Nem aludtam.
Egy rettentő tett megtétele
S az első mozdulat között
Minden olyan, mint egy fantazma vagy egy förtelmes álom:
A Géniusz s a végzet ereklyéi
Tanácsot ülnek; s az ember maga,
Mint egy kis királyság, elszenvedi
Egy lázadás egész történetét.

 

 

 

 

 

 

11

Füst és acél

 

A BETH ISRAEL KÓRHÁZ INTENZÍV OSZTÁLYA Claryt mindig az Antarktiszról készült fényképekre emlékeztette. Hűvös volt és elzárkózó, szürke, fehér meg halványkék árnyalatokkal. Édesanyja szobája fehér volt, a szürke ágyat szürke műszerek vették körül kanyargó szürke csövekkel, Jocelyn testét pedig halványkék paplan takarta. Az arca fehérebbnek tűnt, mint valaha. Az egyetlen élénk színű valami a teremben Jocelyn párnán szétterülő vörös hajkoronája volt; mintha a Déli-sarkra tűztek volna ki egy ragyogó, oda nem illő zászlót.

Clary azon gondolkozott, vajon honnan szerzi Luke a pénzt erre az egyszemélyes szobára. Arra jutott, hogy megkérdezi tőle, ha visszajön a harmadik emeleti csúf kis büfében álló kávéautomatától. A gépből folyó kávé olyan volt, mint a kátrány, és az íze is leginkább arra emlékeztetett, Luke mégis szinte a rabjává vált az italnak.

A szék fémlábai megcsikordultak a padlón, ahogy Clary magához húzta, és lassan leült rá, megigazítva a szoknyáját a lába körül. Ahányszor csak eljött meglátogatni az édesanyját a kórházba, feszült lett, és kiszáradt a szája, mintha attól tartott volna, hogy bajba kerülhet valami miatt. Talán mert korábban csak akkor látta ilyen merevnek és kifejezéstelennek Jocelyn arcát, amikor éppen kirobbanni készült belőle a düh.

– Anya – szólt Clary. Megfogta Jocelyn bal kezét; a csuklóján még mindig látszott a sebhely, ahol Valentine a testébe erőltetett egy csövet. Kezének bőre – ami mindig durva és töredezett volt a festéktől meg a terpentintől – olyan lett, mint egy fa száraz kérge. Clary édesanyja ujjai köré fonta az ujjait, és érezte, hogy gombóc növekszik a torkában. – Anya, én… – kezdte, és megköszörülte a torkát. – Luke azt mondja, hallasz engem. Nem tudom, így van-e vagy sem. Mindegy is, azért jöttem, mert muszáj beszélnem veled. Az se baj, ha nem tudsz válaszolni semmit. Tudod, az a helyzet… – A lány nyelt egyet, és az ablak felé fordult. Az égből csak egy vékony kék sáv látszott a kórházzal szemben álló épület magas tűzfala fölött. – Simonról van szó. Történt vele valami. Valami, ami az én hibám volt.

Most, hogy nem édesanyjára nézett, megeredt a nyelve. Előadta az egész történetet: a találkozást Jace-szel és a többi Árnyvadásszal, a kutatást a Végzet Kelyhe után, Hodge árulását és a csatát a Renwickben, a felismerést, hogy neki és Jace-nek is Valentine az apja. Nem feledkezett meg az utóbbi napok eseményeiről sem: a Csontvárosba tett éjszakai látogatásról, az Inkvizítor Jace iránt érzett gyűlöletéről és az ezüst hajú nőről. Aztán beszámolt anyjának a Tündérek Udvaráról, az árról, amit a Királynő követelt a szabadságáért, meg arról, mi történt később Simonnal. Erezte, hogy beszéd közben könnyek égetik a torkát, de megkönnyebbült, hogy végre kiadhatott magából mindent valakinek, még ha az a valaki feltehetőleg egyetlen szavát sem hallotta.

– Szóval végeredményben – fejezte be – mindent rendesen elszúrtam. Emlékszem, egyszer azt mondtad, hogy az ember akkor kezd felnőni, amikor visszanézve azt kívánja, bárcsak megváltozathatna dolgokat. Gondolom, ez azt jelenti, hogy felnőttem. Csak… csak…

Csak azt hittem, ott leszel, amikor megtörténik. Igyekezett visszanyelni a könnyeit, amikor valaki a háta mögött megköszörülte a torkát.

Clary sarkon fordult, és Luke-ot pillantotta meg az ajtóban, egy műanyag pohárral a kezében. A kórház fluoreszkáló lámpáinak fényében is látta, milyen fáradt a férfi. Egyre több ősz szál keveredett a hajába, kék flanelingét pedig teljesen összegyűrte.

– Mióta állsz ott?

– Nem régóta – felelte Luke. – Hoztam neked kávét. – Clary felé nyújtotta a poharat, de a lány intett, hogy nem kéri.

– Utálom ezt a löttyöt. Lábszag íze van.

A férfi elmosolyodott. – Honnan tudod, milyen íze van a lábszagnak?

– Csak úgy tudom, – Clary előrehajolt, nyomott egy puszit Jocelyn arcára, és felállt. – Szia, Anya.

Luke kék furgonja kint állt a kórház parkolójában. A férfi csak akkor szólalt meg, amikor már kint jártak a gyorsforgalmi úton.

– Hallottam, amit a kórházban mondtál.

– Gondoltam, hogy hallgatózol. – A lány hangjában nem volt nyoma haragnak. Abban, amit az anyjának mondott, semmi olyasmi nem akadt, amiről Luke ne tudhatott volna.

– Ami Simonnal történt, nem a te hibád volt.

Clary hallotta a szavakat, de úgy pattantak le róla, mintha láthatatlan fal vette volna körül. Olyan volt, akár az a fal, amit Hodge húzott fel köré, amikor elárulta Valentine-nak. Ezúttal azonban nem hallott semmit a falon túlról, és nem is érzett semmit. Olyan zsibbadt volt, mintha jégbe zárták volna a testét.

– Figyelsz rám, Clary?

– Kedves tőled, hogy ezt mondod, de nyilvánvaló, hogy az én hibám. Minden, ami Simonnal történt, az én hibám.

– Mert haragudott rád, amikor visszament a hotelba? Nem azért ment vissza a hotelba, mert haragudott rád, Clary. Hallottam már ilyesmiről.

Félvéreknek hívják azokat, akik nem alakultak át teljesen. Olyan heves vágy keríthette hatalmába, hogy visszatérjen a hotelba, aminek nem tudott ellenállni.

– Mert a testében volt Raphael vére. De az sem történt volna meg soha, ha én nem vagyok. Ha nem vittem volna el abba a buliba…

– Azt hitted, ott biztonságban lesz. Semmi olyan veszélynek nem tetted ki, amit te ne vállaltál volna. Nem kínozhatod így magadat – mondta Luke, és ráfordult a Brooklyn hídra. A folyó ezüstös szürke hullámokban hömpölygött alattuk. – Semmi értelme.

