödten korgó gyomorral tépte föl a zacskót, miközben a belváros felé tartottak. Szétnyitotta az egyik táskát, és élvezettel tömte magába a fű­szeres marhahúst meg a ropogós fehér tésztát. Egy pohár különösen édes fe­ketekávéval öblítette le az ételt, aztán Luke-ot is megkínálta. - Kérsz egyet?

- Persze. - Majdnem olyan, mint régen, gondolta a lány, ahogy befor­dultak a Canal Streetre. Annak idején rendszerint az Aranyhintó pékség­ben vettek egy csomó forró gombócot, aztán megették a felét, miközben hazafelé tartottak a Manhattan hídon keresztül.

- Mesélj nekem erről a Jace-ről! - mondta Luke.

Clary majdnem félrenyelt egy falatot. A kávéért nyúlt, hogy a forró fo­lyadékkal csillapítsa a köhögését. - Mi van vele ?

- Van valami sejtésed, mit akarhat vele kezdeni Valentiné?

- Nincs.

Luke összevont szemöldökkel nézett a lemenő napba. - Ha jól sejtem, Jace is Lightwoodék gyereke.

- Nem. - Clary beleharapott egy harmadik táskába. - Wayland a veze­tékneve. Az apja...

-Michael Wayland?

A lány bólintott. - Amikor Jace tízéves volt, Valentiné megölte. Úgy ér­tem, Michaelt.

- Hát ez rávall - jegyezte meg Luke. Semlegesnek tűnt a hangja, de még­is volt benne valami, ami arra késztette Claryt, hogy elfordítsa a tekintetét. Vajon Luke nem hisz neki ?

-Jace látta meghalni - tette hozzá, mintha csak meg akarta volna erősí­teni az állítását.

- Ez rettenetes - mondta a férfi. - Szerencsétlen gyerek.

Az Ötvenkilencedik utcai hídon mentek át éppen. Clary lenézett, és látta, ahogy a lemenő nap aranyszínűre és vérvörösre festi a folyó vízét. Innen megpillanthatta a Roosevelt-sziget déli csücskét, bár nem volt több egy elmosódott foltnál észak felé. - Nem olyan rémes - felelte Luke-nak. -Lightwoodék gondoskodtak róla.

- El tudom képzelni. Mindig nagyon jóban voltak Michaellal - jegvezte meg a férfi, miközben átsorolt a baloldali sávba. A tükörben Clary látta, hogy a mögöttük libasorban haladó járművek egytől egyig követik őket. -Nyilván ők akartak gondoskodni a fiáról.

- És mi történik, ha feljön a hold? - kérdezte a lány. - Mind farkasokká változtok, vagy mi lesz ?

Luke szája rándult egyet. - Nem egészen. Csak a fiatalok nem képesek irányítani az átváltozásukat, akik csak nemrég lettek likantrópok. A legtöb­ben az évek során megtanultuk, hogyan csináljuk. Most már csak a legerő­sebb telihold kényszeríthet átváltozásra.

- Szóval, ha nincs egészen telihold, csak kicsit érzed farkasnak magad? - kérdezte Clary.

- Mondhatjuk.

- Hát akkor nyugodtan dugd ki a fejed a kocsi ablakán, és lógasd ki a nyelved, ha úgy tartja kedved!

Luke elnevette magát. - Vérfarkas vagyok, nem golden retriever.

- Mióta vagy ennek a klánnak a vezetője ? - folytatta a kérdezősködést Clary. A férfi habozott. - Úgy egy hete.

Clary elkerekedett szemmel fordult felé. - Egy hete ?

Luke felsóhajtott. - Tudtam, hogy Valentine elvitte édesanyádat -mondta minden különösebb érzelem nélkül. - Azt is tudtam, hogy egye­dül kevés esélyem van ellene, a Klávétól pedig nem várhatok segítséget. Egy napomba telt megtalálni a legközelebbi vérfarkascsordát.

- És megölted a klánvezért, hogy átvehesd a helyét?

- Ez volt a leggyorsabb módja, hogy a lehető legrövidebb idő alatt viszony­lag sok szövetségest szerezzek magamnak - felelte Luke a megbánás minden jele nélkül. Igaz, különösebben büszkének sem tűnt arra, amit tett. Clarynek eszébe jutott, hogy amikor a férfi után kémkedtek a házánál, mély sebeket látott a kezén meg az arcán, és az is feltűnt neki, hogy eltorzult az arca, ahány­szor csak megmozdította a karját. - Csináltam már ilyet korábban is. Nagy­jából biztos voltam benne, hogy most is sikerülni fog. - Megvonta a vállát.

- Édesanyád eltűnt. Tudtam, hogy meggyűlöltél. Nem volt veszítenivalóm.

Clary a műszerfalnak támasztotta zöld tornacipőjét. Lábujjai fölött, a repedezett szélvédőn keresztül a felkelő holdat bámulta. - Hát - mondta -, most már van.

A kórházat a Roosevelt-sziget déli csücskén éjszakára reflektorokkal vi­lágították meg. Az épület körvonalai kísértetiesen rajzolódtak ki a folyó sötétje és Manhattan ragyogóbb világossága előtt. Luké és Clary elhallgat­tak, ahogy a beton a kisteherautó kerekei alatt egyszerre döcögős kaviccsá, aztán döngölt földúttá változott. Az út egy magas drótkerítés vonalát kö­vette, amelynek tetején borotvaéles szögesdrót futott végig, mint valami kacskaringós hurkokkal teli karácsonyfadísz.

Amikor már túl döcögős lett az út, hogy autóval menjenek tovább. Luké le­fékezte a kisteherautót, és lekapcsolta a fényszórókat. Clary felé fordult. - Van rá egy halovány esélyem, hogy ha megkérlek rá, hogy várj meg itt, megteszed ?

A lány megrázta a fejét. - Egyáltalán nem biztos, hogy a kocsiban na­gyobb biztonságban lennék. Ki tudja, miféle lények őrködnek Valentiné barakkja körül.

Luké halkan elnevette magát. - Barakkja. Micsoda szavakat használsz.

- Kiugrott a teherautóból, és átsietett Clary oldalához, hogy őt is lesegítse. A lány maga is ki tudott volna ugrani, de jólesett, hogy Luké a kezét nyúj­totta, éppen úgy, mint amikor még kicsi volt, és egyedül nem tudott volna lemászni.

Ahogy földet ért, porfelhő szállt fel a lába nyomán. Az őket követő járművek egytől egyig megálltak, és körféleséget vontak Luké teherautó­ja köré. Fényszóróik megvilágították a környéket, és csillogó ezüstszínűvé varázsolták a drótkerítést. Mögötte a kórház épülete nem volt több düle­dező romnál. A rá vetülő éles fény csak kihangsúlyozta rettenetes állapo­tát: a tető nélküli falak mint törött fogak álltak ki az egyenetlen talajból, a csipkézett kőpárkányokat zöld repkény nőtte be vastagon. - Ennek annyi - hallotta Clary a saját elfojtott hangját. - El nem tudom képzelni, hogyan rejtőzhetne itt Valentiné.

Luké a lány mellett a kórházat figyelte. - Erős álcát látsz - mond­ta. - Próbálj meg átlátni a fényeken! - Alaric feléjük tartott az úton. Az enyhe szél meglebbentette a farmerdzsekijét, amitől kivillant sebes mellka­sa. A nyomában érkező farkasok éppen olyanok voltak, mint a hétköznapi emberek, gondolta Clary. Ha valahol együtt látja őket, akár fel is tűnhet, hogy van köztük valamiféle kapocs - volt valami nagyon hasonló a nyers tekintetekben és a kérlelhetetlen arckifejezésekben. Talán földműveseknek nézte volna őket, mert napbarnítottabbnak, szálkásabbnak és szikárabbnak látszottak a hétköznapi városlakóknál. Vagy esetleg egy motoros banda tag­jainak. Szörnyetegeknek viszont egyáltalán nem látszottak.

Ahogy összegyűltek Luké teherautójánál, olyanok voltak, mint a focis­ták, amikor a következő támadásra készülnek. Clary nagyon is kívülálló­nak érezte magát, úgyhogy inkább megint a kórház felé fordult. Ezúttal megpróbált elnézni a fények mellett vagy inkább keresztülnézni rajtuk úgy, ahogy az ember egy vékony réteg festék alá próbál látni, hogy megnézze, mi van alatta. Szokás szerint az segített, amikor arra gondolt, hogyan rajzolná le. A fények mintha halványulni kezdtek volna, Clary pedig most már egy tölgyekkel teli pázsitot látott, rajta díszes, a gótikus stílust idéző épülettel, amely mint valami hatalmas hajótest magasodott a fák fölé. Az alsó eme­letek ablakait bedeszkázták, és teljesen sötétek voltak, a harmadik emelet csúcsos ablakaiból azonban áradt a fény, mint egy távoli hegyvonulat orma­in fellobbanó lángok. A bejáratot hatalmas oszlopcsarnok rejtette.

- Látod? - Luké volt az, aki éppen olyan puha és kecses mozdulattal lépett mellé, akár... Nos, akár egy farkas.

Clary még mindig az épületre meredt. - Inkább hasonlít kastélyra, mint kórházra.

Luké megragadta a lány vállát, és maga felé fordította. - Clary, figyelj ide rám. - Fájdalmasan kemény volt a szorítása. - Azt akarom, hogy ma­radj mellettem. Akkor indulj el, ha én is elindulok. Kapaszkodj a ruhámba, ha kell. A többiek körülvesznek, és védelmeznek bennünket, de ha kívül kerülsz a körükön, nem tehetnek érted semmit. Az ajtóhoz fognak kísérni bennünket. - Leengedte a kezét, és ahogy odébblépett, Clary látta, hogy valami megcsillan a dzsekije alatt. Eddig nem is gondolt rá, hogy a férfinál fegyver lehet, de aztán eszébe jutott, mit is mondott Simon Luké zsákjának tartalmáról, és összeállt a kép. - Megígéred, hogy azt teszed, amit mondok?

- Megígérem.

A kerítés valóságos volt, nem az álca része. Alaric, aki még mindig a csapat élén állt, kísérletképpen megzörgette, majd kényelmes lassúsággal felemelte a kezét. Körmei alól hosszú karmok ugrottak elő, és egyeden határozott moz­dulattal átszakította a fémet. A drótdarabok zörögve hullottak a földre.

- Nyomás! - Intett a többieknek, hogy bújjanak át a lyukon. A csapat egy emberként, mint összehangolt áradat indult meg. Luké megragadta Clary karját, előretaszította a lányt, majd maga is lehajolt, hogy átbújjon a kerítésbe vágott nyíláson. Miután a túloldalon megint felegyenesedtek, a himlőkórház felé fordultak, ahol sötét alakok gyülekeztek az oszlopok között, hogy aztán meginduljanak lefelé a lépcsőn.

Alaric felemelte a fejét, és beleszagolt a szélbe. - A halál szaga súlyosan száll a levegőben.

Luké tüdejéből gyors sziszegéssel áramlott ki a levegő. - Elhagyatottak.

Maga mögé rántotta Claryt. Ahogy a lány engedelmesen hátralépett, majdnem elesett az egyenetlen talajon. A csapat megindult kettejük felé; közeledvén négykézlábra ereszkedtek, ajkaikat vicsorogva húzták vissza egyre hosszabbra nyúló agyaraikról, lábaik hosszú, szőrös végtagokká nyúl­tak, ruháik helyét pedig lassan szürke bunda vette át. Valami vékony, ösz­tönösen támadó hang sikított fel Clary agyának egy szegletében: Farkasok! Menekülj! Kényszerítette magát, hogy ne fusson el, bár érezte, hogy min­den idegszála futásra akarja bírni, és egyre jobban remegett a keze.

A csapat kifelé fordulva körülvette őket. Mindkét oldalon egyre több farkas csatlakozott a védvonalhoz. Olyan volt, mintha Clary és Luké egy csillag középpontjában álltak volna. Ebben a felállásban indultak meg a kórház felé. A lány még mindig Luké háta mögött állt, és nem is látta az első Elhagyatottakat, amikor támadásba lendültek. Hallotta, ahogy egy farkas felüvölt - talán fájdalmában. Puffanás hallatszott, aztán gurgulázó kiáltás és a hasadó papíréra emlékeztető hang...

Clary azon kapta magát, hogy azt fontolgatja, vajon ehetőek-e az Elha­gyatottak.

Felnézett Luke-ra. A férfi arca rezzenéstelen volt. Most már Clary is látta a támadókat a farkasok gyűrűjén túl; a jelenetet a reflektorok és Manhattan reszkető fényei világították meg. Több tucatnyi Elhagyatott özönlött felé­jük. Bőrük sápadt volt a holdfényben, ahogy a farkasokra vetették magu­kat, azok pedig suhogó karmokkal és vicsorgó fogakkal várták őket. A lány látta, ahogy az egyik Elhagyatott harcos - egy nő - kitépett torokkal, még remegő karokkal zuhan hanyatt. Egy másik fél karjával az egyik farkas felé sújtott, miközben a másik karja egy méterrel odébb hevert a földön, válla csonkjából pedig spriccelt a vér. Patakokban folyt a sűrű fekete folyadék, aztán a fűre tapadt, Clary lába pedig meg is csúszott rajta. Luké elkapta, mielőtt még elesett volna. - Maradj velem!

Itt vagyok, akarta mondani, de nem jött ki hang a száján. A csapat még mindig a kórház felé araszolt, gyötrő lassúsággal. Luké szorítása merev volt, mint a vas. Clary képtelen volt megállapítani, ki áll győzelemre. A farkasok oldalán állt a méret és a sebesség, de az Elhagyatottak komor elszántsággal küzdöttek, és meglepően nehéz volt megölni őket. A lány látta, ahogy a hatalmas, foltos bundájú farkas, akiről tudta, hogy nem más, mint Alaric, kirántja egyik ellenfele lábát, aztán ahogy az elterül a földön, a torkának ugrik. Már szinte fel is koncolta az Elhagyatottat, amikor az még mindig egyre csak kaszált széles fejszéjével, és ejtett is egy hosszú, vörös sebet Alaric csillogó szőrrel borított oldalán.

Clarynek annyira lekötötte a figyelmét a jelenet, hogy alig vette észre az Elhagyatottat, amelyik áttört a körön. Amikor végül ott magasodott előtte, olyan volt, mintha egyenesen a földből bújt volna elő. Halott, fehér szeme volt, haja egyetlen boglyává tapadt össze. Felemelte a kését.

A lány sikított. Luké megpördült, félrerántotta Claryt, aztán elkapta a támadó csuklóját, és megcsavarta. Clary csont reccsenését hallotta, a fegy­ver pedig a földre zuhant. Az Elhagyatott keze bénán lógott alá, mégsem mutatta fájdalom semmi jelét, és esze ágában nem volt meghátrálni. Luké Alaricért kiáltott. Clary megpróbálta elérni az övébe rejtett tőrt, de a szorí­tás a karján túl erősnek bizonyult. Mielőtt szólhatott volna a férfinak, hogy engedje el, karcsú ezüst lángnyelv szökkent közéjük. Gretel volt az. Teljes súlyával az Elhagyatott mellkasára vetette magát, és a földre taszította. Tor­kából dühödt csaholás tört fel, de az Elhagyatott volt az erősebb; úgy taszí­totta félre a farkast, mint egy rongybabát, és máris megint talpon volt.

Valami a levegőbe emelte Claryt. Felkiáltott, de Alaric volt az félig em­ber, félig farkas alakjában. Ujjai éles karmokban végződtek, mégis gyengéd volt a szorítása, ahogy a karjaiba kapta a lányt.

Luké feléjük intett. - Vigye el innen! Vigye az ajtóhoz! - ordította.

- Luké! - Clary vonaglott Alaric szorításában.

- Ne nézz oda! - morogta Alaric.

De Clary odanézett. Elég hosszú időre ahhoz, hogy lássa, amint Luké egy karddal a kezében Gretel felé indul, de elkésve ér oda. Az Elhagyatott felkapta saját fegyverét a vértől nedves fűből, és Gretel hátába süllyesztet­te. A farkasok alvezére előbb csak megtántorodott, aztán a földre zuhant, miközben ezüstösen csillogó szemében lassan kialudt a fény. Luké hangos csatakiáltással az Elhagyatott torka felé lendítette a pengéjét.

- Mondtam, hogy ne nézz oda! - morogta Alaric, és úgy fordult, hogy a lány ne láthasson a testétől. Már a lépcsőn rohantak felfelé; a férfi lábán a karmok úgy csikordultak a kemény grániton, mint köröm a táblán.

- Alaric - szólt Clary. -Igen? .

- Sajnálom, hogy kést dobtam feléd.

-Ne sajnáld! Nagyon pontos dobás volt. A lány megpróbált ellesni mellette. - Hol van Luké ?

- Itt vagyok - hallatszott a férfi hangja. Alaric megfordult. Luké már a nyomukban tartott felfelé a lépcsőn, miközben kardját visszacsúsztatta dzse­kije alatt az oldalára erősített hüvelyébe. A penge fekete volt és ragacsos.

Alaric óvatosan a tornácra tette Claryt. Ahogy a lány lába földet ért, máris megfordult. Nem látta sem Gretelt, sem az Elhagyatottat, aki meg­ölte, csak a vonagló testek és a csillogó fém forgatagát. Nedves volt az arca. Szabad kezével odanyúlt, hogy ellenőrizze, nem vérzik-e valahol, de rájött, hogy valójában sír. Luké kíváncsian nézett rá. - Csak egy Alvilági volt -mondta.

Clary szemét már égették a könnyek. - Ne mondj ilyet!

- Értem. - Alarichez fordult. - Köszönöm, hogy vigyázott rá. Amíg mi továbbmegyünk...

- Én is önökkel megyek - mondta Alaric. Már majdnem teljesen em­berré változott, de a szemei még mindig egy farkas szemei voltak, felhúzott ajkai alól pedig hosszú agyarak vicsorítottak. Kinyújtotta hosszú körmű ujjait.

Luké szeméből sütött az aggodalom. - Alaric, ne!

