Nem aludtam.
Egy rettentő tett megtétele
S az első mozdulat között
Minden olyan, mint egy fantazma vagy egy förtelmes álom:
A Géniusz s a végzet ereklyéi
Tanácsot ülnek; s az ember maga,
Mint egy kis királyság, elszenvedi
Egy lázadás egész történetét.

 

 

 

 

 

 

Prológus

Füst és gyémántok

 

A LÉLEGZETELÁLLÍTÓ ÜVEG ÉS ACÉL ÉPÜLET csillogó tűként emelkedett a magasba a Front Streeten, mintha csak az égre akart volna gombot varrni. A Metropole-nak, Manhattan legdrágább új belvárosi lakóházának ötvenhét emelete volt. A legfelsőn, az ötvenhetediken kapott helyet a legfényűzőbb lakás: egy látványos, fekete-fehérrel berendezett lakosztály. A csupasz márványpadló, amely túlontúl új volt hozzá, hogy megtelepedjen rajta a por, visszatükrözte a csillagoknak a padlótól a mennyezetig érő óriási ablakokon beáramló fényét. Az ablakok üvegét olyan tökéletesre csiszolták, hogy a szemlélő úgy érezhette, semmi sincs közte és a város között, ettől pedig még azokat is elfogta a szédülés, akiknek amúgy nem volt tériszonyuk.

Messze odalent Mahnattan és Brooklyn kétoldalt kanyargó fénycsíkjait kettéválasztotta az East River ezüstszalagja, a fölötte átívelő ragyogó hidakkal és a légypiszoknyi hajókkal. Tiszta éjszakákon még a megvilágított Szabadság-szobrot is látni lehetett dél felé – csakhogy ma este leereszkedett a köd, és a Liberty Island elrejtőzött a pára fehér fala mögött.

Akármilyen csodálatos is volt azonban a kilátás, az ablaknál álló férfit nyilvánvalóan nem izgatta különösebben. Keskeny, aszkétikus arcán komor kifejezéssel fordult meg, és indult el a szoba közepe felé. Csizmája sarka hangosan kopogott a márványpadlón. – Nem végeztél még? – kérdezte, és beletúrt hófehér hajába. – Vagy egy órája itt vagyunk.

A padlón térdelő fiú feszülten és sértődötten pillantott fel rá. – A márvány az oka. Masszívabb, mint gondoltam. Nehéz megrajzolni rajta a pentagramot.

– Akkor hagyd a pentagramot! – Közelről azonnal nyilvánvaló lett, hogy fehér haja ellenére a férfi nem volt öreg. Kemény, mogorva arcán nem látszottak ráncok, tekintete tiszta volt és egyenes.

A fiú nyelt egyet, és a keskeny lapockáiból kiálló hártyás szárnyak (farmerdzsekije hátába lyukakat vágtak, hogy helyet csináljanak nekik) idegesen verdesni kezdtek. – A pentagram minden démonidéző szertartásnak szerves része. Ön is tudja, uram. Anélkül…

– Nem vagyunk védve. Tisztában vagyok vele, ifjú Elias. Azért csak folytasd! Ismertem olyan boszorkánymestereket, akik megidéztek egy démont, lyukat beszéltek a hasába, aztán vissza is küldték a pokolba, gyorsabban, mint ahogy te megrajzolsz egy ötágú csillagot.

A fiú nem felelt, csak megint nekiesett a márványnak, ezúttal még türelmetlenebbül. Izzadság csöpögött az orra hegyéről, haját félresöpörte a homlokából. Ujjai között hálószerű hártyák feszültek. – Kész – mondta végül, és sóhajtva nehezedett a sarkára. – Készen van.

– Jó. – A férfi elégedettnek tűnt. – Lássunk neki!

– A pénzem…

– Mondtam már, hogy akkor kapod meg a pénzed, ha sikerült beszélnem Agramonnal. Előbb nem.

Elias felállt, és lerázta magáról a dzsekijét. A szövet a belevágott lyukak ellenére is kellemetlenül összepréselte a szárnyait; amikor végre megint szabadok voltak, kiterjesztette őket, megmozgatva a szoba áporodott levegőjét. A szárnyak egy olajfoltra emlékeztettek: feketék voltak szemkápráztató színekkel átszőve. A férfi elfordította a tekintetét, mint aki nem szívesen látja őket, Eliasnak azonban ez fel sem tűnt. Az óramutató járásával ellenkező irányban körözni kezdett a földre rajzolt pentagram körül, miközben a tűz ropogására emlékeztető démonnyelven kántált valamit. Sziszegve, mint amikor egy gumiabroncsból kiszívják a levegőt, a pentagram körvonalait hirtelen elborították a lángok. A tucatnyi hatalmas ablaktábla üvegében tucatnyi lángoló ötágú csillag tükröződött. Valami megmozdult a pentagram belsejében: valami formátlan és fekete. Elias egyre gyorsabban kántált tovább, felemelte hártyás kezét, ujjaival finom formákat rajzolt a levegőbe. Ahol elhaladtak, kék tűz ragyogott tovább. A férfi nem igazán beszélte a chthoniait, a boszorkánymesterek nyelvét, néhány szót azonban így is ki tudott hámozni Elias ismétlődő kántálásából: Agramon, szólítalak. A világok közti űrből szólítalak.

A férfi egyik kezét a zsebébe csúsztatta. Ujjai kemény, hideg, fémes tárgyat érintettek. Elmosolyodott.

Elias megtorpant. Éppen a pentagram előtt állt, hangja kitartóan emelkedett és süllyedt, körülötte kék tűz ropogott. Egyszerre fekete füstfelhő tört elő a pentagram közepéből, kanyarogva emelkedett felfelé, közben pedig kiterjedt, és kezdett szilárd testet ölteni. Két szem bukkant elő az árnyékban, mint a pókhálóban fennakadt ékkövek.

– Ki hívott ide világokon át? – Agramon hangja az összetörő üveg csörömpölésére emlékeztetett. – Ki hívott ide?

Elias abbahagyta a kántálást. Mozdulatlanul állt a pentagram előtt – csak a szárnyai verdesték lassan a levegőt. A szobában égés és rothadás szaga terjengett.

– Agramon – mondta a fiú. – Elias vagyok, a boszorkánymester. Én szólítottalak. Egy pillanatra csend támadt. Aztán a démon elnevette magát, már ha a füstre rá lehet fogni, hogy nevet. A hang, amit kiadott magából, mart, akár a sav. – Ostoba boszorkánymester – sziszegte Agramon. – Ostoba fiú.

– Te vagy ostoba, ha azt hiszed, hogy csak úgy megfenyegethetsz – felelte Elias, de a hangja éppen úgy remegett, akár a szárnyai. – Annak a pentagramnak a foglya leszel, Agramon, amíg szabadon nem engedlek.

– Tényleg? – A füst előretört, újra és újraformálva magát. Egy nyúlványa emberi kéz alakját vette fel, és végigsimította az égő pentagram peremét. Aztán hirtelen lendületet vett, akár a gátat átszakító áradás, s kigomolygott a csillag körvonalain túlra. A lángok pislákolni kezdtek és elhaltak, Elias pedig sikítva tántorodott hátra. Kapkodva távoltartó és foglyul ejtő varázsigéket kezdett kántálni chthoniai nyelven. Semmi sem történt; a fekete füstgomoly feltartóztathatatlanul tört előre, és lassan kezdett formát tölteni – torz, hatalmas, visszataszító formát. A tüzes, kerek szemek lassan akkorák lettek, mint két csészealj, és hátborzongató fényt árasztottak magukból.

A férfi közönyösen figyelte, ahogy Elias újabb sikollyal sarkon fordul, és futásnak ered. Az ajtóig sem jutott el. Agramon előrelendült, és a fekete massza úgy csapott le a boszorkánymesterre, akár egy teli üst fortyogó kátrány. Elias egy darabig kétségbeesetten igyekezett ellenállni – aztán nem mozdult többé.

A fekete tömeg visszavonult, hátrahagyva a márványpadlón kicsavarodva heverő testet.

– Erősen remélem – mondta a férfi, aki időközben kivette a zsebéből a hűvös fémtárgyat, és most szórakozottan forgatta az ujjai között –, hogy semmi olyasmit nem tettél vele, ami miatt használhatatlanná vált volna. Szükségem van a vérére, ha nem tudnád.

Agramon, a halálos, gyémántszemű fekete füstoszlop megfordult. Tekintetével végigmérte a férfi drága öltönyét, keskeny, közönyös arcát, a bőrét borító fekete Jeleket és a kezében tartott, ragyogó tárgyat. – Maga, fizetett ennek a boszorkánymesternek, hogy idézzen meg? És nem mondta meg neki, mire vagyok képes?

– Eltaláltad – felelte a férfi.

Agramon kelletlen elismeréssel a hangjában szólalt meg. – Okosan csinálta.

A férfi tett egy lépést a démon felé. – Mert okos is vagyok. Ráadásul most már engem szolgálsz. Nálam van a Végzet Kelyhe. Ha nem engedelmeskedsz nekem, számolnod kell a következményekkel.

A démon nem válaszolt azonnal. Végül engedelmesen a földre ereszkedett – egy valódi test nélküli lénynél ez már térdelésnek számított. – Állok szolgálatára…?

A mondat udvarias kérdő hangsúllyal ért véget.

A férfi elmosolyodott. – Szólíts Valentine-nak.

 

 

 

Első rész

EGY ÉVAD A POKOLBAN

 

 

 

Azt hiszem, hogy a Pokolban vagyok, tehát ott is vagyok.

 

Arthur Rimbaud

(Kardos László fordítása)

 

1

Valentine nyílvesszője

– HARAGSZOL MÉG?

Alec a lift falának támaszkodva figyelte Jace-t a szűk helyiségben. – Nem haragszom.

– Ó, dehogynem. – Jace vádlón bökött fogadott fivérére, aztán felszisszent, ahogy a fájdalom belehasított a karjába. Minden tagja sajgott a délutáni baleset után, amikor háromemeletnyit zuhant korhadt padlódeszkákon keresztül, hogy aztán egy rakás fémhulladék tetejére érkezzen. Még az ujjait is lehorzsolta. Alec, aki csak nemrégiben szabadulhatott meg az Abbadon elleni küzdelem óta használt mankóktól, nem sokkal nézett ki jobban, mint Jace. Ruháit sár borította, haja nedves, összetapadt csíkokban lógott. Arcán hosszú sebhely futott végig.

– Nem haragszom – mondta Alec összeszorított fogakkal. – Csak mert azt mondtad, hogy a sárkánydémonok kihaltak…

– Azt mondtam, szinte kihaltak.

Alec Jace felé bökött a mutatóujjával. – Ha szinte kihaltak – mondta dühtől remegő hangon –, akkor NEM HALTAK KI ELÉGGÉ.

– Értem – bólintott Jace. – Szólok, hogy cseréljék ki a bejegyzést a démonológiai tankönyvben „szinte kihalt”-ról arra, hogy „Alec szerint nem haltak ki eléggé. O úgy szereti, ha a szörnyek nagyon, nagyon kihalnak”. Akkor elégedett leszel?

– Fiúk, fiúk! – szólt közbe Isabelle, aki eddig a lift falára erősített tükörben tanulmányozta az arcát. – Ne veszekedjetek! – Ragyogó mosollyal fordult el az üvegtől. – Igaz, egy kicsit akciódúsabb volt a napunk, mint gondoltuk, de én tulajdonképpen jól szórakoztam.

Alec a lányra nézett, és megrázta a fejét. – Hogy csinálod, hogy sosem sározod össze magad?

Isabelle mindentudó mosollyal rántott egyet a vállán. – Tiszta a szívem. Taszítja a koszt.

Jace olyan hangosan mordult fel, hogy a lány összeráncolt homlokkal fordult felé. A fiú megrázta sáros ujját, körmeit fekete félholdak keretezték. – Mocskos vagy te kívül-belül!

Isabelle éppen válaszolt volna, amikor a lift fékek nyikorgására emlékeztető hanggal megállt. – Ideje, hogy megjavítsuk ezt az izét – mondta, és felrántotta az ajtót. Jace kilépett utána a folyosóra, alig várva, hogy ledobhassa a páncélját, és beállhasson a forró zuhany alá. Sikerült meggyőznie Alecet és Isabelle-t, hogy menjenek el vele vadászni, bár egyikük sem szívesen vágott neki ilyen kalandnak most, hogy nem volt többé Hodge, aki utasításokat adhatott volna nekik. Jace-nek azonban szüksége volt a harc nyújtotta felejtésre, a figyelmét elterelő gyilkolásra, a gondolatait kikapcsoló sebekre. A többiek pedig tudták, mennyire fontos ez neki, így hát vele tartottak, és addig járták a metró mocskos alagútjait, amíg meg nem találták és meg nem ölték a dragonidae démont. Tökéletes összhangban dolgoztak ők hárman, mint korábban is mindig. Mint azt családtagoknál szokás.

Jace lehúzta a cipzárját, és a falból kiálló egyik fogasra dobta a dzsekit. Alec leült a mellette lévő alacsony padra, és lerúgta sáros csizmáját. Fütyörészni kezdett valami kivehetetlen dallamot az orra alatt, így tudatván Jace-szel, hogy cseppet sem haragszik. Isabelle kihúzta a tűket a hajából, és hagyta, hogy a hosszú fekete tincsek a vállára omoljanak. – Éhes vagyok – jelentette ki. – Bárcsak itt lenne Anya, hogy főzzön nekünk valamit.

– Jobb, hogy nincs itt – mondta Jace, miközben kikapcsolta a fegyvereit tartó övet. – Máris hisztizne a szőnyeg miatt.

– Ebben igazad van – szólalt meg egy hűvös hang. Jace el sem engedte az övet, úgy pördült hátra. Maryse Lightwoodot pillantotta meg, aki karba font kézzel állt az ajtóban. Erős anyagból készült fekete ruhát viselt, amilyet utazáshoz szokott felvenni, Isabelle-éhez hasonlóan fekete haja pedig vastag fonatban lógott a háta közepéig. Jeges, kék szeme, mint a reflektor járta végig a három gyereket.

– Anya! – Isabelle máris rohant édesanyja felé, hogy megölelje. Alec felpattant, és csatlakozott hozzájuk, igyekezvén leplezni, hogy még mindig sántít egy kicsit.

Jace csak állt tovább egyhelyben. Volt valami Maryse tekintetében, ahogy végigmérte őket, amitől meghűlt az ereiben a vér. Biztos nem azzal bántotta meg, amit mondott. Máskor is állandóan azon viccelődtek, menynyire odavan Maryse az antik szőnyegeiért…

– Hol van Apa? – kérdezte Isabelle, miután egyet hátralépett. – És Max?

Szinte észre sem lehetett venni a kurta szünetet, mielőtt Maryse válaszolt volna. – Max a szobájában van. Apátoknak sajnos Alicantéban kellett maradnia. Utána kell még járnia egy fontos ügynek.

Alec, aki általában a húgánál jobban ráérzett mások hangulatára, mintha habozott volna. – Valami baj van?

– Hát ezt én is kérdezhetném. – Maryse hangja egészen száraz volt. –Sántítasz?

 

Alec rémesen rosszul hazudott. Isabelle gyorsan át is vette tőle a szót. – Volt egy összetűzésünk egy dragonidae démonnal a metróalagútban. Nem nagy ügy.

– És gondolom, a Nagyobb Démon, akivel a múlt héten kaptatok össze, az sem volt nagy ügy?

Erre még Isabelle szava is elakadt. Jace-re nézett, aki úgy érezte, nagyon jól ellenne a lány vádló tekintete nélkül.

– Azt nem láttuk előre. – Jace-nek nehezére esett koncentrálni. Maryse őt még nem is üdvözölte, egy árva szót sem szólt hozzá, de tekintetével továbbra is mintha fel akarta volna nyársalni. Valami üresség kezdett terjedni a gyomrában. Maryse sosem nézett így rá korábban, akármit is csinált. –Hiba volt…

– Jace! – A legkisebb Lightwood elfurakodott édesanyja mellett, és Maryse felé nyúló kezét kikerülve berontott a szobába. – Visszajöttél! Mind visszajöttetek! – Körbefordult, és diadalmasan mosolygott Alecre meg Isabelle-re. – Tudtam, hogy a liftet hallottam.

– Mintha azt mondtam volna, hogy maradj a szobádban – szólt rá Maryse.

– Nem emlékszem – vágta rá Max olyan komolyan, hogy még Alec is elmosolyodott. Max alacsony volt a korához képest – nem látszott többnek hétévesnél –, de örökös komolyságával és túlméretezett szemüvegével idősebb fiú benyomását keltette. Alec kinyújtotta a kezét, és összeborzolta öccse haját, Max azonban továbbra is Jace-t bámulta csillogó szemekkel. Jace úgy érezte, mintha a gyomrát markoló kéz szorítása engedne valamelyest. Max mindig is hősként tekintett rá, ahogy a saját bátyjára sohasem – talán mert Jace sokkal jobban élvezte a társaságát, mint Alec.

– Azt hallottam, hogy megküzdöttetek egy Nagyobb Démonnal – mondta. – Izgalmas volt ?

– Hát… másmilyen volt – nyögte Jace. – Hogy érezted magad Alicantéban?

– Fantasztikusan. Iszonyú frankó dolgokat láttunk. Van egy óriás fegyverraktár, és elvittek néhány olyan helyre, ahol fegyvereket gyártanak. Láttam azt is, milyen új módszerrel lehet szeráfpengéket készíteni, hogy tovább tartsanak, és majd megpróbálom rávenni Hodge-ot, hogy mutassa meg…

Jace önkéntelenül is Maryse-ra pillantott. Tehát Max nem tudja, mi a helyzet Hodge-dzsal? Hát Maryse nem mondta el neki?

A nő látta a tekintetét, és ajka pengevékonyságú vonallá préselődött össze. – Elég legyen, Max. – Megragadta legkisebb fia karját.

Max meglepetten pillantott fel rá. – De éppen Jace-szel beszélgetek…

– Azt látom. – Maryse gyengéden Isabelle felé taszította a fiút. – Isabelle, Alec, vigyétek az öcséteket a szobájába. – Jace! – Egészen feszült volt a hangja, ahogy kimondta a fiú nevét. Mintha láthatatlan savak marták volna a hangokat a szájában. – Mosakodj meg, és gyere a könyvtárba, amilyen gyorsan csak tudsz!

– Nem értem – mondta Alec ide-oda járatva a tekintetét anyja és Jace között. – Mi folyik itt ?

Jace érezte, hogy hideg verejték csorog végig a gerincén. – Apámról van szó?

Maryse összerándult, mintha csak az „apám” szó pofoncsapásként érte volna. – A könyvtárban – ismételte összeszorított fogain keresztül. – Majd ott tárgyalunk.

Alec jónak látta közbeavatkozni. – Ami azalatt történt, amíg távol voltatok, egyáltalán nem Jace hibája. Mind benne voltunk. És Hodge azt mondta…

– Később Hodge-ról is beszélünk. – Maryse jelentőségteljesen nézett Maxra.

– De Anya – tiltakozott Isabelle –, ha megbünteted Jace-t, akkor bennünket is meg kell büntetned. Úgy lenne igazságos. Pontosan ugyanazokat a dolgokat tettük.

– Nem – szólalt meg Maryse olyan hosszú szünet után, hogy Jace már azt hitte, nem is felel semmit. – Nem ugyanazokat a dolgokat tettétek.

 

– Az Anime első számú szabálya – mondta Simon. A felhalmozott párnáknak támaszkodva ült az ágya lábánál, egyik kezében egy zacskó chipsszel, a másikban mega tévé távirányítójával. Fekete pólót viselt KIBLOGOLTAM ANYÁDAT felirattal, meg a térdénél kiszakított farmert. – Sose húzz ujjat egy vak szerzetessel!

– Tudom – bólintott Clary, majd kivett egy darab csipszet, és a közöttük lévő tálcán billegő szószba mártotta. – Valami oknál fogva mindig sokkal jobb harcosok, mint azok a szerzetesek, akik látnak is. – A képernyőre pillantott. – Azok ott táncolnak?

– Ez nem tánc. Ki akarják nyírni egymást. Ez a csávó annak a másiknak a halálos ellensége, nem emlékszel? Megölte az apját. Miért táncolnának?

Clary a csipszet ropogtatta, és elgondolkodva meredt a képernyőre, ahol animált rózsaszín és sárga örvények kavarogtak két izzó dárdát szorongatva egymás körül lebegő szárnyas férfi között. Alkalomadtán mondtak is valamit egymásnak, de mivel az egész japánul volt kínai felirattal, ez nem sokat segített. – A kalapos fickó – próbálkozott Clary. – Ő volt a gonosz?

– Nem, a kalapos fickó az apa. Ő volt a bűvös császár, és a kalapjában rejtőzött az ereje. A gonosz fickónak volt az a beszélő műkeze.

Megcsördült a telefon. Simon letette a csipszeszacskót, és nekiállt feltápászkodni, hogy felvegye a kagylót.

Clary a csuklójára tette a kezét. – Ne! Hagyd!

– De talán Luke az. Lehet, hogy a kórházból hív.

– Nem Luke – mondta Clary, bár nem volt olyan biztos a dolgában, mint ahogy tűnt. – Ő a mobilomat hívná, nem a te vezetékesedet.

Simon hosszan a lányra nézett, mielőtt visszatelepedett volna mellé az ágytakaróra. – Ha te mondod. – Clary hallotta a kételkedést a hangjában, de a ki nem mondott aggodalmat is: csak azt akarom, hogy neked jó legyen. A lány egyáltalán nem volt benne biztos, hogy neki olyan jó most, hogy az anyja a kórházban fekszik mindenféle csövekre meg csipogó masinákra kötve, Luke pedig zombiként kuporog egy műanyag széken az ágya mellett. Mindeközben ráadásul folyamatosan Jace miatt aggódott, és vagy egy tucatszor felvette a telefont, hogy hívja az Intézetet, de aztán mindig tárcsázás nélkül tette vissza a helyére a kagylót. Végtére is ha Jace beszélni akar vele, akár ő is felhívhatja.

Talán hiba volt bevinni Jocelynhoz. Clary annyira biztos volt benne, hogy ha édesanyja meghallja az elsőszülött fia hangját, azonnal magához tér. Nem így történt. Jace mereven és zavartan állt az ágy mellett, az arca olyan volt, akár egy festett angyalé, és csak bámult közönyös szemekkel. Clary végül kijött a sodrából, és rákiabált, mire Jace rögtön visszaordított, és kirohant a kórteremből. Luke kimerült arcán szinte tudományos érdeklődéssel nézett utána. – Most először láttalak benneteket testvérekként viselkedni – jegyezte meg.

Clary nem felelt. Nem lett volna értelme megmondania, hogy mennyire szeretné, ha Jace nem lenne a bátyja. De hát az ember nem tépheti ki a testéből a DNS-ét, bármennyire is szeretné, hogy képes legyen rá. Bármennyire is boldoggá tenné.

De ha a boldogság nem is jöhet össze, gondolta Clary, legalább itt Simonnál, a fiú hálószobájában igazán otthon érezheti magát. Elég régóta ismerték egymást ahhoz, hogy még emlékezzen rá, amikor Simon egy tűzoltóautó alakú ágyban aludt, a sarokban meg hegyekben álltak a legók. Ágyként most egy a nővérétől kapott tarka csíkos huzattal bevont matrac szolgált, a falakat meg olyan együttesek poszterei díszítették, mint a Rock Solid Panda vagy a Stepping Razor. A sarokban a legók helyére Simon egy dobfelszerelést zsúfolt be, vele szemben pedig egy számítógép állt. A monitoron még mindig ott villódzott a World of Warcraft kimerevített pillanata. Clary majdnem olyan otthonosan érezte magát, mint a saját szobájában – ami viszont nem létezett többé, úgyhogy még mindig ez volt a legjobb megoldás.

– Megint csibik – jegyezte meg komoran Simon. A képernyőn egyszerre mindenki átváltozott saját maga apró babaverziójává, és most egymást üldözték mindenféle lábasok meg serpenyők között. – Elkapcsolok innen

– Jelentette be a fiú, és megragadta a távirányítót. – Unom ezt az animét. Fogalmam sincs, mi történik, és egyáltalán nincs benne szex.