Clary mélyen az ülésbe süppedt, ujjaival megmarkolta kötött zöld pulcsijának ujját. A csuklya kirojtosodott szegélyéről lógó cérnaszálak csiklandozták az arcát.

– Nézd – folytatta Luke. – Időtlen idők óta ismerem Simont, és azóta mindig egyetlen helyen akart csak lenni, és foggal-körömmel küzdött érte, hogy oda kerülhessen, és ott is maradhasson.

– És hol van az a hely?

– Ott, ahol te vagy éppen – felelte Luke. – Emlékszel, amikor tízéves korodban leestél arról a fáról, és eltörted a karodat? Kikönyörögte, hogy végig ott ülhessen melletted a mentőautóban, amíg a kórházba nem értek. Rugdalózott és visított, amíg nem engedtek neki.

– Nevettél – idézte fel azt a napot Clary –, Anya meg a válladra ütött.

– Nehéz volt megállni. Egészen különleges látványt nyújt egy ilyen elszánt tízéves. Olyan volt, mint egy pitbull.

– Ha a pitbullok szemüvegesek lennének, és tüsszögnének a parlagfűtől.

– Megfizethetetlen az ilyen hűség – mondta komolyan Luke.

– Tudom. Ne akard, hogy rosszabbul érezzem magam.

– Clary, azt akarom megértetni veled, hogy maga hozta meg a döntéseit. Azért emészted magad, mert az vagy, aki. Ezért senki nem hibás, és ezen nem lehet változtatni. Mindig az igazságot mondtad neki, ő pedig maga határozta el, hogy mit kezd vele. Mindenkinek döntéseket kell hoznia, és senkinek sincs joga hozzá, hogy ezeket a döntéseket kivegye a kezünkből. Még szeretetből sem.

– De hát éppen ez az – húzta el a száját Clary. – Aki szeret valakit, annak nincs választása. – Arra gondolt, hogyan szorult össze a gyomra, amikor Isabelle felhívta, és elmondta, hogy Jace eltűnt. Egyetlen pillanatnyi habozás nélkül rohant ki a házból. – A szeretet megfoszt bennünket a választási lehetőségtől.

– Sokkal jobb, mint a másik véglet. – Luke Flatbushba irányította a furgont. Clary nem felelt, csak üres tekintettel bámult kifelé az ablakon. Elhagyva a hídfőt, Brooklyn egy kevésbé barátságos környékére érkeztek; az út mindkét oldalát rút irodaépületek és karosszérialakatosok műhelyei szegélyezték. Általában gyűlölte a városnak ezt a részét, de most a környezet tökéletesen illeszkedett a hangulatához. – Szóval, hallottál valamit…? – kezdte Luke, aki nyilvánvalóan úgy döntött, hogy ideje témát váltani.

– Simonról? Te is tudod, hogy igen.

– Igazság szerint Jace-t akartam kérdezni.

– Ó. – Jace jó párszor felhívta Claryt, és üzeneteket is hagyott. A lány nem vette fel a telefont, és nem is hívta vissza. Így gyakorolt bűnbánatot azért, ami Simonnal történt. Ennél súlyosabb büntetést nem tudott elképzelni magának. – Nem hallottam felőle.

Luke ügyelt rá, hogy semleges maradjon a hangja. – Pedig nem lenne rossz, ha megkérdeznéd, hogy van. Nyilván nem érzi magát valami fényesen, tekintve hogy…

Clary fészkelődött egy sort az ülésen. – Azt hittem, rákérdeztél Magnusnál. Hallottam, hogy Valentine-ról beszélgettetek meg a Lélekkard átváltoztatásáról. Ő biztosan megmondaná neked, ha valami nem stimmelne Jace-szel.

– Magnus megnyugtathat Jace egészségi állapotával kapcsolatban. Ami viszont a lelkét illeti…

– Felejtsd el, nem hívom föl. – Clary szinte döbbenten vette észre, milyen hűvös a hangja. – Most Simon mellett a helyem. – Az ő lelke sincs éppen fényes állapotban.

Luke felsóhajtott. – Ha nehezen birkózik meg az új körülményekkel, talán…

– Hát persze, hogy nehezen birkózik meg velük! – Vádló pillantást vetett a férfira, bár az a forgalmat figyelte, és fel sem tűnt neki. – Ha valakinek, hát neked meg kéne értened, milyen…

– Egyszer csak arra ébredni, hogy szörnyeteg vagy? – Luke nem tűnt keserűnek, inkább csak fáradtnak. – Persze, hogy megértem. És ha beszélgetni akar velem, szívesen állok a rendelkezésére. Túl fogja tenni magát ezen, még ha jelenleg nem is úgy érzi.

Clary összeráncolta a homlokát. A hátuk mögött lenyugvó nap arany színben ragyogott a visszapillantó-tükör üvegében; az éles fény égette Clary szemét. – Nem ugyanaz a helyzet – mondta. – Te legalább úgy nőttél föl, hogy tudtál a vérfarkasok létezéséről. Ő meg, mielőtt elmondaná valakinek, hogy vámpír, előbb meg kell győznie, hogy egyáltalán vannak vámpírok.

Luke mintha mondani akart volna valamit, de aztán mégis meggondolta magát. – Nyilván igazad van – szólt végül. – Williamsburgben jártak, a félig kihalt Kent Avenue-n, magasba nyúló raktárépületek sorfalai között. –Azért hoztam neki valamit. A kesztyűtartóban van. Hátha jól jön…

Clary kinyitotta a kesztyűtartót, és felhúzta a szemöldökét. Fényes papírra nyomtatott, összehajtogatott brosúrát vett elő, olyasfélét, amilyet a kórházak váróiban lehet elvenni műanyag állványokról. – Hogyan vallj színt a szüleid előtt – olvasta hangosan. – Luke! Ne legyél nevetséges! Simon nem meleg, hanem vámpír.

– Tisztában vagyok vele, de ez végső soron arról szól, hogyan mondjunk el olyan kellemetlen igazságokat a szüleinknek, amikkel esetleg magunk sem nézünk szívesen szembe. Talán felhasználhatná valamelyik szöveget, vagy megfogadhatná a tanácsokat…

– Luke! – Clary olyan élesen szólt rá a férfira, hogy az csikorgó fékekkel állította meg a furgont a járdaszegély mellett. Megérkeztek. Az East River vize sötéten ragyogott a bal oldalon, az égre korom és árnyékok rajzoltak csíkokat. Luke verandáján sötét alak kuporgott.

A férfi összehúzta a szemét. Farkasként állítólag tökéletes volt a látása, emberi formájában azonban rövidlátó maradt. – Az ott…?

– Simon. Igen. – Clary még a fiú körvonalait is könnyedén felismerte. –Megyek, beszélek vele.

– Menj csak, nekem még… dolgom van. El kell mennem néhány dologért.

– Milyen dolgokért?

Luke egy kézmozdulattal elhessegette a kérdést. – Kajákért. Fél óra múlva jövök. De ne maradjatok kint. Menjetek be a házba, és zárjátok magatokra az ajtót.

– Tudod, hogy úgy lesz.