Alaric hörgő hangja meg sem rezzent. - Ön a falka vezére, én pedig az alvezér, most, hogy Gretel meghalt. Nem lenne helyes, ha hagynám, hogy egyedül menjen.

- Nos... - Luké Claryre pillantott, aztán vissza a kórház előtti pázsitra. -Idekint van szükség magára, Alaric. Sajnálom, de ez parancs.

Alaric szeme neheztelőn villant meg, de félreállt az útból. A kórház ajta­ja díszes, nehéz faragott fából készült. A mintákat Clary ismerősnek találta: Idris rózsái, kanyargó rúnák, napok szerteágazó sugarakkal. Amikor Luké belerúgott az ajtóba, a kettétörő retesz hangos reccsenésével engedett.

Amint szabaddá vált előttük az út, a férfi előretaszította Claryt. - Nyomás befelé!

A lány tett egy bizonytalan lépést, aztán megfordult a küszöbön. Egy kurta pillanatra meglátta Alaricot, amint csillogó farkasszemekkel néz utá­nuk. Mögötte a pázsiton holttestek hevertek szerteszét, a földet vér festette feketére és vörösre. Egyáltalán nem bánta, amikor az ajtó becsapódott mö­göttük, és elzárta előle a kilátást.

A kő előcsarnok félhomályában találták magukat, ahol egyetlen fáklya szolgáltatott kevéske fényt. A tomboló csata zaja után a benti csend szinte fuUasztóan hatott. Clary azon kapta magát, hogy egészen mélyeket lélegzik a levegőből, ami nem volt sűrű a párától és a vér szagától.

Luké megragadta a vállát. - Nincs semmi baj ?

A lány megtörölte az arcát. - Nem kellett volna ezt mondanod. Hogy Gretel csak egy Alvilági. Én nem így gondolkodom.

- Örömmel hallom. - Luké kivette zseblámpáját a fémtokból. - Nem örülnék neki, ha a Lightwoodok a saját képükre formáltak volna.

- Hát nem sikerült nekik.

A zseblámpa csak nem akart felgyulladni Luké kezében. A férfi felvon­ta a szemöldökét. Clary a zsebébe nyúlt, előhúzta a sima rúnakövet, amit Jace adott neki a születésnapjára, és a magasba emelte. Fény tört át az ujjai között, mintha csak a sötétség magját törte volna föl. Luké eltette a zseb­lámpát.

- Boszorkányfény? - kérdezte.

- Jace-től kaptam. - Érezte, ahogy a kő lüktet a kezében, mint egy apró madár szívverése. Jó lett volna tudni, hol lehet Jace ebben a szürke labirin­tusban, hogy fél-e, hogy kíváncsi-e rá, látják-e még egymást valaha.

- Évek óta nem harcoltam boszorkányfénynél - mondta Luké, és elin­dult felfelé a lépcsőn. A fokok hangosan csikorogtak a lába alatt. - Gyere utánam!

A boszorkányfény élénk ragyogása kirajzolta furcsán elnyújtott árnyé­kukat a gránitfalakon. Egy széles ívben kanyarodó lépcsőfordulónál meg­torpantak. Clary fényt látott a fejük felett. - így nézett ki a kórház kétszáz évvel ezelőtt? - suttogta.

- Ő, még itt van a váza annak, amit Renwick épített - felelte Luke. -Bár azt gondolnám, Valentiné, Blackwell meg a többiek felújították, hogy kicsit jobban megfeleljen az ízlésüknek. Ezt nézd meg! - Csizmája orrával a padló egy pontjára mutatott. Clary lenézett, és egy rúnát látott a gránitba karcolva a lábuk alatt: egy kör volt, közepében a latin jelmondattal: In Hoc Signo Vinces.

- Mit jelent ?-kérdezte.

- Azt, hogy „Ez a Jel győzelemre visz". A Kör mottója volt. Clary felpillantott a fény felé. - Szóval itt vannak.

- Itt vannak - mondta Luke, és mintha izgatott várakozás érződött vol­na a hangjából. - Gyere!

Továbbhaladtak felfelé a kanyargós lépcsőn; egyre csak köröztek a fény alatt, amíg körül nem vette őket, és egy hosszú, keskeny folyosó elején nem találták magukat. A falakon végig fáklyák égtek. Clary összeszorította az öklét a boszorkányfény körül, ami most már csak pislákolt, mint egy kihu-an lévő csillag.

A folyosón végig ajtók sorakoztak, de mindegyik szorosan zárva volt. Clary úgy sejtette, kórtermek lehettek, amikor itt még kórház működött. Ahogy továbbindultak a folyosón, látta a csizmákon behozott sártól mocs­kos lábnyomokat kereszttül-kasul a földön. Valaki nemrég járt erre.

Az első ajtó, amelyiknél próbálkoztak, könnyedén tárult ki, de a szoba üres volt mögötte: csak fényes parkettát és kőfalakat találtak, amiket az ablakon beszűrődő holdfény festett kísértetiesre. A kint dúló csata fojtott zaja az óceán ritmikus morajlására emlékeztetett. A második szoba tele volt fegyverekkel: kardokkal, buzogányokkal és bárdokkal. A holdfény mint ezüst vízsugár futott végig a hosszú sorokban álló csupasz acélpengéken. Luke némán füttyentett. - Szép kis gyűjtemény.

- Gondolod, hogy ezeket mind Valentiné használja?

- Valószínűtlen. Gyanítom, hogy inkább a seregének kellenek. - Luke elfordult.

A harmadik szoba hálószoba volt. A baldachinos ágy körül kék kárpit lógott, a perzsaszőnyeg mintái kékek, feketék és szürkék voltak, a bútorokat pedig fehérre festették, mint egy gyerekszobában. Mindent vékony porré­teg fedett.

Az ágyban Jocelyn hevert, és aludt.

A hátán feküdt, egyik kezét keresztbe vetette a mellkasán, haja szétterült a párnán. Olyasféle fehér hálóinget viselt, amilyet Clary sosem látott rajta, és halkan, egyenletesen lélegzett. A szikrázó holdfényben a lány látta, aho­gyan édesanyja szemhéja remeg, miközben álmodik.

Apró sikkantással vetette magát előre - de Luke kinyújtott karja mint egy vaskódat állta útját. - Várj! - mondta a féríi. - Óvatosnak kell len­nünk.

Clary rámeredt, de Luke elnézett mellette. Arcáról düh és fájdalom su­gárzott. A lány követte a tekintetét, és látta, amit addig nem akart észre­venni: Jocelyn csuklóit és bokáit ezüstbilincsek tartották fogva, a hozzájuk erősített láncok végét pedig az ágy két oldalán mélyen a kőpadlóba süllyesz­tették. Az ágy melletti kis asztalon tubusok, üvegcsék, kancsók és hosszú, hátborzongatóan hegyes rozsdamentesacél-eszközök különös kavalkádja sorakozott. Az egyik üvegből gumicső vezetett az egyik vénához Jocelyn bal karján.

Clary kitépte magát Luke szorításából, az ágyhoz rohant, és átvetette karját anyja mozduladan testén. Olyan volt, mintha egy rosszul összeillesz­tett babát ölelt volna. Jocelyn ugyanolyan merev maradt, légzésének ritmu­sa nem változott.

Egy héttel korábban Clary még sírt volna, amikor azon a rettenetes éj­szakán felfedezte, hogy édesanyja eltűnt. Most viszont nem hullatott könnyeket, inkább elengedte Jocelynt, és felegyenesedett. Nem érzett félelmet, sem önsajnálatot: csak a keserű harag volt benne, és az elszántság, hogy megtalálja azt az embert, aki ezt tette, azt, aki mindenért felelős.

- Valentiné - mondta.

- Hát persze. - Luke mellette állt, gyengéden megérintette édesanyja arcát, és felhúzta a szemöldökét. Jocelyn szeme üresen csillant, mintha már­ványból lett volna. - Nem gyógyszerrel kábították el - mondta a férfi. -Inkább valamiféle varázslattal.

Clary csak nehezen fojtotta vissza a zokogást, ahogy kifújta a levegőt. -Hogyan tudjuk kivinni innen?

- Nem érhetek hozzá a bilincsekhez - mondta Luke. - Ezüstből vannak. Van nálad...

- A fegyverszoba - jutott eszébe Clarynek. - Láttam ott egy fejszét. Elvághatnánk a láncokat...

- Azok a láncok törhetedenek. - Az ajtóból érkező hang halk volt, resze­lős és határozottan ismerős. Clary megpördült, és Blackwellt látta a küszö­bön vigyorogni. A férfi ugyanazt az alvadt vérre emlékeztető színű köntöst viselte, mint korábban; a csuklyát hátratolta, a szegély alól pedig kilátszott sáros csizmája. - Graymark! - szólt. - Micsoda kellemes meglepetés.

Luke felállt. - Ha meglepődtél, teljesen hülye vagy - jegyezte meg. -Nem éppen csendben jöttem.

Blackwell arca egészen sötédila lett, de nem indult meg Luke felé. - Csak nem megint klánvezér vagy? - kérdezte, és fülsértően felnevetett. - Képte­len vagy szakítani a régi jó szokásoddal, hogy Alvilágiakkal végezteted el a piszkos munkát? Valentiné katonái beterítik a pázsitot a darabjaikkal, te meg itt fönn ücsörögsz biztonságban a barátnőiddel. - Gúnyos vigyorral pillantott Claryre. - Ez itt egy kicsit fiatalnak tűnik hozzád, Lucián.

Clary dühösen elvörösödött, és ökölbe szorította a kezét, Luke azon­ban egészen szelíden válaszolt. - Én nemigen nevezném őket katonáknak. Blackwell - mondta. - Elhagyatottak. Megkínzott emberek. Ha jól emlék­szem, a Klávé nem nézi jó szemmel az ilyesmit. Az emberek kínzását meg a fekete mágiát. Nem hinném, hogy odáig lennének, ha tudnák.

- A francba a Klávéval! - mordult föl Blackwell. - Nincs szükségünk rájuk meg a félvéreket toleráló módszereikre. Aztán meg az Elhagyatottak már nem is lesznek sokáig Elhagyatottak. Ha egyszer Valentine megitatja őket a Kehelyből, éppen olyan Árnyvadászok lesznek, mint mi... Jobbak, mint amilyeneket a Klávé próbál harcosoknak eladni mostanában. Alvilá­giakat imádó anyámasszony katonái. - Kivillantotta tompa fogait.

- Ha ezt tervezi a Kehellyel - kérdezte Luke -, miért nem tette meg máris ? Mire vár ?

Blackwell szemöldöke a homloka közepére ugrott. - Hát nem tudtad? Egyelőre....

Nyájas nevetés szakította félbe. Pangborn jelent meg társa mögött. Ez­úttal csupa feketébe öltözött, vállán bőrszíjat vetett át. - Elég, Blackwell! - mondta. - Szokás szerint megint túl sokat beszélsz. - Hegyes fogaival Luke-ra vicsorított. - Érdekes húzás, Graymark. Nem gondoltam, hogy lesz gyomrod öngyilkos küldetésbe vinni a legújabb klánodat.

Luke szája szélén megrándult egy izom. - Jocelyn - mondta. - Mit tett vele?

Pangborn dallamosan felnevetett. - Azt hittem, nem érdekel.

- Nem tudom elképzelni, mit akar még tőle - folytatta Luke, nem is törődve a szúrós megjegyzéssel. - Nála van a Kehely, Jocelynnak már nem veheti hasznát. Valentine sosem volt híve az értelmetlen gyilkosságoknak. A gyilkosság, aminek haszna is van; na, az már egy másik történet.

Pangborn közönyösen vonta meg a vállát. - Nekünk aztán mindegy, mit csinál vele - mondta. - A felesége volt. Talán gyűlöli. Nem lenne meglepő.

- Engedjétek el - állt elő új javaslattal Luké -, és elmegyünk vele együtt. Visszarendelem a klánt is. Aztán tartozom nektek egy szívességgel.

- Nem! - Clary dühödt kirohanására Blackwell és Pangborn is a lány felé kapta a fejét. Mindketten kicsit hitetlennek tűntek, mint akik egy be­szélő csótányt látnak éppen. Clary Luké-hoz fordult. - Nem felejthetjük el Jace-t. Itt van valahol.

Blackwell kuncogni kezdett. - Jace? Sosem hallottam semmiféle Jace-ről - mondta. - Végül is megkérhetném Pangbornt, hogy engedje el a nőt. De inkább nem teszem. Mindig is rohadtul viselkedett velem. Mármint Jocelyn. Azt hitte, jobb nálunk, mert szép, ráadásul gazdag családból szár­mazik. Pedig csak flancos ribanc volt, nem több. Csak azért ment hozzá Valentine-hoz, hogy aztán ellenünk fordulhasson...

- Csalódtál, amiért nem te vehetted el, Blackwell? - Luké nem mondott többet, de Clary hallotta a jeges dühöt a hangjában.

Blackwell egyre lilább arccal tett egy haragos lépést előre a szobában.

Luké olyan sebesen mozdult, hogy Clary szinte nem is látta, ahogy fel­ragadott egy szikét az ágy mellett álló asztalról, és elhajította. A pengeéles eszköz kétszer átfordult a levegőben, és hegyével beleállt Blackwell torkába, belefojtván a feltörő választ. Blackwell fulladozni kezdett, szeme kifordult, és csak a fehérje látszott. Torkára szorított kézzel zuhant térdre. Szétter­jesztett ujjai közül skarlátvörös folyadék spriccelt szét. Kinyitotta a száját, mintha szólni akarna, de csak keskeny vércsík buggyant elő. Keze lecsúszott a torkáról, és elterült a földön, akár egy kivágott fatörzs.

- Te jó ég! - mondta Pangborn, és undorral az arcán figyelte társa holt­testét. - Milyen kellemetlen látvány.

A Blackwell torkából előtörő vér ragacsos vörös pocsolyává állt össze a padlón. Luké megfogta Clary vállát, és a fülébe súgott valamit. A lány semmit nem értett belőle, tompa zúgás töltötte be a fejét. Egy vers jutott eszébe angolóráról. Valami arról, hogy az első halál után, amit lát az ember, az összes többi már nem számít. Annak a költőnek fogalma sem volt róla, miről beszél.

Luké elengedte. - A kulcsokat, Pangborn! - mondta.

Pangborn megböködte Blackwell testét a lábával, és felnézett. Ingerült­nek tűnt. - Különben mi lesz ? Belém döfsz egy injekciós tűt ? Csak egy szi­ke volt azon az asztalon. Nem - tette hozzá, miközben a háta mögé nyúlt, és előhúzott egy félelmetes külsejű kardot. - Attól tartok, ha a kulcsok kel­lenek, ide kell jönnöd értük, és el kell venned őket. Na, nem mintha így vagy úgy különösebben érdekelne Jocelyn Morgenstern, de ha másért nem, hát mert hosszú évek óta várom, hogy végre megölhesselek.

Szinte ízlelgette a szavakat, ahogy diadalmasan megindult előre a szo­bában. Pengéje megvillant, mintha villámcsapás szelte volna át a holdfény­ben fürdő szobát. Clary látta, amint Luké kinyújtja a kezét - egy különös, megnyúlt kezet a végén apró tőrre emlékeztető körmökkel -, és két dologra jött rá: hogy Luké éppen átváltozni készül, és hogy amit az imént a fülébe suttogott, az egyetlen szó volt csupán.

Fuss!

Futott. Megkerülte Pangbornt, aki egy pillantást sem pazarolt rá, aztán átugrotta Blackwell holttestét, és már kint is volt a folyosón, mielőtt Luké végleg átváltozott volna. Nem nézett vissza, de hosszú, éles üvöltést hallott, aztán fém csattant fémen, és valami hangos csörömpöléssel zuhant a földre. Üvegek törtek, gondolta. Talán felborították az asztalt.

Végigrohant a folyosón a fegyverszobáig. Odabent a kopott, acélnye-lű bárdért nyúlt. A fegyver mozdíthatatlanul tapadt a falhoz, akármilyen erősen is rángatta. Megpróbálkozott egy karddal is, aztán egy kisebb tőr­rel, de egyáltalán nem tudott semmit megkaparintani. Végül törött kör­mökkel és véres ujjal kénytelen volt feladni a kísérletezést. Varázslat volt ebben a szobában, és nem rúnák varázslata: valami vad és furcsa, valami sötét.

Kihátrált a szobából. Semmi nem volt ezen az emeleten, ami a segítsé­gére lehetett volna. Végigbotorkált a folyosón - lábában és karjában már a valódi kimerültség fájdalmát érezte -, és a lépcsőfordulónál találta magát. Fel vagy le ? Lent, emlékezett vissza rá, sötét volt és üresség. Persze ott lapult a zsebében a boszorkányfény, de valami visszatartotta tőle, hogy egyedül nekivágjon a sötétségnek. Odafönt ragyogtak a fények, és egy futó pillanat­ra mintha mozgást is látott volna.

Felfelé indult. Fájt a térde, fájt a dereka, fájt mindene. A sebeit bekö­tözték, de attól még ugyanúgy hasogattak. Az arca szaggatott, ahol Hugó végigkarmolta, szájában fémes, keserű ízt érzett.

Megérkezett az utolsó lépcsőfordulóhoz. Puhán ívelt, mint egy hajó orra, és itt is ugyanolyan csend volt, mint a földszinten. A kinti csata zaja nem jutott el ide. Ujabb folyosó nyújtózott hosszan ugyanolyan ajtók sorá­val, csakhogy itt néhány közülük nyitva állt, és még több fény áramlott ki rajtuk a folyosóra. Clary továbbindult. Valamiféle ösztön a legutolsó ajtó felé húzta a bal oldalon. Óvatosan bepillantott rajta.