– Hát persze, hogy nincs – mondta Clary, újabb darab csipszért nyúlva.

– Az animét az egész család szórakoztatására találták ki.

– Ha mégsem családi szórakozásra vágysz, ránézhetnénk a pornócsatornákra – vetette fel Simon. – Mit néznél inkább? A 101 kis szukát vagy a Botkormányos 2-t?

– Add ide! – nyúlt Clary a távirányító után, de Simon elnevette magát, és máris csatornát váltott.

Egyetlen pillanat alatt szakadt benne a nevetés. Clary meglepetten nézett fel. Simon üres tekintettel meredt a képernyőre. Egy régi fekete-fehér film ment rajta – a Drakula. Clary már látta korábban, az édesanyjával. Lugosi Béla keskeny fehér arca látszott éppen az ismerős magas gallérok között, ajkai közül pedig kivillantak hegyes fogai. – Sosem iszom… bort – mondta erős magyar akcentusával.

– Imádom azokat a gumi pókhálókat – jegyezte meg Clary, amilyen könnyedén csak tudta. – Totál látszik rajtuk, miből vannak.

Simon válasz helyett talpra ugrott, és az ágyra dobta a távirányítót. –Rögtön jövök – mondta. Arca olyan színt vett fel, mint a téli égbolt közvetlenül eső előtt. Clary keményen az ajkába harapott, úgy nézett utána. Amióta édesanyja a kórházba került, most először jutott eszébe, hogy talán Simon sem éppen boldog.

 

Miközben egy törölközővel a haját szárította, Jace elmélyülten tanulmányozta saját arcát a tükörben. Egy gyógyító rúna helyre tette a legcsúnyább sebeket, de a szeme alatti árnyékokat és a kemény vonalakat a szája sarkában az sem tüntethette el. Fájt a szeme, és kissé szédült. Tudta, hogy reggel ennie kellett volna valamit, de rémálmoktól forgó gyomorral, lihegve ébredt.

Nem volt kedve evéssel pepecselni, csak az volt a fontos, hogy izzadva, sérüléseket szerezve levezethesse az álmok okozta feszültséget.

Félredobta a törölközőt, és vágyakozva gondolt az édes fekete teára, amit Hodge szokott főzni az üvegház éjjel virágzó növényeiből. Az ital elvette az éhséget, és jóleső energiával töltötte tel. Hodge halála óta Jace többször is megpróbálkozott vele, hátha elő tudja állítani ugyanazt hatást, ha a növények leveleit egyszerűen vízben megfőzi, de csak keserű, hamuízű folyadékot sikerült készítenie, amitől fulladozva köhögni kezdett.

Mezítláb caplatott át a hálószobába, ahol magára kapta a farmerét és egy tiszta inget. Komoran simította hátra nedves, szőke haját. Hagyta, hogy túl hosszúra nőjön, és most a szemébe lógott – Maryse ezért biztosan le fogja tolni. Mindig megtette. Ha Jace nem is volt Lightwoodék édesfia, éppen akként bántak vele tízéves kora óta, amikor apja halálát követően örökbe fogadták. Apja állítólagos halála után, emlékeztette magát Jace, ahogy a kellemetlen, üres érzés visszatért a gyomrába. Az elmúlt pár napban úgy érezte magát, akár egy töklámpás: mintha egy villával kivájták volna a beleit, aztán egy szemétdomb tetejére hajították volna, miközben a széles vigyor egyetlen pillanatra sem fagyott le az arcáról. Gyakran elgondolkozott rajta, hogy vajon igaz-e valami abból, amit saját magáról vagy az életéről gondolt. Azt hitte, árva – de nem volt az. Azt hitte, nincsenek testvérei – de volt egy húga. Clary. A fájdalom most már erősebben támadt, de így is sikerült magába fojtania. Tekintete az asztalon heverő törött tükördarabra tévedt, amiben még mindig ott látta a zöld lombokat és a hűvös kék égboltot. Idrisben lassan beesteledett. Jace-t eltöltötte az üresség, ahogy felrángatta a bakancsát, és elindult a könyvtárba.

Miközben lefelé csattogott a kőlépcsőkön, azon gondolkodott, mit akarhat Maryse négyszemközt megtárgyalni vele. Ahogy ránézett, valószínűleg le fogja gorombítani, és talán még meg is pofozza. Nem is emlékezett rá, mikor emelt rá Maryse utoljára kezet. Lightwoodék nem voltak hívei a testi fenyítésnek – ez pedig komoly változásnak számított ahhoz képest, hogy azelőtt Valentine nevelte, aki a legváltozatosabb fegyelmezési eszközöket vetette be, hogy engedelmességre szoktassa. Jace Árnyvadász bőre mindig meggyógyult, elfedve a bizonyítékokat. Az apja halála utáni hetekben folyton hegeket keresett magán, valamit, ami fizikailag is az emlékéhez köti.

Megérkezett a könyvtárhoz, kopogtatott, és belökte az ajtót. Maryse Hodge öreg foteljában üldögélt a tűz mellett. A magas ablakokon beáramló fényben Jace ősz szálakat vett észre a hajában. Egy pohár vörösbort tartott a kezében, mellette az asztalon díszes üvegkancsó állt.

– Maryse – szólt Jace.

A nő összerándult, és kilöttyentett egy keveset a borból. – Jace. Nem is hallottam, amikor bejöttél.

A fiú nem mozdult. – Emlékszel arra a dalra, amit Isabelle-nek és Alecnek énekeltél, hogy el tudjanak aludni, amikor egy kicsit féltek a sötétben?

Maryse meglepettnek tűnt. – Miről beszélsz?

– Mindig hallottam a falon keresztül – magyarázta a fiú. – Alec szobája az enyém mellett volt.

Maryse néma maradt.

– Franciául volt – mondta Jace. – A dal.

– Nem tudom, miért emlékszel egyáltalán ilyesmire. – Maryse úgy nézett a fiúra, mintha az megvádolta volna valamivel.

– Nekem soha nem énekeltél.

Alig észrevehető szünet következett, majd: – Hát persze – felelte a nő. –Te soha nem féltél a sötétben.

– Milyen tízéves az, aki sosem fél a sötétben?

Maryse szemöldöke a homloka közepére szökött. – Ülj le, Jonathan? –szólt. – Most.

A fiú lassan – éppen elég lassan ahhoz, hogy bosszantsa Maryse-t – átvonult a szobán, és ledobta magát az egyik széles támlájú székre az íróasztal mellett. – Jobb lenne, ha nem hívnál Jonathannak.

– Miért ne? Ez a neved. – Elgondolkodva nézett a fiúra. – Mióta tudod?

– Mit mióta tudok?

– Ne játszd a hülyét! Pontosan tudod, mit kérdezek. – Ujjai között forgatta a poharát. – Mióta tudod, hogy Valentine az apád?

Jace megfontolt és elvetett számos választ. Általában könnyedén meg tudta nevettetni Maryse-t, és jól kijöttek egymással. Azon kevesek közé tartozott, akik tényleg mosolyt tudtak csalni az arcára. – Nagyjából, amióta te.

Maryse lassan megrázta a fejét. – Azt nem hiszem.

Jace ültében kihúzta magát, és ökölbe szorította a fotel karfáján nyugvó kezét. Erezte, hogy kissé remegnek az ujjai, és azon gondolkodott, történt-e vele azelőtt ilyesmi. Világéletében biztos volt a keze. – Nem hiszel nekem?

Hallotta a hitetlenkedést a saját hangjában, és magában elhúzta a száját. Hát persze, hogy Maryse nem hisz neki. Nyilvánvaló volt attól a pillanattól fogva, hogy megérkezett.

– Ennek semmi értelme, Jace. Hogyan lehet, hogy nem tudtál róla, ki a saját apád?

– Azt mondta nekem, hogy Michael Waylandnak hívják. A Wayland-birtokon éltünk…

– Kedves színfolt – mondta Maryse. – És a neved? Mi a valódi neved?

– Tudod a valódi nevemet.

– Jonathan Christopher. Tudtam, hogy így hívják Valentine fiát. Tudtam, hogy Michaelnek is van egy Jonathan nevű fia. Éppen elég gyakori Árnyvadász-név. Egy pillanatig sem találtam furcsának, hogy mindkét gyerek Jonathan, ami pedig Michael fiának második keresztnevét illeti, hát soha nem kérdeztem. Most viszont, ha belegondolok, nagyon kíváncsi lennék, mi az valójában. Mennyi ideje tervezgette Valentine, hogy mit fog tenni? Mennyi ideje tudta, hogy meg fogja ölni Jonathan Waylandot…? –Egy pillanatra elhallgatott, és Jace-re szegezte a tekintetét. – Tudod, soha nem is hasonlítottál Michaelre – mondta. – Persze előfordul, hogy a gyerekek nem hasonlítanak a szüleikre. Korábban nem is gondoltam erre. Most viszont látom benned Valentine-t. Abban, ahogy rám nézel. Ugyanaz a dac. Nem is érdekel, mit beszélek, ugye?

Jace-t persze érdekelte, még ha ezt ügyesen álcázta is, nehogy Maryse észrevegye. – Számítana valamit, ha érdekelne?

A nő letette a poharat maga mellé az asztalra. Üres volt. – És a kérdéseimre kérdésekkel válaszolsz, hogy lerázz. Pont, mint Valentine. Akár rá is jöhettem volna.

– Pontosan ugyanaz az ember vagyok, aki az elmúlt hét évben. Semmi sem változott meg bennem. Ha azelőtt nem juttattam eszedbe Valentine-t, nem tudom, most miért emlékeztetnélek rá.

Maryse Jace-re nézett, aztán elkapta a tekintetét, mintha valamiért felzaklatta volna a látvány. – Amikor Michaelről beszéltünk, rá kellett jönnöd, hogy nem apádról van szó. Olyan dolgokat mondtunk róla, amik egyszerűen nem vonatkozhattak Valentine-ra.

– Azt mondtad, jó ember volt. – Dolgozni kezdett benn a düh. – Bátor Árnyvadász. Szerető apa. Ez nekem elég pontosnak tűnt.

– És mi van a fényképekkel? Látnod kellett fotókat Michael Waylandről, és akkor biztosan tudtad, hogy nem ezt az embert ismerted apádként. – Az ajkába harapott. – Magyarázd ezt meg nekem, Jace!

– A Felkelésben minden fénykép megsemmisült. Legalábbis te ezt mondtad nekem. Jobban belegondolva talán Valentine égette el őket, hogy senki se tudhassa meg, kik voltak benne a Körben. Soha nem volt képem az apámról – mondta Jace, és kíváncsi lett volna, hogy olyan elkeseredett-e a hangja, mint ahogy érzi magát. – Maryse a halántékára szorította a kezét, és úgy kezdte el masszírozni, mintha fájna a feje. – Ezt nem tudom elhinni – dünnyögte maga elé. – Őrület.

– Akkor ne hidd el csak úgy! Nekem hidd el! – szólt Jace. Érezte, hogy erősebben remeg a keze.

A nő leejtette a kezét. – Gondolod, hogy nem szeretném? – kérdezte, és Jace egy pillanatra mintha annak a Maryse-nak a hangját hallotta volna, aki tízéves korában bejött a szobájába éjszakánként, miközben ő száraz szemmel bámulva a plafont az apjára gondolt – és fogta a kezét, amíg közvetlenül hajnalhasadta előtt el nem aludt.

– Nem tudtam – ismételte Jace. – És amikor azt akarta, hogy menjek vissza vele Idrisbe, nemet mondtam neki. Még itt vagyok. Ez nem számít semmit?

Maryse a kancsó felé fordult, mintha azt fontolgatná, hogy igyon-e még egy pohárral, de aztán elvetette az ötletet. – Bárcsak számítana! – mondta.

– De annyi oka van, amiért az apád azt akarhatná, hogy itt maradj az Intézetben. Nem engedhetem meg magamnak, hogy bárkiben is megbízzak, akit Valentine hatása akár csak megérintett.

– Te is a hatása alá kerültél – jegyezte meg Jace, de ahogy meglátta a nő arcán átvillanó kifejezést, azonnal meg is bánta, hogy nem tartotta a száját.

– Aztán megtagadtam őt – felelte Maryse. – Te megtetted? Képes lennél rá? – A szeme ugyanolyan kék volt, mint Alecé, de Alec sosem nézett így rá. – Mondd, hogy gyűlölöd, Jace! Mondd, hogy gyűlölöd azt az embert, és mindent, amit képvisel!

Eltelt egy pillanat, aztán még egy. Jace lenézett, és látta, hogy az ujjai elfehéredtek, olyan erővel szorítja ökölbe a kezét. – Nem mondhatok ilyet. Maryse visszatartotta a lélegzetét. – Miért nem?

– Miért nem mondhatod, hogy bízol bennem? Az életemnek majdnem a felét melletted töltöttem. Mostanra igazán ismerhetnél.

– Olyan őszintének tűnsz, Jace. Mindig is így volt, már akkor is, amikor kisfiúként rossz fát tettél a tűzre, aztán rá akartad kenni a dolgot Isabelle-re vagy Alecre. Egyetlenegy emberrel találkoztam rajtad kívül, aki ilyen meggyőző tudott lenni.

Jace fémes ízt érzett a szájában. – Az apámról beszélsz.

– Valentine világában mindig is csak kétféle ember létezett – magyarázta a nő. – Azok, akik a Kör mellett voltak, és azok, akik ellene. Az utóbbiak ellenségek voltak, az előbbiek pedig fegyverek az arzenáljában. Láttam, ahogy minden barátját, még a feleségét is fegyverré akarta átalakítani az ügy érdekében. És azt akarod nekem mondani, hogy nem tette volna meg ugyanezt a saját fiával? – Megrázta a fejét. – Annál jobban ismertem. –Maryse tekintetében most először volt több a szomorúság, mint a harag. – Egy nyílvessző vagy, amelyikkel közvetlenül a Klávé szívét vették célba, Jace. Valentine nyílvesszeje vagy. Ha tudsz róla, ha nem.

 

Clary becsapta maga mögött a szoba ajtaját, és nekiállt megkeresni Simont. A konyhában találta meg, a mosogató fölé görnyedve. A csapból folyt a víz, a fiú pedig a szekrény peremét szorongatta.

– Simon? – A konyha falát élénk, vidám sárgára festették, és bekeretezett ceruza- meg krétarajzokkal díszítették, amiket még Simon meg Rebecca készítettek általános iskolás korukban. Látszott, hogy Rebeccába szorult némi tehetség, de Simon emberábrázolásai hajcsomókkal feltupírozott parkolóórákra emlékeztettek. A fiú nem nézett fel, bár abból, ahogy megfeszültek a válla izmai, Clary tudta, hogy hallotta őt belépni. A mosogatóhoz lépett, és gyengéden a hátára fektette a kezét. A vékony pólón keresztül érezte a gerince éles kiszögelléseit, és úgy tűnt neki, mintha Simon valamelyest lefogyott volna. Egy egyszerű pillantásból nem tudta megállapítani, hiszen ha Simonra nézett, olyan volt, mintha tükörbe nézett volna – ha az ember mindennap lát valakit, általában nem veszi észre az apró változásokat a külsején. – Jól vagy?

Simon egy gyors csuklómozdulattal elzárta a vizet. – Persze. Semmi baj.

Clary a fiú állához illesztette az ujját, és maga felé fordította a fejét. Simon izzadt, és a homlokába zuhanó sötét haj tincsek a homlokához tapadtak, bár a félig nyitott konyhaablakon hűvös levegő áramlott be. – Nem úgy nézel ki. A film miatt van?

A fiú nem válaszolt.

– Bocs. Nem kellett volna nevetnem, csak…

– Hát nem emlékszel? – Simon hangja egészen rekedt volt.

– Dehogynem… – Clary elhallgatott. Visszagondolva már egészen a homályba veszett az a hosszú, rohanással, vérrel, izzadsággal, ajtónyílásokban megpillantott árnyakkal, zuhanással teli éjszaka. Clary emlékezett a vámpírok sötétben világító falfehér arcára, emlékezett arra, hogy Jace átöleli, és a fülébe ordít valamit. – Illetve nem igazán. Homályos.

A fiú elnézett mellette, aztán megint találkozott a tekintetük. – Szerinted megváltoztam? – kérdezte.

Clary felemelte a fejét. Simon szeme olyan színű volt, mint a feketekávé – nem igazán fekete, inkább meleg sötétbarna, mindenféle szürkés vagy vöröses árnyalat nélkül. Vajon megváltozott? Talán magabiztosabbnak tűnt, amióta megölte Abbadont, a Nagyobb Démont, de volt benne valami óvatosság is, mintha várna valamire. Clary ugyanezt vette észre Jace-en is. Talán csak ráébredt saját halandóságára. – Még mindig ugyanaz a Simon vagy.

A fiú félig lehunyta a szemét, mintha megkönnyebbült volna, és ahogy a pillái leereszkedtek, Clarynek feltűnt, milyen élesen állnak ki az arccsontjai. Tényleg lefogyott, gondolta, és éppen ki is mondta volna, amikor Simon lehajolt, és megcsókolta.

Claryt annyira meglepte a fiú ajkának érintése a száján, hogy teljesen megmerevedett, és a konyhaszekrény sarka után nyúlt, hogy megkapaszkodjon. Simont viszont nem tolta el magától, ő pedig ezt nyilvánvalóan bátorításnak vette, a tarkója mögé csúsztatta a kezét, hevesebben csókolta tovább, finoman szétfeszítve ajkával az ajkát. Puha volt a szája, puhább, mint Jace-é, a nyakát simogató kéz pedig egészen meleg volt és gyengéd. A csók íze sóra emlékeztetett.

Clary hagyta, hogy lecsukódjon a szeme, és egy pillanatra kábán sodródott a sötétben és a melegben, miközben a fiú a hajában turkált. Amikor a telefon éles csörgése belehasított a kábulatba, úgy ugrott hátra, mintha Simon ellökte volna magától, bár a fiú meg sem mozdult. Egy pillanatig zavartan bámultak egymásra, mint két ember, akik váratlanul idegen helyen találják magukat, ahol semmi sem ismerős.

Simon fordult el előbb, hogy a fűszerpolc mellett a falra erősített telefonért nyúljon.

– Halló? – Nyugodt volt a hangja, bár a mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt. Clary felé nyújtotta a kagylót. – Téged keresnek.

Clary elvette tőle a telefont. Még mindig a torkában lüktetett a szíve, mintha egy bőre alá szorult rovar szárnyai verdestek volna. Luke hív a kórházból. Valami történt Anyával.

Nyelt egyet. – Luke? Te vagy az?

– Nem. Isabelle vagyok.

– Isabelle? – Clary felnézett, és látta, hogy Simon a mosogatónak támaszkodva őt figyeli. A fiú arcáról eltűnt a pirosság. – Miért… Akarom mondani, mi az?

Egy pillanatra elcsuklott a hangja, mintha sírt volna. – Jace veled van?

Clary eltartotta magától a telefont, és egy pillanatig meredten bámult rá, mielőtt megint a füléhez illesztette. – Jace? Nincs. Miért lenne velem?

Isabelle válasza erőtlen sóhajként érkezett a vonal túl végéről. – Az a helyzet, hogy… eltűnt.

 

2

Vérvörös Hold

 

MAIA SOSEM BÍZOTT A SZÉPFIÚKBAN, így hát amint megpillantotta Jace Waylandet, máris gyűlölte.

A lány ikerbátyja, Daniel anyjuk mézszínű bőrét meg nagy, kerek szemét örökölte, és olyan ember lett belőle, aki előszeretettel gyújtotta meg a pillangók szárnyát, hogy láthassa, amint röptükben elégnek, és meghalnak. Őt is kínozta, eleinte csak apró, pitiáner dolgokkal. Volt, hogy megcsípte a bőrét ott, ahol tudta, hogy nem marad nyoma, volt, hogy fehérítőt öntött a samponos flakonjába. Maia hiába panaszkodott a szüleiknek, ők nem hittek neki. Senki sem hitt neki, ha Danielre nézett; összetévesztették a szépséget az ártatlansággal. Amikor kilencedikben a saját testvére eltörte a karját, Maia elszökött otthonról, de a szülei hazavitték. Tizedikben egy részeg sofőr elgázolta Danielt, és a fiú azonnal meghalt. Ahogy ott állt a sírnál a szülei mellett, Maia szégyenkezve állapította meg, hogy mélységesen megkönnyebbült. Isten, gondolta, biztosan meg fogja büntetni, amiért örül a testvére halálának.

Egy évvel később így is történt. Találkozott Jordannel. Hosszú, sötét haj, kopott farmerba bújtatott keskeny csípő, laza rockering és hosszú szempilla, mint egy lányé. Maia sosem gondolta volna, hogy a fiú rámozdul – ez a típus inkább a sovány, sápadt, túlméretezett szemüveget viselő lányokra bukott –, de a jelek szerint bejöttek neki az ő teltebb formái. Két csók között mindenesetre folyton azt mondta neki, hogy gyönyörű. Az első néhány hónap olyan volt, mint az álom, csakhogy később ez az álom rémálomba fordult. A fiú szinte rátelepedett, és az egész életét irányítani próbálta. Ha megharagudott Maiára, vicsorogva, visszakézből lekevert neki egyet, amitől olyan lett a lány arca, mintha túl sok pirosítót kent volna rá. Amikor megpróbált szakítani vele, Jordán a saját háza előtt lökött rajta akkorát, hogy elterült a földön. Szerencsére aztán sikerült beszaladnia, és magára zárnia az ajtót.

Később Jordan előtt csókolt meg egy másik fiút, csak hogy világossá tegye, mi az ábra valójában. Már nem is emlékezett a fiú nevére. Arra az estére viszont világosan emlékezett, amikor a szemerkélő eső apró cseppjei megültek a haján, és minden lépésével sarat fröcskölt a nadrágjára, ezért úgy döntött, inkább átvág a parkon, hogy gyorsabban hazaérjen. Emlékezett a fém körhinta mögül kirontó sötét alakra, a hatalmas nedves farkasra, amint a földre teperte, a rettentő fájdalomra, ahogy az állkapcsok összezáródtak a torka körül. Visítva igyekezett kiszabadulni, miközben érezte saját forró vérének ízét a szájában. Lehetetlen, ez teljesen lehetetlen – sikított magában.

– New Jerseyben nem élnek farkasok, ebben a csendes kertvárosban, a 21. században pedig végképp nem fordulhatnak elő.

Kiáltásaira egymás után gyulladtak ki a fények a közeli házak ablakaiban. A farkas elengedte, szájából csorgott Maia vére, fogai között kitépett húscafatok lógtak.

Huszonnégy öltéssel később otthon feküdt rózsaszín szobájában, édesanyja pedig feszülten őrködött fölötte. Az orvos a balesetin azt mondta, a harapás olyan, mint egy nagy kutyáé, de Maia biztos volt a dolgában. Mielőtt a farkas sarkon fordult, és elfutott, ismerős hang suttogott a fülébe.

– Most már az enyém vagy. Örökre az enyém leszel.

Soha többé nem látta Jordant – a család összepakolt és elköltözött. Maia egyik barátja sem tudta, hová mentek, bár lehet, hogy csak nem voltak hajlandóak elárulni. A lány különösebben meg sem lepődött, amikor a következő teliholdnál elkezdődtek a fájdalmai: éles lüktetés futkosott fel-alá a lábában, amitől tehetetlenül zuhant a földre. Gerincét úgy görbítette meg egy láthatatlan erő, akár a kanalat a mágus trükkje. Amikor a fogak kirobbantak az ínyéből, és cukorkaként zuhantak a földre, elájult. Vagy legalábbis azt hitte, hogy elájult. Mérföldekre a házától tért magához meztelenül és vérrel borítva. A karján hosszú seb lüktetett, akár a szívverés. Még aznap este felugrott a Manhattanbe tartó vonatra. Nem volt nehéz döntés. Éppen elég kellemetlen volt az élet félvérként a konzervatív külvárosban. Isten tudja, mit műveltek volna egy vérfarkassal.