Clary egy darabig követte tekintetével távolodó furgont, aztán a ház felé fordult. Zakatolt a szíve. Telefonon párszor már beszélt Simonnal, de nem találkoztak, amióta a kába, vértől lucskos fiút elhozták Luke házába azon a rettenetes hajnalon, hogy megmosdassák, mielőtt hazaviszik. Clary arra gondolt, hogy talán az Intézetbe kéne vinni, de ez persze lehetetlen volt. Simon soha többé nem láthatja egy templom vagy egy zsinagóga belsejét.

Figyelte, ahogy Simon összehúzott vállakkal baktat Luke ajtaja felé, mintha csak széllel szemben járna. Amikor a verandán automatikusan felvillant a lámpa, összerezzenve fordította el a fejét. Clary tudta, hogy a fiú azt hiszi, a napot látja, és csendben sírni kezdett a furgon hátsó ülésén; a könnycseppek a karjára rajzolt különös, fekete Jelet áztatták.

– Clary – súgta Jace, és a keze után nyúlt, de a lány éppen úgy fordult el tőle, ahogy Simon fordult el a fénytől. Nem akarta megérinteni a fiút. Soha többé nem akarta megérinteni. Ez volt a büntetése, ezzel kellett vezekelnie azért, amit Simonnal tett.

Most, ahogy Luke verandájára lépett, kiszáradt a szája, és gombóc nőtt a torkában. Kényszerítette magát, hogy ne sírjon. Attól csak rosszabbul érezte volna magát.

Simon a veranda sarkában ült az árnyékban, és őt figyelte. Clary látta, ahogy megcsillan a szeme a sötétben. Kíváncsi lett volna rá, hogy azelőtt is ott volt-e az a különös ragyogás; nem emlékezett. – Simon?

A fiú egyetlen fürge, kecses mozdulattal állt fel, akiitől Clary hátán végigfutott a hideg. Simon mozgását kecsesnek éppenséggel soha nem lehetett nevezni, most pedig volt még benne valami furcsa, valami új…

– Nem akartalak megijeszteni. – Simon óvatosan, szinte hivatalosan szólította meg, mintha idegenek volnának.

– Semmi baj, csak… Mióta vagy itt?

– Nem régóta. Ne feledd, hogy csak azután tehetem ki a lábam az utcára, ha lement a nap. Tegnap véletlenül kinyújtottam a kezem az ablakon egy pillanatra, és majdnem leégtek az ujjaim. Még szerencse, hogy gyorsan gyógyulok.

Clary elővette a kulcsát, a zárba dugta, elfordította, aztán kitárta az ajtót. Halvány fény világította meg a verandát. – Luke szerint be kéne mennünk.

– Mert az igazán ocsmány dolgok – mondta Simon, ahogy belépett a házba – sötétedés után kerülnek elő.

A nappalit meleg, sárga fény töltötte be. Clary bezárta az ajtót, és a biztonsági zárat is ráfordította. Isabelle kék kabátja még mindig az ajtó melletti fogason lógott. Clary úgy tervezte, hogy elviszi a tisztítóba, hátha ki tudják belőle szedni a vérfoltokat, de még nem volt rá alkalma. Most pár pillanatig a kabátra meredt, és igyekezett megacélozni az idegeit, mielőtt Simonhoz fordult.

A fiú a szoba közepén állt, kezét zavartan dzsekije zsebébe dugta. Farmert, és egy kopott

I ♥ NEW YORK feliratú pólót viselt, amiről Clary úgy sejtette, hogy az apjáé lehetett. Simon minden porcikája ismerős volt, mégis idegennek hatott. – A szemüveged – szólt a lány, ahogy hirtelen rájött, mi tűnt olyan furcsának a verandán. – Nincs rajtad.

– Láttál valaha szemüveges vámpírt?

– Nem, de…

– Már nincs rá szükségem. Úgy látszik, a tökéletes látás jár az új szemfogak mellé. – Leült a kanapéra, Clary pedig letelepedett mellé, bár nem túl közel. Azért így is meg tudta állapítani, milyen sápadt Simon bőre, és az erek kék nyomvonalait is ki tudta venni a felszín alatt. A szemüveg nélkül nagynak és sötétnek látszott a szeme, pillái sötét tollvonásokra emlékeztettek. – Persze otthon így is föl kell vennem, különben anyám halálra rémülne. Meg kell mondanom neki, hogy kontaktlencsét használok.

– Meg kell mondanod neki, pont – közölte Clary határozottabban, mint kinézte magából. – Nem titkolhatod örökké a… az állapotodat.

– Megpróbálhatom. – Simon beletúrt sötét hajába. Rángatózott a szája széle. – Clary, mit fogok csinálni. Anyám folyton behozza nekem az ételt, nekem meg ki kell dobnom az ablakon. Két napja nem mozdultam ki, de nem tudom, meddig tettethetem tovább, hogy influenzás vagyok. A végén el fog vinni egy orvoshoz, és akkor mi lesz? Nem ver a szívem. Közölni fogja anyámmal, hogy halott vagyok.

– Vagy cikket ír rólad, mint orvosi csodáról – szólt Clary.

– Nem vicces.

– Tudom, csak próbáltam…

– Folyton a vérre gondolok – mondta Simon. Azzal álmodom. Azzal ébredek. Nemsokára morbid emós verseket fogok írni róla.

– De azért megvan még az a vér, amit Magnustól kaptál? Nem fog elfogyni, ugye?

– Maradt még. Van az a kis hűtőm, abba tettem őket. De már csak három tasak maradt. – Mi lesz, ha végleg elfogy?

– Nem fogy el. Szerzünk még – mondta Clary magabiztosságot színlelve. Úgy sejtette, bármikor szerezhet utánpótlást a bárányvérből Magnus ismerős hentesétől, de a gondolatra felfordult a gyomra. – Figyelj, Simon! Luke szerint el kéne mondanod anyukádnak. Nem rejtőzhetsz örökké.

– De megpróbálhatom.

– Gondolj Luke-ra! – mondta elkeseredetten a lány. – Így is élhetsz normális életet.

– És mi lesz kettőnkkel? Tényleg vámpír pasit akarsz? – Szomorúan elnevette magát. – Mert nagyon romantikus piknikeket látok a jövőben. Te egy szűz piña coladát iszol. Én meg egy szűz vérét.

– Fogd föl úgy, mintha mozgássérült lennél – javasolta Clary. – Meg kell tanulnod együtt élni ezzel. Rengeteg embernek sikerült már.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ember vagyok. Már nem.

– Nekem az vagy – mondta a lány. – Amúgy sem olyan nagy cucc embernek lenni.

– Legalább Jace nem mondhatja, hogy mondén vagyok. Mi az ott a kezedben? – kérdezte Simon a Clarynél lévő feltekert brosúrára bökve.

– Ja, ez? – emelte fel a lány a füzetkét. – Hogyan vallj színt a szüleid előtt?

Simon szeme elkerekedett. – El akarsz nekem mondani valamit?

– Nem nekem kell. A tied. – Clary átnyújtotta a brosúrát.