A helyiség először azokra a korabeli szobákat bemutató termekre em­lékeztette, amiket a Metropolitan Múzeumban látott. Mintha a múltba lépett volna be - a fával burkolt falakat nemrég lakkozhatták, ahogyan a finom porcelánnal megterített végtelenül hosszú ebédlőasztalt is. A túlsó falon díszes aranykeretbe foglalt tükör függött két súlyos olajfestmény kö­zött. Minden ragyogott a fáklyák fényében: az étellel megrakott tányérok az asztalon, a liliomformájúra fújt poharak. A terítő olyan fehér volt, hogy szinte elvakította Claryt. A szoba végében két nehéz bársonyfüggönnyel keretezett széles ablak nézett a külvilágra. Jace az egyik ablaknál állt - olyan mozduladanul, hogy amíg észre nem vette a haján megcsillanó fényt, a lány azt képzelte, csak egy szobrot lát. A fiú bal kezével félrehúzta a függönyt, és Clary látta, ahogy az ablak üvege mint apró szentjánosbogarakat ejti fog­lyul a szobában égő több tucatnyi gyertya fényének tükörképét.

- Jace - szólt. Mintha egészen messziről hallotta volna a saját hangját: meglepetés volt benne, hála és olyan éles vágyakozás, hogy az már szinte fájt. A fiú megfordult, elengedte a függönyt, és arcára kiült az értetlenség.

- Jace! - ismételte Clary, és a fiú felé rohant. Ahogy a nyakába ugrott, Jace elkapta, és szorosan a karjaiba zárta.

- Clary! - Szinte felismerhetetlen volt a hangja. - Clary, mit keresel itt? A lány, arcát Jace ingébe temetve, elfojtott hangon válaszolt. - Érted jöt­tem.

- Nem kellett volna. - Jace egyszerre lazított a szorításán. Hátralépett, és egy kicsit távolabb tartotta magától Claryt. - Istenem - mondta, és megérintette a lány arcát. - Te hülye, hogy csinálhattál ilyesmit? - Harag csendült a hangjában, de a tekintet, amivel végigmérte a lány arcát, az ujjai, amelyek hátrasimították a haját, gyengédek voltak. Clary sosem látta ilyen­nek: egészen törékenynek hatott, mintha egyeden érintéssel kárt lehetett volna tenni benne. - Miért nem gondolkozol soha - suttogta.

- De hát gondolkodtam - felelte Clary. - Rajtad.

Jace egy pillanatra becsukta a szemét. - Ha bármi történt volna veled... - Kezét puhán végigfuttatta a lány karján, le egészen a csuklójáig, mintha csak meg akarna róla bizonyosodni, hogy valóban ott áll-e előtte. - Hogy találtál meg?

- Luké - mondta Clary. - Luke-kal jöttem. Hogy megszöktessünk. Anélkül, hogy elengedte volna a lányt, Jace az ablak felé pillantott, és finoman megrándult a szája széle. - Szóval azok... A farkasklánnal jöttél? -kérdezte különös hangsúllyal.

- Luké farkasai - felelte Clary. - Ő is vérfarkas, és...

- Tudom - szakította félbe Jace. - Kitalálhattam volna... a bilincsek. Hol van most ?

- Egy emelettel lejjebb - mondta lassan a lány. - Megölte Blackwellt. Én föl jöttem, hogy megkeresselek...

- Vissza kell hívnia őket - jelentette ki Jace. Clary értetlenül nézett vissza rá. - Mi ?

- Luke-nak - magyarázta a fiú. - Vissza kell hívnia a falkáját. Félreértés történt.

- Miért, magadat raboltad el? - A lány eredetileg ugratni akarta Jace-t, de nagyon vékony volt a hangja. - Gyerünk!

Megrántotta a fiú csuklóját, de az ellenállt. Égő tekintettel nézett Claryre, és a lány döbbenten vette észre, ami a megkönnyebbülés első roha­mában fel sem tűnt neki.

Amikor legutóbb látta Jace-t, beborították a sebek meg a horzsolások, a ruhái mocskosak vojtak a vértől és a portól, haját pedig összetapasztotta a vér és a démon gennyes váladéka. Most bő fehér inget és sötét nadrágot viselt, frissen mosott aranyszínű haja lazán hullott alá. Néhány fürtöt félre­söpört a szeme elől karcsú kezével, és Clary észrevette, hogy a nehéz ezüst­gyűrű visszakerült az ujjára.

- Ezek a te ruháid? - kérdezte csodálkozva. - És... be is vagy kötözve... -Elhalt a hangja. - Valentiné a jelek szerint rendesen gondoskodik rólad.

Jace óvatos ragaszkodással mosolygott a lányra. - Ha elmondanám az igazságot, azt hinnéd, megőrültem.

Clary érezte, ahogy a szíve sebesen kezd verdesni a mellkasában, akár egy kolibri szárnya. - Nem, nem hinném azt.

- Ezeket a ruhákat apámtól kaptam - mondta Jace.

A verdesés őrült dübörgéssé változott. - Jace - mondta Clary óvatosan -, apád meghalt.

- Nem. - A fiú megrázta a fejét. Clarynek az az érzése támadt, hogy valami elsöprő érzelmet fojt el; talán rettegést vagy boldogságot. Esetleg mindkettőt. - Én is azt hittem, de él. Az egész nem volt igaz.

A lány emlékezett rá, hogy Hodge szerint Valentiné milyen vonzóan és meggyőzően tud hazudni. - Ezt Valentiné mondta neked? Mert ő hazudik,

Jace. Jusson eszedbe, mit mondott Hodge. Ha azt mondta, hogy apád él, hát csak azért tette, hogy azt csináld, amit ő akar.

- Találkoztam apámmal - mondta Jace. - Beszéltem vele. Ezt is ő adta nekem. - Úgy rántott egyet tiszta fehér ingén, mintha az lenne a megdönt­hetetlen bizonyíték. - Apám nem halt meg. Valentiné nem végzett vele. Hodge hazudott nekem. Annyi éven keresztül hittem azt, hogy halott, pe­dig nem volt az.

Clary vadul nézett körül a ragyogó porcelánokkal, vakító fényű fáklyák­kal és üresen tátongó tükrökkel teli szobában. - Nos, ha nincs itt az apád, akkor hol van? Öt is elrabolta Valentiné?

Jace szeme csillogott. Az inge nyaka ki volt gombolva, és Clary látta a kulcscsontján feszülő sima bőrt borító vékony fehér hegeket. - Apám...

A szoba ajtaja, amit Clary bezárt maga mögött, most nyikorogva tárult ki, és egy férfi lépett be rajta.

Valentiné volt az. Rövidre nyírt ezüstös haja úgy világított, mint egy fé­nyesre suvickolt acélsisak. Száját vékony vonallá forrasztotta össze. Vastag övére hosszú hüvelyt erősített, amelyből kard markolata állt ki. - Szóval -mondta, miközben a markolatra tette a kezét - összeszedted a holmidat? Az Elhagyatottak nem tudják a végtelenségig visszatartani a farkas...

Ahogy meglátta Claryt, elhallgatott a mondat közepén. Nem az a fajta ember volt, akit könnyen meg lehetett lepni, de a lány most látta, ahogy döb­benten villan a szeme. - Ez meg mi ? - kérdezte a férfi, és Jace-re pillantott.

De Clary máris az övéhez nyúlt a tőréért. Megragadta a markolatánál fogva, kirántotta bőrtokjából, és felemelte a kezét. Düh lüktetett a szeme mögött. Meg tudná ölni ezt az embert. Megfogja ölni ezt az embert.

Jace megragadta a csuklóját. - Ne!

A lány nem tudta leplezni meglepetését. - De Jace...

- Clary - mondta a fiú határozottan. - Ez itt az apám. .

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

23

Valentine

 

 

- Látom, félbeszakítottam valamit - mondta Valentiné. Hangja száraz volt, mint egy sivatagi délután. - Fiam, elárulnád nekem, ki ez? Ta­lán az egyik Lightwood gyerek?

- Nem - felelte Jace. Fáradtnak és szomorúnak tűnt, de szorítása nem lazult a lány csuklóján. - Ez Clary. Clarissa Fray. A barátom.

Valentiné fekete szeme lassan végigpásztázott Claryn, kócos feje búbjá­tól kopott edzőcipőjéig. Végül a tőrön állapodott meg, amit még mindig a kezében tartott.

Meghatározhatatlan kifejezés ült ki az arcára - részben jókedv, részben ingerültség. - Honnan szerezted azt a pengét, kisasszony? Clary hűvösen felelt.-Jace-től kaptam.

- Hát persze, ki mástól - mondta Valentiné. Szelíd volt a hangja. - Meg­nézhetem?

- Nem! - Clary tett egy lépést hátrafelé, mintha csak attól tartana, hogy a férfi ráveti magát, de közben érezte, hogy a tőrt valaki finoman kiemeli az ujjai közül. A következő pillanatban már Jace tartotta a kezében a fegyvert, és sajnálkozva pillantott Claryre. -Jace - sziszegte Clary, a fiú árulása miatt érzett minden haragját a név egyetlen szótagjába sűrítve.

- Még mindig nem érted, Clary - felelte Jace. Olyan alázatos gesztussal lépett oda Valentine-hoz és adta át neki a tőrt, hogy Clarynek felfordult a gyomra. - Itt van, apám.

Valentiné kemény, hosszú csontú kezébe vette a fegyvert, és megvizsgál­ta. - Ez egy kindjal, egy Kirkassziai tőr. Ez a darab egy összeillő pár fele. Nézd, itt van a Morgensternek csillaga a pengébe vésve. - Átfordította, és megmutatta Jace-nek. - Meglep, hogy Lightwoodék sose vették észre.

- Soha nem mutattam meg nekik - mondta Jace. - Nem turkáltak a személyes dolgaim között.

- Nyilván nem - bólintott Valentiné. - Visszaadta a kindjalt Jace-nek. -Azt hitték, Michael Wayland fia vagy.

Jace az övébe csúsztatta a vörös markolatú tőrt, és felnézett. - Én is azt hittem - mondta halkan, és Clary csak most jött rá, hogy ez nem vicc, Jace nem csak szerepet játszik a saját céljai érdekében. Tényleg elhitte, hogy Valentiné az apja, akit most visszakapott.

Hűvös kétségbeesés áradt szét Clary ereiben. Egy dühös Jace-szel, egy ellenséges Jace-szel még meg tudott volna birkózni, de ezzel az új, törékeny Jace-szel, aki saját személyes csodájában fürdött, nem tudott mit kezdeni.

Valentiné Jace aranyszőke feje fölött nézett rá. Látszott a szemén, hogy jól szórakozik. - Talán - mondta - jobban tennéd, ha leülnél, Clary.

A lány makacsul fonta karba a kezét. - Nem.

- Ahogy tetszik. - Valentiné előhúzott egy széket, és leült az asztalfőre. Egy pillanattal később Jace is letelepedett egy félig teli palack bor mellé. - Bár olyan dolgokat fogsz hallani, hogy azt kívánod majd, bárcsak te is kerestél volna magadnak egy széket.

- Majd szólok - közölte Clary-, ha így fogok érezni.

- Hát jól van. - Valentiné hátradőlt, és összefonta a kezét a tarkója mö­gött. Nyitott gallérja alól kilátszott hegekkel teli kulcscsontja. Hegekkel teli, mint a fiáé, mint az összes Nephilimé. A hegeknek és az ölésnek szentelt élet, mondta Hodge. - Clary - folytatta a férfi, mintha csak ízlelgetné a ne­vét. - A Clarissa becézése? Én nem ilyen nevet választottam volna.

Komor ívben görbítette meg az ajkát. Tudja, hogy a lánya vagyok - gon­dolta Clary. - Valahonnan tudja. De nem mondja ki. Miért nem mondja ki?

Jace miatt, döbbent rá. Jace azt gondolná... El sem tudta képzelni, mit gondolna Jace. Valentiné látta, hogy egymást ölelték, amikor belépett a szobába. Nyilván tudja, milyen megsemmisítő információ van a kezében. Valahol a mögött a kiismerhetetlen szempár mögött éles elméje sebesen kattogott, ahogy megpróbálta eldönteni, hogyan használhatná fel legjob­ban, amit tud.

Clary vetett még egy fürkésző pillantást Jace-re, de a fiú a bal kezében tartott borospohárra meredt, amelyet félig töltött meg a sötétvörös folya­dékkal. Látta, amint gyorsan emelkedik és süllyed a mellkasa, ahogy léleg­zik; zaklatottabb volt, mint ahogy mutatta.

- Nem igazán érdekel, mit választott volna - mondta Clary.

- Nem kételkedem benne - felelte Valentiné -, hogy valóban így van.

- Maga nem Jace apja - jelentette ki alany. - Csak be akar csapni bennün­ket. Jace apja Michael Wayland volt. Lightwoodék is tudják. Mindenki tudja.

- Lightwoodék rosszul tudják - mondta Valentiné. - Mint mindenki a Klávéban, ők is őszintén azt hitték, de csak hitték, hogy Jace Michael barát­juk fia. Még a Néma Testvérek sem tudják, kicsoda valójában. Bár nemso­kára rá fognak jönni.

- De a Waylandok gyűrűje... -

- Á, igen - bólintott Valentiné, és a gyűrűre pillantott, ami úgy csillo­gott Jace ujján, mint egy kígyó pikkelye. - A gyűrű. Furcsa, nem, ahogy egy fejtetőre állított W éppen olyan, mint egy M? Persze, ha belegondoltok, kicsit meglepőnek találhattátok volna, hogy a Wayland család címerében egy hullócsillag van. Viszont egyáltalán nem olyan meglepő, ha ugyanez a Morgensternek szimbóluma.

Clarynek elkerekedett a szeme. - Fogalmam sincs, miről beszél.

- Mindig elfelejtem, milyen sajnálatosan gyérek a mondén iskolák -mondta Valentiné. - A Morgenstern azt jelenti, hogy hajnalcsillag. Mint abban, hogy „Miként estél alá az égről fényes csillag, hajnalfia!? Levágattál a főidre, a ki népeken tapostál!

Clary hátán végigfutott a hideg. - A Sátánról beszél.

- Vagy bármilyen olyan hatalomról - bólintott Valentiné -, ami elve­szett, mert a birtokosa nem volt hajlandó szolgává válni. Éppen ez történt velem is. Nem akartam szolgálni egy romlott kormányt, és emiatt elvesztet­tem a családomat, a földjeimet, majdnem az életemet is...

- A Felkelés maga miatt tört ki - fakadt ki Clary. - Emberek haltak meg! Árnyvadászok, mint amilyen maga is.

- Clary! - Jace közelebb hajolt, és majdnem fellökte a poharat a könyö­kével. - Csak annyit kérek, hogy hallgasd meg, jó? Nem úgy van, ahogy gondoltad. Hodge hazudott nekünk.

- Tudom - felelte Clary. - Elárult bennünket Valentine-nak. Az ő báb­ja volt.

- Nem - rázta a fejét Jace. - Nem, végig Hodge akarta megszerezni a Végzet Kelyhét. Ő küldte a Falánkokat anyukádra. Apám... Valentiné csak később tudta meg, mi történt, és sietett, hogy megállítsa. Azért hozta ide anyukádat, hogy meggyógyítsa, nem azért, hogy bántsa.

- És te elhiszed ezt a szarságot? - kérdezte undorodva a lány. - Nem igaz. Együtt csinálták az egészet, mind a ketten akarták a Végzet Kelyhét. Felültetett bennünket, igen, de ő is csak eszköz volt.

- De hát neki volt szüksége a Végzet Kelyhére - mondta Jace. - Hogy levehesse magáról az átkot, és elmenekülhessen, mielőtt apám elmondja a Klávénak, mit csinált.

- Azt biztosan tudom, hogy nem így történt - robbant ki Claryből. - Ott voltam! - Valentiné felé fordult. - Ott voltam a szobában, amikor eljört a Kehelyért. Nem láthatott, de ott voltam. Én láttam magát. Elvette a Kelyhet, és levette az átkot Hodge-ról. Nem tudta volna egyedül megtenni. Mondta.

- Tényleg én vettem le róla az átkot - mondta megfontoltan Valentiné -, de csak szánalomból. Annyira nyomorult volt.

- Nem érzett szánalmat. Semmit sem érzett.

- Elég már, Clary! - Jace volt az. Clary égő tekintettel meredt rá. A fiú arca egészen vörös volt, és csillogott a szeme, mintha csak felhajtott volna néhány pohárral a könyökénél álló borból. - Ne beszélj így az apámmal!

- Nem az apád!

Jace úgy nézett a lányra, mintha az pofon vágta volna. - Miért nem vagy hajlandó hinni nekünk?

- Mert szeret téged - mondta Valentiné.

Clary érezte, ahogy kiszalad az arcából a vér. A fiúra nézett; nem tudta, mit fog mondani erre, de előre rettegett tőle. Úgy érezte magát, mintha egy meredély széle felé araszolna, ahol borzalmas zuhanás vár rá a semmibe. Szédülni kezdett, és görcsbe rándult a gyomra.

- Micsoda? - Jace meglepettnek tűnt.

Valentiné mosolyogva figyelte Claryt, mintha csak tudná, hogy bármi­kor betűzheti a gyűjteményébe, akár egy pillangót. - Attól fél, hogy kihasz­nállak - magyarázta. - Hogy agymosáson mentél át nálam. Persze nincs így. Ha kutatnál egy kicsit a saját emlékeid között, Clary, te is tudnád.

- Clary! - Jace felállni készült, miközben le sem vette a lányról a szemét. Clary látta alattuk a karikákat, látta, mekkora nyomás nehezedik a fiúra. -Én...

- Ülje le! - utasította Valentiné. - Hadd rakja össze ő maga, Jonathan.

Jace azonnal engedelmeskedett, és visszasüllyedt a székre. Clary a szé­düléssel küszködve próbált értelmet keresni az egészhcn. Jonathan? - Azt hittem, Jace a neved - mondta. - Erről is hazudtál ?

- Nem. Jace a becenevem. Clary most már nagyon közel járt ahhoz a meredélyhez, olyan közel, hogy szinte le tudott nézni a fenekeden mélységbe. - Hogyan?

A fiú úgy nézett rá, mintha nem értené, miért csinál bolhából elefántot.

- A monogramom - magyarázta. - J. C.

A szakadék megnyílt Clary előtt. Látta a semmit a lábai alatt. – Jonathan - sóhajtotta erőtlenül.-Jonathan Christopher. Jace összevonta a szemöldökét. - Honnan... ?