Nem is volt nehéz találni egy falkát, ahová csatlakozhatott. Jó pár ilyen létezett csak Manhattanben. A belvárosi falkánál kötött ki, amelyik a kínai negyed egykori rendőrőrsének épületében rendezkedett be.

A falkavezérek egymást váltották. Előbb Kito volt a főnök, aztán Véronique, aztán Gabriel. Gábriellel sem volt semmi baja, de Luke-ot jobban szerette. A férfi megbízhatónak tűnt barátságos kék szemével, és nem volt túl jóképű, úgyhogy nem kellett rögtön megutálnia. Nem volt rossz a csordával aludni a régi rendőrőrsön, meg kártyázni és kínai kaját enni, amikor nem volt telihold, és a parkban vadászni, amikor az volt, hogy aztán az átváltozás utáni másnaposságnak a Vérvörös Holdban, a város egyik jobbféle földalatti vérfarkasbárjában hágjanak a nyakára. Hegyekben állt a sör, és soha senki nem kért tőle igazolványt, hogy megtudja, elmúlt-e huszonegy éves. A lükantrópok gyorsan nőttek, és ha az ember havonta egyszer dús szőrzetet meg hegyes szemfogakat növesztett, nyugodtan ihatott a Holdban, akármilyen idős is volt mondén években számolva.

Most már szinte nem is gondolt a családjára, amikor azonban a szőke fiú a hosszú, fekete kabátjában besétált a kocsmába, Maia lemerevedett. Nem hasonlított Danielre különösképpen – ikerbátyjának szorosan a tarkójára simuló sötét haja volt és mézszínű bőre, ennek a fiúnak meg éppen a szőkesége és a fehér bőre tűnt fel először. De mindketten ugyanolyan karcsúak voltak, ugyanúgy a zsákmányt leső párducra emlékeztetett a járásuk, és ugyanolyan megingathatatlanul hittek saját vonzerejükben. Maia keze görcsösen ökölbe szorult a pohár szára körül, és muszáj volt emlékeztetnie magát: Meghalt. Daniel meghalt.

A fiú érkezésére elfojtott mormogás söpört végig a kocsmán, akár a hajó fara mögött terjedő hullámok habja. A jövevény úgy tett, mintha nem venne észre semmit; csizmás lábával magához húzott egy bárszéket, letelepedett rá, és a pultra könyökölt. Maia hallotta, hogy a mormogás után támadt csöndben egy whiskyt rendel magának. Egy könnyed csuklómozdulattal rögtön ledöntötte az ital felét. A folyadék éppen olyan sötét aranyszínű volt, mint a haja. Amikor felemelte a kezét, hogy visszategye a poharat a pultra, Maia észrevette a fekete Jelek sűrűn kanyargó vonalait a csuklóján és a kézfején.

Bat, a mellette ülő srác – régen együtt jártak, de most már csak barátok voltak – mintha azt mormogta volna: – Nephilim.

Szóval erről van szó. A fiú egyáltalán nem volt vérfarkas. Árnyvadász volt, a rejtett világ rendfenntartóinak egyike. Ők vigyázták a törvényt a Szövetség támogatásával, és senki nem állhatott be közéjük csak úgy: Árnyvadásznak születni kellett. A vérük tette őket azzá, amik voltak. Rengeteg pletyka keringett róluk, a legtöbb nem éppen hízelgő: dölyfös, büszke, kegyetlen társaságként emlegették őket, akik lenézték az Alvilágiakat. Kevés olyan lény akadt, akit egy lükantróp kevésbé szeretett egy Árnyvadásznál – talán a vámpírokon kívül nem is volt ilyen.

Sokszor hallotta azt is, hogy az Árnyvadászok démonokat ölnek. Maia még emlékezett rá, amikor először meséltek neki a démonok létezéséről, meg arról, hogy miket szoktak művelni. Belefájdult a feje. A vámpírok és a vérfarkasok végül is fertőzött emberek voltak, ennyit megértett, de hogy még a démonokban meg az angyalokban is higgyen, amikor azt sem tudta biztosan, hogy létezik-e egyáltalán isten, vagy hogy hova fog kerülni a halála után? Na ne! Most már hitt a démonokban – eleget látott hozzá a dolgaikból, hogy ne kételkedhessen a létezésükben –, de azt kívánta, bárcsak ne lenne muszáj.

– Azt beszélik – szólalt meg a fiú, könyökével a pultra támaszkodva –, hogy itt nem lehet ezüstgolyót inni. Túl sok kellemetlen emlék ugrik be róla talán? – Keskeny szeme ragyogott, mint a negyedéig dagadt hold.

A csapos, Vérfagyasztó Pete, a fiúra nézett, és fintorogva rázta meg a fejét. Maia úgy sejtette, ha a jövevény nem lett volna Árnyvadász, egyszerűen kidobta volna a Holdból, így azonban szó nélkül a pult túlsó végéhez lépett, és a poharak törölgetésével foglalta le magát.

– Igazság szerint – mondta Bat, aki nem szívesen maradt ki semmiből –, azért nem lehet kapni, mert egyszerűen vacak sör.

A fiú Bat felé fordította ragyogó tekintetét, és boldog mosolyra húzta a száját. Nem gyakran történt meg, hogy valaki boldogan mosolygott, amikor Bat furcsán nézett rá: Bat ugyanis majd két méter magas volt, fél arcát pedig vastag sebhely csúfította el, ahol egyszer ezüstpor égette meg a bőrét. Ő nem a régi rendőrőrsön töltötte az éjszakákat a csordával. Saját lakása volt, sőt még munkahelye is. Maia szeretett vele járni, amíg Bat nem dobta egy Eve nevű vörös hajú boszorkány kedvéért, aki Yonkersben lakott, és tenyérjósló szalont rendezett be a garázsában.

– És te mit iszol? – kérdezte a fiú olyan közel hajolva, hogy azt már sértésnek is lehetett venni. – Annak a kutyának a szőréből egy keveset, amelyik megharapott… nos, mindenkit?

– Te tényleg nagyon viccesnek gondolod magad. – Időközben már az egész csorda hallgatózni próbált, hogy Bat mellé álljanak, ha úgy dönt, lekever egy akkorát ennek a nagypofájú gazembernek, hogy a fal adja a másikat. – Ugye?

– Bat – szólt rá a fiúra Maia. Úgy sejtette, az egész kocsmában egyedül ő kételkedik benne, hogy a barátja képes lekeverni a fiúnak egy akkorát, hogy a fal adja a másikat. Nem mintha nem bízott volna Bat erejében, de volt valami a fiú szemében, ami elbizonytalanította. – Ne! Bat mintha meg se hallotta volna. – Ugye?

– Hogy jövök én ahhoz, hogy tagadjam, ami nyilvánvaló? – A fiú tekintete úgy siklott át Maian, mintha a lány láthatatlan lenne, és már ismét Batet stírölte. – Gondolom, nem szívesen mesélnéd el nekem, mi történt az arcoddal. Olyan, mint… – Előrehajolt, és olyan halkan folytatta, hogy Maia nem hallhatta. A következő pillanatban Bat akkora erővel sújtott a fiú felé, hogy akár az állkapcsát is összetörhette volna, csakhogy már nem volt ott. Jó két méterrel távolabb állt, és nevetve figyelte, ahogy Bat ökle telibe találja a pulton hagyott poharát, ami aztán átrepült a helyiségen, és csörömpölve robbant szilánkokra a szemközti falon.

Mielőtt Maia egyet pislanthatott volna, Vérfagyasztó Pete megkerülte a pultot, és tekintélyes méretű markával megragadta Bat ingét. – Elég ebből – mondta. – Mi lenne, ha sétálnál egyet odakint, amíg lehiggadsz?

Bat vonaglott Pete szorításában. – Hogy sétáljak egyet? Hallottad, mit…?

– Hallottam. – Pete halkan beszélt. – Ez egy Árnyvadász. Járd le, öregem!

Bat káromkodva indult a kijárat felé. Vállizmai görcsbe merevedtek a dühtől. Az ajtó becsapódott mögötte.

A fiú már nem mosolygott, inkább valamiféle komor nehezteléssel a tekintetében meredt Vérfagyasztó Pete-re, mintha a kocsmáros elvette volna tőle a játékszerét. – Erre semmi szükség nem volt – mondta. – Meg tudom védeni magam.

Pete végigmérte az Árnyvadászt. – A kocsmám miatt aggódom – mondta végül. – Ha nem akarsz bajt, az lenne a legjobb, ha odébbállnál.

– Ki mondta, hogy nem akarok bajt? – A fiú visszakapaszkodott a bárszékre. – Aztán meg az italomat sem tudtam befejezni.

Maia a háta mögé pillantott, ahol a falat átáztatta az alkohol. – Nekem nagyon úgy tűnik, hogy nem maradt belőle semmi.

A fiú egy darabig üres tekintettel nézett vissza rá, aztán vidám szikra csillant aranyló szemében. Egyetlen futó pillanatig annyira hasonlított Danielre, hogy Maia legszívesebben elhátrált volna.

Pete újabb pohár borostyánszínű folyadékot lökött át a pulton, mielőtt a fiú válaszolhatott volna. – Nesze! – mondta, aztán Maia felé fordult. A lány úgy érezte, mintha a csapos figyelmeztetni próbálná a tekintetével.

– Pete… – kezdte, de rögtön el is hallgatott. Kivágódott az ajtó, és Bat állt a küszöbön. Maia csak egy pillanattal később döbbent rá, hogy az inge elejét és az ujjait átitatta a vér.

Leugrott a székéről, és a barátja felé rohant. – Bat! Megsérültél?

A fiú arca egészen szürke volt, az ezüstös sebhely a szokottnál is élénkebben világított a bőrén. – Megtámadtak – mondta. – Van odakint egy hulla. Egy fiú. Vér… minden csupa vér. – Megrázta a fejét, és végigpillantott magán. – Nem az én vérem, nekem semmi bajom.

– Egy hulla? De ki…?

Bat válasza nem is hallatszott a hirtelen támadt nyüzsgésben. A csorda tagjai felugrottak székeikről, és a bejárat felé rohantak. Pete is kirontott a pult mögül, hogy átfurakodhasson a tömegen. Csak az Árnyvadász maradt egy helyben, fejét az itala fölé hajtva.

Az ajtóban tülekedők között Maia megpillantotta a vörös foltokat az utca szürke betonján. A vér úgy csordogált a járda kövei közötti résekben, akár egy vörös növény indái. – Elvágták a torkát? – kérdezte Pete Battől, akinek az arcába lassan visszatért a szín. – Hogyan?

– Volt valaki a sikátorban. Valaki térdelt fölötte – felelte Bat. Feszült volt a hangja. – Mintha nem is ember lett volna. Inkább árnyék. Elfutott, amikor észrevett. A fiú még élt. Éppen csak. Lehajoltam hozzá, de… – Bat megvonta a vállát. Könnyed mozdulat volt, de a nyakán így is mint vastag fatörzset körülölelő gyökerek dagadtak ki az erek. – Meghalt, mielőtt mondhatott volna valamit.

– Vámpírok – szólalt meg egy telt idomú lükantróplány az ajtóból. Maiának úgy rémlett, hogy Amabelnek hívják. – Az Éjszaka Gyermekei. Senki más nem lehetett.

Bat a lányra nézett, aztán megfordult, és elindult a pult felé. Megragadta az Árnyvadászt a kabátja hátánál fogva – vagyis kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná ragadni, de mielőtt elérhette volna, a fiú már talpon volt, és felé fordult. – Mi a gond, vérfarkas?

Bat keze nyújtva maradt a levegőben. – Süket vagy, Nephilim? – vicsorította. – Meghalt valaki odakint a sikátorban. Közülünk való.

– Úgy érted, lükantróp, vagy valami másik Alvilági ? – A fiú felhúzta világos szemöldökét. – Nekem olyan egyformák vagytok.

Mély hörgés hallatszott – Vérfagyasztó Pete-től származott, állapította meg kissé meglepve Maia. A kocsmáros időközben visszajött a pulthoz, és a csorda tagjainak gyűrűjéből meredt szúrós szemmel az Árnyvadászra. –Kölyök volt még – mondta. – Josephnek hívták.

Maiának nem mondott semmit a név, de látta, hogy Pete állkapcsa megfeszül, és máris görcsbe rándult a gyomra. A csorda mostantól fogva hadban állt, és ha az Árnyvadásznak nem ment el az esze, itt volt az ideje, hogy sürgősen visszavegyen magából. Csakhogy esze ágában nem volt ehhez tartani magát. Csak állt egy helyben, és különös mosollyal az arcán figyelte a falkát. – Egy lükantróp fiú? – kérdezte.

– A falkába tartozott – felelte Pete. – Alig tizenöt éves volt.

– És mégis, szerintetek most mit kéne csinálnom? – kérdezte a fiú.

Pete hitetlenkedve bámult rá. – Nephilim vagy – mondta. – A Klávénak kötelessége, hogy ilyen esetben megvédjen bennünket.

A fiú olyan pökhendi tekintettel nézett körül a helyiségben, hogy Petének egészen vörös lett az arca.

– Nem látok semmit, amitől meg kéne védeni benneteket – közölte a fiú. – Legfeljebb némi rémes dekorációt, meg talán egy kis penészt. De azon fertőtlenítővel könnyen lehet segíteni.

– Egy halott fekszik a bejárat előtt – mondta Bat, gondosan artikulálva a szavakat. – Nem gondolod, hogy…?

– Szerintem őt már egy kicsit késő megvédeni – vont vállat a fiú –, ha egyszer meghalt.

Pete még mindig égő tekintettel meredt rá. A füle egyre hegyesebb lett, és a hangja elfojtottan tört elő a vastagodó metszőfogak mögül. – Jobb lesz, ha vigyázol, Nephilim – mondta. – Jobb lesz, ha vigyázol magadra.

A fiú értetlenül nézett vissza rá. – Tényleg?

– Szóval nem áll szándékodban semmit sem tenni? – kérdezte Bat. – így állunk?

– Megiszom a maradékot – felelte a fiú, és a pulton álló, félig üres pohárra nézett –, ha nem bánjátok.

– Szóval így áll a Klávé a dolgokhoz, egy héttel a Szövetség megkötése után? – tudakolta Pete undorral a hangjában. – Egy Alvilági halála nem jelent nektek semmit?

A fiú elmosolyodott, mire Maia hátán végigfutott a hideg. Annyira emlékeztetett Danielre, mielőtt ikertestvére nekilátott volna, hogy letépje egy katica szárnyát. – Mennyire jellemző az Alvilágiakra! – állapította meg. – Elvárjátok, hogy a Klávé rendezze el helyettetek a dolgaitokat. Mintha a mi problémánk lenne, hogy egy ostoba kölyök úgy döntött, hogy összevérezi a sikátorotokat…

És itt egy olyan szót használt a vérfarkasokra, amit ők sosem használtak magukra, egy olyan mocskos szót, ami a farkasok és az emberi nők közötti tisztátalan kapcsolatra utalt.

Mielőtt bárki más mozdulhatott volna, Bat az Árnyvadászra vetette magát – de a fiú eltűnt. Miután visszanyerte az egyensúlyát, Bat megfordult, és körülnézett. A falkának elállt a lélegzete.

Maia szája tátva maradt. Az Árnyvadász fiú széles terpeszben állt a pulton. Éppen olyan volt, mint egy bosszúálló angyal, amint éppen igazságot készül szolgáltatni odafentről, ahogy az egy Árnyvadásztól elvárható. Aztán kinyújtotta a kezét, és egyik ujját maga felé görbítette. Maia utoljára a játszótéren látott ilyet, ahol a mozdulat azt jelentette, hogy gyertek, kapjatok el. A falka késlekedés nélkül rontott rá.

Bat és Amabel felugrottak a pultra, mire a fiú olyan gyorsan pördült meg, hogy a falra erősített tükörben egészen homályosnak tűnt a képe. Maia látta, hogy rúg egyet, mire két támadója máris nyöszörögve hevert a földön egy rakás törött üvegcserép között. A lány hallotta az Árnyvadász nevetését, amint valaki felnyúlt, és lerántotta a pultról – a fiú olyan könnyen tűnt el, mint akinek egyáltalán nincs ellenére a dolog. Aztán Maia már nem látott belőle semmit, eltűnt a csépelő karok és lábak erdejében. A nevetése azért továbbra is hallatszott – még akkor is, amikor kés pengéje villant, és Maia visszatartotta a lélegzetét.

– Elég legyen!

Luke hangja volt – halk és határozott. Különös, ahogy az ember mindig megismeri a falkavezér hangját. Maia megfordult, és látta, ahogy a férfi fél kezével a falnak támaszkodva az ajtóban áll. Nemcsak hogy fáradtnak, de egészen megviseltnek tűnt, mintha valami belülről marcangolná. A hangja mindennek ellenére nyugodt maradt.

– Elég legyen! – ismételte. – Hagyjátok békén a fiút!

A falka lassan szétszéledt, csak Bat maradt ott dacosan, egyik kezével még mindig az Árnyvadász pólóját, a másikban pedig egy rövid pengéjű kést markolva. A fiúnak véres volt az arca, de egyáltalán nem úgy festett, mint aki rászorul, hogy megmentsék. Széles vigyora legalább olyan fenyegetőnek tűnt, mint a padlón szerteszét heverő törött üvegcserepek. – Nem fiú – közölte Bat. – Árnyvadász.

– Őket mindig szívesen látjuk itt – mondta semleges hangon Luke. –A szövetségeseink.

– Azt mondta, nem számít – szólt dühösen Bat. – Josephről meg…

– Tudom – bólintott csendesen Luke. Tekintete a szőke fiúra ugrott. –Verekedni jöttél ide, Jace Wayland?

A fiú – Jace – elmosolyodott, amitől felsebzett ajkán megfeszült a bőr, és a vér vékony csíkban csordult végig az állán. – Luke.

Hallván, hogy tudja a falkavezér keresztnevét, Bat meglepetten engedte el a fiú ingét. – Nem tudtam…

– Nincs is mit tudni – mondta Luke. Lassan a hangjába is beszivárgott a fáradtsága.

Vérfagyasztó Pete szólt közbe dübörgő hangján. – Azt mondta, a Klávét nem érdekli egy lükantróp halála, még egy gyereké sem. Egy héttel a Szövetség megkötése után, Luke!

– Jace nem a Klávé nevében beszél – szólt Luke. – És ha akart volna, sem tehetett volna semmit. Így van?

Az időközben holtsápadtra vált Jace-re pillantott. – Honnan…

– Tudom, mi történt – felelte Luke – Maryse-szal.

Jace megmerevedett, és Maia a Danielre emlékeztető vidámság mögött egy pillanatra meglátta a sötét kétségbeesést, amiről inkább saját, tükörből ismerős tekintete jutott az eszébe, mint a testvéréé. – Ki mondta el? Clary?

– Nem Clary. – Maia még soha nem hallotta Luke szájából ezt a nevet, de a hangsúlyából sütött, hogy ez a valaki nagyon fontos lehet neki és az Árnyvadász fiúnak is. – Falkavezér vagyok, Jace. Hallok dolgokat. Gyere, menjünk be Pete irodájába, és beszélgessünk.

Jace egy pillanatig habozott, aztán megvonta a vállát. – Jól van – mondta. – De jössz nekem a Scotchért, amit nem tudtam meginni.

 

– Ez volt az utolsó tippem – szólt lemondó sóhajjal Clary, mielőtt letelepedett volna a Metropolitan Szépművészeti Múzeum lépcsőjére, hogy onnan vessen egy vigasztalan pillantást az Ötödik sugárútra.

– Nem volt rossz. – Simon is leült a lány mellé, és kinyújtotta a lábát.

– Végtére is odavan a fegyverekért meg a gyilkolásért, szóval miért ne találtunk volna valamit a város legnagyobb fegyvergyűjteményében. Különben is, mindig szívesen jövök ide. Ez a hely ötleteket ad a hadjáratomhoz.

Clary meglepetten nézett a fiúra. – Még mindig játszol Erickel, Kirkkel meg Matt-tel?

– Persze. Miért ne?

– Azt hittem, a szerepjáték veszített a varázsából, amióta… – Amióta az igazi életünk elkezdett a hadjárataidra hasonlítani. Jófiúkkal, rosszfiúkkal, ocsmány varázslattal és fontos, bűvös tárgyakkal, amiket meg kellett találni a győzelemhez.

Kivéve, hogy a játékban a jófiúk mindig nyertek, legyőzték a rosszfiúkat, és hazatértek a kinccsel, a valóságban meg elvesztették a kincset, ráadásul Clary még abban sem volt teljesen biztos, hogy kik a jó-, és kik a rosszfiúk.

Simonra pillantott, és váratlanul rátört a szomorúság. Ha tényleg felhagyna a szerepjátékkal, az az ő hibája lenne, mint ahogy az ő hibája volt minden más is, ami az elmúlt hetekben a fiúval történt. Eszébe jutott, milyen fehér volt Simon arca aznap reggel a mosogatónál állva, mielőtt megcsókolta volna őt.

– Simon… – szólította meg.

– Jelenleg éppen egy félig troli papot játszom, és bosszút próbálok állni az orkokon, akik megölték a családomat – mondta vidáman. – Iszonyatosan jó.

Abban a pillanatban, hogy Clary felnevetett, megszólalt a mobiltelefonja. Kibányászta a zsebéből, és gyakorlott mozdulattal széthajtotta. Luke hívta. – Nem találtuk meg – szólt bele a telefonban, még mielőtt a férfi egyáltalán köszönhetett volna.

– Nem. De én megtaláltam.

Clary kiegyenesedett. – Viccelsz. Ott van? Beszélhetek vele? – Elkapta Simon éles pillantását, és halkabban folytatta. – Jól van?

– Nagyjából.

– Mi az, hogy nagyjából?

– Összeverekedett egy falka vérfarkassal. Beszerzett néhány vágást meg horzsolást.

Clary félig lehunyta a szemét. Miért, ó miért kellett Jace-nek éppen vérfarkasokba belekötnie? Mi szállta meg? Persze ez volt Jace. Egy kamionba is beleköt, ha olyanja van.

– Talán ide kéne jönnöd – mondta Luke. – Valakinek beszélnie kéne a fejével, és nekem egyelőre nincs vele szerencsém.

– Hol vagytok?

Luke megmondta. A Vérvörös Hold nevű kocsmában a Hester Streeten. Clary kíváncsi volt, vajon mennyire lehet elegáns egy ilyen hely. Összecsapta a telefont, és a felhúzott szemöldökkel őt mustráló Simonhoz fordult.

– Visszatért a tékozló fiú?

– Olyasmi. – Clary feltápászkodott, kinyújtóztatta fáradt lábait, és azt számolgatta, mennyi idő alatt érhetnek a kínai negyedbe, és hogy érdemes-e rászánni a zsebpénzt, amit Luke-tól kapott taxira. Végül úgy döntött, nem érdemes – ha bennragadnak egy dugóban, tovább tarthat az út, mint metróval.

– …veled jöhetek? – ért mondanivalója végére Simon, miután ő is talpra kászálódott. A Clary alatti lépcsőfokon állt, így majdnem pontosan ugyanolyan magasak voltak.

A lány kinyitott a száját, aztán gyorsan újra bezárta. A fiú hangja egészen beletörődőnek tűnt. – Egy szót sem hallottál abból, amit az elmúlt két percben mondtam, igaz?

– Nem – vallotta be Clary. – Jace-en gondolkoztam. Úgy vettem ki, hogy nem lehet valami fényes állapotban. Bocs.

A fiú barna szeme egészen elkomorodott. – Felteszem, most rohansz bekötözni a sebeit.

– Luke megkért, hogy menjek oda – felelte Clary. – Remélem, velem jössz.

Simon belerúgott a bakancsa előtt lévő lépcsőfokba. – Jövök, de… miért? Nélküled Luke nem tudja visszavinni Jace-t az Intézetbe?

– Valószínűleg vissza tudná, de szerinte Jace előbb talán hajlandó lenne elmondani nekem, mi történt.

– Azt hittem, ma este csinálhatunk valamit – nyögött fel Simon. –Valami jót. Elmehettünk volna moziba. Vacsorázhattunk volna a belvárosban.