– Nem kell színt vallanom anyám előtt – mondta Simon. – Eleve azt hiszi, hogy meleg vagyok, mert nem érdekel a sport, és még nem volt komoly barátnőm. Vagy legalábbis nem tud róla.

– De el kell mondanod neki, hogy vámpír vagy – közölte Clary. – Luke szerint talán felhasználhatnád az egyik beszédet ebből, csak az „élőhalott” szót használhatnád ahelyett, hogy…

– Értem, értem. – Simon szétnyitotta a brosúrát. – Akkor rajtad fogok gyakorolni. – Megköszörülte a torkát. – Anya. Valamit el kell mondanom neked. Élőhalott vagyok. Tudom, hogy előítéleteid vannak az élőholtakkal kapcsolatban. Tudom, nehezedre eshet megbarátkozni a gondolattal, hogy élőhalott vagyok. Azt szeretném elmondani neked, hogy az élőhalottak éppen olyanok, mint te vagy én. – Simon tartott egy pillanatnyi szünetet. –Ha belegondolok, inkább olyanok, mint én.

– Simon!

– Jól van már, na – intett a fiú, és folytatta. – Először is azt kell megértened, hogy ugyanaz az ember vagyok, aki mindig is voltam. Az, hogy élőhalott vagyok, nem a legfontosabb darabja a személyiségemnek. Csak egy része annak, aki vagyok. A második legfontosabb, hogy ezt nem én választottam. Ilyennek születettem. – Simon Claryre hunyorított a brosúra fölött. – Pontosabban ilyennek születtem újjá.

Clary felsóhajtott. – Hát nem strapálod magad.

– Legalább elmondhatom neki, hogy zsidó temetőbe vittél – szólt Simon félretéve a brosúrát. – Talán kicsiben kéne kezdenem. Először elmondhatnám a húgomnak.

– Veled megyek, ha akarod. Talán segíthetek megértetni velük. Simon meglepve pillantott rá, és a lány látta, hogy a keserű humor páncélja repedezni kezd, és lassan átadja a helyet a félelemnek. – Megtennéd?

– Hát… – kezdte Clary, de fülsüketítő fékcsikorgás, és összetört üveg csörömpölése szakította félbe. A lány talpra ugrott, és Simonnal a sarkában az ablakhoz rohant. Félrerántotta a függönyt, és kinézett.

Luke furgonja köhögő motorral még mindig a pázsiton állt, a járdára hosszú csíkokat húzott az égett gumi. A furgon egyik fényszórója még mindig világított, a másik viszont betört. A hűtőrácson sötét folt éktelenkedett, az első kerekek alatt pedig fehér valami hevert mozdulatlanul. Clary szíve a torkában dobogott. Talán Luke elgázolt valakit? Nem – türelmetlenül söpörte el a szeme elől a varázslat álcáját, mint ahogy az ember letörli a párás ablaküveget. A Luke kerekei alatt fekvő valami nem ember volt. Sima, fehér, szinte lárvaszerű lénynek tűnt inkább, és úgy vonaglott, akár egy feltűzött féreg.

Kivágódott a vezetőoldali ajtó, és Luke ugrott ki rajta. Nem is törődve a kerekek alatt fetrengő lénnyel, átrohant a pázsiton a veranda felé. Clary követte a tekintetével a férfit, és egy sötét alakot pillantott meg az árnyékban. Ez az alak viszont már valóban emberi volt – alacsony, világos, fonott hajjal…

– Az a vérfarkaslány. Maia. – Simon hangjából sütött a döbbenet. – Mi történhetett?

– Nem tudom. – Clary lekapta az irónját a könyvszekrény tetejéről. Lerohantak a lépcsőn, és átvágtattak a pázsiton oda, ahol Luke guggolt kezével Maia vállán, és igyekezett óvatosan felemelni a lány testét, hogy a veranda oldalának támaszthassa. Közelebb érve Clary már látta, hogy a lány pólója elszakadt, és a vállán tátongó sebből lassan lüktet a vér.

Simon megtorpant. Clary majdnem a hátának rohant, és dühösen pillantott rá, mielőtt rájött, mi történt. A vér. Simon félt tőle, félt még ránézni is.

– Semmi baj – mondta Luke, ahogy a lány feje félrebillent. A férfi óvatosan megpaskolta Maia arcát, mire a lány szeme rebegve kinyílt. – Maia, Maia, hallasz engem?

A lány hunyorogva bólintott. Látszott rajta, hogy kába. – Luke? – suttogta. – Mi történt? A vállam…

– Gyere, az lesz a legjobb, ha beviszünk. – Luke a karjaiba vette a lányt, Clarynek pedig eszébe jutott, hogy mindig különösnek találta, milyen erős a férfi, ahhoz képest, hogy csak egy könyvesboltban dolgozik. Végül arra jutott, hogy nyilván sok nehéz dobozt emelget. Most már persze tisztában volt vele, mi a helyzet. – Clary, Simon! Gyertek!

Visszamentek a házba, ahol Luke lefektette Maiát egy kopott szürke kanapéra. Simont elküldte takaróért, Claryt pedig a fürdőszobába egy nedves törölközőért. Amikor a lány visszatért, Maiát egy párnának támaszkodva találta, láztól vörös arccal. Kapkodva és feszülten magyarázott Luke-nak. – Éppen a ház felé jöttem, amikor… furcsa szagot éreztem. Mintha rothadt volna valami. Megfordultam, és akkor elkapott.

– Mi kapott el? – kérdezte Clary, és Luke kezébe nyomta a törölközőt. Maia összehúzta a szemöldökét. – Nem láttam. Feldöntött, aztán… megpróbáltam lerúgni magamról, de túl gyors volt.

– Láttam az egészet – mondta Luke. – Éppen ideértem, amikor észrevettelek a pázsiton. Aztán azt az izét is megláttam mögötted az árnyékban. Próbáltam kikiabálni neked az ablakon, de nem hallottál. Aztán fellökött.

– Mi volt az? – kérdezte Clary

– Egy Drevak démon – felelte komoran Luke. – Vakok, és a szaglásukkal tájékozódnak. Fölhajtottam a fűre, és elütöttem.

Clary kinézett az ablakon a furgonra. A kerekek alatt vonagló lény eltűnt; persze ezen aligha volt miért meglepődni, a démonok haláluk után mindig visszatértek a saját dimenziójukba. – És vajon miért támadhatta meg Maiát? – Halkabban folytatta, mintha csak hirtelen eszébe jutott volna valami. – Gondolod, hogy Valentine lehetett az? Vérfarkasvért akart a ceremóniájához? Legutóbb megzavarták…

– Nem hiszem – rázta a fejét Luke, meglepve ezzel Claryt. – A Drevak démonok nem vérszívók, és ahhoz a mészárláshoz hasonlót sem tudnának produkálni, mint amit a Néma Városban láttál. Többnyire kémek vagy hírvivők. Szerintem Maia egyszerűen csak útban lehetett neki. – Közelebb hajolt, hogy alaposabban megnézze a csukott szemmel nyögdécselő lányt. –Fel tudod húzni a ruhaujjad, hogy megnézhessem a válladat?