Valentiné csitítólag szólt közbe. - Jace, mostanáig meg akartalak kímélni ettől. Arra gondoltam, hogy egy halott anya története kevésbé fog fájni, mint egy olyan anyáé, aki elhagyott még az első születésnapod előtt.

Jace karcsú ujjai görcsösen záródtak össze a pohár szára körül. Clary egy pillanatra azt hitte, össze is töri. - Anyám él?

- Él - felelte Valentiné. - Él, és ebben a pillanatban lent alszik az egyik szobában. Igen - mondta félbeszakítva Jace-t, mielőtt a fiú megszólalhatott volna. - Jocelyn az édesanyád, Jonathan. Clary pedig... Clary a húgod.

Jace visszarántotta a kezét. A borospohár felborult, és a gyöngyöző skar­látvörös folyadék szétfolyt a fehér abroszon. -Jonathan - mondta Valentiné.

Jace arca ijesztő zöldes-fehéres színűre váltott. - Ez nem igaz - hebegte.

- Ez csak valami tévedés lehet. Kizárt, hogy így legyen.

Valentiné rezzenéstelen tekintettel nézett a fiára. - Ünnepelnünk kéne - mondta halkan, elmélázva. - Legalábbis én azt gondoltam volna. Tegnap még árva voltál, Jonathan. Most pedig megtaláltad az apádat, az anyádat és a húgodat, akikről azt sem tudtad, hogy léteznek.

- Lehetetlen - tiltakozott továbbra is Jace. - Clary nem a húgom. Ha az lenne...

- Akkor mi lenne? - kérdezte Valentiné.

Jace nem felelt, de a tekintetébe kiülő undorral vegyes borzalom éppen elég volt Clarynek. Ha bizonytalan léptekkel is, de megkerülte az asztalt, letérdelt a fiú széke mellé, és a keze után nyúlt. - Jace...

Jace elhúzódott tőle, ujjai az átázott abroszt szorongatták. - Ne!

Clary torkát a Valentiné iránt érzett gyűlölet és a visszafojtott könnyek égették. A férfi nem árulta el az igazságot, és azzal, hogy nem mondta el, amit tudott - hogy Clary a lánya -, őt magát is bűnrészessé tette a hallga­tásban. Most pedig, miután egy alázuhanó szikla súlyával zúdította rájuk az igazságot, hűvös tekintettel, hátradőlve figyelte a hatást. Hogyan lehet­séges, hogy Jace nem gyűlöli éppen úgy, mint ő ?

- Mondd, hogy nem igaz! - Jace az abroszt bámulta mereven. Clary nyelt egy nagyot, hogy lehűtse égő torkát. - Nem tehetem. Valentiné hangja olyan volt, mintha mosolygna beszéd közben. – Szóval elismered, hogy mindvégig igazat beszéltem?

- Nem - vágott vissza a lány anélkül, hogy odanézett volna. - Hazudsz, mint a vízfolyás, csak belekeversz igaz dolgokat is, ez minden.

- Kezdem unni - mondta Valentiné. - Ha az igazat akarod hallani, Clarissa, hát ez az igazság. Hallottál történeteket a Felkelésről, úgyhogy gazembernek gondolsz, így van?

Clary nem felelt. Jace-t nézte, aki úgy nézett ki, mint aki mindjárt el­hányja magát. Valentiné zavartalanul folytatta. - Egyszerű az egész, tényleg. A történet, amit hallottál, egyes részleteiben igaz volt, de mégsem teljesen. Hazugságok, igaz dolgokkal keverve, ahogy te is mondtad. Az igazság az, hogy Michael Wayland soha nem volt Jace apja. Wayland meghalt a Felke­léskor. Én felvettem a nevét, és a helyébe léptem, miután elmenekültem az Üvegvárosból a fiammal. Nem volt nehéz dolgom; Wayland igazából nem tartotta a rokonságot senkivel, a legközelebbi barátait, Lightwoodékat pe­dig száműzték. Ö maga is kegyvesztetté vált a Felkelésben való részvétele miatt, úgyhogy én éltem helyette a kegyvesztettek életét csendben Jace-szel a Wayland-birtokon. Olvastam a könyveimet. Neveltem a fiamat. És vártam, hogy eljöjjön az én időm. - Elgondolkozva simogatta ujjaival az ólomüveg mintázatot a pohár peremén. Balkezes, állapította meg Clary. Mint Jace.

- Tíz évvel később kaptam egy levelet. Az írója azt mondta, tudja, ki vagyok valójában, és ha nem leszek hajlandó megtenni bizonyos lépéseket, felfedi a titkomat. Nem tudtam, ki küldte a levelet, de nem is számított. Nem állt szándékomban megadni az illetőnek, amit akart. Viszont tudtam, hogy nem vagyok többé biztonságban, és nem is leszek, hacsak nem gondol halottnak és így elérhetetlennek. Blackwell és Pangborn segítségével még egyszer megrendeztem hát a halálomat, aztán elintéztem, hogy a saját biz­tonsága érdekében a fiamat küldjék ide Lightwoodék felügyelete alá.

- Szóval hagyta, hadd higgye azt Jace, hogy meghalt ? Ennyi éven keresz­tül nem zavarta, hogy halottnak gondolja? Ez borzasztó.

- Ne! - mondta megint Jace. Felemelte a kezét, hogy eltakarja vele az arcát. A saját ujjaiba beszélt elfojtott hangon. - Clary, ne!

Valentiné mosolyogva nézett a fiára, amit Jace észre sem vett. -Jonathannak azt kellett gondolnia, hogy meghaltam, igen. Azt kellett gon­dolnia, hogy Michael Wayland fia, különben Lightwoodék nem védték volna meg úgy, ahogyan arra szükség volt. Michaelnak voltak adósai, nem nekem. Michael miatt szerették, nem miattam.

- Talán saját maga miatt szerették - vetette fel Clary.

- Tiszteletreméltóan szentimentális magyarázat - mondta Valentiné -, bár valószínűtlen. Nem ismered úgy a Lightwoodékat, ahogyan én ismer­tem őket egykor. - Úgy tűnt, észre sem vette, ahogy Jace összerezzent. Vagy ha mégis, hát nem törődött vele. - Végeredményben aligha számít - tette hozzá. - Tudod, Lightwoodéknak az volt a feladatuk, hogy védelmezzék Jace-t, nem az, hogy a második családja legyenek. Jace-nek van családja. Van apja.

Jace torkából hörgés tört fel, és elvette a kezét az arca elől. - Anyám...

- Elmenekült a Felkelés után - mondta Valentiné. - Én kegyvesztett let­tem. A Klávé megöletett volna, ha tudják, hogy életben vagyok. Nem akart többé kötődni hozzám, ezért elszökött. - A fájdalom tapintható volt a hangjában. És hamis - gondolta Clary keserűen. A manipulatív gazember! - Nem tudtam, hogy éppen terhes volt. Claryvel. - Halványan elmosolyo­dott, miközben ujjait lassan végigfuttatta a pohár oldalán. - De a vér nem válik vízzé, ahogy mondani szokták - folytatta. - A sors úgy intézte, hogy találkozzunk. Együtt van a családunk. Használhatjuk a Portált - mondta, és Jace felé fordult. - Elmegyünk Idrisbe. Vissza az otthonunkba.

Jace összerezzent, de bólintott, miközben még mindig bambán bámulta a kezeit.

- Ott együtt lehetünk - jelentette ki Valentiné. - Ahogy annak lennie kell.

Ez csodálatosan hangzik - gondolta Clary. - Csak te, a kómában fekvő feleséged, a sokkos állapotban lévő fiad, meg a lányod, aki utál, mint a szart. Nem is szólva arról, hogy a gyerekeid a jelek szerin szerelmesek egymásba. Hát igen, ez ám a nagy családi boldogság.

- Nem megyek veled sehova, és az anyám sem - mondta ki hangosan.

- Igaza van, Clary - szólt közbe Jace rekedten. Tördelni kezdte az ujjait; az összesnek vörös volt a begye. - Sehová máshová nem mehetünk. Ott megbeszélhetünk mindent.

- Nem mondhatod komolyan...

Odalentről fülsiketítő zaj hallatszott. Olyan hangos volt, mintha a kór­ház falai dőltek volna össze. Luké! - gondolta Clary, és talpra ugrott.

Bár úgy nézett ki, mint aki éppen okádni készül a borzalomtól, Jace ösz­tönösen reagált. Félig felemelkedett a székről, és máris az öve felé indult a keze. - Apám, már...

- Már úton vannak ide. - Valentiné felállt. Clary lépéseket hallott. Egy pillanattal később kitárult a szoba ajtaja, és Luké állt a küszöbön.

Clary visszafojtott egy kiáltást. A férfit ellepte a vér. Nadrágja és inge egészen sötét volt az alvadt, ragacsos folyadéktól, amiből még az arcára is jutott. Kezei csuklóig vörösek voltak, még csöpögött róluk a vér. Azt Clary nem sejthette, hogy ebből a tengernyi vérből mennyi lehet a sajátja. A lány hallotta magát, amint Luké nevét kiáltja, aztán átrohant hozzá a szobán, és majd elesett a saját a lábában, annyira igyekezett, hogy megragadhassa végre az ingét, és csünghessen rajta, ahogy nyolcéves kora óta mindig.

Luké hatalmas tenyere felemelkedett, a tarkójához simult, és magához szorította Claryt egy gyors, félkarú ölelés erejéig. Aztán gyengéden eltolta magától. - Csurom vér vagyok - mondta. - Nyugi, nem az enyém.

- Akkor kié ? - A hang Valentine-é volt, és Clary most Luké biztonságot nyújtó karjával a vállán feléje fordult. Valentiné összeráncolt homlokkal kettejüket figyelte. Jace felállt, megkerülte az asztalt, és habozva megállt apja háta mögött. Clary nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyen bizonyta­lannak látta volna.

- Pangborné - felelte Luke.

Valentiné végigsimította az arcát a kezével, mintha csak fájdalmat oko­zott volna neki a hír. - Értem. Feltépted a torkát a fogaiddal?

- Igazság szerint - felelte Luke - ezzel végeztem vele. - Szabad kezével felemelte a hosszú, vékony tőrt, amivel megölte az Elhagyatottat. Clary lát­ta, ahogy a fény megcsillan a markolatában lévő kék köveken. - Emlékszel rá?

Valentiné a fegyverre nézett, és Clary észrevette, ahogy megfeszülnek az izmok az állkapcsában. - Emlékszem - mondta, és a lány arra gondolt, hogy vajon ő sem felejtette-e el korábbi beszélgetésüket.

Ez egy kindjal, egy Kirkassziai tőr. Ez a darab egy összeillő párfele.

- Tizenhét évvel ezelőtt te adtad nekem, és azt mondtad, öljem meg vele magam - idézte fel Luke, szorosan tartva markában a fegyvert. Hosszabb volt a pengéje, mint a vörös markolatú kindjalé, amelyik Jace övén lógott ­valahol egy tőr és kard között lehetett -, a végét pedig túhegyesre edzették. - És majdnem meg is tettem.

- Gondolod, hogy le fogom tagadni ? - Fájdalom hallatszott Valentiné hangjában, a régi bánat emléke. - Megpróbáltalak megóvni magadtól, Lucián. Súlyos hibát követtem el. Bár lett volna erőm nekem magamnak végezni veled! Akkor emberként halhattál volna meg.

- Mint te ? - kérdezte Luke, és ebben a pillanatban Clary meglátott ben­ne valakit abból a Luke-ból, akit mindig is ismert; aki meg tudta mondani, mikor hazudik vagy alakoskodik, aki számon kérte rajta, ha arrogáns volt, vagy megpróbálta becsapni. Hangja keserűségében ott volt a szeretet, amit egykor Valentiné iránt érzett, mára viszont gyűlöletté alakult át. - Olyan emberként, aki az öntudatlan feleségét az ágyhoz láncolja, hogy kínzással szedjen ki belőle valamit, amikor felébred? Ez a te bátorságod?

Jace az apjára meredt. Clary látta, ahogy a dühtől meg-megrándulnak Valentiné vonásai; aztán egy pillanattal később az érzelmeknek nyoma sem maradt, és kisimult az arca. - Nem kínoztam - mondta. - A saját védelme érdekében van leláncolva.

- És mitől kell megvédeni ? - kérdezte Luke, és tett egy lépést a szoba közepe felé. - Egyes-egyedül te jelentesz rá veszélyt. Soha senki másnak esze ágában nem lett volna ártani neki. Azzal töltötte az életét, hogy előled menekült.

- Szerettem őt - mondta Valentiné. - Sosem bántottam volna. Te for­dítottad ellenem.

Luke felnevetett. - Semmi szükség nem volt rá, hogy bárki is ellened fordítsa. Egyedül is megtanult gyűlölni téged.

- Ez hazugság! - tört ki hirtelen vadsággal, és előrántotta a kardját a de­rekán lógó hüvelyből. A lapos, mattfekete pengét ezüstcsillagok mintázata díszítette. Valentiné Luke szíve magasságába emelte a fegyvert.

Jace tett egy lépést előre. - Apám...

- Jonathan, hallgass! - kiáltotta Valentiné, de elkésett; Clary látta a döb­benetet Luké arcán, ahogy Jace-re mered.

- Jonathan? – suttogta.

Jace szája megrándult. - Ne nevezz így! - mondta hevesen. Arany sze­mében tűz égett. - Én magam öllek meg, ha így szólítasz.

Luké nem törődve a szívének szegezett pengével, továbbra is Jace-en tar­totta a szemét. - Édesanyád büszke lenne rád - mondta olyan csendesen, hogy hiába állt közvedenül mellette, Clarynek is hegyeznie kellett a fülét, hogy hallja.

- Nekem nincsen édesanyám - felelte Jace. Reszketett a keze. - A nő, aki életet adott nekem, elhagyott, mielőtt megjegyezhettem volna az arcát. Semmit nem jelentettem neki, tehát ő sem jelent nekem semmit.

- Nem édesanyád volt az, aki elhagyott - mondta Luké, miközben te­kintetét lassan Valentiné felé fordította. - Azt hittem, odáig még te sem alacsonyodhatsz, hogy a saját véredet használod csalinak. Úgy fest, téved­tem.

- Elég legyen ebből! - Valentiné hangja színtelennek tűnt, de még így sem hiányzott belőle az éles fenyegetés. - Engedd el a lányomat, vagy ott öllek meg, ahol vagy.

- Nem vagyok a lányod! - kiáltotta hevesen Clary, de Luké olyan erővel tolta el magától, hogy majdnem elesett.

- Menj el innen! - mondta. - Keress egy biztonságos helyet!

- Nem hagylak itt.- Clary, komolyan gondolom. Menj el innen! - Luké már emelte is felfe­lé a tőrét. - Ez nem a te csatád.

Clary távolabb botorkált a férfitól a folyosóra vezető ajtó felé. Talán el­futhatna segítségért, Alaricért...

Csakhogy Jace már ott állt előtte, és elzárta az utat az ajtó felé. Clary meg is feledkezett róla, milyen gyorsan és puhán is tud mozogni a fiú. -

-Megőrültél? - suttogta Jace. - Betörték a bejárati ajtót. Ez a hely már tele lehet Elhagyatottakkal.

Clary taszított rajta egyet. - Engedj ki...

Jace vasmarokkal tartotta vissza. - Hogy széttéphessenek? Kizárt do­log.

A lány háta mögött fém csördült hangosan. Elhúzódott Jace-től, és látta, hogy Valentiné rátámadott Luke-ra, aki fülsiketítő vágással hárított. Szét­választották a pengéiket, és most fürge cselekkel és suhintásokkal köröztek a padlón. - Te jó isten! - suttogta a lány. - Meg fogják ölni egymást.

Jace szeme majdnem teljesen feketére váltott. - Nem értheted - mond­ta. - Ezeket a dolgokat így intézzük el... - Elhallgatott, és a lélegzete is elállt, ahogy Luké áttörte Valentiné védvonalát, és vágása utat talált a másik válláig. A patakokban kiömlő vér vörösre festette fehér ingét.

Valentiné hátravetette a fejét, és felnevetett. - Egy igazi találat - mond­ta. - Nem gondoltam volna, hogy képes vagy rá, Lucián.

Luké egyenes háttal állt, fegyvere elrejtette az arcát Clary szeme elől. -Ezt a mozdulatot te tanítottad nekem.

- De az évekkel ezelőtt volt. - Valentiné hangja a nyers selyemre emlé­keztetett. - Azóta aligha volt szükséged a vívótudományodra. Minek, ha ott voltak a karmaid meg a fogaid.

- Tökéletesen alkalmasak rá, hogy kitépjem velük a szívedet.

Valentiné megrázta a fejét. - A szívemet már réges-rég kitépted - mond­ta, és még Clary sem tudta megállapítani, hogy a szomorúság a hangjában valódi volt-e, vagy csak tettette. - Amikor elárultál és elhagytál. - Luké ismét lesújtott, de Valentiné sebesen hátralépett. Meglepően könnyedén mozgott a méretéhez képest. - Te fordítottad a feleségem a saját fajtája el­len. Akkor játszottad el neki, milyen szánalomra méltó vagy, és mennyire kell a segítsége, amikor a leggyengébb volt. Én nem lehettem ott, ő pedig azt hitte, szereted. Bolond volt.

Jace minden idegszála pattanásig feszült. Miközben ott állt mellette, Clary érezte, ahogy szinte pattognak belőle a szikrák, mint valami lesza­kadt villanyvezetékből. - Az édesanyád az, akiről Valentiné beszél - mond­ta a lány.

- Elhagyott - vonta meg a vállát Jace. - Nem igazi anya az ilyen.

- Azt hitte, meghaltál. Kíváncsi vagy rá, honnan tudom? Tartott egy dobozt a hálószobájában. A monogramod volt rajta. J. C.

- És ha volt egy doboza? - vetette oda a fiú. - Rengeteg embernek van doboza. Dolgokat tartanak bennük. Úgy hallom, egyre gyakrabban fordul elő.