Clary a fiúra nézett. A távolban hallotta a múzeum szökőkútjának csobogását. A konyhára gondolt Simon lakásában, a fiú nedves kezének érintésére a haján, de az egész nagyon távolinak tűnt, még ha látta is maga előtt – olyan volt, mint amikor az ember egy távoli eseményről készült fényképre emlékszik anélkül, hogy maga az esemény élénken élne benne.

– A bátyám – mondta. – Mennem kell.

Simon még ahhoz is túlságosan törődöttnek tűnt, hogy felsóhajtson. –Akkor veled jövök.

 

A Vérvörös Hold irodája egy fűrészporral borított hosszú folyosó végén nyílt. A fűrészport itt-ott lábnyomok tarkították, meg valami sötét folyadék, ami nem sörnek tűnt. Az egész helynek áporodott szaga volt, ami Claryt egy ázott kutya bundájára emlékeztette – bár ezt esze ágában nem volt megemlíteni Luke-nak.

– Nincs valami jó kedve – jegyezte meg Luke, miután megtorpant az ajtó előtt. – Bezártam Vérfagyasztó Pete irodájába, miután kis híján puszta kézzel végzett a fele falkámmal. Nem hajlandó szóba állni velem, szóval… – Luke megvonta a vállát. – Rád gondoltam. – Clary döbbent arcáról Simonra nézett. – Mi az?

– El sem hiszem, hogy éppen ide jött – felelte Clary.

– El sem hiszem, hogy ismersz valakit, akit úgy hívnak, hogy Vérfagyasztó Pete – felelte Simon.

– Sok embert ismerek – mondta Luke. – Nem mintha szigorúan véve Vérfagyasztó Pete ember lenne, de hát ezen én aligha akadhatok fenn. –Kitárta az iroda ajtaját. Odabent egyszerű, ablaktalan szobát találtak, a falakon különféle sportrelikviákkal. A papírokkal megrakott asztalon jutott hely egy kis tévékészüléknek is, a mögötte álló széken pedig olyan repedezett volt a bőr, hogy inkább sűrűn erezett márványra emlékeztetett. Ezen a széken ült Jace.

Abban a pillanatban, hogy kinyílt az ajtó, a fiú felkapott az asztalról egy sárga ceruzát, és elhajította. A ceruza átszelte a szobát, és közvetlenül Luke feje mellett, reszketve állt bele a falba. Luke szeme elkerekedett.

Jace halványan elmosolyodott. – Bocs, nem tudtam, hogy te vagy az.

Clary érezte, hogy összerándul a szíve. Napok óta nem látta Jace-t, és most valahogy másnak tűnt. Nem csak az arcára tapadt vér meg a nyilvánvalóan frissen szerzett horzsolások miatt, de valahogy jobban feszült a bőre is, és élesebben kiállt az arccsontja.

Luke Simon és Clary felé intett a fejével. – Látogatókat hoztam.

Jace rájuk pillantott. Olyan üres volt a tekintete, mintha a szemét úgy festették volna az arcára. – Sajnos – mondta – csak ez az egy ceruzám volt.

– Jace… – kezdte Luke.

– Nem akarom, hogy ő is bejöjjön – bökött Jace Simonra az állával.

– Igazságtalan vagy – sértődött meg Clary. Hát máris elfelejtette, hogy Simon mentette meg Alec, sőt talán mindannyiuk életét?

– Kifelé, mondén – mutatott az ajtóra Jace.

Simon legyintett. – Mindegy. Majd várok a folyosón. – Kilépett az ajtón, és ellenállt a kísértésnek, hogy becsapja maga mögött, bár Clary érezte, hogy legszívesebben így tett volna.

Jace-hez fordult. – Muszáj ilyen… – kezdte, de amikor meglátta a fiú arcát, elhallgatott. Furcsán nyúzottnak és sebezhetőnek látszott.

– Mogorvának lennem? – fejezte be a mondatot a lány helyett. – Csak azokon a napokon, amikor a fogadott anyám kidob a házból, és közli, hogy látni sem akar többé. Általában meglepően vidám fickó vagyok. Próbálkozz egy olyan napon, amelyik nem esik hétfő és vasárnap közé.

Luke összeráncolta a homlokát. – Maryse és Robert Lightwood nem éppen a kedvenceim, de el nem tudom képzelni, miért tennének ilyet. Jace meglepettnek tűnt. – Ismered őket? Lightwoodékat?

– Együtt voltunk a Körben – felelte Luke. – Csodálkoztam, amikor hallottam, hogy ők vezetik itt az Intézetet. A jelek szerint megegyeztek a Klávéval a Felkelés után, hogy kevésbé súlyos büntetést kaphassanak, közben pedig Hodge… Nos, tudjuk, vele mi történt. – Elhallgatott egy pillanatra. – Elárulta Maryse, miért száműz téged, hogy így mondjam?

– Nem hiszi el, hogy Michael Wayland fiának hittem magam. Azzal vádolt, hogy végig összejátszottam Valentine-nal. Szerinte én segítettem neki abban, hogy leléphessen a Végzet Kelyhével.

– De akkor mit keresnél még itt? – kérdezte Clary. – Miért nem szöktél volna meg vele együtt?

– Azt nem mondta, de gyanítom, hogy azt hiszi, kémkedni maradtam. Kígyót melengettek a keblükön. Nem mintha ezeket a szavakat használta volna, de a lényeg stimmel.

– Hogy Valentine-nak kémkednél? – kérdezett vissza hitetlenkedve Luke.

– Azt hiszi, Valentine azért találta ki az egészet, mert Robert és ő annyira ragaszkodtak hozzám, hogy bármit elhittek, amit mondtam. Szóval

Maryse úgy döntött, hogy a legjobb megoldás az lesz, ha többé nem ragaszkodik hozzám.

– Ez nem így működik – rázta meg a fejét Luke. – A ragaszkodást nem lehet elzárni, mint egy csapot. Főleg, ha az ember gyerekéről van szó.

– Igazából nem vagyok a gyerekük.

– Ez nem csak vér kérdése. Hét éve ők a szüleid, csak velük van olyan kapcsolatod, ami számít. Maryse egyszerűen meg van sértődve.

– Meg van sértődve? – Jace nem hitt a fülének. – Hogy pont ő van megsértődve?

– Ne feledd, hogy szerette Valentine-t – magyarázta Luke. – Mint mindannyian. Aztán a lelkébe gázolt. Nem akarja, hogy a fiával is ugyanígy járjon. Retteg tőle, hogy hazudtál neki. Hogy az az ember, akinek gondolt téged az elmúlt években, nem valóságos, csak egy cselfogás. Meg kell nyugtatnod.

Jace arcán makacsság keveredett döbbenettel. – Maryse felnőtt ember! Nem nekem kéne őt megnyugtatnom.

– Ugyan már, Jace! – szólt közbe Clary. – Senkitől nem várhatod el, hogy mindig tökéletesen viselkedjen. A felnőttek is elszúrnak egy csomó mindent. Menj vissza az Intézetbe, és beszélj vele józanul. Légy férfi!

– De nem akarok férfi lenni – felelte Luke. – Szorongó tinédzser akarok lenni, aki képtelen szembeszállni a saját belső démonaival, és inkább azzal vezeti le a feszültségét, hogy beleköt, akibe csak tud.

– Nos – jegyezte meg Luke –, azt nagyon jól csinálod.

– Jace – vágott közbe gyorsan Clary, mielőtt a másik kettő komolyan összeveszhetett volna –, vissza kell menned az Intézetbe. Gondolj Alecre és Izzyre, gondolj arra, velük mi lesz ezek után.

– Maryse úgyis kitalál valamit, amivel megnyugtatja őket. Talán azt mondja majd, hogy megszöktem.

– Az nem fog működni – rázta meg a fejét Clary. – Isabelle őrjöngött a telefonban.

– Isabelle mindig őrjöng – mondta Jace, de látszott rajta, hogy jólesik neki a dolog. Hátradőlt a székében. A horzsolások az állán és az arcán sötét, formátlan Jeleknek látszottak a bőrén. – Nem megyek vissza oda, ahol nem bíznak bennem. Már nem vagyok tízéves. Tudok gondoskodni magamról.

Luke nem úgy festett, mint aki biztos ebben. – Hová fogsz menni? Hogyan fogsz élni?

Jace szeme felragyogott. – Tizenhét éves vagyok. Gyakorlatilag felnőtt. Bármelyik felnőtt Árnyvadásznak joga van…

– Bármelyik felnőttnek. De te nem vagy az. Nem kaphatsz fizetést a Klávétól, mert túl fiatal vagy, és ami azt illeti, Lightwoodékat a Törvény kötelezi” rá, hogy gondoskodjanak rólad. Ha nem teszik, kijelölnek valaki mást, vagy…

– Vagy mi lesz? – Jace felugrott a székről. – Beköltözöm egy árvaházba Idrisben? Rátukmálnak valami családra, akikkel még csak nem is találkoztam soha? Találhatok valami munkát a mondénok világában egy évre, élhetek közöttük…

– Nem, nem élhetsz – szólt közbe Clary. – Én tudom, Jace, én tényleg éltem közöttük. Túl fiatal vagy egy tisztességes álláshoz, aztán meg a te képességeiddel… Hát, a legtöbb hivatásos gyilkos idősebb nálad. És azok bűnözők.

– Nem vagyok gyilkos.

– Ha a mondénok világában élnél – jegyezte meg Luke –, az lenne belőled.

Jace megmerevedett, és összeszorította a száját. Clary tudta, hogy Luke szavai mélyen megbántották. – Nem értitek – mondta hirtelen támadt keserűséggel a hangjában. – Nem mehetek vissza. Maryse azt akarja, hogy mondjam ki, gyűlölöm Valentine-t. Azt pedig nem tudom megtenni.

Jace felszegte az állát, és úgy nézett Luke-ra, mintha valamiféle gúnyos, vagy egyenesen felháborodott válaszra számított volna tőle.

– Tudom – szólt Luke. – Én is szerettem egyszer.

Jace szinte megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, és Clarynek hirtelen eszébe jutott valami. Ezért jött ide, erre a helyre. Nemcsak a verekedésért, hanem hogy találkozhasson Luke-kal. Mert tudta, hogy Luke meg fogja érteni. Emlékeztetnie kellett magát, hogy azért nem volt minden őrültség vagy öngyilkosság, amit Jace csinált. Csak úgy tűnt, mintha az lenne.

– Nem lenne szabad arra kényszeríteni, hogy kimondd, hogy gyűlölöd az apádat – mondta Luke. – Még azért sem, hogy megnyugtasd Maryse-t. Meg kellene értenie.

Clary Jace arcát mustrálta, megpróbált kiolvasni belőle valamit. Olyan volt, mint egy könyv valamilyen idegen nyelven, amit túlontúl rövid ideig tanult. – Tényleg azt mondta, hogy soha többé ne menj vissza? – kérdezte.

– Vagy csak az volt a benyomásod, hogy így gondolja, úgyhogy eljöttél?

– Azt mondta, valószínűleg jobb lenne, ha egy időre valahol máshol húznám meg magam – felelte Jace. – Azt nem mondta, hol.

– Adtál neki esélyt? – kérdezte Luke. – Figyelj ide, Jace! Nyugodtan itt maradhatsz velem, ameddig szükséges. Fontos, hogy ezt tudd.

Clary gyomra görcsbe rándult. A gondolatra, hogy Jace ott lesz a házban, ahol ő lakik, mindig közel hozzá, egyszerre töltötte el a boldogság és a rémület.

– Köszönöm – mondta Jace. Rezzenéstelen volt a hangja, de tekintete óhatatlanul is Claryre tévedt, a lány pedig az érzelmeknek ugyanazt a szörnyű keverékét látta kavarogni benne, ami őt is teljesen összezavarta. Luke – gondolta a lány –, néha azt kívánom, bárcsak ne lennél olyan nagylelkű. Vagy olyan vak.

– De – folytatta Luke – azt hiszem, feltétlen vissza kéne menned az Intézetbe, hogy elbeszélgess Maryse-szal, és kiderítsd, mi a helyzet valójában. Többről lehet szó, mint amit elmondott neked. Talán többről, mint amit hallani szeretnél.

Jace erővel fordította el a tekintetét Claryről. – Jól van. – Egészen nyers volt a hangja. – Egy feltétellel. Nem akarok egyedül menni.

– Veled megyek – vágta rá gyorsan Clary.

– Tudom – mondta halkan Jace. – És akarom is, hogy gyere. De azt szeretném, hogy Luke is jöjjön.

A férfi meglepetten nézett vissza rá. – Jace… Tizenöt éve élek itt, és még sosem jártam az Intézetben. Egyszer sem. Kétlem, hogy Maryse jobban kedvelne engem, mint…

– Kérlek – szakította félbe Jace. Bár nyugodt volt a hangja, és halkan beszélt, szinte tapintható volt az erőfeszítés, amibe az került, hogy kimondja ezt az egy szót.

– Jól van – bólintott Luke, aki falkavezérként hozzászokhatott, hogy megteszi, amit kell, ha akarja, ha nem. – Akkor veled megyek.

 

Simon a falat támasztotta a folyosón Pete irodája mellett, és próbálta nem sajnálni magát.

Olyan jól kezdődött a nap. Vagy legalábbis viszonylag jól. Aztán viszont jött az a kellemetlen jelenet a Drakula-filmben, amitől hánynia kellett, és előkerült minden elfojtott érzelme meg vágyakozása, amit igyekezett elnyomni magában. Aztán a rosszullét valahogy feloldotta a gátlásait, és azon kapta magát, hogy megcsókolja Claryt, éppen ahogy olyan sok éve szerette volna. Állítólag a dolgok sosem úgy alakulnak, ahogy az ember előre elképzeli őket. Pedig dehogynem.

És Clary visszacsókolta…

Most viszont odabent volt Jace-szel, Simon gyomra pedig rángatózott és tekergett, mintha csak lenyelt volna egy kukacokkal teli tálat. Az utóbbi időben bizony volt alkalma hozzászokni a hányingerhez. Nem mindig volt ez így, még azután sem, hogy rájött, mit érez Clary iránt. Sosem erősködött, sosem próbálta az érzéseit ráerőltetni a lányra. Mindig is biztos volt benne, hogy Clary egy nap felébred a rajzolt hercegekről és kung-fu hősökről szőtt álmokból, és észreveszi azt, ami majd kiszúrta mindkettejük szemét: hogy összetartoznak. És ha nem is úgy tűnt, mintha érdekelné Simon, legalább nem érdekelte senki más sem.

Amíg elő nem került Jace. Visszaemlékezett rá, amikor ott ültek Luke házának verandáján, és Clary elmagyarázta neki, ki az a Jace, és mit csinál, miközben a fiú a körmeit mustrálgatta, és a felsőbbrendűségét éreztette vele. Simon alig hallotta, mit mond. Csakis azt figyelte, hogyan nézi Clary a szőke fiút a furcsa tetoválásaival és a szögletes, csinos arcával. Túl csinos, gondolta Simon, de Clary nyilvánvalóan nem értett egyet vele. Úgy nézett Jace-re, mintha valamelyik saját kezűleg rajzolt hőse kelt volna életre. Simon soha nem látta még így nézni senkire, és mindig azt hitte, hogy ha egyszer ennek is eljön az ideje, ő lesz a kiválasztott. Csakhogy nem ő volt az, és jobban fájt, mint korábban el tudta volna képzelni, hogy bármi is fájhat.

Amikor kiderült, hogy Jace Clary bátyja, olyan volt, mintha odaállították volna a kivégzőosztag elé, aztán az utolsó pillanatban mégis kegyelmet kapott volna. A világ egyszerre megint megtelt lehetőségekkel.

Most viszont nem volt biztos a dolgában.

– Hello. – Valaki közeledett a folyosón. Egy nem túl magas ismeretlen szlalomozott óvatosan a vérfoltok között. – Luke-ra vársz? Odabent van?

– Nem egészen. – Simon ellépett az ajtó mellől. – Vagyis igen, csak nincs egyedül. Egy barátom is bent van vele.

Az illető odaért közvetlenül mellé, megállt, és rámeredt. Simon most már látta, hogy egy lány az, úgy tizenhat éves, sima, világosbarna bőrrel. Barna-arany haja tucatnyi keskeny fonatban simult a fejére, arca szinte pontosan szív alakúnak hatott. Sűrű, telt idomai voltak, csípője erőteljesen szélesedett ki karcsú dereka alatt. – Az a srác a bárból? Az Árnyvadász?

Simon vállat vont.

– Nem szívesen mondom – szólt a lány –, de a barátod seggfej.

– Nem a barátom – felelte Simon. – Ráadásul mélységesen egyetértek veled.

– De nem azt mondtad, hogy…?

– A húgára várok – magyarázta Simon. – Ő a legjobb barátom.

– És most ő is ott van bent vele? – A lány hüvelykujjával az ajtóra bökött. Minden egyes ujján gyűrűt viselt, primitívnek tűnő, bronzból és aranyból kovácsolt ékszereket. Farmernadrágja kopott volt, de tiszta, és amikor elfordította a fejét, Simon láthatta a közvetlenül a gallérja fölött a nyakán végigfutó sebet. – Az a helyzet – mondta a lány vonakodva –, hogy mindent tudok a seggfej testvérekről. Felteszem, nem az ő hibája.

– Nem is – felelte Simon. – De ő az egyetlen ember, akire talán hallgat.

– Nekem nem olyannak tűnt, mint aki bárkire is hallgat – jegyezte meg a lány, és hirtelen elkapta Simon kíváncsi tekintetét. Mosoly futott végig az arcán. – A sebhelyemet nézed. Ott haraptak meg.

– Megharaptak? Úgy érted, te…?

– Vérfarkas vagyok – bólintott a lány. – Mint mindenki más itt. Kivéve téged meg a seggfejet. Meg a seggfej tesóját.

– De nem voltál mindig vérfarkas. Úgy értem, nem annak születtél.

– A legtöbben így vagyunk vele – mondta a lány. – Ebben különbözünk az Árnyvadász haverjaidtól.

– Miben?

A lány halvány mosolyra húzta a száját. – Mi régen emberek voltunk. Simon nem felelt. Egy pillanattal később a lány felé nyújtotta a kezét. –Maia vagyok.

– Simon. – A lány tenyere száraz volt és puha. Ahogy felnézett Simonra, szempillájának színe a vajas pirítósra emlékeztetett. – Miből gondolod, hogy Jace seggfej? – kérdezte a fiú. – Vagy talán inkább úgy kéne feltennem a kérdést, hogy miből jöttél rá.

Maia visszahúzta a kezét. – Szétverte a kocsmát. Kiütötte a barátomat, Batet. Többen a falkából akkorát kaptak tőle, hogy elájultak.

– Jól vannak? – Simon határozottan megijedt. Jace nem tűnt zavarodottnak, de őt ismerve Simonnak nem volt felőle kétsége, hogy képes megölni jó pár embert egyetlen délelőtt alatt, aztán lelkifurdalás nélkül elmenni palacsintázni. – Orvos látta őket?

– Boszorkánymester – felelte a lány. – A mi fajtánk nemigen tud mit kezdeni a ti mondén orvosaitokkal.

– A boszorkánymesterek Alvilágiak?

A lánynak felszökött a szemöldöke. – Valaki jól megtanította neked ezeket a szövegeket, mi?

Simon felhúzta az orrát. – Honnan tudod, hogy nem tartozom közéjük? Vagy én honnan tudjam, hogy te ki vagy? Árnyvadász, vagy Alvilági, vagy… ?

A lány olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy ugrálni kezdtek a hajfonatai. – Süt rólad, hogy ember vagy – mondta kissé bánatosan.

A hangjából áradó intenzitástól Simon hátán végigfutott a hideg. – Bekopoghatok – javasolta, hirtelen egészen szerencsétlennek érezve magát. –Már ha beszélni akarsz Luke-kal.

A lány megvonta a vállát. – Csak mondd meg neki, hogy megjött Magnus, hogy körülnézzen a sikátorban. – Simon nagyon döbbent képet vághatott, mert még hozzátette: – Magnus Bane. Egy boszorkánymester.

Tudom – akarta mondani Simon, de nem szólt. Az egész beszélgetés már így is éppen elég különösnek tűnt. – Oké.

Maia megfordult, mint aki menni készül, de egy lépés után megfordult, és nekitámaszkodott az ajtófélfának. – Gondolod, hogy tud beszélni a fejével? – kérdezte. – Úgy értem, a húga.

– Ha hallgat egyáltalán valakire, akkor ő az.

– Ez aranyos – mondta Maia. – Hogy ennyire szereti a testvérét.

– Igen – bólintott Simon. – Csodás.

 

3

Az inkvizítor

 

Amikor Clary először pillantotta meg az Intézetet, olyan volt, mint egy lepusztult templom. A teteje beszakadt, az ajtót foltos sárga rendőrségi szalag zárta el. Mostanra már nem kellett koncentrálnia, hogy elhessegesse az illúziót, így az utca túloldaláról is láthatta a valóságban ott emelkedő gótikus katedrálist a sötét égbolt felé tűként törő tornyokkal.

Luke nem szólt egy szót sem. Látszott az arcán, hogy valami emészti. Ahogy elindultak felfelé a lépcsőn, Jace ösztönös mozdulattal benyúlt az inge alá, amikor azonban kihúzta a kezét, nem volt benne semmi. Keserűen nevetett fel. – Elfelejtettem. Maryse elvette a kulcsaimat, mielőtt eljöttem.

– Hát persze. – Luke épp az Intézet ajtaja előtt állt. Óvatosan megérintette a fába faragott szimbólumokat, közvetlenül a retesz alatt. – Ez az ajtó éppen olyan, mint a nagy tanácsteremé Idrisben. Nem hittem volna, hogy látok még ilyet.

Clary szinte bűnösnek érezte magát, amiért megzavarta Luke ábrándozását, de most gyakorlatiasabb kérdésekkel kellett foglalkozniuk. – Ha nincs kulcsunk…

– Nem feltétlen van rá szükség. Bármelyik Intézet nyitva áll a Nephilimek előtt, amennyiben nem tervezik, hogy kárt tesznek a lakóiban.

– És mi van, ha ők akarnak kárt tenni bennünk? – mormogta Jace.

Luke szája sarka megrándult. – Nem hiszem, hogy az számít.

– Igen, a Klávé mindig csak a saját szempontjából nézi a dolgokat. –Jace elfojtott hangon beszélt, alsó ajka felduzzadt, bal szemhéja egészen lila lett.

Vajon miért nem gyógyította meg magát? – töprengett Clary. – Az irónodat is elvette?

– Nem vittem magammal semmit, amikor elmentem – felelte Jace. –Nem akartam, hogy olyasmi legyen nálam, amit Lightwoodék szereztek nekem.

Luke aggódva pillantott a fiúra. – Minden Árnyvadásznak szüksége van irónra.

– Akkor szerzek másikat – vont vállat Jace, mielőtt az Intézet ajtajára tette a kezét. – A Klávé nevében – szólt – bebocsáttatást kérek erre a szent helyre. Raziel Angyal nevében kérem áldásotokat harcomra…

Az ajtó kitárult. Clary látta a katedrális belsejét, a hosszú vas kandeláberekbe illesztett gyertyák által itt-ott megvilágított sötétséget.

– Hát, ez könnyen ment – állapította meg Jace. – Úgy fest, nem is olyan nagy ügy áldáshoz jutni. Talán áldást kéne kérnem a harcomra azok ellen, akik fehéret viselnek szeptember után.

– Az Angyal tudja, ki ellen harcolsz – szólt Luke. – Nem kell hangosan kimondanod, Jonathan.

Clary mintha látott volna valamit átvillanni Jace arcán – bizonytalanságot, meglepetést, talán megkönnyebbülést. De a fiú csak ennyit mondott:

– Ne hívj így! Nem ez a nevem.

 

Átvonultak a katedrálison az üres padsorok és az oltáron örökké égő fény mellett. Luke kíváncsian nézett körül, és láthatólag alaposan meglepődött, amikor, akár egy aranyozott kalitka, megérkezett a lift, hogy felvigye őket.

– Ez nyilván Maryse ötlete volt – mondta, amikor beléptek. – Neki van ilyen ízlése.