A vérfarkaslány az ajkába harapott, és bólintott, aztán nekiállt feltűrni pulóvere ujját. Közvetlenül a válla alatt hosszú seb tátongott. Clary visszatartott lélegzettel állapította meg, hogy a hosszú vágás peremén keskeny fekete tűknek tűnő valamik álltak ki a lány bőréből.

Maia nyilvánvaló rettenettel nézett a karjára. – Ezek meg micsodák?

– A Drevak démonoknak nincsenek fogaik, helyettük mérgező tüskék nőnek a szájukban – magyarázta Luke. – Néhány tüske belefúródott a bőrödbe.

Maia foga vacogni kezdett. – Mérgező? Meg fogok halni?

– Nem, ha elég gyorsak leszünk – nyugtatta meg Luke. – Viszont mindenképpen ki kell húznom őket, és az fájni fog. Gondolod, hogy kibírod?

Maia arca fájdalmas grimaszba torzult. Sikerült bólintania. – Csak… szedd ki őket belőlem!

– Mit kell kiszedni? – kérdezte Simon, aki időközben visszajött egy felcsavart takaróval a kezében. Amikor meglátta Maia karját, leejtette a takarót, és önkéntelenül is hátralépett. – Azok meg micsodák?

– Nem bírod a vért, mondén? – kérdezte Maia halvány, torz mosollyal a szája szélén. Aztán felszisszent. – Jaj. Ez fájt…

– Tudom – mondta Luke, és gyengéden a lány alkarja köré csavarta a törölközőt. Az övéből előhúzott egy kést. Maia vetett egy pillantást a keskeny pengére, és szorosan lehunyta a szemét.

– Tedd, amit tenned kell! – mondta halkan. – De… nem akarom, hogy a többiek végignézzék.

– Értem. – Luke Simonhoz és Claryhez fordult. – Menjetek ki a konyhába! – szólt. – Hívjátok fel az Intézetet! Mondjátok el nekik, mi történt, és kérjétek meg őket, hogy küldjenek valakit. A Néma Testvérek közül nyilván nem küldhetnek senkit, de olyasvalakire lenne szükségünk, aki tud gyógyítani. Mondjuk egy boszorkánymesterre. – Simon és Clary a kés meg Maia lassan elliluló karjának látványától mozdulatlanná dermedve bámultak rá. – Nyomás! – szólt rájuk most már élesebben Luke. Ezúttal engedelmeskedtek.

 

12

Ellenséges álmok

 

SIMON FIGYELTE, AHOGY CLARY a hűtőnek támaszkodva áll, és az ajkát harapdálja, mint mindig, amikor ideges. Gyakran el is felejtette, milyen alacsony a lány, milyen madárcsontú és törékeny, de az ilyen pillanatokban – amikor a legszívesebben átölelte volna – zavarta a gondolat, hogy ha túl erősen szorítja magához, esetleg kárt tehet benne. Ráadásul most még igazából nem is volt tisztában a saját erejével.

Tudta, hogy Jace egyáltalán nem érzi ezt. A Tündérek Udvarában Simon kavargó gyomorral figyelte, ahogy Jace megragadja Claryt, és olyan erővel csókolja meg, hogy attól tartott, valamelyikük darabokra törik, mégsem tudta elfordítani a tekintetét. Jace úgy szorította a lányt, mintha magába akarná préselni, mintha kettejük teste eggyé olvadhatna.

Persze Claryben több erő rejtőzött, mint amennyit Simon kinézett belőle. Végtére is Árnyvadász volt, ez pedig sok mindennel együtt járt. Mindez persze nem számított; ami kettejük közt zajlott, az olyan illékony volt, mint egy gyertya reszkető lángja, olyan törékeny, mint a tojás héja – és Simon tudta, hogy ha összeroppan, ha valahogy semmivé foszlik, soha többé nem lehet helyrehozni.

– Simon. – Clary hangja visszarángatta a fiút a földre. – Simon, figyelsz rám egyáltalán?

– Mi? Igen. Persze. – A mosogatónak támaszkodott, és igyekezett úgy tenni, mintha pontosan tudná, miről van szó. A csap csöpögése egy pillanatra megint elterelte a figyelmét – mintha minden egyes ezüstös, tökéletes könny alakú vízcsepp felragyogott volna közvetlenül azelőtt, hogy aláhullott. A leghétköznapibb dolgok ragadták magukkal – a víz ragyogása, a járda repedéseiben növő virágok, az úttesten elterülő olajfolt szivárványos fénye –, mintha sosem látott volna korábban hozzájuk foghatót.

– Simon? – szólt rá megint Clary ingerülten. Simon csak most vette észre, hogy a lány rózsaszín, fémes tárgyat nyújt felé: az új mobiltelefonját. – Azt mondtam, hívd fel Jace-t!

A fiú erre már felkapta a fejét. – Hogy én hívjam fel? Gyűlöl engem.

– Nem gyűlöl – felelte Clary, bár Simon látta a szemében, hogy maga is csak félig hiszi el, amit mond. – Különben is, mindegy, én nem akarok beszélni vele. Légyszi!

– Jó. – Simon elvette a lánytól a telefont, és Jace számához görgetett. –Mit mondjak neki?

– Csak meséld el, mi történt. Tudni fogja, mit tegyen.

Jace a harmadik csöngés után vette fel. Olyan volt a hangja, mintha futott volna. – Clary – szólt bele, meglepve ezzel Simont, akinek csak pár pillanattal később esett le, hogy Clary számát írta ki Jace telefonja. – Clary, jól vagy?

Simon habozott. Volt valami új Jace hangjában, valami feszült, minden szarkazmus meg sértettség nélküli aggodalom. Vajon mindig így beszélt Claryvel, ha kettesben voltak? Simon a lányra pillantott, aki elkerekedett zöld szemével őt bámulta, és a körmét rágta anélkül, hogy tudta volna, mit csinál.

– Clary – mondta megint Jace. – Már azt hittem, direkt kerülsz engem…

Simont egy pillanatra elfogta az ingerültség. A bátyja vagy – akarta a telefonba üvölteni – nem több annál. Nem a tulajdonod. Semmi jogod, hozzá, hogy így beszélj, mintha… mintha….

Megszakadt volna a szíved. Ezt a kifejezést kereste, még ha nehezen is hitte, hogy Jace-nek lenne szíve, ami megszakadhat.

– Jól hitted – mondta végül hűvösen. – Még mindig kerül. Simon vagyok. Olyan hosszú csend támadt, hogy Simon már azt hitte, Jace eldobta a telefont.

– Halló?

– Itt vagyok. – Jace hangja szinte reccsent, mint az őszi avar. A sebezhetőségnek nyoma sem maradt benne. – Ha csak azért hívtál, hogy cseverésszünk, mondén, hát magányosabb vagy, mint gondoltam.

– Sejtheted, hogy ha lenne választásom, nem hívogatnálak. Clary kedvéért teszem.