- Ebben a dobozban a te hajfürtöd volt. Babahaj. Meg egy fénykép, talán kettő is. Minden évben elővette, és sírt. Rettenetesen, szívszaggatóan sírt...

Jace ökölbe szorította a kezét. - Hagyd abba! - sziszegte a fogai között.

- Mit hagyjak abba? Ne mondjam el az igazságot? Azt hitte, meghal­tál... Soha nem hagyott volna el, ha tudta volna, hogy élsz. Te meg apádról hitted azt, hogy halott...

- De én láttam meghalni! Vagy legalábbis azt hittem. Nem csak mond­ták nekem, én meg úgy döntöttem, hogy jó nekem így.

- Megtalálta az elégett csontjaidat - mondta csendesen Clary. - A ház romjai között. Az anyja és az apja csontjaival együtt.

Jace végre ránézett. A lány látta a hitetlenséget a szemében meg a szeme körüli ráncokban, és tudta, hogy most ezt a hitetlenséget kell meglovagol­nia. Látta, majdnem ugyanúgy, ahogyan az álcán látott át, a fiú apjába ve­tett hitének vékony szövetét, amit áttetsző páncélként viselt, hogy megvéd­je az igazságtól. Valahol, gondolta Clary, van egy rés azon a páncélon, és ha megtalálja a megfelelő szavakat, át is törhet rajta. - Ez nevetséges - mondta a fiú. Nem haltam meg... Nem lehettek semmiféle csontok.

- De mégis voltak.

- Akkor csak álca lehetett - állapította meg nyersen Jace.

- Kérdezd meg apádat, mi történt az anyósával meg az apósával! -mondta Clary. Kinyúlt, hogy megérintse a fiú kezét. - Kérdezd meg, az is álca volt-e...

- Fogd már be! - Jace nem tudta magát tovább türtőztetni, és sápad­tan fordult a lány felé. Clary látta, hogy Luke meglepetten pillant feléjük, Valentine pedig, kihasználva a lehetőséget, támadásba lendül, és egyetlen döféssel ellenfele mellkasába süllyeszti a pengét, közvetlenül a kulcscsontja alatt.

Luke szeme elkerekedett - úgy tűnt, inkább a döbbenettől, mintsem a fájdalomtól. Valentine visszarántotta a kezét, és a penge markolatig vörösen siklott hátra. Az Árnyvadász éles nevetéssel sújtott le újra, és ezúttal kiütöt­te a fegyvert Luke kezéből. A kindjal üres koppanással hullott a padlóra, Valentine pedig egy rúgással az asztal alá küldte, miközben Luke elterült a földön.

Valentine felemelte a fekete kardot Luke teheteden teste fölé, készen, hogy bevigye a kegyelemdöfést. A penge teljes hosszában ezüstcsillagok ra­gyogtak, és a borzalom megfagyott pillanatában Clary arra gondolt, hogy hogyan lehet ilyen gyönyörű valami, amit gyilkolásra teremtettek?

Jace, mintha csak tudná, mit fog csinálni Clary, mielőtt ő maga sejtette volna, a lány elé állt. - Clary...

A megfagyott pillanat elmúlt. Clary átbújt Jace feléje nyúló karja alatt, és Luke felé rohant a szobán keresztül. A férfi a földön feküdt, és a könyö­kére támaszkodott; Clary abban a pillanatban vetette rá magát, amikor Valentine kardja megindult.

Látta Valentine szemét, ahogy a penge száguldott felé; mintha évezredek teltek volna el, bár valójában legfeljebb a másodperc törtrészéig tartott az egész. Látta, hogy a férfi visszafoghatta volna a mozdulatát, ha akarta volna. Látta, hogy tudja, kit talál el, ha döf Látta, hogy így is megteszi.

Felemelte a kezét, és becsukta a szemét...

Valami fémesen csordult. Valentiné felkiáltott, és ahogy Clary felnézett, látta, hogy Valentiné jobb kezével imént még a kardot tartó, most már azonban üres és vérző balját szorongatja. A vörös markolatú kindjal mé­terekkel odébb hevert a padlón a fekete kard mellett. Amikor döbbenten megfordult, Jace-t látta az ajtónál felemelt karral, és rájött, hogy ő dobta el a tőrét olyan erővel, hogy az kiütötte a fekete kardot apja kezéből.

Elfehéredve engedte le a karját. Tekintetét könyörögve szegezte Valentine-ra. - Apám, én...

Valentiné saját vérző kezére meredt, és Clary látta, ahogy egy pillanat­ra düh rándítja görcsbe a vonásait. Amikor végül megszólalt, szelíd volt a hangja. - Nagyszerű dobás volt, Jace.

Jace habozott. - De a kezed. Azt hittem...

- Nem bántottam volna a húgodat - mondta Valentiné, és villámgyor­san mozogva felkapta a fekete kardot, majd a vörös markolatú kindjalt is az övébe tűzte. - Megállítottam volna a döfést. De tiszteletreméltó, ahogy félted a családodat.

Hazudik. De Clarynek most nem volt ideje Valentiné kétarcúságával foglalkozni. Luke-ra nézett, és éles, gyomorforgató fájdalmat érzett. A férfi a hátán feküdt, félig lehunyt szemmel, és szaggatottan lélegzett. A szakadt ingében tátongó lyuk alól vér bugyogott elő. - Kötszerre van szükségem -mondta Clary elfojtott hangon. - Egy rongydarabra, bármire.

- Ne mozdulj, Jonathan! - parancsolta Valentiné kőkemény hangon, mire Jace, aki már nyúlt volna a zsebe felé, azonnal megmerevedett. -Clarissa - folytatta a lány apja most már valamivel lágyabban; mintha azt a követ valaki vajjal kente volna be -, ez az ember a családunk ellensége. A Klávé ellensége. Vadászok vagyunk, és ez azt jelenti, hogy néha ölnünk is kell. Megkell értened.

- Démonvadászok - mondta Clary. - Démonokat ölünk. Nem vagyunk gyilkosok. Nagy különbség.

- Ő démon, Clarissa - magyarázta Valentiné ugyanolyan behízelgő han­gon. - Démon emberarccal. Tudom, milyen könnyen meg tudnak téveszteni az ilyen szörnyetegek. Ne felejtsd el, egyszer magam is megkíméltem az életét.

- Szörnyeteg? - visszhangozta Clary. Luke-ra gondolt, ahogy ötéves ko­rában hintáztatta, magasabbra, mindig magasabbra; Luke-ra, a középisko­lai bizonyítványosztón, amikor úgy kattogtatta a fényképezőgépet, mint bármelyik büszke apa; Luke-ra, amint a boltba érkezett könyveket szortí­rozta, hogy félrerakhassa neki azokat, amik érdekelhetik; Luke-ra, amint a vidéki ház mellett felemelte, hogy leszedhessen egy almát a fáról. Luke-ra, aki helyett most ez az ember akar az apja lenni. - Luké nem szörnyeteg - je­lentette ki. Semmivel sem volt kevésbé kemény a hangja, mint Valentine-é. - Nem is gyilkos. Te vagy az.

- Clary!-Jace szólt közbe.

A lány nem törődött vele. Szemét Valentiné hideg, fekete szemére emelte. - Megölted a feleséged szüleit. Nem csatában, hanem hidegvér­rel - mondta. - És lefogadom, hogy te ölted meg Michael Waylandet meg a fiát is. A csontjaikat a nagyszüleim csontjai mellé dobtad, hogy anyám azt higgye, te és Jace is meghaltatok. Michael Wayland nyakába tetted a láncodat, mielőtt elégetted volna, így mindenki biztos volt benne, hogy a te csontjaidat találták meg. Annyit beszéltél a tiszta vérről a Klávéban, de amikor megölted őket, egyáltalán nem törődtél a vérükkel meg az ártat­lanságukkal, ugye ? Hidegvérrel öregembereket meg gyerekeket ölni. Aki ilyesmit tesz, az a szörnyeteg.

Megint dühroham torzította el Valentiné vonásait. - Elég legyen! - or­dította, majd újra a magasba emelte fekete kardját, és a hangjában most ott volt, ki is ő valójában, ott volt a harag, ami egész életében hajtotta. A soha nem múló, fortyogó harag. - Jonathan! Vidd el az útból a húgodat, vagy az Angyalra mondom, leütöm, hogy megölhessem a szörnyeteget, akit védelmez.

Jace egy kurta pillanatra elbizonytalanodott, de aztán felemelte a fejét. - Máris, apám - mondta, és Clary felé indult. Mielőtt a lány felemelhette volna a kezét, hogy eltaszítsa magától, durván megragadta a karját. Talpra rántotta Claryt, és elvonszolta Luké mellől.

-Jace! - suttogta Clary elborzadva.

- Ne! - mondta a fiú. Ujjai fájdalmasan mélyedtek Clary karjába. Bor­tól és izzadtságtól bűzlött. - Ne szólj hozzám!

-De...

- Azt mondtam, ne szólj hozzám! - Keményen megrázta a lányt. Clary megbotlott. Amikor visszanyerte az egyensúlyát és felnézett, Valentine-t látta, amint kárörvendő grimasszal az arcán Luké összegörnyedt teste fölött áll. Undorodva nyúlt ki a csizmája orrával, hogy taszítson egyet ellenfelén, aki erre fuldokolva hördült fel.

- Hagyd békén! - kiáltotta Clary, és megpróbálta magát kitépni Jace szorításából. Hasztalan próbálkozott; a fiú túl erős volt hozzá.

- Fejezd már be! - súgta a fülébe. - Csak neked lesz rosszabb. Jobban jársz, ha nem nézel oda.

- Mint te? - súgta vissza a lány. - Ha becsukod a szemed, és úgy teszel, mintha valami meg sem történt volna, attól az még igaz marad, Jace. Tud­hatnád magadtól is...

- Clary, hagyd abba! - Egészen elszántnak tűnt a hangja.

Valentiné felnevetett. - Bárcsak eszembe jutott volna - mondta -, hogy hozzak magammal egy valódi ezüstből készült pengét! Akkor úgy végez­hettem volna veled, ahogy az a fajtádnak igazából kijár, Lucián.

Luké morgott valamit, amit Clary nem hallott. Remélte, hogy valami durva. Tett még egy kísérletet, hogy lerázza magáról Jace-t, de megcsúszott, és a fiú gyilkos erővel rántotta vissza. Átkarolja, gondolta Clary, de nem úgy, ahogy egykor remélte, hogy majd megteszi, nem úgy, ahogy valaha is elképzelte magának.

- Legalább hadd álljak fel! - mondta Luke. - Ne a földön fekve kelljen meghalnom!

Valentiné végignézett rajta a pengéje mellett, és megvonta a vállát. -Meghalhatsz háton fekve vagy térden állva - jelentette ki. - De csak egy ember érdemli meg, hogy állva haljon meg, te pedig nem vagy ember.

- NE! - kiáltotta Clary, miközben Luke a fájdalommal küszködve térdelő pozícióba küzdötte magát anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna rá.

- Miért akarod, hogy a lehető legrosszabb legyen neked? - kérdezte Jace feszült suttogással. - Mondtam, hogy ne nézz oda!

Clary lihegett a kimerültségtől és a fájdalomtól. - Miért kell hazudnod magadnak?

- Nem hazudok! - Még durvábban szorította a lányt, bár az már nem is próbált szabadulni. - Csak azt akarom, ami jó az életemben. Hogy legyen apám, legyen családom... Nem veszíthetek el megint mindent.

Luke most már térdelt. Valentiné magasra emelte a vérfoltos kardot. Luke lehunyta a szemét, és magában mormogott valamit: szavakat, imádsá­got, Clary nem tudta, mit. Vergődött Jace karjaiban, és sikerült olyan hely­zetbe verekednie magát, hogy felnézhessen a fiú arcára. Egészen keskeny vonallá húzta össze az ajkát, állkapcsát mereven tartotta, de a szeme...

A gyenge páncél töredezni kezdett. Csak egy utolsó erőfeszítésre volt szükség. Clary küszködve kereste a szavakat.

- Van családod - mondta. - A családot azok az emberek jelentik, akik szeretnek téged. Ahogy a Lightwoodok szeretnek. Alec, Isabelle... - Meg­bicsaklott a hangja. - Az én családom Luke, és te arra kényszerítesz, hogy végignézzem a halálát, úgy, ahogy te is végignézted a saját apád halálát tíz­éves korodban? Ezt akarod, Jace? Ilyen ember akarsz lenni? Mint...

Elhallgatott. Hirtelen megijedt, hogy túl messzire ment.

- Mint az apám - mondta Jace.

A hangja hűvös volt, távoli és lapos, mint egy kés pengéje.

Elvesztettem - gondolta kétségbeesetten Clary.

- Bukj le! - szólt rá a fiú, és keményen meglökte. Clary elvesztette az egyensúlyát, elterült a földön, aztán átfordult egyszer, és féltérdre tápászko­dott. Amikor visszanyerte az egyensúlyát, látta, hogy Valenrine magasan a feje fölé emeli a kardját. A csillár ragyogó fénye ezerfelé robbant a pengéről, és elvakította Claryt. - Luké! - sikította a lány.

A penge lecsapott - és a padlót találta. Luké már nem volt ott. Jace olyan sebességgel mozgott, amit Clary még egy Árnyvadásztól sem gondolt volna lehetségesnek, és félrelökte az útból, amitől Luké oldalra gördült, és elterült a földön. Jace megállt az apjával szemben, és a kard reszkető markolata fölött szembenézett vele. Fehér volt az arca, de a tekintete meg sem rebbent. , - Azt hiszem, el kéne menned - mondta a fiú.

Valentiné hitedenkedve meredt a fiára. - Mit mondtál? Luké kínlódva ült fel. Friss vér festette vörösre az ingét. Figyelte, ahogy Jace kinyújtja a kezét, és óvatosan, szinte unottan simogatni kezdi a padló­ból kiálló kard markolatát. - Szerintem hallottad, apám.

Valentiné hangja korbácsütésre emlékeztetett. - Jonathan Morgenstern... Jace villámsebesen megragadta a markolatot, kirántotta a kardot a padló deszkái közül, és felemelte. Könnyű csuklóval, vízszintesen tartotta a pen­gét; hegye néhány hüvelyknyivel Valentiné álla alatt lebegett. - Nem így hívnak - jelentette ki. - Az én nevem Jace Wayland.

Valentiné egy pillanatra sem vette le a szemét a fiúról. A torkát fenyegető pengéről láthatólag tudomást sem vett. - Wayland? - fakadt ki belőle. - Nincs is benned Wayland-vér! Michael Waylandet még csak nem is ismerted...

- Téged sem - mondta hűvösen Jace. Balra intett a karddal. - Indulás! Valentiné a fejét rázta. - Soha. Egy gyerek nem parancsol nekem.

A kard hegye puha csókot lehelt Valentiné torkára. Clary izgalommal vegyes borzongással figyelte, mit történik. - Nagyon jól képzett gyerek vagyok - közölte Jace. - Magad tanítottál meg a precíz gyilkolás művé­szetére. Tudod, hogy csak két ujjamat kell mozdítanom, hogy elvágjam a torkod? - Szeme sem rebbent. - Nyilván tudod.

- Éppen elég ügyes vagy - mondta Valentiné. Lekezelő volt a hangja, de Clary észrevette, hogy igyekszik tökéletesen mozduladan maradni. - De nem tudnál megölni. Mindig is túl jószívű voltál.

- Talán ő nem tudna. - Luké volt az, aki közben sápadtan és véresen bár, de talpra állt. - Én viszont igen. És nem vagyok benne teljesen biztos, hogy megállíthatna.

Valentiné lázban égő szeme Luke-ra villant, aztán vissza a fiára. Jace nem fordult Luké felé, amikor megszólalt, hanem továbbra is mereven állt, sta­bilan tartva a kardot a kezében. - Hallod, ahogy a szörnyeteg fenyeget, Jonathan? - próbálkozott Valentiné. - Az ő oldalára állsz?

- Van valami abban, amit mond - felelte szelíden Jace. - Nem biztos, hogy megállíthatnám, ha kárt akarna tenni benned. A vérfarkasok gyorsan gyógyulnak.

Valentiné ajka rándult egyet. - Szóval - fröcsögte -, mint az anyád, te is ezt a lényt, ezt a félig démon szörnyeteget választod a saját véred, a saját családod helyett?

A kard mintha most először megremegett volna Jace kezében. - Elhagy­tál, amikor még gyerek voltam - mondta megfontolt lassúsággal. - Hagy­tad, hadd gondoljam, hogy meghaltál, és elküldtél idegenek közé. Soha nem árultad el, hogy van anyám és van húgom. Magamra hagytál - Az utolsó mondatot már majdnem kiáltotta.

- Érted tettem. Hogy biztonságban legyél - tiltakozott Valentiné.

- Ha törődtél volna Jace-szel, ha törődtél volna a véreddel, nem ölted volna meg a nagyszüleit. Ártatlan embereket gyilkoltál - vágott közbe dü­hösen Clary. ,

- Ártatlanokat? - csattant fel Valentiné. - Háborúban senki sem ártat­lan. Jocelyn oldalára álltak velem szemben. Hagyták volna, hogy elvegye tőlem a fiamat.

Luké fújtatva engedte ki a levegőt. - Tudtad, hogy el fog hagyni? - kér­dezte. - Már a Felkelés előtt tudtad, hogy menekülni fog?

- Hát persze, hogy tudtam! - fakadt ki Valentiné. Elvesztette hűvös ön­uralmát, és Clary látta, ahogy a mélyben tomboló harag hatására megfeszül­nek a nyakizmai, és ökölbe szorul a keze. - Azt tettem, amit tennem kellett, hogy megvédjem azt, ami az enyém. A végén még többet is kaptak, mint amit megérdemeltek. A halotti máglya csak a Klávé legnagyobb harcosainak jár.

- Elégetted őket - mondta határozottan Clary.

- Igen!-kiáltotta Valentiné. – Elégettem őket.

Jace-nek mintha elszorult volna a torka. - A nagyszüleimet...

- Nem ismerted őket - közölte Valentiné. - Ne tettess olyan fájdalmat, amit nem is érzel!