– Amikor idekerültem, már megvolt – felelte Jace, miközben az ajtó becsukódott mögöttük. A felfelé vezető rövid út során egyikük sem szólt egy szót sem. Clary idegesen játszadozott a sáljának a bojtjával. Volt egy kis lelkiismeret-furdalása, amiért hazaküldte Simont, azzal az ígérettel, hogy majd később felhívja. Abból, ahogy a fiú felhúzott vállakkal otthagyta őket a Canal Streeten, látszott, hogy úgy érzi magát, mint akit leráztak. Csakhogy Clary nem tudta volna elképzelni, hogy ő – egy mondén – is itt legyen, miközben Luke szót emel Jace-ért Maryse Lightwoodnál. Úgy sokkal kínosabb lett volna minden.

A lift csikorogva állt meg, ők pedig kilépvén Churchcsel találták szembe magukat, aki a folyosón várt rájuk, nyakában egy kifakult rózsaszín szalaggal. Jace lehajolt, és keze fejével végigsimította a macska fejét. – Hol van Maryse?

A Church torkából feltörő hang valahol félúton volt a dorombolás és a morgás között, ahogy megindult a folyosón. Jace némán követte, Luke pedig nyilvánvaló kíváncsisággal nézelődött. – Sosem gondoltam volna, hogy belülről is láthatom ezt a helyet.

– Ilyennek képzelted? – kérdezte.

– Jártam a londoni és a párizsi Intézetben, és ez is nagyon hasonlít azokra. Bár azért…

– Azért? – Jace jó pár lépéssel előttük járt.

– Itt hidegebb van – felelte Luke.

Jace nem szólt. Megérkeztek a könyvtárhoz. Church leült, jelezvén, hogy nem áll szándékában továbbmenni. A vastag faajtó mögül alig kivehetően hangok hallatszottak, Jace mégis kopogás nélkül rontott be.

Clary hallotta, ahogy valaki meglepetten felkiált odabent. Egy pillanatra megugrott a szíve, mert eszébe jutott Hodge, aki gyakorlatilag ebben a könyvtárban élt. Hodge a maga reszelős hangjával, és Hugin, a jóformán állandó társául szegődött holló – aki Hodge parancsára kis híján kivájta a szemét.

Persze nem Hodge kiáltott. A két térdelő kőangyal hátán egyensúlyozó hatalmas mahagóni íróasztal mögött középkorú nő ült; haja éjfekete volt, akár Isabelle-é, testalkata szikár, mint Alecé. Elegáns, egyszerű fekete kosztümje éles ellentétben állt az ujjain világító színes gyűrűkkel.

Mellette egy másik alak állt: karcsú, vékonydongájú tizenéves fiú, göndör fekete hajjal és mézszínű bőrrel. Clary képtelen volt magába fojtani meglepetését. – Raphael?

A fiú láthatólag éppen úgy megdöbbent, mint ő maga. Aztán elmosolyodott, megvillantva fehér és hegyes fogait – amik tökéletesen illettek hozzá, tekintve, hogy vámpír volt. – Dios – fordult Jace-hez. – Mi történt veled, öregem? Úgy nézel ki, mintha egy csapat vérfarkas próbált volna meg széttépni.

– Ez vagy döbbenetesen jó tipp – felelte Jace –, vagy hallottál róla, mi történt.

Raphael mosolya önelégült vigyorrá alakult át. – Hallok ezt-azt.

Az íróasztal mögött ülő nő felállt a székből. – Jace – szólt feszülten –, történt valami? Hogyhogy ilyen hamar visszajöttél? Azt hittem, el fogsz menni… – Tekintete Luke-ra és Claryre tévedt. – Hát maguk kicsodák?

– Jace húga vagyok – felelte Clary.

Maryse végignézett a lányon. – Igen, látom. Hasonlítasz Valentine-ra. – Visszafordult Jace-hez. Magaddal hoztad a húgodat? És egy mondént is? Egyikőtök számára sem biztonságos most itt. Főleg nem egy mondénnak…

Luke halvány mosollyal az arcán szakította félbe. – Csakhogy én nem vagyok mondén. – Maryse arcán a harag helyét lassan a döbbenet vette át, ahogy most először alaposabban is végignézett Luke-on. – Lucian?

– Szia, Maryse – mondta Luke. – Rég nem láttuk egymást.

 

Maryse arca meg sem rezzent, egyszerre mégis sokkal idősebbnek, még Luke-nál is idősebbnek tűnt. Komótosan ült vissza a székre. – Lucian – ismételte tenyerét az asztalra fektetve. – Lucian Graymark.

Raphael, aki egy madár ragyogó, kíváncsi tekintetével figyelte, mi történik, most Luke-hoz fordult. – Te ölted meg Gabrielt.

Ki az a Gabriel? Clary kíváncsian nézett Luke-ra. A férfi megvonta a vállát. – Igen, én. Éppen úgy, ahogy ő megölte az előző falkavezért. Így megy ez a lükantrópok között.

Maryse felkapta a fejét. – Falkavezér?

– Ha te vagy most a falkavezér, beszélnünk kell egymással – mondta Raphael udvarias biccentéssel nyugtázva a helyzetet. – Bár talán nem ebben a pillanatban.

– Majd átküldők valakit, hogy megszervezzük – mondta Luke. – Az utóbbi időben kissé sűrű volt a programom. Elmaradásban vagyok az ilyen finomságokkal.

– Legyen így – bólintott Raphael. Visszafordult Maryse-hoz. – Akkor megvolnánk?

Maryse-nak erőfeszítésébe került, hogy rá figyeljen. – Ha a szavadat adod, hogy az Éjszaka Gyermekeinek nincs közük ezekhez a gyilkosságokhoz, hiszek neked. Kötelességem, hacsak nem derül fény valamire, ami az ellenkezőjét bizonyítja.

Raphael összeráncolta a homlokát. – Fény derül? – szólt. – Nem szeretem ezt a kifejezést. Megfordult, és Clary rémülten állapította meg, hogy átlát a teste szélein, mintha Raphael csak egy a peremeinél kissé homályos fénykép lett volna. A fiú balkeze teljesen átlátszó volt, és mögötte Clary könnyedén ki tudta venni a fém földgömböt, amit Hodge mindig az asztalon tartott. Hallotta magát, amint ijedten felsikkant, ahogy a vámpír teste a karjától a válla, aztán a mellkasa felé haladva egyre áttetszőbbé vált, végül pedig teljesen eltűnt, mint amikor Clary kiradíroz egy alakot valamelyik rajzáról. Maryse megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Clary eltátotta a száját. – Meghalt?

– Kicsoda, Raphael? – nézett rá Jace. – Nem valószínű. Ez csak egy kivetítés volt. Testi valójában nem jöhet be az Intézetbe.

– Miért nem?

– Mert ez megszentelt terület – magyarázta Maryse. – Ő pedig el van átkozva. – A nő tekintete semmit sem vesztett hidegségéből, ahogy Luke-ra nézett. – Szóval te vagy itt a falkavezér? – kérdezte. – Gondolom, nincs min meglepődnöm. A jelek szerint ez a módszered, igaz?

Luke igyekezett nem törődni a keserűséggel a nő hangjában.

– A tegnap megölt kölyök miatt volt itt?

– Meg egy halott boszorkánymester miatt – tette hozzá Maryse. –A jelek szerint akárki ölte meg a vérfarkast, nem maradt ideje kiszívni a vérét, de természetesen az Éjszaka Gyermekei kerültek gyanúba. A vámpír biztosítani akart felőle, hogy a társainak semmi köze a történtekhez.

– Hiszel neki? – kérdezte Jace.

– Nem szívesen vitatnám meg most veled a Klávé ügyeit, Jace. Különösen nem Lucian Graymark előtt.

– Most csak Luke-nak hívnak – mondta nyugodtan a férfi. – Luke Garroway-nek.

Maryse megrázta a fejét. – Alig ismertelek meg. Olyan vagy, mint egy mondén.

– Ez a célom, igen.

– Mind azt hittük, hogy meghaltál.

– Reméltétek – helyesbített Luke, még mindig nyugodtan. – Csak reméltétek, hogy meghaltam.

Úgy tűnt, Maryse lenyelt egy csípős megjegyzést. – Akár le is ülhettek – mondta végül az asztal előtt álló székekre mutatva. – Most pedig – folytatta, miután mindannyian helyet találtak maguknak – esetleg elmondhatnád, mit kerestek itt.

– Jace – vágott a közepébe kertelés nélkül Luke – tárgyalást szeretne a Klávé előtt. Hajlandó vagyok kezeskedni érte. Ott voltam aznap éjszaka a Renwickben, amikor Valentine felfedte magát. Megküzdöttem vele, és kis híján megöltük egymást. Tanúsítani tudom, hogy Jace igazat beszél.

– Nem tudom pontosan – vágott vissza Maryse –, mennyit ér a szavad.

– Talán lükantróp vagyok – mondta Luke –, de Árnyvadász is egyben. Hajlandó vagyok alávetni magamat a Kard próbájának, ha az segít.

A Kard próbája? Ez nem hangzott jól. Clary végignézett Jace-en. Kifelé nyugodtnak tűnt, ujjai összefonva hevertek az ölében, hirtelen azonban remegés futott végig a testén, mintha egyetlen pillanat választaná el tőle, hogy darabokra robbanjon. A fiú elkapta Clary tekintetét, és jobbnak látta, ha elmagyarázza a helyzetet. – A Lélekkard a Végzet Ereklyéi közül a második. A segítségével állapítják meg, hogy egy Árnyvadász hazudik-e.

– Te nem vagy Árnyvadász – mondta Maryse nem is törődve Jace-szel. –Hosszú évek óta nem a Klávé Törvénye szerint élsz.

– Volt idő, amikor te sem aszerint éltél – felelte Luke. Maryse arcát elöntötte a vér. – Azt gondoltam volna – folytatta a férfi –, hogy mostanra túltetted magad azon, hogy nem vagy képes bízni senkiben, Maryse.

– Vannak dolgok, amiket soha nem lehet elfelejteni – szólt a nő. Halkan beszélt, mégis fenyegetés bújt meg a hangjában. – Gondolod, hogy az volt Valentine legnagyobb hazugsága, amikor eljátszotta a saját halálát? Gondolod, hogy a személyes varázs garantálja az őszinteséget? Régen én is azt hittem. Tévedtem. – Felállt, és vékony kezeivel az asztalra támaszkodott. – Azt mondta, az életét adná a Körért, és tőlünk is elvárta ugyanezt. És mindannyian meg is tettük volna. Tudom, hogy így van. Én nem is álltam messze tőle, hogy tényleg megtegyem. – Tekintete végigsöpört Jace-en és Claryn, aztán találkozott Luke-éval. – Te is emlékszel – mondta –, amikor arról beszélt nekünk, hogy a Felkelés semmiség lesz, jóformán nem is kell majd harcolnunk, csak néhány fegyvertelen követ száll majd szembe a Kör hatalmával.

Annyira bíztam a gyors győzelemben, hogy amikor elindultam Alicantéba, otthon hagytam Alecet a bölcsőjében. Megkértem Jocelynt, hogy vigyázzon a gyerekeimre, amíg távol vagyok. Nem vállalta. Most már világos, miért. Tudta. És te is tudtad. És nem figyelmeztettetek bennünket.

– Én próbáltalak benneteket figyelmeztetni Valentine-nal kapcsolatban

– Jegyezte meg Luke. – Nem hallgattatok rám.

– Nem Valentine-ra gondolok. A Felkelésre. Amikor megérkeztünk, ötvenen voltunk ötszáz alvilági ellen.

– Minden további nélkül lemészároltátok volna őket, ha csak öten lettek volna, fegyvertelenül – mondta csendesen Luke.

Maryse megmarkolta az asztal peremét. – Bennünket mészároltak le – felelte. – A vérontás közepette Valentine-ra vártunk, hogy vezessen bennünket. De nem volt ott. Addigra a Klávé már körülvette a Szövetség Termét. Azt hittük, Valentine meghalt, és készek voltunk az életünket adni egy végső, elkeseredett rohammal. Aztán eszembe jutott Alec. Ha meghalok, mi fog történni a kisfiámmal? – Elcsuklott a hangja. – Szóval letettem a fegyvert, és megadtam magam a Klávénak.

– Helyesen cselekedtél, Maryse – mondta Luke.

A nő égő tekintettel meredt rá. – Ne merészelj ilyen leereszkedően beszélni velem, vérfarkas! Ha te nem lennél…

– Ne kiabáljon vele! – vágott közbe Clary, és kis híján maga is felpattant.

– A maga hibája, hogy hitt Valentine-nak…

– Gondolod, hogy nem tudom? – Maryse hangjába most már határozott él költözött. – A Klávé nem hagyott felőle kétséget, amikor kihallgattak bennünket. Náluk volt a Lélekkard, és tudták, mikor hazudunk, csakhogy nem sikerült kihúzni belőlünk egy szót sem… Senkinek nem sikerült volna belőlünk kihúzni egy szót sem, amíg…

– Amíg? – Luke szólalt meg. – Sosem tudtam meg, pedig kíváncsi lettem volna rá, mit mondtak nektek, ami miatt szembefordultatok vele.

– Csak az igazságot – felelte Maryse váratlanul fáradtan. – Hogy Valentine nem halt meg ott a teremben. Hogy megszökött, és otthagyott bennünket, hogy nélküle vesszünk oda. Azt állították, hogy később mégis meghalt. Bennégett a házában. Az Inkvizítor megmutatta a csontjait, meg az elszenesedett amulettet, amit viselni szokott. Persze az is hazugság volt… – Elakadt a hangja, de pár pillanattal később máris élesen folytatta. – Addigra amúgy is szétesett minden. Időközben alkalmunk nyílt beszélni egymással. A csata előtt Valentine félrevont, és azt mondta, hogy az egész Körből bennem bízik a leginkább, én vagyok a legjobb embere. A Klávé kihallgatásán aztán kiderült, hogy ugyanezt mondta mindenkinek.

– Így is csak egy nő tud bepöcceni – mormogta Jace olyan halkan, hogy csak Clary hallhatta.

– Nemcsak a Klávénak hazudott, de nekünk is. Kihasználta a hűségünket és a ragaszkodásunkat. Éppen úgy, mint amikor hozzám küldött téged – folytatta Maryse Jace felé fordulva. – Most pedig visszatért, és nála van a Végzet Kelyhe. Az elejétől fogva ez volt a célja, mindent pontosan eltervezett. Nem engedhetem meg magamnak, hogy bízzam benned, Jace. Sajnálom.

A fiú nem felelt. Kifejezéstelen volt az arca, bár egyre sápadtabb lett, miközben Maryse beszélt. Frissen szerzett sebei élénken rajzolódtak ki a bőrén.

– És most mi lesz? – kérdezte Luke. – Mit vársz tőle? Hová kéne mennie?

A nő szeme egy pillanatra Claryre tévedt. – Miért ne mehetne a húgához? – vetette fel. – A család…

– Jace húga Isabelle – szakította félbe Clary. Alec és Max a fivérei. Nekik mit fog mondani ? Örökre gyűlölni fogják, ha kirakja Jace-t a házból. Maryse tekintete megállapodott rajta. – Te meg mit tudsz erről?

– Ismerem Alecet és Isabelle-t – válaszolta Clary. Kéretlenül megjelent előtte Valentine is, de elhessegette a gondolatot. – A család nem kizárólag a vérről szól. Valentine nem az apám. Luke az. Éppen úgy, ahogy Alec, Max és Isabelle Jace családja. Ha kiszakítja ebből a családból, olyan sebet ejt, ami sosem fog begyógyulni.

Luke meglepetéssel vegyes tisztelettel nézett a lányra. Valami megvillant Maryse szemében – talán a bizonytalanság?

– Clary – szólt halkan Jace. – Elég. – Lemondás hallatszott a hangjából.

Clary Maryse felé fordult.

– Mi van a Karddal? – kérdezte.

Maryse értetlenül pillantott a lányra. – A Karddal?

– A Lélekkarddal – bólintott Clary. – Azzal, amelyikkel meg lehet állapítani, hogy egy Árnyvadász hazudik-e vagy nem. Használhatná Jace-nél.

– Ez jó ötlet – költözött némi élet Jace hangjába.

– Jót akarsz, Clary, de nem tudod, hogy működik a Kard – mondta Luke. – Egyedül az Inkvizítor tudja használni.

Jace előredőlt. – Akkor szóljatok neki! Hívjátok az Inkvizítort! Véget akarok vetni ennek.

– Nem! – mondta Luke, de Maryse Jace tekintetét fürkészte.

– Az Inkvizítor – mondta kelletlenül – már úton van…

– Maryse! – Luke-nak majd elakadt a hangja. – Mondd, hogy nem hívtad ide azt a nőt!

– Nem hívtam. Azt hitted, a Klávé nem ártja bele magát egy Elhagyatott harcosokról, Portálokról meg megrendezett halálokról szóló vad mesébe? Az után, amit Hodge tett? Valentine-nak köszönhetően most mindannyiunk után nyomoznak. – Jace arca időközben holtsápadtra vált. – Az Inkvizítor börtönbe is küldheti Jace-t – folytatta a nő. – Megfoszthatja a jeleitől. Úgy gondoltam, jobb lenne, ha…

– Ha Jace nem lenne itt, amikor megérkezik – fejezte be helyette Luke. – Nem csoda, hogy mindenáron el akartad küldeni.

– Ki ez az Inkvizítor? – kérdezte Clary. A szó a spanyol inkvizíciót juttatta eszébe kínzással, korbáccsal és kerékbetöréssel együtt. – Mit csinál?

– A Klávé megbízásából nyomoz az Árnyvadászok után – magyarázta Luke. – Gondoskodik róla, hogy a Nephilimek ne szeghessék meg a törvényt. A Kör tagjai után is ő nyomozott, amikor véget ért a Felkelés.

– Ő átkozta el Hodge-ot? – érdeklődött Jace. – Ő küldött ide benneteket is?

– Ő döntött a száműzetésünkről és Hodge büntetéséről. Nem rajong értünk, apádat meg egyenesen gyűlöli.

– Nem megyek el – jelentette ki Jace továbbra is falfehéren. – Mit csinál, ha megjelenik, de nem talál itt? Azt fogja hinni, hogy összeesküvést szőttetek az elrejtésemre. Benneteket fog megbüntetni. Téged, Alecet, Isabelle-t és Maxot.

Maryse nem szólt.

– Maryse, ne hülyéskedj! – szólt Luke. – Téged fog vádolni, ha elengeded Jace-t. Ha itt marad, és aláveti magát a próbának a Kard által, azt a jóhiszeműségetek jelének veszik majd.

– Hogy tartsuk itt Jace-t? Ezt nem mondhatod komolyan, Luke! – szólt közbe Clary. Tudta, hogy a Kard használata az ő ötlete volt, de kezdte sajnálni, hogy egyáltalán felhozta a dolgot. – Rémes lehet ez a nő.

– De ha Jace elmegy – szólt Luke –, soha nem jöhet vissza. Soha többé nem lehet belőle Árnyvadász. Ha tetszik, ha nem, az Inkvizítor a Törvény jobb keze. Ha Jace a Klávé tagja akar maradni, együtt kell működnie vele. Szól mellette valami, amit a Kör tagjai nem mondhattak el magukról a Felkelés után.

– És mi volna az? – kérdezte Maryse.

Luke halványan elmosolyodott. – Veletek ellentétben – felelte –, Jace az igazat mondja.

Maryse nagy levegőt vett, aztán Jace-hez fordult. – Végső soron ez a te döntésed – mondta. – Ha alá akarod vetni magad a próbának, itt maradhatsz az Inkvizítor érkezéséig.

– Maradok – jelentette ki Jace. Hangjának érzelemmentes határozottsága meglepte Claryt. A fiú a semmibe bámult Maryse mellett, szemében mintha lobogó tűz fénye tükröződött volna. Ebben a pillanatban Clary nem tudott másra gondolni, csak hogy Jace mennyire hasonlít az apjára.

 

4

Kakukkfióka

 

NARANCSLÉ, SZÖRP MEG TOJÁS, de mindnek hetekkel ezelőtt lejárt a szavatossága. És valami izé, ami salátára emlékeztet.

– Salátára? – Clary Simon válla fölött kukucskált be a hűtőbe. – Ja, az mozzarella.

Simon összerázkódott, és berúgta Luke hűtőjének ajtaját. – Pizzát rendelünk?

– Már rendeltem is – szólt Luke, aki egy vezeték nélküli telefonnal a kezében épp belépett a konyhába. – Egy nagy vegetáriánust három kólával. És felhívtam a kórházat is – tette hozzá, mielőtt kinyomta volna a telefont.

– Nincs változás Jocelyn állapotában.

– Ó – nyugtázta Clary. Leült az asztalhoz. Luke általában ügyelt a rendre, most azonban az asztal csordultig volt bontatlan levelekkel és piszkos tányérokkal. A férfi zöld táskája az egyik szék támláján lógott. Clary tudta, hogy segítenie kéne rendet rakni, de az utóbbi időben egyszerűen nem jutott rá energiája. Luke konyhája apró volt, és a legjobb pillanatokban sem éppen tökéletes. A férfi nem számított nagy szakácsnak, mint azt az ódivatú gáztűzhely fölé akasztott fűszerpolc is bizonyította, amin fűszerek helyett csak teát és kávét tartott.

Luke nekiállt a mosogatóba pakolni a piszkos tányérokat, Simon pedig letelepedett Clary mellé. – Jól vagy? – kérdezte halkan.

– Semmi baj! – préselt ki magából egy mosolyt Clary. – Nem számítok rá, hogy Anya éppen ma ébred föl, Simon. Van egy olyan érzésem, hogy… vár valamire.

– Tudod, mire?

– Nem. Csak azt, hogy valami nincs a helyén. – Luke-ra nézett, de a férfi a tányérok heves sikálásával volt elfoglalva. – Vagy valaki.

Simon kíváncsian nézett a lányra, aztán rántott egyet a vállán. – Abból, amit mondtok, elég intenzív lehetett az a jelenet az Intézetben.

Clary megborzongott. – Alecnek és Isabelle-nek kissé rémisztő anyukája van.

– Hogy is hívják?

– Méj-risz – felelte Clary Luke kiejtését másolva.

– Régi Árnyvadász név. – Luke beletörölte a kezét egy konyharuhába.

– És Jace úgy döntött, hogy ott marad, és szembenéz azzal az Inkvizítorral? Nem akart elmenni? – kérdezte Simon.

– Nincs más választása, ha Árnyvadász akar maradni – válaszolta Luke. – Márpedig mindennél fontosabb neki, hogy a Nephilimek közé tartozhasson. Ismertem hozzá hasonló Árnyvadászokat annak idején Idrisben. Ha ezt elvennék tőle…

A csengő ismerős berregése szakította félbe. Luke a pultra dobta a konyharuhát. – Rögtön jövök.

Amint kilépett a konyhából, Simon Claryhez fordult. – Fura belegondolni, hogy Luke valaha Árnyvadász volt. Még furább, mint abba belegondolni, hogy most vérfarkas.

– Tényleg? Miért?

Simon vállat vont. – Vérfarkas okról azelőtt is hallottam már. Tulajdonképpen ismerős a sztori. Havonta egyszer farkassá változnak, nem nagy ügy. De ez az Árnyvadász izé… Olyan, mint egy kultusz.

– Nem olyan, mint egy kultusz.

– Dehogynem. Az árnyvadászásról szól az életük. És mindenki mást lenéznek. Mondénoknak neveznek bennünket. Mintha ők nem is lennének emberek. Nem barátkoznak közönséges halandókkal, nem ugyanazokra a helyekre járnak, nem ugyanazokat a vicceket ismerik, azt hiszik, hogy fölöttünk állnak. – Simon felhúzta a fél lábát, és a farmerja térdébe hasított lyuk rongyos peremét kezdte csavargatni. – Találkoztam ma egy másik vérfarkassal.

– Ugye nem akarod azt mondani, hogy Vérfagyasztó Pete-tel iszogattál a Vérvörös Holdban? – Clary gyomrában kellemetlen érzés támadt, de nem tudta volna pontosan megmondani, mitől. Talán csak a stressztől úgy általában.

– Nem. Egy lány volt az – mondta Simon. – Mi korunkbeli. Maiának hívják.