– Jól van? – Jace recsegős hangja kezdett fagyossá válni, mintha az őszi leveleket már vékony jégréteg borítaná. – Ha történt vele valami…

– Semmi sem történt vele. – Simonnak küszködnie kellett, hogy el ne fogja a méreg. A lehető legkurtábban beszámolt Jace-nek az éjszaka eseményeiről, illetve Maia jelenlegi állapotáról. Jace megvárta, amíg a végére ér, aztán rövid instrukciókkal látta el. Simon kábán hallgatta, és egyszerre azon kapta magát, hogy bólogat, annak ellenére, hogy Jace persze nem láthatta. Beszélni kezdett, de feltűnt neki, hogy a vonal túl végén csend van: Jace letette a telefont. Simon szó nélkül összecsukta a készüléket, és visszaadta Clarynek. – Idejön.

A lány a mosogatónak dőlt. – Most?

– Most. Magnust és Alecet is hozza.

– Magnust? – kérdezte csodálkozva Clary. – Hát persze, Jace nyilván Magnusnál van. Azt hittem, az Intézetben lehet, de persze hogy nem, hiszen…

A nappali felől érkező éles kiáltás fojtotta belé a szót. Elkerekedett a szeme. Simon érezte, hogy a nyakán feláll a szőr. – Semmi baj – mondta a tőle telhető legvigasztalóbb hangon. – Luke nem okozna fájdalma Maiának.

– Pedig éppen azt csinálja. Nincs más választása – mondta Clary a fejét rázva. – Mostanság folyton ez van. Soha nincs választásunk. – Maia megint felkiáltott, Clary pedig úgy ragadta meg a konyhapult peremét, mintha neki volnának fájdalmai. – Elegem van! – tört ki belőle. – Elegem van az egészből! Állandóan félnem kell valamitől, állandóan vadásznak rám, állandóan az jár a fejemben, hogy vajon legközelebb kivel történik valami. Bárcsak minden olyan lehetne, mint régen!

– De nem lehet. Nincs mit tennünk – vonta meg a vállát Simon. – Te legalább kimehetsz a napfényre.

Clary enyhén szétnyílt ajkakkal, elkerekedett szemekkel fordult a fiú felé. – Simon, én nem akartam…

– Tudom, hogy nem. – Simon hátrálni kezdett. Úgy érezte, mintha a torkán akadt volna valami. – Megyek, megnézem, hogy haladnak. – Egy pillanatra azt hitte, a lány követni fogja, de aztán mégis hagyta, hogy becsapódjon közöttük a konyhaajtó.

A nappaliban minden lámpa égett. Maia szürke arccal feküdt a kanapén, mellkasáig betakarva a pokróccal, amit Simon hozott korábban. A ruhát, amit a jobb karjára szorított, átitatta a vér. Csukva volt a szeme.

– Hol van Luke? – kérdezte Simon, de aztán gyorsan vágott egy grimaszt, attól tartva, hogy talán túl nyers, túl követelődző a hangja. A lány rémesen nézett ki, a szemei szürke gödrök mélyén ültek, a száját összeszorította a fájdalomtól.

– Simon – sóhajtotta. – Luke kiment, hogy lehajtson a kocsival a pázsitról. Aggódott a szomszédok miatt.

Simon az ablak felé fordította a fejét. Látta a házon végigsöprő fényszórót, ahogy Simon a kocsifelhajtóra gurult a furgonnal. – És te? – kérdezte a fiú. – Kivette azokat az izéket a karodból?

A lány tompán bólintott. – Csak nagyon fáradt vagyok – suttogta kiszáradt szájjal. – És… szomjas.

– Hozok neked vizet. – Az ebédlőasztal melletti tálalószekrényen volt egy kancsó víz meg egy csomó pohár. Simon kiöntött egy pohárral a langyos folyadékból, és odavitte Maiának. Kicsit reszketetett a keze, és ahogy a lány kezébe nyomta a poharat, egy kevés víz kiloccsant belőle. Maia felemelte a fejét, mintha mondani akart volna valamit – talán egyszerűen meg akarta köszönni –, de amikor összeért az ujjuk, olyan hevesen rántotta el magát, hogy a pohár messzire röpült a kezéből, eltalálta az asztal szélét, ahol szilánkokra tört, vízzel terítve be a parkettát.

– Maia? Jól vagy?

A lány elhúzódott tőle, hátát a kanapé támlájának feszítette, és megvillantotta a fogsorát. A szeme sárgán világított, a torkából egy sarokba szorított kutya mély hörgése tört fel.

– Maia? – kérdezte megint Simon értetlenül.

– Vámpír – vicsorogta Maia.

Simon feje hirtelen hátralendült, ahogy a lány pofonvágta. – Maia…

– Embernek hittelek. De szörnyeteg vagy. Egy vérszívó pióca.

– Ember vagyok… Vagyis ember voltam. Átváltoztam. Néhány nappal ezelőtt. – Simon gondolatai kavarogtak, és lassan elfogta a hányinger. – Éppen úgy, mint te…

– Ne merészeld hozzám hasonlítani magad! – A lány ülőhelyzetbe küzdötte magát, félelmetes sárga szemeit undorral szegezte Simonra. – Én most is élő ember vagyok… te meg egy vérszívó hulla.

– Állati vért…

– Csak mert nem ihatsz embervért, különben az Árnyvadászok élve elégetnének…

– Maia – szakította félbe Simon. A lány neve félig dühösen, félig esdekelve tört elő belőle; tett egy lépést, de Maia keze egyszerre villámsebesen kapott felé. A lehetetlenül hosszúra nyúlt körmök végigkarcolták a fiú arcát, aki a vágásra szorított kézzel tántorodott hátra. Vér folyt végig az arcán, és beszivárgott a szájába. Amint megérezte a sós ízt, korogni kezdett a gyomra.

Maia már a kanapé karfáján kuporgott felhúzott térdekkel. Karmai mély nyomokat hagytak a zöld huzaton, torkából mély hörgés tört elő, fülei megnyúltak, és a fejéhez simultak. Recés szélű éles fogai egyáltalán nem hasonlítottak Simon tűhegyes, de erős metszőfogaihoz. Eldobta a karja köré csavart véres szövetet, és a fiú meglátta a lyukakat, ahol a tüskék behatoltak, meg az előbuggyanó és lassan csordogáló vért.

Az alsó ajkába hasító éles fájdalom elárulta Simonnak, hogy metszőfogai előcsúsztak rejtekükből. Valahol a lelke mélyén harcba akart szállni a lánnyal, le akarta gyűrni, hogy kilyukaszthassa a bőrét a fogával, és a feltörő forró vért szürcsölhesse. Legszívesebben sikított volna. Lépett egyet hátra, aztán még egyet, és kinyújtotta a kezét, mintha így akarná magától távol tartani a lányt.