A kard hegye most már erősebben reszketett. Luké Jace vállára tette a kezét. - Nyugi - mondta.

Jace nem nézett rá. Lihegve vette a levegőt, mintha csak futott volna. Clary látta, ahogy megcsillan az izzadság élesen kirajzolódó kulcscsontján, haja pedig a halántékához tapad. Keze fején kidagadtak az erek. Megfogja ölni - gondolta. - Megfogja ölni Valentine-t.

Sietve lépett előre. - Jace, szükségünk van a Kehelyre. Különben tudod, mit fog csinálni vele.

Jace megnyalta száraz ajkát. - A Kehely, apám. Hol van ?

- Idrisben - mondta higgadtan Valentiné. - Ahol soha nem fogjátok megtalálni.

Jace keze remegett. - Áruld el...

- Add ide a kardot, Jonathan! - Luké szólt közbe. Nyugodt volt, szinte kedves.

Jace hangja mintha egy kút mélyéről jött volna. - Micsoda? Clary még közelebb lépett. - Add oda Luke-nak a kardot! Hadd legyen nála, Jace!

A fiú megrázta a fejét. - Azt nem lehet.

A lány tovább közelített. Még egy lépés, és már megérintheti Jace-t. - De igen, lehet - mondta halkan. - Kérlek!

Jace nem fordult felé, továbbra is apjával nézett farkasszemet. A pilla­nat egyre hosszabbra és hosszabbra nyúlt, úgy tűnt, sosem akar véget érni. Aztán a fiú kurtán bólintott anélkül, hogy leengedte volna a fegyvert. Azt azért megengedte, hogy Luké mellélépjen, és a kard markolatát tartó kezére tegye a kezét. - Most már elengedheted, Jonathan - mondta Luke... Aztán látva Clary arcát, gyorsan kijavította magát.-Jace.

A fiú mintha meg sem hallotta volna. Elengedte a markolatot, és távo­labb lépett az apjától. Kicsit mintha visszatért volna a szín az arcába, ajkán kiserkent a vér, ahol beleharapott. Clary vágyott rá, hogy megérintse, hogy átkarolja, de tudta, hogy a fiú sosem hagyná.

- Van egy ötletem - mondta Valentiné Luke-nak meglepően nyugodt hangon.

- Hadd találjam ki! - felelte Luke. - Az lesz, hogy „ne ölj meg". Ugye? Valentiné nevetésében nyoma sem volt a jókedvnek. - Aligha alacso­nyodnék odáig, hogy épp neked könyörögjek az életemért.

- Jól van - mondta Luke, és a pengével megbökte a másik állát. - Nem foglak megölni, hacsak nem kényszerítesz, Valentiné. Nem áll szándékom­ban a saját gyerekeid előtt végezni veled. Nem akarok mást, csak a Kelyhet.

Odalentről egyre erősebb dübörgés hallatszott. Clary lépéseket hallott a folyosóról. - Luke...

- Hallom - vágta rá a férfi.

- A Kehely Idrisben van, mondtam már - jelentette ki Valentiné, miköz­ben tekintete Luke háta mögött kalandozott.

Luké izzadt. - Ha Idrisben van, akkor a Portálon keresztül vitted oda. Veled megyek. Visszahozzuk. - Luké szeme ide-oda ugrált. A folyosón egyre nagyobb volt a nyüzsgés. Emberek ordibáltak, valami csörömpölt. - Clary, maradj a bátyáddal! Miután mi átmentünk, használjátok ti is a Portált, és vitessétek magatokat valami biztonságos helyre.

- Nem megyek el innen - közölte Jace.

- De igen, elmész. - Valami nekiütődött az ajtónak. Luké megemelte a hangját. - Valentiné, a Portálhoz! Indulás!

- Különben mi lesz? - Valentiné az ajtóra szegezte a tekintetét.

- Megöllek, ha nem lesz más választásom - mondta Luke. - Akár itt vannak a gyerekeid, akár nem. A Portálhoz! Most!

Valentiné szélesre tárta a karját. - Ha úgy kívánod.

Könnyedén hátralépett éppen, amikor az ajtó bevágódott a szobába, és a zsanérok zörögve röpültek szét. Luke elhajolt, hogy elkerülje az ajtót, köz­ben pedig a karddal a kezében máris megpördült.

Egy farkas állt a küszöbön vicsorogva, felborzolt szőrrel, görbe háttal, felhúzott ajkakkal. A bundáján esett számtalan sebből vér szivárgott.

Jace halkan elkáromkodta magát, és máris a kezében tartotta a szeráf-pengét. Clary elkapta a csuklóját. - Ne... Ö barát.

Jace hitetlenkedve pillantott a lányra, de leengedte a kezét.

- Alaric... - Aztán Luke kiáltott még valamit egy olyan nyelven, amit Clary nem értett. Alaric tovább vicsorgott, majd lekuporodott a padlón, és Clary egy zűrzavaros pillanatra azt hitte, Luke-ra fogja vetni magát. Az­tán észrevette, hogy Valentiné keze az öve felé mozdul, és vörös ékkövek villannak. Csak most döbbent rá, hogy mindannyian megfeledkeztek Jace tőréről, ami még Valentine-nál volt.

Valaki Luke nevét kiáltotta; Clary egy pillanatra azt hitte, a saját hangját hallja, de aztán rádöbbent, hogy teljesen összeszorult a torka, és valójában Jace eresztette ki a hangját.

Luke idegőrlő lassúsággal hajolt félre, ahogy a penge elhagyta Valentiné kezét, és ezüst pillangóként szállt felé, újra meg újra átfordulva a levegőben. Luke felemelte a kardját - és ebben a pillanatban valami hatalmas szürkeség vetette magát a két férfi közé. Clary hallotta Alaric egyre erősödő kiáltá­sát, hallotta, ahogy egyszerre vége szakad; hallotta a hangot, ahogy a penge célba talált. Visszafojtott lélegzettel próbált meg odarohanni, de Jace visszatartotta.

A farkas összeesett Luke lábánál, bundáját vér fröcskölte össze. Mancsai­val erőtlenül hadonászott a mellkasából kiálló tőr nyele után.

Valentiné felnevetett. - Szóval így fizeted meg a feltétel nélküli hűsé­get, amit olyan olcsón vásároltál meg, Lucián - mondta. - Hagyod, hadd haljanak meg érted. - Hátrálni kezdett, de tekintetét továbbra sem vette le Luke-ról.

Luke elfehéredve állta a tekintetét, majd lenézett Alaricre. Fejét rázva letérdelt, majd az elesett vérfarkas fölé hajolt. Jace továbbra is szorosan tar­totta Clary vállát, miközben odasúgta neki: - Maradj itt! Hallasz? Maradj itt! - És elindult Valentiné után, aki rejtélyes módon a hátsó fal felé rohant. Vajon azt tervezte, hogy kiveti magát az ablakon? Clary látta a férfi mását a nagy, aranykeretes tükörben, ahogy egyre közeledett felé. Arcán a meg­könnyebbülés gunyoros vigyora keveredett gyilkos indulattal.

- Maradok egy frászt - mormogta a lány, és máris követte Jace-t. Csak egy pillanatra torpant meg, hogy felkapja a kék markolatú kindjalt az asztal alól, ahová Valentiné rúgta. A fegyver már rezzenéstelenül állt a kezében, és magabiztosságot kölcsönzött neki, ahogy félrelökte útjából a felborult széket, és folyatta útját a tükör felé.

Jace időközben elővette a szeráfpengét, amelynek felfelé vetülő, kemény fénye kirajzolta a karikákat a szeme körül és a gödröket az arcában. Valentiné megfordult, és most háttal állt a tükörnek. Clary Luke tükörképét is látta a hátuk mögött; a férfi letette a kardját, és éppen a vörös kindjalt próbálta óvatosan kihúzni Alaric mellkasából. Clarynek hányingere támadt, és szo­rosabban markolta meg saját fegyverét.-Jace... - kezdte.

A fiú nem fordult meg, hogy ránézzen, bár persze a tükörben láthatta. -Clary, mondtam, hogy várj.

- Olyan, mint az anyja - állapította meg Valentiné. Egyik kezével a háta mögé nyúlt, és végigfuttatta a tükör nehéz, aranyozott peremén. - Nem szereti azt csinálni, amit mondanak neki.

Jace nem remegett már úgy, mint korában, de Clary érezte, mekkora erőfeszítésre van szüksége, hogy uralkodni tudjon magán. - Elmegyek vele Idrisbe, Clary. Visszahozom a Kelyhet.

- Nem, azt nem teheted - tiltakozott a lány, és látta a tükörben, ahogy eltorzul az arca.

- Van jobb ötleted? - kérdezte Jace. –De Luke...

- Lucián - mondta Valentiné - éppen elesett társával foglalkozik. Ami a Kelyhet és Idrist illeti, nincsenek messze. Csak itt. Tüköror­szágban.

Jace összehúzta a szemöldökét. - A tükör a Portál ?

Valentiné keskeny vonallá szorította össze az ajkát, majd leengedte a ke­zét, miközben a kép a tükörben örvényleni kezdett, és átváltozott, mintha a vízfesték folyt volna el a papíron. A szoba sötét faborítása és a gyertyák helyett Clary zöld mezőket látott, fákat, vastag smaragdszín levelekkel és egy széles, virágoktól fehér rétet, amely egészen a távolban álló nagy kő­házig nyúlt. Hallotta a méhek zümmögését és a levelek zörgését a szélben, érezte a százszorszép illatát. ' .

- Mondtam, hogy nincs messze. - Valentiné most már egy arany aj­tókeretben állt, haját ugyanaz a szél borzolta, ami a távoli fák levelei kö­zött fújdogált. - Ilyennek emlékeztél rá, Jonathan? Semmi sem változott, ugye?

Clary szíve összeszorult a mellkasában. Semmi kétsége nem volt felőle, hogy Jace régi otthonát látja, amit Valentiné most kísértésként mutatott meg neki, éppen úgy, ahogy egy gyereket próbált volna elcsábítani cukor­kával vagy egy játékkal. Jace-re nézett, de a fiú mintha nem is látta volna őt. A Portálra meredt, és mögötte a zöld mezőkre meg a házra. Clary látta, ahogy ellágyul az arca, szája pedig vágyakozó mosolyra görbül, mintha csak régi nagy szerelmét pillantotta volna meg.

- Még mindig hazajöhetsz - mondta a fiú apja. A szeráfpenge Jace kezé­ben hátrafelé sugározta a fényét, és úgy tűnt, mintha mozgott volna a portál előtt, elsötétítve a világos mezőt.

Jace ajkáról lefagyott a mosoly. - Ez nem az otthonom - mondta. - Én most már ide tartozom.

Valentiné vonásai görcsbe rándultak a dühtől, ahogy a fiára nézett. Clary tudta, hogy sosem fogja elfelejtetni ezt a tekintetet, ami hirtelen vad vágya­kozást ébresztett benne az édesanyja után. Mert akármennyire is haragu­dott alkalomadtán, Jocelyn sosem tudott volna így nézni rá. Az ő szemében mindig ott volt a szeretet.

Ha lehetett volna még annál is jobban sajnálni Jace-t, mint ahogy ő már­is sajnálta, hát megtette volna.

- Hát jó - mondta Valentiné, és tett egy gyors lépést hátra, a tükrön keresztül, ahol már Idris földjét érintette a lába. Ajka mosolyra húzódott. -Á - sóhajtott fel. - Az otthonom.

Jace egészen a Portál pereméig botorkált, de ott megállt, és kezével az arany keretnek támaszkodott. Mintha valami különös bizonytalanság ke­rítette volna hatalmába, ahogy Idris ott reszketett előtte, mint délibáb a sivatagban. Csak egyetlen lépés...

- Jace, ne! - szólt rá gyorsan Clary. - Ne menj utána!

- De a Kehely - mondta a fiú. Clary nem tudta, mire gondolhat Jace, de a kard iszonyatosan remegett a kezében.

- Hagyd, majd a Klávé megszerzi! Jace, kérlek! - Ha átmész azon a Portálon, talán soha nem jössz vissza. Valentiné megfog ölni. Nem akarod elhinni, de megteszi.

- A húgodnak igaza van. - Valentiné a zöld gyepen állt a vadvirágok kö­zött, a fűszálak hullámoztak a lábai körül, és Clary rádöbbent, hogy bár alig néhány méter választja el őket egymástól, nem is ugyanabban az országban vannak. - Tényleg azt hiszed, hogy győztesen kerülhetsz ki ebből, még ha nálad is van a szeráfpenge, én pedig fegyvertelen vagyok? Nem csak erősebb vagyok nálad, de kétlem, hogy képes lennél egyáltalán megölni. Márpedig megkell ölnöd, Jonathan, ha meg akarod szerezni tőlem a Kelyhet.

Jace erősebben szorította a szeráfpengét. - Képes vagyok rá...

- Nem, nem vagy. - Valentiné kinyújtotta a kezét, átnyúlt a kapun, meg­ragadta Jace csuklóját, és addig húzta maga felé, amíg a penge hegye a mell­kasát nem érintette. Ahol Jace karja áthatolt a Portálon, vibrálni kezdett, mintha víz alá dugta volna. - Akkor tedd meg! - mondta Valentiné. - Döfd belém! Három hüvelyk... Talán négy. - Előrerántotta a pengét, a hegye fel­hasította az inge szövetét. Akár egy virágzó pipacs, vörös kör jelent meg a szíve fölött. Jace riadtan szabadította ki a karját, aztán hátratántorodott.

- Ahogy gondoltam - mondta Valentiné. - Túl lágy a szíved. - Ökle szemkápráztató gyorsasággal indult meg Jace felé. Clary felkiáltott, de az ütés nem ért célt: csak a Portál felületét találta el olyan csörömpölés kísé­retében, mintha ezer üvegtábla tört volna darabokra. Pókhálószerű repedé­sek futottak végig az üvegen, ami nem is volt üveg. Az utolsó, amit Clary hallott, mielőtt a Portál éles szilánkok áradatává változott volna, Valentiné gúnyos nevetése volt.

Az üvegdarabkák ezüst szilánkok furcsán gyönyörű zuhatagával borí­tották be a padlót. Clary hátralépett, de Jace nyugodtan állt, miközben a cserepek záporoztak körülötte, és a tükör üres keretére meredt.

Clary azt várta, hogy káromkodni kezd, ordítani és átkozni az apját, de csak állt némán, és várta, hogy elfogyjanak az üvegszilánkok. Amikor csend lett, letérdelt, kiválasztott egyet a legnagyobb cserepek közül, és óvatosan tni kezdte a kezében.

- Ne! - Clary letérdelt a fiú mellé, és a földre tette a tőrt, amit a kezében tartott. Már nem nyújtott biztonságot a tudat, hogy nála van. - Semmit sem tehettél volna.

- De igen - felelte Jace, le sem véve tekintetét az üvegről. - Meg kellett volna ölnöm. - A lány felé fordította a szilánkot. - Nézd!

Clary odanézett. A szilánkban még látta Idris egy darabját - egy keve­set a kék égből, a zöld levelek árnyékát. Fájdalmasan fújta ki a levegőt. -Jace...

-Jól vagytok?

Clary felnézett. Luké állt mellettük. Már nem volt nála fegyver, szeme körül kék karikák rajzolódtak ki a kimerültségtől. - Semmi baj - mondta a lány. Látta a hátuk mögött a mozdulatlanul heverő testet félig betakarva Valentiné hosszú kabarjával. A szövet alól karmokban végződő hosszú kéz lógott ki. - Alaric...?

- Meghalt - felelte Luke. Hangjából sütött az elfojtott fájdalom. Bár Luké alig ismerte Alaricet, Clary tudta, hogy a bűntudat gyötrő súlya örök­ké nyomasztani fogja. Szóval így fizeted meg a feltétel nélküli hűséget, amit olyan olcsón vásároltál meg, Lucián. Hagyod, hadd haljanak megérted.

- Apám elmenekült - mondta Jace. - A Kehellyel. - Tompa volt a hang­ja. - Mi adtuk a kezébe. Elbuktam.

Luke Jace fejére tette a kezét, és kisöpörte hajából az apró szilánkokat. A karmait még nem húzta vissza, ujjait vörösre festette a vér, de Jace szót­lanul tűrte az érintését, mintha egyáltalán nem bánta volna. - Nem a te hibád - mondta Luke, és lenézett Claryre. Kék szeme határozott volt. A bátyádnak szükség van rád; maradj vele, sütött belőle.

A lány bólintott, Luke pedig otthagyta őket, és az ablakhoz lépett. Ahogy kitárta, friss levegő áramlott a szobába, meglobbantva a gyertyák lángját. Clary hallotta, ahogy a férfi kikiált valamit az odalent lévő farkasoknak.

Letérdelt Jace mellé. - Minden rendben - mondta, bár nyilvánvalóan semmi sem volt rendben, és tudták, hogy talán már soha nem is lesz. A fiú vállára tette a kezét. Inge izzadtságtól nyirkos anyagát durvának és meg­nyugtatónak érezte az ujjai alatt. - Visszaszereztük anyukámat. Itt vagy te is. Minden megvan, ami számít.

- Igaza volt. Ezért nem tudtam rávenni magam, hogy átmenjek a Portá­lon - suttogta Jace. - Nem voltam rá képes. Nem tudom megölni.

- Csak akkor buktál volna el - mondta a lány -, ha megtetted volna.

A fiú nem válaszolt, csak maga elé suttogott valamit. Clary nem tudta kiveimi a szavait, de felé nyúlt, és kivette az üvegszilánkot a kezéből. Jace tenyere két keskeny vágásból vérzett, ahol fogta. A lány letette a cserepet, és összezárta ujjait a sérült kéz körül. - Komolyan, Jace - mondta éppen olyan gyengéden, mint ahogy megérintette a fiút -, több eszed is lehetne, mint törött üveggel játssz. A hangot, amit Jace kiadott, akár visszafojtott nevetésnek is lehetett gon­dolni. Aztán Jace kinyújotta a karját, és közelebb húzta magához Claryt. A lány tudta, hogy Luke az ablakból figyeli őket, de becsukta a szemét, és Jace vállába temette az arcát. A fiú bőréből só meg vér szaga áradt, és amikor a szája egészen közel ért a füléhez, Clary csak akkor hallotta meg, mit mon­dott, mit suttogott mindvégig. A lehető legegyszerűbb litánia volt mind közül: az ő neve, csak az ő neve. .