– Maia? – Luke kezében egy szögletes fehér pizzás dobozzal jött vissza a konyhába. Az asztalra dobta, Clary pedig gyorsan felnyitotta a tetejét. A forró tészta, a paradicsomos szósz és a sajt illata eszébe juttatta, mennyire éhes. Letépett magának egy darabot, mielőtt Luke elé rakhatott volna egy tányért. A férfi széles mosollyal, a fejét csóválva ült le.

– Maia is a falkához tartozik, ugye? – kérdezte Simon, és kivett egy szeletet.

Luke bólintott. – Persze. Rendes lány. Néhányszor el is hívtam már, hogy vigyázzon a könyvesboltra, amíg én a kórházban voltam. Nem bánja, ha könyvekkel fizetek.

Simon a pizzája fölött nézett Luke-ra. – Nem állsz jól pénzzel?

Luke elfintorodott. – A pénz sosem volt különösebben fontos, a falka meg gondoskodik magáról.

– Ha pénzre volt szükségünk, Anya mindig azt mondta, hogy elad néhányat Apa részvényeiből – jegyezte meg Clary. – Viszont mivel az az ember, akit az apámnak gondoltam, halott, és kétlem, hogy Valentine-nak lennének részvényei…

– Anyukád az ékszereit adta el sorban egymás után – mondta Luke. –Valentine adott neki valamennyit azokból a holmikból, amik generációk óta a Morgensternek tulajdonában voltak. Már az egészen kis darabokért is egészen komoly összegeket kapott árveréseken. – Felsóhajtott. – Persze nincsenek már meg. Bár Valentine találhatott néhányat a régi lakásotok romjai között.

– Hát remélem, hogy Jocelyn legalább ennek örülhetett egy kicsit. Hogy így eladhatta Valentine cuccait. – Elvett egy harmadik szelet pizzát. Elképesztő, gondolta Clary, mennyit tud enni egy kamasz fiú anélkül, hogy meghízna, vagy valaha is kihányná az aznapi adagot.

– Furcsa érzés lehetett – mondta a lány Luke-nak – így látni Maryse Lightwoodot ennyi idő után.

– Furcsának nem mondanám. Maryse nem változott túlságosan sokat. Igazából jobban hasonlít magára, mint valaha, ha van ennek egyáltalán értelme.

Clarynek úgy tűnt, hogy van. Eszébe jutott a karcsú, sötéthajú, gőgös tekintetű lány a fényképről, amit Hodge adott neki. – Szerinted mit gondol rólad? – kérdezte. – Gondolod, hogy tényleg azt remélték, hogy meghaltál?

Luke elmosolyodott. – Talán nem gyűlöletből, de annyi biztos, hogy kényelmesebb és kevésbé zűrös lenne nekik, ha halott lennék. Abban biztos nem reménykedtek, hogy nemcsak hogy élek, de ráadásul én vezetem a belvárosi falkát is. Végtére is az a dolguk, hogy fenntartsák a békét az Alvilágiak között, erre előkerülök én, akinek közös múltam van velük, másrészt minden okom megvan rá, hogy bosszút akarjak állni rajtuk. Attól tartanak, hogy bajt fogok keverni.

– És fogsz? – kérdezte Simon. A pizza elfogyott, úgyhogy elvette Clary elől az egyik lerágott szélet. Tudta, hogy a lány utálja a szélét. – Úgy értem, bajt keverni?

– Nem szoktam én olyat. Nyugis vagyok. Középkorú.

– Kivéve, hogy havonta egyszer farkassá változol, és megölsz meg szétszaggatsz dolgokat.

– Rosszabb is lehetne – mondta Luke. – Olyan korombeli férfi is létezik, aki drága sportkocsikat vesz, és szupermodellekkel fekszik le.

– Csak harmincnyolc éves vagy – jegyezte meg Simon. – Az nem számít középkorúnak.

– Köszönöm, Simon, ez jólesett. – Luke kinyitotta a pizzás dobozt, de mivel nem talált benne semmit, hangos sóhajjal visszazárta. – A pizzát viszont mind betoltad.

– Csak öt szeletet ettem – tiltakozott Simon, és hátradőlt a székén, mire az veszedelmesen kezdett egyensúlyozni a két hátsó lábán.

– Szerinted hány szeletből áll egy pizza, te marha? – érdeklődött Clary.

– Öt szeletnél kevesebb nem számít étkezésnek. Az csak kóstoló. – Simon óvatosan pillantott Luke-ra. Ez azt jelenti, hogy farkassá változol, és megeszel?

– Azt biztosan nem. – Luke felállt, és a kukába dobta az üres dobozt. –Rágós lennél, és nehezen emészthető.

– Viszont kóser – jegyezte meg vidáman Simon.

– Feltétlen bemutatlak néhány zsidó lükantrópnak. – Luke nekitámaszkodott a mosogató peremének. – De hogy válaszoljak a korábbi kérdésedre, Clary, furcsa volt látni Maryse Lightwoodot, csak nem őmiatta. Inkább a környezet miatt. Az Intézet túlságosan emlékeztetett a Szövetség Termére Idrisben. Éreztem a Szürke Könyv rúnáinak erejét magam körül, pedig tizenöt éve próbálok megfeledkezni róla.

– Tényleg? – kérdezte Clary. – És sikerült?

– Vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni. A Könyv rúnái nem egyszerű illusztrációk. Az ember részévé válnak. Beleivódnak a bőrébe. Az Árnyvadász lét sosem lesz pusztán a múlt egy darabja. Inkább olyasmi, ami az ember vérében van, és éppen úgy nem lehet változtatni rajta, ahogy a vércsoporton sem.

– Azon gondolkodtam – mondta Clary –, hogy talán én is kaphatnék Jeleket.

Simon elejtette a pizza szélét. – Hülyéskedsz.

– Nem. Miért tréfálnék egy ilyen komoly dologgal? És miért ne kaphatnék Jeleket? Árnyvadász vagyok. Akár meg is védhetném magam úgy, ahogy lehet.

– Mitől kéne megvédeni magad? – kérdezte Simon, és hirtelen előredőlt, amitől a széklábak hangos csattanással értek földet. – Azt hittem, ennek az árnyékvadászosdinak vége. Azt hittem, normális életet akarsz élni.

– Nem vagyok benne olyan biztos, hogy létezik normális élet – vetette közbe kedvesen Luke. Clary a karjára pillantott, ahová Jace az eddigi egyetlen Jelet rajzolta. Még mindig látszott a csipkeszerű fehér nyom, bár inkább csak emlék volt már, mint heg. – Persze, hogy nem kérek ebből a zűrzavarból. De mi van, ha a zűrzavar utánam jön? Mi van, ha nincs választásom?

– Vagy talán nem is annyira akarod kikerülni azt a zűrzavart – dörmögte Simon. – Legalábbis addig nem, amíg Jace is benne van.

Luke megköszörülte a torkát. – A legtöbb Nephilimnek rengeteget kell tanulnia, mielőtt megkapja az első Jeleit. Nem javasolnám, hogy Jeleket rajzoljanak rád, amíg nem részesülsz elegendő oktatásban. Persze rajtad múlik, hogy egyáltalán meg akarod-e kapni őket. Viszont kell, hogy legyen valamid, ami minden Árnyvadásznak van.

– Undok és bunkó modor? – érdeklődött Simon.

– Egy irón – mondta Luke. – Minden Árnyvadásznak kell, hogy legyen irónja.

– Neked van? – kérdezte meglepetten Clary.

Luke válasz helyett kivonult a konyhából, majd pár pillanattal később egy fekete szövetbe burkolt tárggyal tért vissza. Letette az asztalra, kicsavarta a szövetet, és máris megpillantották a sápadt kristályból készült, ragyogó varázspálcára emlékeztető tárgyat: egy irónt.

– Szép – állapította meg Clary.

– Örülök, hogy tetszik – szólt Luke –, mert szeretném, ha a megtartanád.

– Ha megtartanám? – kapta fel a fejét döbbenten Clary. – De hát a tied, nem?

A férfi megrázta a fejét. – Anyukádé volt. Nem akarta a lakásban tartani, nehogy véletlenül megtaláld, ezért inkább megkért, hogy vigyázzak rá én.

Clary a kezébe vette az irónt. Hűvös volt a tapintása, de tudta, hogy ha használják, izzásig tud hevülni. Különös tárgy volt, fegyvernek nem elég hosszú, de nem elég rövid, hogy könnyedén lehessen rajzolni vele. A lány úgy sejtette, hogy a fura méretet használat közben azért csak megszokja az ember.

– Szóval az enyém lehet?

– Hát persze. Régi típus, vagy húsz éve elavult. Azóta lehet, hogy finomítottak a formáján. Azért így is megbízható.

Simon figyelte, ahogy Clary, akár egy karmesteri pálcát, felemeli az irónt, és könnyed mozdulatokkal láthatatlan mintákat rajzol vele a levegőbe. – Ez egy kicsit arra emlékeztet, amikor megkaptam nagyapám régi golfütőit.

Clary elnevette magát, és leengedte a kezét. – Igen, kivéve, hogy sosem használtad őket.

– És remélem, hogy neked sem kell azt használnod soha – jegyezte meg Simon, majd gyorsan elfordította a fejét, mielőtt Clary válaszolhatott volna.

 

A Jelekből sűrűfüst szállt fel fekete spirálokban, és a fiú érezte saját égő bőrének fojtogató illatát. Az apja állt fölötte az irónnal, aminek olyan vörösen izzott a hegye, mint egy túl sokáig a tűzben felejtett piszkavasnak. – Csukd be a szemed, Jonathan! – mondta. – A fejedben dől el, hogy engedsz-e a fájdalomnak. – De Jace keze akaratlanul is ökölbe szorult, mintha a bőrfeszült volna meg rajta, igyekezvén menekülni az irón elől. Hallotta a reccsenést, ahogy eltört egy csont a kezében, aztán még egy…

Jace kinyitotta a szemét, és hunyorogva meredt a sötétbe. Apja hanga lassan semmivé foszlott, mint a szélben felszálló füst. A fájdalom fémes ízét érezte a nyelvén. Beleharapott az alsó ajkába, és keserves grimasszal felült.

Újra hallotta a hangot, és önkéntelenül is a kezére pillantott. Nem volt rajta semmiféle Jel. Egyszerre rájött, hogy a hang odakintről jön. Valaki kopogtatott az ajtón, ha csak bizonytalanul is.

Legördült az ágyról, és végigfutott rajta a hideg, ahogy csupasz talpa a hűvös padlót érintette. Ruhában aludt el, és most fintorogva nézett le gyűrött ingére. Valószínűleg bűzlött a farkasok szagától. És mindene fájt.

Megint kopogtak. Jace átsietett a szobán, és kitárta az ajtót. Fennakadt a szeme. – Alec?

Alec zsebre dugott kézzel ácsorgott a folyosón, és öntudatosan rántott egyet a vállán. – Bocs, hogy ilyen korán. Anya küldött érted. A könyvtárban vár rád.

– Hány óra van?

– Hajnali öt.

– Hogyhogy ébren vagy?

– Le sem feküdtem. – Nagyon úgy nézett ki, hogy igazat beszél. Kék szeme körül fekete árnyékok látszottak.

Jace beletúrt kócos hajába. – Jól van. Várj egy kicsit, amíg inget cserélek. – A szekrényhez lépett, és addig kotorászott a gondosan hajtogatott, csinos stócok között, amíg elő nem kerített egy hosszú ujjú kék pólót.

Óvatosan lehámozta magáról a régi inget, amit itt-ott alvadt vér tapasztott a bőréhez.

Alec elfordította a fejét. – Mi történt veled? – furcsán feszült volt a hangja.

– Összeverekedtem egy vérfarkascsordával. – Jace belebújt a kék pólóba. Amikor megvolt, kilépett Alechez a folyosóra. – Van valami a nyakadon – állapította meg.

Alec a torkához kapott. – Micsoda?

– Mintha megharaptak volna – mondta Jace. – Amúgy mit csináltál egész éjszaka?

– Semmit. – Alec egészen elvörösödött, és kezével továbbra is a nyakát szorongatva megindult a folyosón. – Elmentem sétálni egyet a parkba. Megpróbáltam kiszellőztetni a fejem.

– És összefutottál egy vámpírral?

– Mi? Nem! Elestem.

– A nyakadra? – Alec felhördült, és Jace jobbnak látta, ha egyelőre ejti a témát. – Jó, mindegy. Miért kellett kiszellőztetned a fejed?

– Miattad. A szüleim miatt – felelte Alec. – Leültek velem, és elmagyarázták, miért voltak olyan dühösek, miután elmentél. Aztán mindent elmondtak Hodge-ról is. Jut eszembe, kösz, hogy elhallgattad előlem.

– Bocs. – Most Jace-en volt a sor, hogy elvörösödjön. – Valamiért nem tudtam rávenni magam, hogy elmondjam.

– Hát nem valami fényes az összkép. – Alec végre elengedte a nyakát, és vádlón fordult Jace felé. – Ahogy kinéz, eltitkoltál dolgokat. Valentine-ról.

Jace megtorpant. – Te is azt hiszed, hogy hazudtam? Arról, hogy nem tudtam, ki a valódi apám?

– Nem! – Alec nyilvánvalóan meglepődött; vagy a kérdésen, vagy azon, hogy milyen vehemenciával tette föl Jace. – És nem is érdekel, ki az apád. Egyáltalán nem számít. Attól még ugyanaz az ember vagy.

– Akárki is az az ugyanaz – törtek elő hűvösen a szavak, mielőtt Jace visszafoghatta volna magát.

– Csak úgy mondom – próbálta nyugtatni Alec. – Néha egy kicsit… durva bírsz lenni. Gondolkodj, mielőtt beszélsz, csak ennyit kérek. Itt nincsenek ellenségeid, Jace.

– Hát kösz a tanácsot – mondta Jace. – Innen már egyedül is eltalálok a könyvtárba.

– Jace…

De Jace már nem volt sehol, otthagyta Alecet a kínjaival együtt. Jace gyűlölte, amikor mások aggódtak helyette. Olyankor mindig az az érzése támadt, hogy tényleg van mitől tartani.

A könyvtár ajtaja félig nyitva állt. Jace nem vacakolt a kopogással, egyszerűen csak belépett. A kezdetektől fogva ez volt az egyik kedvenc szobája az Intézetben – mindig talált valami vigasztalót a fabútorok, a rézdíszek és a körben sorakozó bőr- és bársonyborítású könyvek ódivatú keverékében. Olyan volt, mintha régi barátok üdvözölték volna. Ezúttal hideg légáramlat csapta meg, amint belökte az ajtót. A kandallóban, ahol ősszel és télen máskor mindig lobogott a tűz, most csak szürke hamukupac hevert. A lámpákat lekapcsolták. Csak a zsaluk keskeny résein meg az odafent a toronyban lévő kicsi tetőablakon szűrődött be fény.

Jace akaratlanul is Hodge-ra gondolt. Ha most itt lenne, égne a tűz, és a ragyogó gázlámpák arany fénye vetülne a parkettára. Hodge a kandalló mellett álló karosszékben kuporogna, egyik vállán Hugóval, a kezében pedig egy vastag könyvvel…

Csakhogy valaki tényleg ült Hodge öreg karosszékében. Egy sovány, szürke valaki, aki most felállt, könnyedén nyújtóztatva ki a testét, akár egy kobra, és hűvös mosollyal fordult Jace felé.

Egy nő volt az. Hosszú, ódivatú szürke köpenye csizmája orrát verdeste, alatta pedig tökéletesen szabott palaszínű kosztümöt viselt állógallérral, amelynek keményített csúcsai a nyakába mélyedtek. A haja amolyan fakó szőke volt, csatokkal szorosan hátrafogva, szemei pedig két szürke kavicsra emlékeztettek. Jace akár a jeges víz érintését érezte magán a nő tekintetét, ahogy végigmustrálta mocskos, sárfoltoktól tarkított farmerjától, kék-zöld foltokkal teli arcán keresztül a szeméig, ahol aztán megállapodott végül.

Egyetlen futó pillanatra valami forróság villant a nő szemében, mint a jég alá szorult tűz, aztán el is tűnt. – Te vagy a fiú?

Mielőtt Jace megszólalhatott volna, egy másik hang válaszolt helyette. Maryse volt az, aki a fiú mögött lépett be a könyvtárba. Jace nem tudta, miért nem hallotta közeledni, de aztán észrevette, hogy magas sarkú cipőjét időközben papucsra cserélte. Maryse mintás selyemből készült hosszú köpenyt viselt, és egészen vékony vonallá húzta össze a száját. – Igen, Inkvizítor – mondta. – Ő Jonathan Morgenstern.

Az Inkvizítor mint sodródó fekete füst indult Jace felé. Közvetlenül előtte megállt, és kinyújtotta a kezét – hosszú fehér ujjaival egy albínó pókra emlékeztetett. – Nézz rám, fiú! – szólt, és a hosszú, fehér ujjak hirtelen Jace álla alatt voltak, majd felfelé feszítették a fejét. A nőnek hihetetlen ereje volt. – Szólíts Inkvizítornak! Semmilyen más néven nem nevezhetsz. – A szeme körül hajszálvékony vonalak futottak szét a bőrén, mint a festék repedései. A szája sarkait és az állát két keskeny árok kötötte össze. – Megértetted?

Jace számára az Inkvizítor egészen mostanáig valamiféle távoli, félig mitikus figura volt. Kilétét, de még feladatai java részét is a Klávé titoktartása övezte. A fiú mindig úgy képzelte, hogy olyan lehet, mint a Néma Testvérek a maguk nyugodt erejével és titokzatosságával. Nem is sejtette, hogy ilyen egyenes lesz – és ilyen ellenséges. A nő szeme mintha a testébe vágott volna, lemetszette róla a magabiztosság páncélját, és csontig lecsupaszította.

– A nevem Jace – mondta. – Nem fiú. Jace Wayland.

– Nincsen jogod a Wayland név viseléséhez – jelentette ki a nő. – Te Jonathan Morgenstetn vagy. Ha Waylandnak mondod magad, hazug vagy. Akárcsak az apád.

– Ami azt illeti – jegyezte meg Jace –, szívesebben fogalmaznék úgy, hogy a magam sajátos módján vagyok hazug.

– Értem. – A sápadt száj apró mosolyra görbült. Nem kedves mosoly volt. – Nem tűröd a tekintélyt, ahogyan apád sem tűrte. Ahogyan az angyal sem tűrte, akinek a nevét mindketten viselitek. – A nő ujjai hirtelen hevességgel ragadták meg Jace állát, körmei fájdalmasan mélyedtek a bőrébe. – Lucifer elnyerte méltó büntetését az árulásáért, amikor Isten a Poklok bugyraiba vetette. – Az Inkvizítor lehelete savanyú volt, akár az ecet. – Ha nem tiszteled az én tekintélyemet, megígérhetem, hogy irigyelni fogod az ő sorsát.

Elengedte Jace-t, és hátralépett. A fiú érezte, hogy kicsordul a vére, ahol a körmök az imént belévájtak. Reszketett a keze a dühtől, de csak azért sem emelte fel, hogy letörölje a vért.

– Imogen… – kezdte Maryse, aztán helyesbítette magát. – Herondale Inkvizítor. A fiú beleegyezett, hogy aláveti magát a próbának a Kard által. Megtudhatod, hogy igazat beszél-e.

– Az apjával kapcsolatban? Igen. Megtudhatom. – Herondale Inkvizítor merev gallérja a nyakába vágott, ahogy Maryse felé fordult. – Igazság szerint, Maryse, a Klávé nem elégedett veled. Te és Robert felügyeltek az Intézetre. Szerencsétek, hogy az évek során nem követtetek el különösebb baklövést. Egészen az utóbbi időkig alacsony volt a démonaktivitás szintje, és az elmúlt néhány napban alig történt valami említésre méltó. Nem érkezett jelentés, még Idrisből sem, úgyhogy a Klávé hajlik az engedékenységre. Alkalmasint az is felmerült, hogy valóban visszavontátok-e Valentine-nak tett hűségeskütöket. Ahogy kinéz, csapdát állított nektek, ti pedig szépen belesétáltatok. Az ember azt gondolná, okosabbak vagytok ennél.

– Nem volt semmiféle csapda – szólt közbe Jace. – Apám tudta, hogy Lightwoodék felnevelnek, ha azt hiszik, hogy Michael Wayland fia vagyok. Ez minden.

Az Inkvizítor úgy nézett a fiúra, mintha egy beszélő csótány lenne. – Ismered a kakukkmadarat, Jonathan Morgenstern?

Jace arra gondolt, hogy talán a bokros inkvizítori teendők – nem lehetett éppen kellemes foglalkozás – Imogen Herondale agyára mentek. –A micsodát?

– A kakukkmadarat – felelte a nő. – Tudod, a kakukkok paraziták. Más madarak fészkébe tojjak a tojásaikat. Amikor kikel, a kakukkfióka kitaszítja a többi fiókát a fészekből. A szerencsétlen szülők halálra dolgozzák magukat, hogy elég élelmet találjanak a hatalmas kakukkgyerek etetéséhez, aki megölte az utódaikat, és elfoglalta a helyüket.

– Hatalmas? – kérdezte Jace. – Maga szerint kövér vagyok?

– Analógia volt.

– Nem vagyok kövér.

– Én pedig – szólt Maryse – nem tartok igényt a szánakozásodra, Imogen. Eszem ágában nincs elhinni, hogy a Klávé meg fog büntetni akár engem, akár a férjemet, amiért úgy döntöttünk, hogy felneveljük egy halott barátunk fiát. – Kihúzta magát. – Nem mintha nem mondtuk volna el nekik, mit csinálunk.

– Én pedig soha, semmiféle kárt nem okoztam Lightwoodéknak – tette hozzá Jace. – Keményen dolgoztam, és rengeteget tanultam. Mondhat az apámról, amit akar, de ő csinált belőlem Árnyvadászt. Kiérdemeltem a helyemet az Intézetben.

– Ne akard védeni előttem az apádat! – mondta az Inkvizítor. – Ismertem. Nála hitványabb ember nem is létezik.

– Hitványabb? Ki mondta, hogy hitvány? Mit jelent az egyáltalán?

Az Inkvizítor színtelen pillái végigsimították az arcát, ahogy fürkész tekintettel összeszorította a szemét. – Te aztán arrogáns vagy – szólalt meg végül. – És szemtelen is. Apád tanított meg így viselkedni?

– De nem vele – vágta rá Jace kurtán.

– Akkor őt majmolod. Valentine volt az egyik legarrogánsabb és leg-tiszteletlenebb ember, akit valaha ismertem. Nyilván úgy nevelt, hogy te is hozzá váltál hasonlóvá.

– Igen – mondta Jace. Képtelen volt visszafogni magát. – Kiskoromtól kezdve arra tanított, hogyan legyen belőlem gonosz bűnöző. Már az oviban pillangók szárnyát kellett kitépnem, és meg kellett mérgeznem az emberiség vízkészletét. Tiszta szerencse, hogy apám eljátszotta a saját halálát, mielőtt eljutottunk volna az oktatásomban a nemi erőszakhoz és a fosztogatáshoz, különben senki sem lenne tőlem biztonságban.

– Jace… – hördült fel riadtan Maryse.

Az Inkvizítor a szavába vágott. – És mint az apád, te sem tudod türtőztetni magad – mondta. – Lighthwoodék elkényeztettek, és hagyták, hogy a legrosszabb tulajdonságaid elszabaduljanak. Talán angyalnak látszol, Jonathan Morgenstern, de pontosan tudom, mi vagy.

– Ő csak egy fiú – szólt közbe Maryse. Csak nem védi őt? Jace gyorsan rápillantott, de Maryse elfordította a fejét.

– Egykor Valentine is csak egy fiú volt. Most pedig, mielőtt turkálni kezdünk abban a szőke fejedben az igazság után, azt javaslom, hogy csillapodj le egy kissé. És pontosan tudom, hol lenne a legjobb hely ehhez.

Jace pislantott egyet. – A szobámba küld?

– A Néma Város börtönébe küldelek. Ha eltöltesz ott egy éjszakát, azt gyanítom, együttműködőbb leszel.