Maia megfeszítette az izmait, és ugrani készült, csakhogy ebben a pillanatban kitárult a konyha ajtaja, és Clary rontott be a szobába. Könnyedén, akár egy macska, felugrott a kisasztalra. Tartott valamit a kezében, ami ezüstös fénnyel villant meg, amikor a magasba emelte. Simon látta, hogy egy tőr az, elegánsan ívelt pengével, amely most elsüvített Maia arca mellett, és markolatig beleállt a kanapé szürke huzatába. Maia megpróbált odébb húzódni, de elakadt a lélegzete: a penge átfúrta a pólója ujját, és odaszögezte a kanapéhoz.

Clary visszahúzta a tőrt. Luke-é volt. Abban a pillanatban, hogy kilesett a konyhaajtón, és látta, mi történik a nappaliban, már rohant is a dolgozószobába, ahol a férfi a fegyvereit tartotta. Ha gyenge és beteg is volt, Maia elég dühösnek tűnt hozzá, hogy ölni is képes legyen, és Clary nem kételkedett a farkaslány képességeiben.

– Mi a fene történt veled? – Clary mintha végtelen messzeségből hallotta volna saját magát. Meglepte, milyen acélos a hangja. – Vérfarkasok, vámpírok… Mind a ketten Alvilágiak vagytok.

– A vérfarkasok nem bántják az embereket, és egymást sem. A vámpírok gyilkosok. Az egyik megölt egy fiút a múltkor a Vérvörös Holdnál…

– Az nem vámpír volt. – Clary látta, hogy Maia egészen elfehéredik határozottsága hallatán. – És ha nem folyton egymást vádolnátok minden kellemetlenségért, ami az Alvilágban történik, talán a Nephilimek is komolyan vennének benneteket, és talán még segítenének is. – Simonhoz fordult. A csúf vágások az arcán máris elkezdtek gyógyulni, és halvány vörös vonalakká szelídültek. – Jól vagy?

– Igen. – A fiú hangját alig lehetett hallani, olyan halkan beszélt. Clary látta a szemén, mennyire megviselte, ami történt, és elfojtotta magában a kísértést, hogy szalonképtelen szitokszavakkal illesse Maiát. – Semmi baj.

Clary megint a vérfarkaslányra nézett. – Szerencséd van, hogy nem olyan eszement, mint te vagy, különben bepanaszolnálak a Klávénál, és az egész falka bűnhődne a viselkedésed miatt. – Egy erőteljes mozdulattal kirántotta a tőrt a kanapé támlájából, kiszabadítva Maia pólóját.

Maia karján minden hajszál égnek állt. – Nem értheted. A vámpírok azért azok, akik, mert megfertőződtek démonenergiával…

– A lükantrópok is – közölte Clary. – Talán nem tudok sokat, de ennyit azért igen.

– Éppen ez a probléma. A démonenergiák megváltoztatnak bennünket, mások leszünk tőlük. Hívhatod ezt betegségnek, vagy aminek csak akarod, de azok a démonok, akik a vámpírokat teremtették, és azok, akik a vérfarkasokat teremtették, háborúban álltak egymással. Mindegyik gyűlölte a másikat, úgyhogy a vérünkben van, hogy mi is gyűlöljük egymást. Nem tehetünk róla. Egy vérfarkas és egy vámpír sosem lehetnek barátok. – Simonra nézett, a tekintete égett a dühtől, és még valami mástól. – Luke-ot is gyűlölni fogod. Nem tehetsz ellene.

– Gyűlölni fogom Luke-ot? – Simon arca hamuszürkére vált, mielőtt azonban Clary megnyugtathatta volna, kivágódott a bejárati ajtó. A lány Luke-ra számítva odakapta a fejét – csakhogy nem Luke volt az. Jace állt a küszöbön. Fekete ruhát viselt, karcsú derekát ölelő szíjába két szeráfpengét tűzött. Alec és Magnus is vele voltak. Magnus hosszú, elegáns köpenyt viselt, ami úgy nézett ki, mintha törött üvegdarabokkal díszítették volna.

Jace aranyló szeme egy lézersugár precizitásával szegeződött azonnal Claryre. Ha a lány azt gondolta, hogy bocsánatot akar kérni, aggódik, vagy szégyelli magát azután, ami történt, hát tévedett. A fiú legfeljebb dühösnek tűnt. – Mégis – kérdezte élesen – mit csináltok ti itt?

Clary végignézett magán. Még mindig az asztalon állt a tőrrel a kezében. Ellenállt a kísértésnek, hogy a háta mögé rejtse a fegyvert. – Akadt egy kis problémánk. Elrendeztem.

– Tényleg. – Jace hangjából dőlt a szarkazmus. – Tudod egyáltalán, hogyan használd azt a tőrt, Clarissa? Anélkül, hogy kilyukaszd magad vagy valami ártatlan bámészkodót?

– Nem tettem kárt senkiben – felelte összeszorított szájjal Clary.

– A kanapéba szúrt – mondta tompán Maia. Lassan lecsukódott a szeme. Az arca még mindig vörös volt a láztól és az indulattól, az ajka azonban aggasztóan színtelen maradt.

Simon riadtan pillantott rá. – Mintha rosszabbul lenne. Magnus megköszörülte a torkát. Amikor Simon nem mozdult, rászólt. – Tűnés az útból, mondén! – Határozottan ingerült volt a hangja. Ahogy átvonult a szobán Maia kanapéjához, hátravetette a köpenyét. – Ezek szerint te lennél a páciensem? – érdeklődött, flitterekkel díszített szempilláin keresztül pislogva le a lányra.

Maia zavaros tekintettel nézett vissza rá.

– Magnus Bane vagyok – folytatta a boszorkánymester megnyugtató hangon. Ahogy kinyújtotta a kezét, gyűrűi között kék szikrák kezdtek táncolni, akár szentjánosbogarak a nyári kertben. – Azért jöttem, hogy meggyógyítsalak. Nem szóltak, hogy jövök?

– Tudom, ki vagy… – Maia kábának tűnt. – Csak annyira… annyira… világítasz.

Alec különös hangot adott ki magából, mintha nevetését köhögésbe próbálta volna fojtani. Magnus vékony keze a mágia ragyogó kék hálóját szőtte a farkaslány köré.

Jace nem nevetett. – Hol van Luke? – kérdezte.

– Odakint – felelte Simon. – Kiment, hogy lehajtson a kocsival a fűről. Jace és Alec összenéztek.

– Vicces – mondta Jace, bár jókedvnek nyoma sem volt a hangjában. –Nem láttam, amikor jöttünk befelé.

A pánik vékony indája bontotta ki levelét Clary mellkasában. – Láttátok a furgonját?

– Azt igen – szólt Alec. – A kocsifelhajtón állt. Lekapcsolt lámpákkal.

Erre még az amúgy minden figyelmét Maiának szentelő Magnus is felnézett. A varázslat kettejük körül feszülő hálóján keresztül egészen homályosak voltak a vonásai, mintha csak vízen keresztül nézte volna őket. – Nem tetszik ez nekem – mondta üres, távoli hangon. – A Drevak támadás után nem jelenthet jót az ilyen. Azok csapatokban járnak.

Jace máris az egyik szeráfpenge után nyúlt. – Megyek, megnézem. Alec, te maradj itt, és vigyázz a házra!