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Epilógus

 

 

Csábít a felemelkedés

 

 

A kórház folyosója vakítóan fehér volt. A fáklyák, gázlámpák és kísérteties boszorkányfények világánál eltöltött hosszú napok után a fénycsövek ragyogásában minden sápadtnak és természetellenesnek hatott. Amikor Clary bejelentkezett a portán, észrevette, hogy a nővér bőre egé­szen sárgának tűnt ebben a barátságtalan megvilágításban. Talán démon, gondolta.

- Az utolsó ajtó a folyosó végén - mondta a nővér egy kedves mosoly kíséretében. Vágy lassan megőrülök.

- Tudom - felelte Clary. - Tegnap is jártam itt. - Meg tegnapelőtt meg azelőtt. Kora este volt, alig látott valakit a folyosón. Egy öregember cso­szogott végig a szőnyegen papucsban és fürdőköpenyben, hordozható oxi­génpalackot vonszolva magával. Két zöld sebészruhát viselő orvos papír­pohárban kávét vitt; a folyadék felszínéről gőz szállt fel a hűvös levegőbe. A kórházban agresszívan felcsavarták a légkondicionálót, bár odakint végre kezdett ősziesre fordulni az idő.

Clary megtalálta az ajtót a folyosó végén. Nyitva volt. Belesett, mert nem akarta felébreszteni Luke-ot, aki az előző két alkalommal az ágy melletti széken aludt. De Luke most ébren volt, és egy, a Néma Testvérek pergamenszínű köntösét viselő magas férfival beszélgetett. A Testvér meg­fordult, mintha csak megérezte volna Clary jelenlétét, és a lány látta, hogy Jeremiás testvér az.

Karba fonta a kezét a mellkasa előtt. - Mi folyik itt ?

Luke kimerültnek tűnt háromnapos borostájával és a feje tetejére tolt szemüvegével. Clary látta, hogy bő flanelinge alatt még mindig vastagon át van kötözve a teste. - Jeremiás testvér éppen menni készült - mondta.

Jeremiás felhúzta a csuklyáját, és az ajtó felé indult, de Clary elállta az útját. - Tehát? - szólította meg. - Fog segíteni az édesanyámnak?

Jeremiás megállt közvetlenül előtte. Clary érezte a testéből kiáradó hide­get; olyan volt, mint egy jéghegy kipárolgása. Nem menthetsz megmásokat, amíg nem mented meg saját magadat - mondta a hang a fejében.

- Ez a szerencsesütis szöveg már nagyon elcsépelt - mondta Clary. - Mi baja anyukámnak? Tudja? Tudnak neki segíteni a Néma Testvérek, ahogy Alecnek is segítettek?

Senkinek nem segítettünk - mondta Jeremiás. - Nem is a mi dolgunk a szolgálatára lenni azoknak, akik önszántukból hátat fordítottak a Klávénak.

Clary félreállt az útból, Jeremiás pedig elvonult mellette, ki a folyosóra. A lány figyelte, ahogy elvegyül a tömegben anélkül, hogy bárki is törődött volna vele. Amikor hagyta, hogy félig lecsukódjon a szeme, látta az álca reszkető auráját a férfi körül, és elgondolkodott rajta, vajon mit láthatnak mások. Egy egyszerű beteget talán ? Egy orvost, amint köpenyben siet végig a folyosón? Egy gyászoló látogatót ?

- Az igazat mondta - szólalt meg Luke a háta mögött. - Nem ő gyó­gyította meg Alecet. Az Magnus Bane volt. És azt sem tudja, mi baja édes­anyádnak.

- Gondoltam - mondta Clary, és megint a szoba belseje felé fordult. Óvatosan az ágy mellé lépett. Nehéz volt elhinni, hogy a kanyargó csövek formálta fészekben heverő apró fehér figura azonos állandóan nyüzsgő, láng­vörös hajú édesanyjával. Persze Jocelyn haja még mindig vörös volt, ahogy, akár egy rézszálakból szőtt kendő, ott feküdt szétterítve a párnán. Csak­hogy bőre sápadtsága Csipkerózsika viaszfiguráját juttatta Clary eszébe, amit Madame Tussaud-nál látott, és csak azért emelkedett meg süllyedt a mellkasa, mert egy mechanikus szerkezet mozgatta.

Clary megfogta édesanyja vékony kezét, és megszorította, mint az előző napon, meg egy nappal korábban is. Érezte pulzusa kitartó, egyenletes lük­tetését. Fel akar ébredni - gondolta Clary. - Tudom, hogy így van.

- Hát persze, hogy így van - mondta Luke, és Clary rádöbbent, hogy hangosan is kimondta, amit gondolt. - Van miért rendbejönnie; Még több is, mint sejtheti.

Clary gyengéden visszaengedte édesanyja kezét az ágyra. - Jace-re gon­dolsz.

- Ki másra? - bólintott Luke. - Tizenhét éve gyászolja. Ha elmondhat­nám neki, hogy többé nem kell gyászolnia... - Elcsuklott a hangja.

- Állítólag attól, hogy valaki kómában fekszik, még lehet, hogy hallja, amit mondanak neki - keresett kapaszkodót Clary. Persze az orvosok azt is mondták, hogy ez nem igazi kóma. Nem baleset vagy oxigénhiány okozta, és nem is az agya vagy a szíve mondta fel a szolgálatot hirtelen. Olyan volt, mintha egyszerűen elaludt volna, és senki nem ébreszthetné fel.

- Tudom - mondta Luke. - Beszéltem hozzá. Szinte szünet nélkül. -Fáradtan elmosolyodott. - Elmeséltem neki, milyen bátor voltál. Hogy mi­lyen büszke lenne rád. Az ő harcias kislányára.

Valami éles dolog kezdte kaparni Clary torkát. Nyelt egy nagyot, és Luke-ról az ablak felé fordította a tekintetét. Odakint nem látott mást, csak a szemközti épület csupasz téglafalát. Sehol egy barátságos fa vagy patak. -Megvettem, amiket kértél - mondta. - Hoztam mogyoróvajat és tejet és gabonapelyhet és kenyeret a Fortunato testvérektől. - Beletúrt a farmerja zsebébe. - Itt a visszajáró...

- Tartsd meg! - intett Luke.-Jó lesz taxira visszafelé. .

- Simon visszavisz - felelte Clary, és rápillantott a kulcstartóján fityegő órára. - Ami azt illeti, valószínűleg már lent vár.

- Jó, örülök, hogy sok időt töltötök együtt. - Luké láthatólag megköny-nyebbült. - Azért tartsd csak meg a pénzt! Rendelj valami vacsorát belőle!

Clary kinyitotta a száját, hogy vitatkozzon, aztán inkább visszafogta ma­gát. Luké, ahogyan édesanyja is mindig mondta, támasz volt a nehéz idők­ben: sziklaszilárd, megbízható és teljességgel megingathatadan. - Azért majd gyere haza, jó? Neked is szükséged van alvásra.

- Alvásra? Ki akar aludni? - csipkelődött a férfi, de Clary látta a fá­radtságot a szemében, ahogy visszaült az édesanyja ágya mellett álló székre. Felé nyúlt, és puhán félresimított egy hajtincset Jocelyn arcából. Clary égő szemmel fordult el.

Eric furgonja a járda mellett állt, amikor kilépett a kórház főbejáratán. Az ég tökéletes kék volt, akár egy porcelántál, és csak a Hudson fölött vál­tott sötétebb zafírba. Simon áthajolt, hogy kinyissa az ajtót a lány előtt, ő pedig felkapaszkodott mellé az utasülésre. - Kösz.

- Hová? Vissza haza? - kérdezte, miközben fölvette az Első sugárút for­galmának ritmusát.

Clary felsóhajtott. - Már azt sem tudom, hova mehetnék haza.

Simon vetett rá egy oldalpillantást. - Sajnálod magad, Fray? - Gunyoros volt a hangja, de gyengéd.

Ha Clary hátrapillantott, még látta a vérfoltokat az ülésen, ahol Alec feküdt sebesülten Isabelle ölében. - Igen. Nem. Nem tudom. - Megint sóhajtott, és egy kósza vörös hajfürtöt kezdett ráncigálni. - Minden meg­változott. Minden teljesen más. Néha azt szeretném, hogy bárcsak megint olyan lenne, mint régen.

- Én nem - mondta Simon, Clary őszinte meglepetésére. - Szóval hova megyünk? Legalább azt találd ki, hogy a belváros felé-e.

- Az Intézetbe - közölte Clary. - Bocs - tette hozzá, miután a fiú kivi­telezett egy teljességgel szabálytalan fordulót. A furgon két keréken csiko­rogva tiltakozott. - Korábban is mondhattam volna.

- Hú - nyugtázta Simon a sikeres manővert. - Nem jártál még ott, igaz ? Amióta...

- Nem, azóta nem - felelte a lány. — Jace felhívott, és mondta, hogy Alec meg Isabelle jól vannak. A szüleik állítólag rohannak ide Idrisből most, hogy valaki végre elmesélte nekik, mi folyik valójában. Pár nap, és meg­jönnek.

- Nagyon furcsa volt Jace hangját hallani ? - kérdezte Simon kínosan ügyel­ve, hogy semleges maradjon a hangja. - Ügy értem, amióta megtudtad...

Elhallgatott.

- Igen? - kérdezett vissza élesen Clary. - Amióta mit tudtam meg? Hogy transzvesztita gyilkos, aki macskákat molesztál?

- Nem is csoda, hogy a macskája mindenkit gyűlöl.

- Ó, hallgass már, Simon - mordult fel mérgesen a lány. - Tudom, hogy értetted, és nem, nem volt furcsa. Amúgy sem történt közöttünk soha semmi.

- Semmi? - visszhangozta hitetlenkedve Simon.

- Semmi - ismételte határozottan Clary, és gyorsan kinézett az ablakon, hogy Simon ne láthassa az arcába szökő vért. Éttermek sora előtt haladtak el, és a lány meglátta a sűrűsödő szürkületben ragyogóan kivilágított Takit.

Amikor befordultak a sarkon, a nap éppen eltűnt az Intézet ablakai mö­gött, azzal a gyöngyházfénnyel árasztva el az utcát, amit csakis ők láthattak. Simon lefékezett az ajtó előtt, leállította a motort, és a kulcsait kezdte csör­getni. - Akarod, hogy fölmenjek veled?

Clary habozott. - Nem. Ezt egyedül kell megtennem.

Látta, ahogy a csalódás végigfut a fiú arcán, hogy aztán gyorsan tova is tűnjön. Simon, gondolta, sokkal felnőttebb lett ebben a két hétben, éppen úgy, mint ő maga. És ez jól is volt így, hiszen nem szívesen mondott volna le róla. Része volt már, éppen úgy, mint a rajzolás, Brooklyn poros levegő­je, anyja nevetése, meg saját Árnyvadász vére. - Jól van - mondta Simon. - Elvigyelek még utána valahova?

Clary megrázta a fejét. - Luké adott pénzt taxira. Viszont holnap átjö­hetnél - tette hozzá. - Megnézhetnénk valami filmet, pattogtathatnánk kukoricát. El tudnék viselni egy kis ücsörgést a kanapén. Simon bólintott. - Jól hangzik. - Előrehajolt, és nyomott egy halvány puszit Clary arcára. Olyan finom volt az érintése, mint egy aláhulló falevél, a lány mégis csontja velejéig összerázkódott. Felnézett a fiúra.

- Gondolod, hogy véletlen ? - kérdezte. -Micsoda?

- Hogy ugyanakkor estünk be a Pandemoniumba, amikor Jace meg a többiek is éppen ott kergettek egy démont ? Éppen az azelőtti estén, hogy Valentiné elvitte anyukámat ?

Simon megrázta a fejét. - Nem hiszek a véletlenekben - mondta.

- Én sem.

- De el kell ismerjem - tette hozzá Simon -, véletlen vagy sem, igencsak meghökkentő fejlemény volt.

- Meghökkentő Fejlemények - mondta Clary. - Tessék, itt van egy re­mek név a bandátoknak.

-Jobb, mint a legtöbb, amit mi kitaláltunk - ismerte el Simon.

- Azt lefogadom. - Clary kiugrott a furgonból, és becsapta maga mö­gött az ajtót. Miközben az Intézet bejárata felé futott a túl magasra nőtt fűfoltok között, hallotta, ahogy a fiú megnyomja a dudát, és anélkül intege­tett vissza, hogy hátrafordult volna.

A katedrálisban hűvös volt és sötét, mindent áthatott az eső meg a nyir­kos papír illata. Léptei hangosan visszhangoztak a kőpadlón, és arra gon­dolt, amit Jace mondott neki a brookíyni templomban: Talán van Isten, Clary, talán nincs, de nem hiszem, hogy ez fontos. Mindenképpen egyedül vagyunk.

A liftben vetett egy pillantást saját magára a tükörben, miközben az ajtó hangos csattanással záródott be mögötte. A legtöbb seb és horzsolás már begyógyult, és nyomuk sem maradt. Kíváncsi lett volna, hogy Jace látta-e vala­ha ilyen jó kislánynak öltözve - a kórházi látogatáshoz fekete fodros szoknyát vett fel meg egy igazi tengerészblúzt. Nagyjából nyolcévesnek érezte magát.

Nem mintha számítana Jace véleménye a külsejéről, emlékeztette magát. Jó lett volna tudni, lesz-e valaha olyan kapcsolat közöttük, mint Simon meg a húga között: az unalom és a szeretetteljes ellenségeskedés elegye. Nem tudta elképzelni.

Már azelőtt meghallotta a hangos nyávogást, hogy a liftajtó egyáltalán kinyílt volna. - Szia, Church - mondta, és letérdelt a szürke gombóc mellé apadióra. - Hol vannak a többiek?

Church, aki nyilvánvalóan arra utazott, hogy a hasát vakartassa, baljóslatúan mormogott. Clary egy sóhajtással megadta magát. - Tébolyult macska - mondta, és hevesen vakarni kezdte. - Hol...

- Clary! - Isabelle volt az, aki hosszú, vörös szoknyájában libbent be az előcsarnokba. Haját ékkövekkel díszített csatok tartották a feje búbján. -Annyira jó, hogy itt vagy!

Olyan hevesen kapta a karjaiba Claryt, hogy a lány majdnem hanyatt esett.

- Isabelle - fulladozott Clary. - Én is örülök, hogy látlák - tette hozzá, és hagyta, hogy az Árnyvadász lány álló helyzetbe segítse.

- Annyira aggódtam miattad - mondta Isabelle lelkesen. - Miután át­mentetek a könyvtárba Hodge-dzsal, én Aleckel maradtam, aztán rettene­tes robbanást hallottam, és mire odaértem, persze nem voltatok ott, csak óriási felfordulást találtam meg egy csomó vért és ragadós fekete trutymót.

- Összerázkódott. - Mi volt az az izé?

- Egy átok - felelte csendesen Clary. - Hodge átka.

- Hát persze - bólintott Isabelle. - Jace elmondta, mi a helyzet Hodge-dzsal.

- Tényleg? - Ez meglepte Claryt.

- Hogy levették róla az átkot, és elment. Igen, elmondta. Mondjuk azt vártam volna, hogy legalább elköszön tőlünk. És egy kicsit csalódtam is benne - tette hozzá Isabelle. - De gondolom, félt a Klávétól. Fogadni mer­nék, hogy a végén előkerül.

Tehát Jace arról nem beszélt, hogy Hodge elárulta őket, gondolta Clary. Nem tudta eldönteni, mit is gondoljon erről. Persze, ha Jace meg akarta kímélni Isabelle-t a csalódástól, neki sem szabad beleszólnia.

- Akárhogy is - folytatta Isabelle -, rettenetes volt, és nem tudom, mit csinálhattunk volna, ha Magnus nem jelenik meg, és nem mágusolja meg, hogy jobban legyen. Van ilyen szó, hogy megmágusolni? - Összeráncolta a homlokát. - Jace elmondta, mi történt később a szigeten. Igazság szerint már korábban is tudtunk róla, mert Magnus egész éjszaka le sem szállt a telefonról. Az Alvilágban mindenki erről beszél. Az a helyzet, hogy híres vagy.

-Én?

- Persze. Valentiné lánya.

Clary összerázkódott. - Szóval akkor nyilván Jace is híres.

- Mind a ketten híresek vagytok - mondta Isabelle ugyanazzal a túlzás­ba vitt lelkesedéssel. - A híres testvérpár.

Clary kíváncsian nézett Isabelle-re. - Azt kell mondjam, nem számítot­tan rá, hogy ennyire örülni fogsz nekem.

A másik lány sértődötten vágta csípőre a kezét. - Miért nem ?

- Nem gondoltam, hogy ennyire szeretsz.

Isabelle lelkesedése alábbhagyott, és lenézett ezüstösen csillogó cipőjére. - Én sem gondoltam - vallotta be. - De amikor utánatok mentem, hogy megkeresselek benneteket Jace-szel, és eltűntél... Nem csak Jace miatt ag­gódtam. Miattad is. Van benned valami olyan... megnyugtató. És Jace any-nyival jobb, amikor te is itt vagy.

Clary szeme elkerekedett. - Tényleg?

- Tényleg. Nem olyan kötekedős valahogy. Igazából nem kedvesebb, csak valahogy látni rajta, hogy tud az lenni. - Elhallgatott egy pillanatra.

- Eleinte tényleg nem bírtalak, de most már belátom, hogy hülye voltam. Csak mert soha nem volt a barátaim között lány, nem jelenti azt, hogy soha nem is lehet.

- Igazából az rám is rám férne - mondta Clary. - És Isabelle... -Igen?

- Nem kell úgy tenned, mintha kedves lennél. Jobban szeretem, ha csak önmagad vagy.

- Úgy érted, libás? - kérdezte Isabelle, és elnevette magát.