Maryse-nak elakadt a lélegzete. – Imogen… Ezt nem teheted!

– Már hogyne tehetném! – Az Inkvizítor pengeéles tekintettel nézett Jace-re. – Van mondanivalód a számomra, Jonathan?

A fiú nem jutott szóhoz. A Néma Városnak számtalan szintje volt, és ezek közül ő még csak az első kettőt látta, ahol az archívumot tartották, és ahol a Néma Testvérek tanácsa ülésezett. A börtöncellák a város legalsó szintjén kaptak helyet, a temetők alatt, ahol több ezer halott Árnyvadász nyugodott örök csendben. A cellákat a legszörnyűbb bűnözőknek tartották fenn: elvadult vámpíroknak, a Szövetség Törvényét megszegő boszorkánymestereknek, a társaik vérét ontó Árnyvadászoknak. Jace ezek közül egyik sem volt. Hogy juthatott eszébe ennek a nőnek, hogy mégis odaküldje?

– Nagyon bölcs, Jonathan. Látom, máris kezded megtanulni, amit a Néma Város legfőképpen taníthat neked. – Az Inkvizítor mosolya egy vigyorgó koponyáéra emlékeztetett. – Hogy hogyan tartsd a szádat.

 

Clary éppen Luke-nak segített eltakarítani a vacsora maradványait, amikor megint megszólalt a csengő. A lány felegyenesedett, és a férfira pillantott. – Vársz valakit?

Luke összeráncolta a homlokát, és egy konyharuhába törölte a kezét. –Nem. Maradjatok itt! – Felnyúlt, és lekapott valamit az egyik polcról, mielőtt kilépett a konyhából. Valamit, ami csillogott.

– Láttad azt a kést? – füttyentett Simon, és felállt az asztal mellől. – Vajon Luke rosszat sejt?

– Szerintem újabban mindig rosszat sejt – felelte Clary. Kilesett a konyhából, és látta, hogy Luke kinyitja a bejárati ajtót. Hallotta a férfi hangját, de azt nem, hogy mit mond. Mindenesetre nem tűnt zaklatottnak.

Simon a vállára tette a kezét, és visszahúzta. – Ne menj az ajtó közelébe! Megőrültél? És ha valami démonizé van odakint?

– Akkor Luke-nak valószínűleg jól jön a segítségünk. – Clary lepillantott a fiú kezére, és elvigyorodott. – Meg akarsz védeni? Aranyos.

– Clary! – kiáltotta Luke az előszobából. – Gyere, szeretnélek bemutatni valakinek.

A lány megveregette Simon kezét, és félretolta. – Rögtön jövök.

Luke karba font kézzel az ajtófélfának támaszkodott. A kés varázslatos módon eltűnt a kezéből. Egy lány állt az ajtó előtt számos fonatba rendezett barna hajjal, rozsdaszínű bársonyzakóban. – Ez itt Maia – mondta Luke. –Akiről az előbb meséltem..

A vendég felnézett Claryre. A veranda lámpájának erős fényében különös borostyánzöld volt a szeme. – Biztosan te vagy Clary.

Clary elismerte, hogy ez a helyzet.

– Szóval az a srác, a szőke, aki összetörte a Vérvörös Holdat, a bátyád?

– Jace – bólintott Clary, akinek nem tetszett a lány tolakodó kíváncsiskodása.

– Maia? – Simon volt az, aki farmerja zsebébe dugott kézzel időközben Clary mögé lépett.

– Igen. Te Simon vagy, igaz? Mindig elfelejtem a neveket, de a tiédre emlékszem – mosolyodott el a lány.

– Nagyszerű – jegyezte meg Clary. – Akkor most már mindannyian barátok vagyunk.

Luke köhintett, és kihúzta magát. – Azért akartalak bemutatni benneteket egymásnak, mert a következő néhány hétben Maia itt fog dolgozni a könyvesboltban – magyarázta. – Ha látjátok ki-be járkálni, ne zavartassátok magatokat. Van kulcsa.

– És nyitva tartom a szemem, hátha történik valami fura – ígérte Maia. – Démonok, vámpírok, akármi.

– Köszönöm – mondta Clary. – Most már biztonságban érzem magam.

Maia szeme elkerekedett. – Most gúnyolódsz?

– Egy kicsit feszültek vagyunk – szólt közbe gyorsan Simon. – Ami engem illet, én például örülök, hogy itt lesz valaki, és rajta tartja a szemét a barátnőmön, amikor nincs itthon más.

Luke felhúzta a szemöldökét, de nem szólt. Clary törte meg a csendet. –Simonnak igaza van. Ne haragudj, hogy goromba voltam.

– Semmi baj. – Maia együttérzőnek tűnt. – Hallottam, mi történt anyukáddal. Sajnálom.

– Én is – mondta Clary, majd sarkon fordult, és visszament a konyhába. Leült az asztalhoz, és a tenyerébe temette az arcát. Egy pillanattal később Luke is követte.

Clary széttárt ujjai között pillantott rá. – Hol van Simon?

– Maiával beszélget – felelte Luke, és Clary valóban hallotta a halk mormogást a ház túlsó végéből. – Gondoltam, jólesne, ha lenne egy barátod.

– Ott van Simon.

Luke megigazította az orrán a szemüveget. – Jól hallottam, hogy a barátnőjének nevezett?

Clary majdnem elnevette magát a férfi döbbent arckifejezése láttán. –Hát úgy tűnt.

– Ez valami új, vagy már rég tudnom kéne, csak elfelejtettem?

– Magam sem hallottam még. – A lány elvette a kezét az arca elől, és megnézte. A rúnára gondolt, a nyitott szemre, ami minden Árnyvadász jobb keze fejét díszítette. – Valakinek a barátnője vagyok – mondta. – Valakinek a húga vagyok, valakinek a lánya vagyok. Olyan dolgok, amikről nem is tudtam korábban, és még mindig fogalmam sincs, ki vagyok igazából.

– Hát nem mindig ez a kérdés?

Clary hallotta, ahogy a bejárati ajtó becsapódik, aztán Simon léptei közeledtek a konyha felé. A hideg éjszakai levegő illata is megérkezett vele.

– Nem baj, ha itt alszom ma éjszaka? – kérdezte. – Egy kicsit késő van már, hogy hazainduljak.

– Tudod, hogy mindig szívesen látlak. – Luke az órájára pillantott. – Én ágyba is bújok. Ötkor kelnem kell, ha hatra a kórházba akarok érni.

– Miért pont hatra? – kérdezte Simon, miután Luke kilépett a konyhából.

– Akkor kezdődik a látogatási idő – felelte Clary. – Nem kell a kanapén aludnod. Feltéve, hogy nem akarsz.

– Szívesen maradok, hogy holnap melletted lehessek – mondat a fiú, és türelmetlenül rázta ki sötét haját a szeméből. – Nagyon is szívesen.

– Tudom. Úgy értettem, hogy nem kell a kanapén aludnod, ha nem akarsz.

– Akkor hol… – Simon elhallgatott. A szeme elkerekedett. – Ó!

– A vendégszobában franciaágy van.

Simon kivette a kezét a zsebéből. Elpirult. Jace megpróbált volna lazának látszani a helyében; ő nem is próbálkozott. – Biztos vagy benne?

– Biztos.

A fiú Claryhez lépett, lehajolt, és ügyetlenül szájon csókolta. A lány mosolyogva állt fel. – Elég a konyhából – mondta. – Nincs többé konyha. – Határozottan megragadta Simon csuklóját, és maga után húzta, ki a konyhából a vendégszoba felé, ahol aludni szokott.

 

5

Az apák bűnei

 

A NÉMA VÁROS BÖRTÖNEINEK SÖTÉTSÉGE áthatolhatatlanabb volt, mint bármilyen sötétség, amit Jace valaha megtapasztalt. Nem látta a saját kezét, ha a szeme elé emelte, nem látta sem a cella padlóját, sem a plafont. Az egész lyukat csak egyetlen másodpercre pillanthatta meg a fáklya reszkető fényénél, amikor a Néma Testvérek egy kisebb csapata lekísérte ide, aztán kinyitották a rácsos ajtót, és úgy terelték be, mint egy közönséges bűnözőt. Persze valószínűleg annak is gondolták.

Annyit azért tudott, hogy a cellának kőpadlója van, három falát szikla alkotja, a negyediket meg egy sor sűrűn egymás mellett sorakozó, mélyen a sziklába süllyesztett elektrum rúd. Tudta, hogy a rácsban egy ajtó is nyílik. Azt is tudta, hogy a keleti fal mentén hosszú fémrúd fut végig, ugyanis a Néma Testvérek ehhez csatolták hozzá annak az ezüstbilincsnek az egyik felét, amelyiknek a másik karikája a csuklóját szorította. Néhány lépést járkálhatott fel-alá, csörögve, mint Marley szelleme a Karácsonyi énekben, de tovább nem juthatott. A csuklóján máris kidörzsölte a bőrt, ahogy a bilincset rángatta. Legalább balkezes volt – apró reménysugár az áthatolhatatlan sötétségben. Nem mintha sokat számított volna, de megnyugtatta az érzés, hogy az erősebbik keze szabad.

Újabb lassú sétába kezdett a fal mellett, menet közben végighúzva ujjait a sziklán. Szörnyű volt nem tudni, mennyi idő lehet. Idrisben az apja megtanította neki, hogyan állapíthatja meg az időt a nap állásából, a délutáni árnyékok hosszából, a csillagok helyzetéből az éjszakai égbolton. Csakhogy itt nem voltak csillagok. Ami azt illeti, kezdett amiatt aggódni, hogy látja-e még valaha a csillagokat egyáltalán.

Jace megtorpant. Ez vajon miért jutott eszébe? Persze, hogy látni fogja még az éjszakai égboltot. A Klávé nem akarja megölni. A halálbüntetést a gyilkosoknak tartogatják. De a félelem vele maradt, közvetlenül a bordái alatt, akár a váratlan fájdalom szúrása. Igazán nem volt hajlamos váratlan pánikrohamokra – Alec azt szokta mondani, hogy ráférne egy kis konstruktív gyávaság. A félelem soha nem volt rá különösebb hatással.

Arra gondolt, amit Maryse mondott: Te sosem féltél a sötétben.

Ez igaz is volt. Nem volt természetes ez a feszültség, egyáltalán nem vallott rá. Biztos, hogy többről volt szó, mint pusztán a sötétségről. Újabb felületes lélegzetet vett. Valahogy túl kellett jutnia az éjszakán. Egyetlen éjszakán. Ennyi az egész. Még egyet lépett előre, a bilincs hátborzongatóan csilingelt.

Egyszerre hang hasított a levegőbe. Magas, éles sikoly volt, a mélységes, kétségbeesett rémület hangja. A sikoly egyre magasabb és vékonyabb lett, mint amikor valaki egy hegedű húrján húzza végig az ujját, aztán váratlanul elhallgatott.

Jace elkáromkodta magát. Csengett a füle, szájában érezte a rettenet keserű fémre emlékeztető ízét. Ki gondolta volna, hogy a félelemnek íze van? Hátát a cella falának vetette, és kényszerítette magát, hogy nyugodjon meg.

A hang ezúttal erőteljesebben szólalt meg ismét, aztán újabb sikoly következett, és még újabb. Valami csattant odafent, és Jace önkéntelenül is összehúzta magát, mielőtt eszébe jutott, hogy jó pár emeletnyivel a föld alatt van éppen. Nemsokára még egy csattanást hallott, és egy kép kezdett kirajzolódni a fejében: mauzóleumajtók tárultak ki, több évszázada halott Árnyvadászok száraz ízületek által összetartott csontvázai tántorogtak elő, hogy aztán hús nélküli, csontos ujjaikkal átvonszolják magukat a Néma Város fehér márványpadlóin…

Elég! Jace erőnek erejével űzte el a látomást. A holtak nem jönnek vissza. Ráadásul hozzá hasonló Nephilimek holttestei jelentek meg előtte, megölt fivéreié és nővéreié. Akkor meg miért fél ennyire? Ökölbe szorította a kezét, hogy a körmei a tenyerébe vájtak. Ez a pánik nem méltó hozzá. Úrrá kell lennie rajta. El kell kergetnie. Mély lélegzetet vett, és megtöltötte levegővel a tüdejét, éppen amikor újabb sikoly harsant, ezúttal az eddigieknél is han-gosabban. A levegő recsegve tört elő a testéből, ahogy valami egészen közel csattant hozzá, és hirtelen fénysugár forró tűzvirága villant a szemébe.

Jeremiás testvér tántorodott elé, jobb kezében égő fáklyát szorongatva. Csuklyája leesett a fejéről, és felfedte a rémület groteszk kifejezésébe torzult arcát. Korábban szorosan összevarrt szája néma sikolyra tárult, tépett ajkairól véres cérnaszálak lógtak alá. A köpenyére fröccsent vér egészen feketének látszott a fáklya fényében. Nyújtott kézzel tett néhány bizonytalan lépést előre – aztán Jace döbbent tekintetétől kísérve hasra esett, és elterült a padlón. A fiú csontok zörgését hallotta, ahogy a levéltáros teste földet ért, a fáklya pedig kiesett a kezéből, és sercegve gurult végig a kövön a rácsos cellaajtó előtt futó csatorna felé.

Jace azonnal letérdelt, kinyúlt, amíg a bilincse engedte, és megpróbálta elérni a fáklyát. Nem sikerült. A fény gyorsan halványult, de az erőtlen sugaraknál a fiú még látta Jeremiás felé forduló halott arcát, a szájából szivárgó vért, a fogak fekete göcsörtjeit.

Jace úgy érezte, mintha valami nehéz tárgyat préseltek volna a mellkasának. A Néma Testvérek soha nem nyitották ki a szájukat, soha nem beszéltek, nevettek vagy sikítottak. Ő az előbb mégis sikítást hallott, most már biztos volt benne. Olyan emberek sikolyát, akik fél évszázada nem szólaltak meg, a rémület hangját, ami erősebb volt, mint a némaság ősi rúnája. De hogyan lehetséges? És hol a többi Testvér?

Jace segítségért akart kiáltani, de a súly egyre erőteljesebben nehezedett a mellkasára. Már alig jutott levegőhöz. Megint a fáklyáért nyúlt, és érezte, hogy roppannak az apró csontok a csuklójában. Fájdalom nyilallt végig a karjában, de sikerült megnyúlnia a szükséges néhány centivel. A markába terelte a fáklyát, és felállt. Ahogy a láng ismét életre kelt, Jace újabb zajt hallott. Súlyos zajt, valamiféle ocsmány, csúszó reszelést. Minden szőrszál égnek állt a hátán. Előrenyújtotta a fáklyát, és reszkető kezével vadul táncoló fényfoltokat rajzolva a falakra, bevilágított a mély árnyékokba.

Nem volt ott semmi.

Jace mégsem érzett megkönnyebbülést, inkább a félelme lett intenzívebb. Úgy kapkodott levegő után, mintha most bukkant volna fel a víz alól. A rettegést még félelmetesebbé tette, hogy annyira ismeretlen volt a számára az érzés. Mi történt vele? Hirtelen gyáva lett talán?

Nagyot rántott a bilincsen, hátha a fájdalom segít kitisztítani a fejét. Nem segített. Megint hallotta a lüktető reszelést, most már közelebbről. Sőt most már egy másik hangot is ki tudott venni, puha, folyamatos suttogást. Soha semmit nem hallott még, ami ilyen gonosznak tűnt volna. Szinte eszét vesztve a rémülettől, a falnak tántorodott, és vadul remegő kezével maga elé emelte a fáklyát.

Egy pillanatra mintha nappali világosság öntött volna el mindent: a rácsos ajtót, a padló csupasz köveit, Jeremiás mozdulatlan testét. A halott Testvér mögött a falban lassan nyílni kezdett egy ajtó. Valami fokozatosan beszivárgott a nyíláson. Valami nagy és sötét és alaktalan. Szeme izzó jégre emlékeztetett, ahogy mélyen a bőr sötét ráncai között ülve, önelégült mosollyal végigmérte Jace-t. Aztán a valami előrevetette magát. Kavargó párafelhő támadt a fiú szeme előtt, mint amikor egy hullám végigsöpör az óceán felszínén. Az utolsó dolog, amit még látott, a fáklya lángja volt, ahogy kékre, majd zöldre váltott, mielőtt végleg elnyelte volna a sötétség.

 

Simon csókja igazán kellemes volt. Amúgy gyengéden kellemes, mint függőágyban heverészni a nyári napon egy könyvvel és egy pohár limonádéval. Az ember ellett volna így az idők végezetéig, anélkül hogy elunta volna magát, vagy elkalandozott volna, vagy hagyta volna, hogy bármi megzavarja, feltéve, hogy a kinyitható ágy fémrúdja nem vág az oldalába.

– Juj! – szólt Clary, sikertelenül igyekezvén eltávolodni a rúdtól.

– Csináltam valamit? – Simon aggódó tekintettel fordult az oldalára. Vagy talán nem is aggódott, csak a szemüvege nélkül tűnt kétszer akkorának a szeme a sötétben.

– Nem, nem te… az ágy. Olyan, mint valami kínzóeszköz.

– Nekem nem úgy tűnt – közölte ünnepélyesen a fiú, miközben Clary felkapott egy földe esett párnát, és maguk alá gyömöszölte.

– Hát persze hogy nem – nevette el magát. – Hol is tartottunk?

– Hát, az én arcom nagyjából ott volt, ahol most is van, viszont a tied lényegesen közelebb volt hozzá. Legalábbis én így emlékszem.

– Milyen romantikus! – Clary magára húzta a könyökén egyensúlyozó fiút. Szorosan egymáshoz simultak, és a pólón keresztül érezte Simon szívének lüktetését. A fiú általában szemüveg mögött rejtőző pillái végigsimították az arcát, ahogy odahajolt, hogy megcsókolja. Clary testén finom remegés futott végig. – Te nem érzed magad furán? – suttogta.

– Nem. Azt hiszem, ha valósággá válik valami, amit elég gyakran elképzeltél, az olyan…

– Kiábrándító?

– Nem. Nem! – Simon hátrébb húzódott, hogy a lány szemébe nézhessen. – Eszedbe ne jusson ilyesmi! Ez a kiábrándító ellentéte. Ez…

Elfojtott suttogás tört fel Clary mellkasából. – Oké, talán jobb lenne, ha ezt se mondanád ki.

Simon félig lehunyta a szemét, és mosolyra görbült a szája. – Erre legszívesebben valami okostojás megjegyzéssel válaszolnék, de nem jut eszembe más, csak hogy…

Clary elvigyorodott. – Hogy le akarsz feküdni velem?

– Ne már! – Simon elkapta a lány kezét, a lepedőhöz szorította, és komoly tekintettel nézett Clary szemébe. – Hogy szeretlek.

– Szóval nem akarsz lefeküdni velem?

A fiú elengedte Clary kezét. – Azt nem mondtam.

Clary elnevette magát, és két kézzel taszított egyet Simon mellkasán. –Hadd keljek föl!

Simon riadtnak tűnt. – Nem úgy értettem, hogy mást se akarok…

– Nem azért. Föl akarom venni a pizsamámat. Nem tudom komolyan venni a csókolózást, ha zokni van a lábamon.

Simon gyászos tekintettel figyelte, ahogy a lány kiveszi a pizsamáját a szekrényből, és elindul a fürdőszoba felé. Mielőtt behúzta maga mögött az ajtót, Clary még visszamosolygott a küszöbről. – Rögtön jövök.

Akármit is felelt Simon, a lány már nem hallotta a bezárt ajtó mögül. Megmosta a fogát, és sokáig folyatta a vizet a mosdóba, miközben az orvosságos szekrény ajtaján lévő tükörben magát bámulta. A haja kócos volt, az arca pedig egészen vörös. Elgondolkodott rajta, hogy ez vajon ragyogásnak számít-e? Aki szerelmes, annak ragyognia kell, nem? Vagy csak a terhes nőknek? Nem emlékezett pontosan, de abban azért biztos volt, hogy meg kellett változnia. Végtére is ez volt az első igazi, hosszú csókolózás az életében – és jól is esett, mondta magának, biztonságos volt, kellemes és kényelmes.

Persze megcsókolta Jace-t a születésnapja éjszakáján, de az nem volt sem biztonságos, sem kellemes, sem kényelmes. Az inkább olyan volt, mintha elrepedt volna egy ér valahol, és egy vérnél forróbb, édesebb, keserűbb anyag áradt volna szét a testében. Ne gondolj Jace-re! – parancsolta magának indulatosan, de látta a tükörben, hogy a szemei sötétebbek lesznek, és tudta, hogy a teste emlékszik, mégha az elméje nem is akar.

Hideg vizet fröcskölt az arcába, aztán a pizsamájáért nyúlt. Nagyszerű, gondolta, a nadrágot ugyan behozta magával, de a felsőt nem. Akármennyire is díjazná Simon, egyelőre nem jött el az ideje, hogy bevezessék a topless alvást. Visszaérkezvén a szobába, megállapította, hogy a fiú mélyen alszik az ágy közepén, és úgy szorongatja a henger alakú párnát, mintha ember volna. Clary elfojtotta a feltörő nevetést.

– Simon – suttogta, de aztán meghallotta a telefon éles pittyegését, ami az érkező üzenetet jelezte. A készülék összecsukva feküdt az asztalon; Clary felkapta, és látta, hogy Isabelle-től érkezett SMS.

Szétnyitotta a telefont, és kapkodva legörgetett a szöveghez. Kétszer is elolvasta, hátha elsőre csak képzelődött. Aztán már rohant is a szekrényhez a kabátjáért.

 

– Jonathan.

A hang a sötétségből érkezett: lassú volt, sötét és ismerős, akár a fájdalom. Jace hiába pislogott, csak a feketeséget látta. Végigfutott a hátán a hideg. A hideg kőpadlón feküdt. Nyilván elájult. Hirtelen ingerültség támadt benne a saját gyengesége, a saját törékenysége miatt.

Az oldalára gördült, nyúzott csuklója lüktetett a bilincsben. – Van ott valaki?

– Csak felismered a saját apádat, Jonathan – jött ismét a hang, és Jace valóban felismerte ódon vasra emlékeztető szenvtelenségét. Megpróbált feltápászkodni, de a bakancsa megcsúszott egy ki tudja, honnan odakerült pocsolyában, elvesztette az egyensúlyát, és a válla keményen a kőfalnak ütődött. Láncai úgy csörögtek, akár a szélharang.

– Megsérültél? – Éles fény hasított a sötétbe. Jace elpislogott néhány könnycseppet, és megpillantotta Valentine-t a rácsok túloldalán, Jeremiás testvér holtteste mellett. A kezében tartott sugárzó boszorkányfény éles, fehéres ragyogással töltötte be a cellát. Jace látta a vérfoltokat a falon – és frissebb vért is, egy tócsányit belőle, ami Jeremiás szájából folyt elő. Érezte, ahogy felfordul és összeszorul a gyomra, aztán a fekete, formátlan, égő szemű valami jutott eszébe, amit korábban látott.

– Az a dolog – nyögte ki. – Hol van? Mi volt az?

– Te tényleg megsérültél. – Valentine közelebb lépett a rácshoz. – Ki záratott be ide? A Klávé? Lightwoodék?

– Az Inkvizítor. – Jace lenézett magára. A nadrágszárát és az ingét is vér borította. Nem tudta megállapítani, hogy a sajátja-e belőle valamennyi. A vörös folyadék lassan szivárgott elő a bilincse alól.

Valentine elgondolkodva méregette a fiút a rácsokon keresztül. Jace évek óta először látta az apját teljes harci díszben – az Árnyvadászok vastag bőrruháját viselte, amely szabad mozgást engedett, miközben védte a bőrt a legtöbb démonméreg ellen. Az elektrummal bevont szalagokat a karján és a lábán rúnák garmadája borította. Felsőtestén széles szíj futott körbe, a válla fölött pedig kilátszott kardja markolata. Valentine most leguggolt, hogy szeme egy vonalba kerüljön Jace-ével. A fiú meglepve állapította meg, hogy apja tekintetében nyoma sincs haragnak. – Az Inkvizítor és a Klávé egy és ugyanaz. Lightwoodéknak pedig nem lett volna szabad megengednie, hogy ez történjen. Én soha nem hagytam volna, hogy ilyet tegyenek veled.

Jace a falnak feszítette a vállát, igyekezett a lehető legtávolabb kerülni az apjától. – Azért jöttél le ide, hogy megölj?

– Hogy megöljelek? Miért akarnálak megölni?

– Amiért Jeremiást is megölted. És ne akard beadni nekem, hogy történetesen éppen erre jártál, amikor csak úgy magától meghalt. Tudom, hogy te tetted.

Valentine most először pillantott le Jeremiás holttestére. – Én öltem meg, és a többi Néma Testvért is. Nem tehettem mást. Volt náluk valami, amit meg kellett szereznem.

– Micsoda? Elemi tisztesség?

– Ez – felelte Valentine, és egyetlen gyors mozdulattal előhúzta a kardot a háta mögül. – Maellartach.

Jace visszanyelte a torkából feltörő meglepett kiáltást. Felismerte a fegyvert: a hatalmas, nehéz pengéjű ezüstpallos a kiterjesztett szárnyakat formázó markolattal egészen mostanáig a Beszélő Csillagok fölött függött a Néma Testvérek tanácstermében. – Te elvetted a Néma Testvérek kardját?

– Soha nem volt az övék – közölte Valentine. – Minden Nephilim közös tulajdona. Ez az a pallos, amivel az Angyal kiűzte Ádámot és Évát az éden-kertből. És kiüzé az embert, és oda helyezteté az Éden kertjének keleti oldala felől a Kerubokat és a villogó pallos lángját1idézte, tekintetét a pengére szegezve.

Jace megnyalta száraz ajkát. – Mit fogsz kezdeni vele?

– Azt majd akkor mondom meg – felelte Valentine –, ha úgy érzem, hogy bízhatom benned, és tudom, hogy te is bízol bennem.

– Bízni benned? Azután, ahogy átszöktél a Portálon a Renwickben, és összetörted, nehogy utánad mehessek. Azután, hogy meg akartad ölni Claryt?

– Sosem bántottam volna a húgodat – mordult föl ingerülten Valentine. – Ahogy téged sem bántalak soha.

– Egész életemben csakis bántottál! Lightwoodék védtek meg!

– Nem én zártalak be ide. Nem én fenyegettelek meg, és nem én vagyok bizalmatlan veled, hanem Lightwoodék és a Klávé. – Valentine elhallgatott egy pillanatra. – Most, hogy látom, hogyan bántak veled, és látom, hogy ilyen körülmények között is higgadt maradtál… büszke vagyok rád.

Jace meglepetten kapta föl a fejét, méghozzá olyan gyorsan, hogy meg is szédült egy kicsit. A keze azonnal lüktetni kezdett. Elnyomta magában a fájdalmat, amíg egyenletesebb nem lett a légzése. – Micsoda?

– Most már tudom, hogy a Renwickben hibát követtem el – folytatta Valentine. – Annak a kisfiúnak gondoltalak, akit Idrisben hagytam, és aki minden parancsomnak engedelmeskedett. Ehelyett egy makacs, önálló és bátor fiatalembert találtam, akit aztán mégis gyerekként kezeltem. Nem csoda, hogy fellázadtál ellenem.

– Fellázadtam? Én… – Jace torka elszorult, és nem jöttek ki rajta a szavak. A szíve a csuklója lüktetésének ritmusára kezdett verni.

Valentine folytatta. – Soha nem volt rá lehetőségem, hogy meséljek neked a múltamról, hogy elmagyarázzam, mit miért tettem.

– Nincs mit megmagyarázni. Megölted a nagyszüleimet. Fogságban tartottad az anyámat. A saját céljaid érdekében Árnyvadászokkal végeztél. –Minden szó méreg volt Jace szájában.

– Csak a tények felét ismered, Jonathan. Hazudtam neked gyerekkorodban, mert túl fiatal voltál hozzá, hogy mindent megérts. Most már felnőttél, és megtudhatod az igazságot.

– Hát akkor mondd el!

Valentine átnyúlt a rácson, és Jace kezére fektette a kezét. Ujjai durva, kérges bőrének érintése éppen olyan volt, amilyennek Jace tízéves korából emlékezett rá.

– Bízni akarok benned, Jonathan – mondta a férfi. – Megtehetem?

Jace válaszolni akart, de nem jöttek ki a száján a szavak. Mintha egy erős fémpántot szorítottak volna meg egyre jobban a mellkasa körül, ami fokozatosan kipréselte belőle a levegőt. – Bárcsak… – suttogta.

Újabb hang hallatszott odafentről: mintha becsaptak volna egy fémajtót. Aztán Jace lépéseket hallott, majd a Város kőfalairól visszaverődő suttogást. Valentine felegyenesedett, és összeszorította a markát a boszorkányfény körül, amíg már csak halvány derengés látszott belőle, ő maga pedig bizonytalan árnyékká fakult. – Gyorsabbak, mint gondoltam – mormogta, és a rácsokon keresztül lepillantott Jace-re.

A fiú elnézett mellette, de nem látott semmit, csak a feketeséget a boszorkányfény erőtlen pislákolásán túl. Az ormótlan, tekergőző valamire gondolt, amit korábban látott. – Mi jön? Mi az? – kérdezte, a térdein csúszva előre.

– Mennem kell – mondta Valentine. – De még nem végeztünk.

Jace a rácsra tette a kezét. – Vedd le a bilincset! Akármi is az, meg akarok küzdeni vele.

– Aligha tennék szívességet vele, ha most kiszabadítanálak. – Valentine összeszorította a markát a boszorkányfény körül. A derengés végleg megszűnt, és a cella ismét teljes sötétségbe borult. Jace nem törődve a csuklóját égető fájdalommal, a rácsoknak vetette magát.

– Ne! – kiáltotta. – Apám, kérlek!

– Ha meg akarsz találni – mondta Valentine –, megtalálsz. – Aztán már csak sebesen távolodói lépteinek zaja hallatszott, meg Jace saját zihálása, ahogy nekidőlt a rácsnak.

 

A metrón Clary azon kapta magát, hogy képtelen leülni. Fel-alá járkált a szinte üres kocsiban, az iPod fülhallgatója a nyakában himbálózott. Isabelle nem vette föl a telefonját, amikor hívta, és Claryt megmagyarázhatatlanul mardosta az aggodalom.

A csurom vér Jace-re gondolt a Vérvörös Holdban. Ahogy vicsorgott dühében, maga is jobban emlékeztetett vérfarkasra, mint Árnyvadászra, akit az emberek védelmével és az Alvilágiak kordában tartásával bíztak meg.

Clary felrohant a Kilencvenhatodik utcai metróállomás lépcsőjén, aztán már lassabban vette az irányt a sarok felé, ahol az Intézet hatalmas szürke árnyként magasodott a házak fölé. Odalent az alagútban borzasztó meleg volt, és Clary tarkóján hűvös izzadságcseppek csorogtak, ahogy a repedezett betonjárdán a bejárat felé közeledett.

A hatalmas vas csengőhúzó után nyúlt, de félúton megállt a keze. Végül is Árnyvadász, nem? Éppen úgy joga van belépni az Intézetbe, mint ahogy Lightwoodéknak. Elszántan megragadta a kilincset, és megpróbálta felidézni Jace szavait. – Az Angyal nevében…

Az ajtó kitárult, mögötte a sötétséget tucatnyi gyertya fénye tette átláthatóbbá. Ahogy végigsietett a padsorok között, a reszkető lángok mintha kinevették volna. A lifthez ért, behúzta maga mögött a nehéz fémajtót, és reszkető ujjal megnyomta a gombokat. Erőnek erejével próbálta megnyugtatni magát – vajon Jace miatt aggódott, vagy csak amiatt, hogy mi lesz, ha meglátja? Kabátja kemény állógallérjának rejtekében arca egészen sápadtnak és aprónak tűnt, az ajka elfehéredett, zöld szeme kikerekedett. Határozotton csúnyának érezte magát, de igyekezett elnyomni a gondolatot. Mit számít, hogy néz ki? Jace-t nem érdekli. Jace-t nem érdekelheti.

A lift csikorogva megállt, és Clary kilökte az ajtót. Church várt rá a folyosón, és üdvözölte zsémbes nyávogással.

– Mi baj, Church? – Clary szavai természetellenesen hangosnak tűntek a néma folyosón. Hirtelen az az érzése támadt, hogy talán nincs is senki az Intézetben rajta kívül. Beleborsódzott a háta a gondolatba. – Van itthon valaki?

A kék perzsa hátat fordított, és elindult a folyosón. Elhaladtak az üresen álló zeneszoba és a könyvtár mellett, aztán Church befordult egy sarkon, és leült egy zárt ajtó előtt. Na szóval. Itt vagyunk, sugallta a tekintete.

Mielőtt Clary kopogtathatott volna, kinyílt az ajtó, és Isabelle állt a küszöbön mezítláb, farmerben és egy puha lila pulcsiban. Leesett az álla, amikor megpillantotta Claryt. – Mintha hallottam volna közeledni valakit a folyosón, de fel sem merült bennem, hogy te leszel az – mondta. – Hogy kerülsz ide?

Clary a lányra meredt. – Te küldtél SMS-t, hogy az Inkvizítor börtönbe küldte Jace-t.

– Clary! – Isabelle gyorsan végigpillantott a folyosón, aztán az ajkába harapott. – Nem úgy értettem, hogy azonnal ide kell rohannod.

Clary elborzadt. – Isabelle! Börtönbe!

– Igen, de… – Isabelle megadó sóhajjal félrelépett, és betessékelte Claryt a szobába. – Tulajdonképpen akár be is jöhetsz. Te meg sicc – intett Churchnek. – Menj, őrködj a liftnél!

Church mogorván nézett vissza rá, lefeküdt, és azonnal el is aludt.

– Macskák! – mormogta Isabelle, és becsapta az ajtót.

– Szia, Clary. – Alec Isabelle vetetlen ágyán ült, csizmás lábát a levegőben lóbálva. – Mit csinálsz itt?

Clary letelepedett az Isabelle félelmetesen zsúfolt öltözködő asztala előtt álló párnázott hokedlire. – Isabelle küldött egy SMS-t. Megüzente, mi történt Jace-szel.

Isabelle és Alec jelentőségteljes pillantást váltottak. – Jaj, ne már, Alec! – szólt Isabelle. – Gondoltam, nem árt, ha tudja. Fel sem merült bennem, hogy azonnal iderohan.

Clary gyomra csomóba rándult. – Hát persze, hogy iderohantam! Jól van? Mégis, miért záratta börtönbe az Inkvizítor?

– Igazából nem is börtön. A Néma Városban van – magyarázta Alec.

Az ölébe húzta Isabelle párnáját, és szórakozottan kezdte tépkedni rajta a bojtokat.

– A Néma Városban? Miért?

Alec habozott. – A Néma Város alatt cellák vannak. Néha oda zárják a bűnözőket, mielőtt Idrisbe küldenék őket, hogy a Tanács ítélkezhessen felettük. Olyan embereket, akik szörnyű dolgokat követtek el. Gyilkosokat, renegát vámpírokat, a Szövetség szabályait megszegő Árnyvadászokat. Ide került most Jace.

– Bezárták egy csomó gyilkos közé? – Clary felháborodottan ugrott talpra. – Veletek meg mi a baj? Miért nem vagytok jobban kiakadva?

Alec is Isabelle megint összenéztek. – Csak ma éjszaka kell ott maradnia – felelte a lány. – És nincs odalent senki más rajta kívül. Megkérdeztük.

– De miért? Mit csinált egyáltalán?

– Beszólt az Inkvizítornak. Legjobb tudomásom szerint ennyi volt az egész – mondta Alec.

Isabelle az öltözőasztal szélének támaszkodott. – Hihetetlen az egész.

– Akkor ez az Inkvizítor egyszerűen nem normális – jelentette ki Clary.

– Tényleg nem az – bólintott Alec. – Ha Jace a ti mondén hadseregetekben szolgálna, vajon megengednék neki, hogy visszapofázzon az elöljáróinak? Hát nem.

– Háború idején nem is. De Jace nem katona.

– Mind katonák vagyunk. Jace éppen úgy, mint mi is. Alá- és fölérendeltek vannak, az Inkvizítor fölött pedig csak nagyon kevesen állnak a sorban. Tisztelettudóbban kellett volna viselkednie vele.

– Ha szerintetek is börtönben a helye, miért hívtatok ide? Hogy bólogassak? Nem látom értelmét. Mit akartok tőlem?

– Nem mondtuk, hogy börtönben a helye – csattant föl Isabelle. – Csak hogy nem kellett volna visszabeszélnie a Klávé egyik legmagasabb rangú vezetőjének. Aztán meg – tette hozzá már nyugodtabban –, gondoltam, talán segíthetnél.

– Segíthetnék? Hogyan?

– Mondtam már – szólt Alec –, hogy az embernek gyakran olyan érzése támad, mintha Jace meg akarná öletni magát. Meg kell tanulnia, hogy vigyázzon magára, ebbe pedig az Inkvizítorral való együttműködés is beletartozik.

– És gondoljátok, hogy én rábeszélhetem? – kérdezte hitetlenkedve Clary.

– Nem tudom, él-e olyan ember, aki bármire képes rábeszélni Jace-t – felelte Isabelle. – Viszont te talán eszébe juttathatod, hogy van miéit élnie.

Alec lenézett az ölében tartott párnára, és hirtelen heveset rántott a rojton. Gyöngyöcskék gördültek végig Isabelle takaróján, mint valami furcsa helyi zápor kövér esőcseppjei.

Isabelle felhúzta a szemöldökét. – Alec, ne!

Clary el akarta mondani Isabelle-nek, hogy ő és Alec Jace családja, nem más, hogy az ő szavuk nagyobb súllyal esik nála a latba, mint a sajátja valaha is fog. Csakhogy egyre Jace hangját hallotta a fülében, amint azt mondja, sosem éreztem, hogy bárhová is tartoznék. De miattad most mégis tartozom valahova. – El tudunk menni hozzá a Néma Városba?

– Megmondod neki, hogy működjön együtt az Inkvizítorral? – kérdezte Alec.

Clary elgondolkodott. – Előbb hallani akarom az ő véleményét is.

Alec az ágyra dobta a megtépázott párnát, és komor tekintettel állt fel. Mielőtt megszólalhatott volna, kopogtattak. Isabelle eltolta magát az öltözőasztaltól, és az ajtó felé indult.

Alacsony, sötét hajú fiú lépett be a szemét félig elrejtő, nagy szemüvegben. Farmer volt rajta, meg a kelleténél egy számmal nagyobb pulcsi, az egyik kezében pedig egy könyvet hozott magával. – Max – szólt kissé meglepetten Isabelle –, neked nem kéne aludnod?

– A fegyverszobában voltam – mondta a fiú, aki nyilván Lightwoodék kisebbik fia lehetett. – Aztán hangokat hallottam a könyvtárból. Szerintem valaki kapcsolatba akar lépni az Intézettel. – Isabelle-ről Claryre pillantott. – Ez kicsoda?

– Ő Clary – felelte Alec. – Jace húga.

Max szeme elkerekedett. – Azt hittem, Jace-nek nincsenek testvérei.

– Mind azt hittük – mondta Alec, majd az egyik szék támlájáról felkapta a pulóverét, és belebújt. A statikus elekttomosságtól szikrázva égnek meredő hajszálak puha, sötét glóriaként vették körül a fejét. – Akkor talán be kéne néznem a könyvtárba.

– Veled megyek – jelentette ki Isabelle, aztán egy fiókból elővette ragyogó kötéllé összetekert ostorát, és az övébe csúsztatta a nyelét. – Talán történt valami.

– Hol vannak a szüleitek? – kérdezte Clary.

– Pár órával ezelőtt el kellett menniük. Megöltek egy fejt a Central Parkban. Az Inkvizítor is velük tartott – magyarázta Alec.

– Ti nem akartatok menni? – kíváncsiskodott tovább Clary.

– Bennünket nem hívtak. – Isabelle feltekerte két sötét copfját, és egy üvegtőrrel a feje tetejére tűzte őket. – Megtennéd, hogy vigyázol Maxre? Mindjárt jövünk.

– De… – tiltakozott Clary.

– Mindjárt jövünk. – Isabelle máris kint volt a folyosón, Alec pedig szorosan a sarkában követte. Abban a pillanatban, hogy bezáródott mögöttük az ajtó, Clary leült az ágy szélére, és Maxre függesztette nyugtalan tekintetét. Soha nem töltött túl sok időt gyerekekkel – anyja nem engedte meg, hogy babysitterkedjen –, és nem igazán tudta, hogyan beszéljen velük, vagy mivel foglalhatja le őket. Valamit azért segített, hogy ez a kisfiú a vékony karjaival meg lábaival és a túlméretezett szemüvegével történetesen emlékeztetett az ennyi idős Simonra.

Max viszonozta a pillantását. Nem félénknek, inkább megfontoltnak és visszafogottnak tűnt. – Hány éves vagy? – kérdezte végül a fiú.

Claryt meglepte a kérdés. – Mennyinek nézek ki?

– Tizennégynek.

– Tizenhat vagyok, de mindig kevesebbnek gondolnak a magasságom miatt.

Max bólintott. – Engem is – mondta. – Kilenc vagyok, de folyton hétnek néznek.

– Szerintem simán látszol kilencnek – biztosította Clary. – Mi van a kezedben? Könyv?

Max elővette a kezét a háta mögül. Egy széles, puhafedelű könyv volt nála, nagyjából akkora, mint a kis magazinok, amiket az élelmiszerboltok pénztárainál szoktak árulni. Az élénk színű borítón japán kandzsik sorakoztak az angol szavak alatt. Clary elnevette magát. – Naruto – állapította meg. – Nem gondoltam volna, hogy szereted a mangát. Hol szerezted?

– A repülőtéren. Tetszenek a képek, de nem jöttem rá, hogyan kell olvasni.

– Add csak ide! – Clary kinyitotta a könyvet, és megmutatta a fiúnak a lapokat. – Hátulról kell kezdeni, és jobbról balra kell haladni, nem pedig balról jobbra. És minden oldalon az óramutató járásával egyező irányba kell haladnod. Tudod, az mit jelent?

– Hát persze – felelte Max. Clary egy pillanatig attól tartott, hogy felbosszantotta a fiút, de Max határozottan elégedettnek tűnt, amikor visszavette a könyvet, és az utolsó oldalra lapozott. – Ez a kilences – mondta. –Gondolom, meg kéne szereznem az első nyolcat, mielőtt nekiállok olvasni.

– Jó ötlet. Talán valakivel elvitetheted magad a Belvárosi Képregényeshez vagy a Tiltott Bolygóba.

– Tiltott Bolygó? – Max meglepetten nézett a lányra, mielőtt azonban Clary belefoghatott volna a magyarázatba, Isabelle rontott be lihegve a szobába.

– Tényleg az Intézettel próbált kapcsolatba lépni valaki – előzte meg Clary kérdését. – Az egyik Néma Testvér volt az. Valami történt a Csontvárosban.

– Milyen valami?

– Nem tudom. Nem hallottam róla, hogy a Néma Testvérek valaha is segítséget kértek volna. – Isabelle látványosan kétségbeesett. Az öccséhez fordult. – Max, menj a szobádba, és maradj ott, világos?

Max összeszorította a száját. – Elmentek Aleckel?

– Igen.

– A Néma Városba?

– Max…

– Veletek akarok menni.

Isabelle megrázta a fejét. A tőr markolata lángcsóvaként villant meg a tarkója mögött. – Szó sem lehet róla. Túl fiatal vagy.

– Te sem vagy még tizennyolc!

Isabelle félig feszült, félig elkeseredett tekintettel fordult Clary felé. –Gyere ide egy pillanatra, légy szíves!

Clary kíváncsian felállt, mire Isabelle megragadta a karját, kirántotta a szobából, és becsapta mögöttük az ajtót. – A francba – mordult föl Isabelle, szorosan tartva a kilincset. – Kivennéd a zsebemből az irónomat?

Clary kapkodva nyújtotta át az irónt, amit Luke-tól kapott. – Használd az enyémet!

Isabelle néhány fürge mozdulattal lakatrúnát vésett az ajtóba. Clary halottá Max tiltakozását odabentről, ahogy a lány fintorogva hátralépett, és visszaadta Clarynek az irónt. – Nem tudtam, hogy neked is van.

– Anyámé volt – mondta Clary, és azonnal meg is haragudott magára. Anyámé. Most is anyámé.

– Aha. – Isabelle öklével az ajtóra csapott. – Max, van egy kis csoki az éjjeliszekrény fiókjában, ha megéhezel. Jövünk, amint lehet.

Odabentről újabb felháborodott kiáltás hallatszott. Isabelle megrántotta a vállát, és sietve indult meg a folyosón, Claryvel az oldalán. – Mi volt az üzenetben? – kérdezte Clary. – Csak annyi, hogy bajban vannak?

– Hogy megtámadták őket. Semmi más.

Alec a könyvtár előtt várt rájuk. Fekete Árnyvadász páncélt viselt a ruhája fölött. Karját hosszú bőrkesztyű védte, nyaka és csuklója körül Jelek futottat körbe. Övében angyalokról elnevezett szeráfpengék ragyogtak. –Készen állsz? – kérdezte a húgától. – Maxszal minden rendben?

– Persze. – Kinyújtotta a karját. – Rajzold meg a Jeleimet!

Miközben Alec ellátta Isabelle kézfejét és csuklójának belső oldalát rúnákkal, Claryre pillantott. – Az lenne a legjobb, ha hazamennél – mondta. – Nem kéne itt lenned, amikor az Inkvizítor visszajön.

– Veletek akarok menni – közölte Clary. A szavak kibuktak a száján, mielőtt még visszanyelhette volna őket.

Isabelle elvette az egyik kezét Alectől, és ráfújt megjelölt bőrére, mintha a túlságosan forró kávét próbálná hűteni. – Úgy beszélsz, mint Max.

– Max kilencéves. Én annyi idős vagyok, mint te.

– De hát nem is kaptál kiképzést – szólt közbe Alec. – Csak veszélybe sodornál bennünket.

– Egyáltalán nem. Járt egyáltalán valamelyikőtök a Néma Városban? – kérdezte Clary. – Én igen. Tudom, hogyan lehet bejutni. Kiismerem magam.

Alec kiegyenesedett, és eltette az irónt. – Nem hiszem, hogy…

– Tulajdonképpen mond valamit – szólt közbe Isabelle. – Szerintem jöhetne, ha akar.

Alec arcára kiült a döbbenet. – Amikor legutóbb találkoztunk egy démonnal, összehúzta magát, és sikoltozott. – Látván Clary gyilkos tekintetét, bocsánatkérő pillantással nézett vissza rá. – Sajnálom, de így történt.

– Én meg úgy gondolom, hogy lehetőséget kell neki adnunk a tanulásra – közölte Isabelle. – Tudod, mit mond mindig Jace. Van, hogy nem kell keresni a veszélyt, mert a veszély talál meg téged.

– Nem zárhattok be úgy, ahogy Maxet bezártátok – tette hozzá Clary, miután meggyőződött róla, hogy gyengül Alec ellenállása. – Nem vagyok már gyerek. És tudom, hol van a Csontváros. Odatalálok nélkületek is.

Alec elfordult, és a fejét rázva dörmögött valamit arról, hogy milyenek is a lányok. Isabelle Clary felé nyújtotta a kezét.

– Add ide az irónodat! – mondta. – Itt az ideje, hogy kapj néhány Jelet.

 

1 A bibliai idézeteket Károli Gáspát fordításában közöljük.

 

 

Szavazás

Kedvenc könyved?

1. Csontváros (280)

19%

1. Hamuváros (180)

12%

1. Üvegváros (196)

13%

1. Bukott angyalok városa (186)

12%

1. Elveszett lelkek városa (295)

20%

2. Az angyal (175)

12%

2. A herceg (193)

13%

Összes szavazat: 1505

Blog

Első nap

2012.12.29 12:50
Hát először is elég bonyolult összehozni egy...

Első bejegyzés

2012.12.29 12:02
Ma elindítottuk az új blogunkat. Kérjük kövesse...
<< 1 | 2 | 3 | 4