Clary éppen tiltakozott volna, amikor Alec szökkent be az előcsarnokba egy pár mankó segítségével. Egyik lábát vastag fásli borította farmerja fel­gyűrt szára alatt, és a halántékát is bekötözték. Ettől eltekintve meglepően egészségesnek tűnt ahhoz képest, hogy alig négy nappal korábban majd­nem meghalt. Üdvözlésképpen egyik mankójával intett.

- Szia - köszönt Clary meglepetten, hogy máris talpon látja a fiút. -Hogy vagy?

- Nagyszerűen - felelte Alec. - Pár nap múlva már ezekre sem lesz szük­ségem.

A lány torkát bűntudat szorította el. Ha ő nem lett volna, Alec egy per­cig sem szorul rá a mankókra. - Annyira örülök, hogy kezdesz rendbe jönni - mondta, és igyekezett annyi őszinteséget zsúfolni a hangjába, amennyi csak telt tőle.

Alec pislantott egyet. - Kösz.

- Szóval Magnus hozott helyre? - kérdezte Clary. - Luké azt mondta...

- Igen, Magnus! - szólt közbe Isabelle. - Annyira zseniális volt. Megje­lent, mindenkit kiparancsolt a szobából, és becsukta az ajtót. Kék megpiros szikrák robbantak ki alóla a folyosóra.

- Semmire sem emlékszem az egészből - mondta Alec.

- Aztán egész éjszaka Alec ágya mellett ült, meg még délelőtt is, és várta, hogy rendben lesz-e, amikor felébred - tette hozzá Isabelle.

- Erre sem emlékszem - jegyezte meg sietve a fiú. Isabelle vörös ajka mosolyra húzódott. - Kíváncsi vagyok, honnan tudta Magnus, hogy el kell jönnie. Megkérdeztem, de nem volt hajlandó elárulni.

Clarynek eszébe jutott az összehajtogatott papírlap, amit Hodge a tűz­be dobott, miután Valentiné elment. Furcsa ember volt, gondolta; vette a fáradságot, hogy megmentse Alecet, miközben pedig elárult mindent és mindenkit, aki valaha fontos volt neki. - Nem tudom - mondta.

Isabelle megvonta a vállát. - Nyilván hallotta valahol. Úgy tűnik, valami egészen komoly pletykahálózatot üzemeltet. Olyan, mint egy lány.

- Ő Brooklyn Fő Boszorkánymestere, Isabelle - emlékeztette a húgát Alec, bár láthatólag maga is viccesnek találta a megjegyzést. Claryhez for­dult. - Jace fent van az üvegházban, ha találkozni akarsz vele - mondta. -Elkísérlek.

- Komolyan?

- Persze. - Alec csak egészen kicsit volt zavarban. - Miért ne ?

Clary Isabelle-re pillantott, aki megvonta a vállát. Akármi is járt Alec fejében, nem osztotta meg a húgával. - Menjetek csak! - mondta Isabelle. -Úgyis van mit csinálnom. - Könnyed mozdulattal intett feléjük. - Hess!

Együtt indultak el a folyosón. A mankó ellenére Alec sebesen haladt elő­re, és Clarynek majdhogynem fotnia kellett, ha tartani akarta vele a lépést. - Rövidek a lábaim - emlékeztette a fiút.

- Bocs. - Alec bűnbánóan lassított. - Figyelj - kezdte -, amiket mond­tál nekem, amikor kiabáltam veled Jace miatt...

- Emlékszem - szólt halkan a lány.

- Amikor azt mondtad nekem, hogy... te tudod, hogy én csak... Hogy csak azért volt, mert... - A jelek szerint nehezére esett összerakni egy ép mondatot. Újra próbálkozott. - Amikor azt mondtad, hogy én...

-Alec,ne! .

- Oké. Nem érdekes. - Összeszorította a száját. - Nem akarsz beszélni róla.

- Nem erről van szó. Csak borzasztóan érzem magam amiatt, amit mondtam. Rettenetes volt. Egyáltalán nem volt igaz... ;,

- De igaz volt - mondta Alec. - Minden szó.

- Ettől még nem kellett volna - jegyezte meg a lány. - Nem kell mindent kimondani, ami igaz. Nem volt szép tőlem. És amikor azt mondtam, hogy Jace szerint soha nem öltél még démont, akkor nem tettem hozzá, hogy azt is elárulta, hogy azért nem, mert mindig őt és Isabelle-t védted. Tulaj­donképpen jókat mondott rólad. Jace seggfej tud lenni, de... - szeret téged, folytatta volna, de inkább elhallgatott. - Soha egy rossz szót nem hallottam rólad tőle. Esküszöm.

- Nem kell megesküdnöd - mondta Alec. - Már tudom. - Nyugodtnak tűnt, és olyan magabiztos volt a hangja, amilyennek Clary soha nem hallot­ta azelőtt. Meglepetten nézett a fiúra. - Azt is tudom, hogy nem én öltem meg Abbadont. De köszönöm, hogy azt mondtad, hogy én voltam.

Clary reszketve nevetett fel. - Hálás vagy, amiért hazudtam neked?

- Jófejségből tetted - magyarázta a fiú. - Sokat jelent, hogy még azután is rendes voltál, ahogyan bántam veled.

- Szerintem Jace berágott volna rám, amiért hazudtam, ha nem lett vol­na annyira ideges - mondta Clary. - Bár még mindig nem annyira, mintha megtudná, mit mondtam neked korábban.

- Van egy ötletem - vágta rá Alec, és szája sarka felfelé kunkorodott. -Ne mondjuk el neki! Úgy értem, lehet, hogy Jace simán levágja egy Du sien démon fejét ötven lépés távolságról egy dugóhúzóval meg egy gumiszalag­gal, de néha az a benyomásom, hogy az emberekről nem sokat tud.

- Így lehet - vigyorgott Clary.

Megérkeztek a tetőre vezető csigalépcső aljához. - Nem tudok fölmenni - kopogtatta meg Alec mankójával az alsó lépcsőfokot.

- Semmi gond, odatalálok egyedül is.

Alec elfordult, mint aki indulni készül, de aztán hátrapillantott a válla fölött. - Kitalálhattam volna, hogy Jace húga vagy - mondta. - Mind a kettőtökben megvan a művészi hajlam.

Clary nem felelt azonnal, lábát az alsó lépcsőfokra tette. - Jace tud rajzolni?

- Nem. - Ahogy Alec elmosolyodott, szeme kék lámpaként villant fel, és Clary máris látta, mit talált benne olyan elragadónak Magnus. - Csak vicceltem. Egy egyenes vonalat sem tud meghúzni. - Kuncogva ügetett el a mankóján. Clary figyelte, ahogy távolodik. Meg tudott volna szokni egy olyan Alecet, aki poénkodik és Jace-t ugratja, még ha a humora megfejthe­tetlennek tűnt is.

Az üvegház éppen olyan volt, mint amilyennek emlékezett rá, bár az ég most zafirkéknek látszott a tetőablakon keresztül. A virágok tiszta, édeskés illata kitisztította a fejét. Mélyeket lélegezve küzdötte át magát az összefo­nódó levelek és ágak között.

Jace-t a márványpadon találta az üvegház közepén. A fiú lehajtotta a fejét, és mintha valamit szórakozottan forgatott volna a kezében. Amint Clary éppen átbújt egy ág alatt, felnézett, és gyorsan összezárta az ujjait a tárgy körül. - Clary. - Jace meglepettnek tűnt. - Mit keresel itt ?

- Hozzád jöttem - felelte a lány. - Kíváncsi voltam rá, hogy vagy.

- Jól. - Farmer volt rajta és egy fehér póló. Az egyre halványabb hegek olyanok voltak, mint fekete foltok egy friss alma fehér húsán. Hát persze, gondolta Clary, a valódi sérülések belül vannak, rejtve a sajátján kívül min­den más szem elől.

- Mi az ? - kérdezte a fiú ökölbe zárt kezére mutatva.

Jace kinyitotta az ujjait. A széleinél kéken és zölden csillogó, ezüstszínű üvegszilánk hevert a tenyerén. - Egy darab a Portál tükréből. Clary leült apádra a fiú mellé. - Látsz benne valamit?

Jace megforgatta a szilánkot, hagyta, hadd fusson rajta végig a fény. -Egy keveset az égből. Fákat, egy ösvényt... Próbálom úgy fordítani, hogy megláthassam a házat. Apámat.

- Valentine-t - javította ki a lány. - Miért akarnád látni ?

- Gondoltam, talán láthatnám, mit csinál a Végzet Kelyhével - mondta Jace kelletlenül. - Hogy hol van.

- Jace, ez már nem a mi dolgunk. Nem nekünk kell foglalkozni vele. Most, hogy a Klávéban végre tudják, mi történt, Lightwoodék azonnal visszajönnek. Hadd törődjenek ők a Kehellyel.

Most már a fiú is ránézett. Clary kíváncsi lett volna rá, hogyan történhe­tett, hogy testvérek, mégsem hasonlítanak egymásra szemernyit sem. Nem kaphatta volna meg ő is legalább a mesés, sötét szempillákat vagy azt az arccsontot ? Igazságtalanság.

- Amikor átnéztem a Portálon, és láttam Idrist, pontosan tudtam, mivel próbálkozik Valentiné, hogy azt akarja tudni, meg fogok-e törni. És nem szá­mított... Még mindig annyira vágytam haza, hogy én is meglepődtem rajta.

Clary megrázta a fejét. - Nem értem, mi olyan nagyszerű Idrisben. Csak egy hely. Ahogy te meg Hodge beszéltetek róla... - Elhallgatott.

Jace megint összezárta a kezét a szilánk körül. - Boldog voltam ott. Soha sehol máshol nem éreztem olyan boldognak magam.

Clary letépett egy gallyat az egyik közeli bokorról, és a leveleket kezdte letépkedni róla. - Sajnálod Hodge-ot. Ezért nem mondtad el Alecnek és Isabelle-nek, hogy mit tett valójában. -

Jace megvonta a vállát.

- Te is tudod, hogy előbb-utóbb úgyis rájönnek - mondta a lány.

- Tudom. De nem én leszek az, aki elárulja nekik.

- Jace... - A tavacska felszíne zöld volt a lehullott levelektől. - Hogy tudtál ott boldog lenni? Tudom, mit gondoltál, de Valentiné rettenetes apa lehetett. Megölte az állataidat, hazudott neked, és tudom, hogy meg is ütött. Ne is próbáld elhitetni velem, hogy nem.

Halvány mosoly szaladt át a fiú arcán. - Csak minden második csütör­tökön.

- De akkor...?

- Csak akkor tudtam biztosan, ki vagyok. Hogy hová tartozom. Os­tobán hangzik, de... - Vállat vont. - Azért ölök démonokat, mert ahhoz értek, és azt tanították meg nekem, de ez igazából nem én vagyok. És rész­ben azért is értek hozzá, mert miután azt hittem, hogy apám meghalt... Felszabadultam. Semminek nem volt következménye. Nem maradt kit el­vesztenem. Nem létezett semmi az életemben, aminek tétje lehetett volna. Olyan volt az arca, mintha valami kemény anyagból faragták volna ki.

- Már nem érzem így.

A gallyon már egyeden levél sem maradt; Clary félredobta. - Miért nem?

- Miattad - felelte Jace. - Ha te nem lennél, átmentem volna a Portálon apámmal. Ha te nem lennél, most rögtön utánamennék.

Clary a levelekkel borított tavacskára meredt. Égett a torka. - Azt hit­tem, nyugtalanít, hogy előkerültem.

- Olyan régen volt már - mondta a fiú egyszerűen -, hogy azt hiszem, az az érzés nyugtalanított, hogy tartozom valahova. És melletted éppen ezt érzem.

- Szeretnélek elvinni magammal valahová - szólalt meg hirtelen Clary.

Jace egy oldalpillantást vetett rá. Volt valami abban, ahogyan aranyszí­nű haja a szemébe hullott, amitől Clary végtelen szomorúságot érzett. -Hová?

- Reméltem, hogy eljössz velem a kórházba.

- Tudtam. - A fiú addig húzta össze a szemét, amíg olyan nem lett, mint egypénzérme pereme. - Clary, az a nő...

- A te édesanyád is, Jace.

- Igen - felelte a fiú. - De idegen a számomra. Nekem egyetlen szülőm volt, ő pedig már nincs sehol. Rosszabb, mintha meghalt volna.

- Tudom. És azt is tudom, hogy nincs értelme arról papolnom neked, milyen nagyszerű anyukám van, milyen fantasztikus, hihetetlen, csodála­tos ember, és milyen szerencsés leszel, ha megismerheted. Nem miattad kérem, hanem magam miatt. Szerintem, ha hallaná a hangodat...

- Akkor mi lenne?

- Lehet, hogy felébredne. - Határozottan nézett a fiúra.

Jace állta a tekintetét, aztán egy mosollyal törte meg a feszültséget; ko­misz volt és erőtlen, de valódi mosoly. - Jól van, elmegyek veled. - Felállt. -Nem kell jó dolgokat mondanod az édesanyádról - tette hozzá. - Mindent tudok máris.

- Tényleg?

Jace könnyedén megvonta a vállát. - Hát ő nevelt fel téged ugyebár. -Vetett egy pillantást felfelé az üvegtetőre. - Majdnem lement a nap.

Clary felemelkedett a padról. - El kéne indulni a kórházba. Fizetem a taxit - tette hozzá. - Luké adott egy kis pénzt.

- Arra nem lesz szükség. - Jace szélesebbre húzta a mosolyát. - Gyere. Mutatok valamit.

- De honnan szerezted? - kíváncsiskodott Clary, miközben a katedrá­lis tetejének szélén ücsörgő motort mustrálgatta. Csillogó méregzöld volt, ezüst peremű kerekekkel és festett lángnyelvekkel az ülés oldalán.

- Magnus panaszkodott, hogy valaki otthagyta a háza előtt a legutóbbi buli után - mondta Jace. - Rábeszéltem, hogy adja nekem.

- És felröpültél vele ide? - A lány még mindig elkerekedett szemekkel bámulta a járművet.

- Aha. Egyre jobban megy. - Jace átvetette a lábát a nyergen, és intett Clarynek, hogy pattanjon fel mögé. - Gyere, megmutatom.

- Most legalább biztosan tudod, hogy működik - mondta a lány, miköz­ben elfoglalta a helyét. - Remélem, sejted, hogy ha lezuhanunk valami bolt parkolójában, kinyírlak.

- Ne hülyéskedj - torkollta le Jace. - Az Upper East Side-on nincsenek is boltok. Miért ülnének autóba, amikor házhoz szállíttathatják a kaját? -Elindította a motort, mire a dübörgés elnyomta a nevetését. Clary visítva ragadta meg a fiú övét, ahogy a motor lezúgott az Intézet lejtős tetejéről, és máris a semmi közepén találták magukat.

A szél a hajába kapott, ahogy magasabbra emelkedtek, fel a közeli fel­hőkarcolók és lakóházak teteje fölé. Aztán egyszerre, mint óvadanul nyit­va felejtett ékszeres doboz, ott nyújtózott előtte a város lenyűgözőbben és elevenebben, mint valaha képzelte. Látta a Central Park smaragd négy­szögét, ahol á tündérek udvartartása esténként összegyűlt a nyár derekán. Látta a belvárosi klubok és bárok fényeit, ahol a vámpírok végigtáncolták az éjszakát. Látta a Kínai negyed sikátorait, ahol a vérfarkasok húzták meg magukat éjszakára. Látta a boszorkánymestereket, ahogy saját dicsőségük denevérszárnyú, macskaszemű pompájában sütkéreztek. Látta a tarka-bar­ka farkak villanását a folyóvíz ezüstös felszíne alatt, látta, ahogy a hosszú, gyöngyökkel befont hajtincsek visszaverik az éjszaka fényeit, és hallotta a hableányok víg, gurgulázó nevetését.

Jace hátranézett a válla fölött, miközben a szél csíkokat rajzolt a hajába. - Mire gondolsz? - kérdezte.

- Csak arra, hogy menyire más odalent minden most, hogy... Tudod, hogy látok.

- Odalent minden pontosan ugyanolyan - mondta Jace, és az East River felé irányította a motort. Ismét a Brooklyn híd felé tartottak. - Te vagy más.

Clary görcsösebben szorította a fiú övét, ahogy egyre mélyebbre és mé­lyebbre ereszkedtek a víztükör fölött. - Jace!

- Nyugalom. - Úgy tűnt, a fiú őrjítőén jól szórakozik. - Tudom, mit csinálok. Nem fogom vízbe fojtani magunkat.

Clary hunyorgott a süvítő szélben. - Ki akarod próbálni, hogy igaz-e, amit Alec mondott, és némelyik ilyen masina tényleg megy-e a víz alatt is ?

- Nem. - Jace óvatosan vízszintesbe hozta a motort. - Szerintem az csak szóbeszéd.

- De Jace - mondta Clary. - Minden szóbeszéd igaz.

Nem hallotta a fiú nevetését, de érezte, ahogyan rázkódni kezd a mellka­sa, és a vibrálás végigfut az ujjai hegyéig. Továbbra is szorosan kapaszkodott, ahogy Jace az égnek fordította a motor orrát, aztán meredeken megindult felfelé a híd mellett, mint egy kalitkájából szabadult madár. Clary gyomra süllyedni kezdett, a magasba törő pillérek pedig lassan eltűntek a lába alatt, de ezúttal nem csukta be a szemét. Mindent látni akart.

Szavazás

Kedvenc könyved?

1. Csontváros (280)

19%

1. Hamuváros (179)

12%

1. Üvegváros (196)

13%

1. Bukott angyalok városa (185)

12%

1. Elveszett lelkek városa (295)

20%

2. Az angyal (175)

12%

2. A herceg (193)

13%

Összes szavazat: 1503

Blog

Szavazz a csontvárosra az MTV oldalán!

2013.01.26 10:08
SZAVAZZ A CSONTVÁROSRA!

FreeTime

2013.01.25 17:55
Hát nincs sok szabadidőm a tanulás mellett......
<< 1 | 2 | 3 | 4 >>