Clary leugrott az asztalról. – Veled megyek.

– Nem, nem jössz. – A fiú az ajtó felé indult, még csak egy pillantást sem vetve hátra, hogy megnézze, Clary követi-e.

A lány villámgyorsan közé és a bejárati ajtó közé vetette magát. – Állj meg!

Clary egy pillanatig azt gondolta, a fiú továbbmegy, és keresztülgyalogol rajta, de Jace közvetlenül az orra előtt megtorpant; olyan közel, hogy érezte, ahogy a lehelete finoman megborzolja a haját. – Ha kell, meg is ütlek, Clarissa.

– Ne nevezz így!

– Clary – helyesbített halkan Jace, és a név olyan bensőségesen hangzott a szájából, hogy a lány beleborzongott. A fiú aranyszínű tekintete megkeményedett. Clary egy pillanatra arra gondolt, milyen lenne, ha valóban rávetné magát, ha leteperné a földre, és megragadná a csuklóját. A vetekedés vele olyan lenne, mint másokkal a szex. A gondolatra, hogy a fiú így megérintheti, forró vér szökött az arcába.

Clary igyekezett megőrizni a nyugalmát. – Az én bácsikám, nem a tied. Nyers vidámság villant a fiú arcán. – A te bácsikád az én bácsikám is, drága húgom – mondta. – Ráadásul igazából egyikünknek sem vérrokona. –Jace…

– Ráadásul nincs is rá idő, hogy Jeleket kapj – folytatta a fiú nyugodtan méricskélve Claryt –, és az egyetlen fegyvered az a tőr. Nem sokra mész vele, ha démonokkal kell harcba szállni.

A lány Jace döbbent tekintetétől kísérve az ajtófélfába állította a tőrt. –És? Neked két szeráfpengéd van. Add ide az egyiket!

– Ó, az Isten szerelmére… – Simon állt mellettük zsebre dugott kézzel. Szemei izzó széndarabokként világítottak fehér arcából. – Majd én megyek.

– Simon, ne… – szólt rá a fiúra Clary.

– Legalább nem itt vesztegetem az időmet, miközben azt sem tudjuk, mi történt Luke-kal. – Intett, hogy Clary álljon félre az ajtóból.

Jace összeszorította a száját. – Mind megyünk – jelentette ki végül. –Clary meglepetésére kirántotta az egyik szeráfpengét az övéből, és a kezébe nyomta. – Tessék!

– Mi a neve? – kérdezte a lány, ahogy odébb lépett az útból.

– Nakir.

Clary a konyhában hagyta a kabátját, és az East River felől érkező hideg levegő abban a pillanatban beférkőzött az inge alá, ahogy kilépett a sötét verandára. – Luke? – kiáltotta. – Luke!

A furgon a felhajtón állt, egyik ajtaja nyitva. Odabent halvány fénnyel égett az utastér lámpája. Jace összeráncolta a homlokát. – Benne van a kulcs. Megy a motor.

Simon behúzta maga mögött a bejárati ajtót. – Honnan tudod?

– Hallom. – Jace rosszalló pillantást vetett Simonra. – És te is hallanád, ha akarnád, vérszívó. – Levágtatott a lépcsőn, csak halvány nevetés maradt utána a szél hátán.

– Azt hiszem, a „mondén” még mindig jobb volt, mint a „vérszívó” – dünnyögte Simon.

– Az ember nemigen választhatja meg, mivel sértegeti Jace. – Clary benyúlt a farmerja zsebébe, és kitapintotta a hűvös, sima követ. Felemelte a boszorkányfényt, és az ujjai közül előtört az apró napra emlékeztető erős ragyogás. – Indulás.

Jace-nek igaza volt, a furgon motorja tényleg járt. Ahogy közelebb értek, Clary kétségbeesetten érezte a kipufogógáz szagát. Luke soha nem hagyta volna ott járó motorral és nyitott ajtóval a furgont, ha nem történt volna valami baj.

Jace a kocsi körül járkált összeráncolt homlokkal. – Hozd közelebb azt a boszorkányfényt! – Letérdelt a fűben, és ujjait finoman végighúzta a talajon. Belső zsebéből előhúzott egy tárgyat, amit Clary azonnal felismert: fényes felületű, rúnákkal televésett fémdarab volt. Egy szenzor. Jace végighúzta az eszközt a fű fölött, mire az rögvest heves kattogásba kezdett, mintha csak egy Geiger-számláló vadult volna meg. – Egyértelmű démontevékenység. Erőteljes jeleket veszek.

– Nem lehet annak a démonnak a maradványa, amelyik Maiát támadta meg? – kérdezte Simon.

– Ahhoz túl erős a nyom. Nem csak egy démon járt itt ma este. – Jace komoly arccal állt föl. – Talán vissza kéne mennetek a házba. Küldjétek ki Alecet, ő találkozott már ilyennel.

– Jace… – Claryt megint elfogta a düh, de benne szakadt a szó, ahogy a szeme sarkából egyszerre mozgást érzékelt az utca túloldalán, az East River kövekkel borított partján. Volt benne valami, ami túl gyors, túl elnyújtott volt hozzá, hogy emberi lehessen…

Clary nyújtott karral mutatott arrafelé. – Nézzétek! A víznél!

Jace visszatartotta a lélegzetét, ahogy tekintete követte a lányét. Egyetlen pillanattal később már futásnak is eredt, a társai pedig a nyomában loholtak a Kent Street aszfaltján keresztül a folyópartot szegélyező, gyér bokrokkal borított füves terület felé. A boszorkányfény futás közben bizonytalanul mozgott Clary kezében, mindig a part más darabkáját világítva meg: egy gyomos területet, egy kiálló kődarabot, amiben a lány majdnem hasra esett, aztán meg egy szemétkupacot és törött üvegeket – végül pedig, amikor már a puhán a partot csapkodó vizet is láthatták, egy földön heverő testet.

Luke volt az – Clarynek szemernyi kétsége sem volt, bár a fölötte kuporgó két sötét, görnyedt alak teljesen eltakarta az arcát. A férfi a hátán feküdt, olyan közel a vízhez, hogy Clary egy kétségbeesett pillanatig azt hitte, a két titokzatos lény a felszín alá nyomja a fejét, és próbálja megfojtani. Amikor aztán a démonok tökéletes kör alakú, ajak nélküli szájukkal sziszegve visszahúzódtak, a lány megkönnyebbülten látta, hogy Luke feje a kavicsos folyóparton nyugszik. Kifejezéstelen és szürke volt az arca.

– Raum démonok – suttogta Jace.

Simon szeme elkerekedett. – Ugyanolyanok, mint amelyik megtámadta Maiát…?

– Nem, ezek sokkal rosszabbak. – Jace intett a mögötte álló Simonnak és Clarynek. – Ti maradjatok itt. – A magasba emelte a szeráfpengét. –Israfiel! – kiáltotta, mire a fegyver éles villanással életre kelt. Jace előreugrott, kardjával a közelebb álló démon felé sújtva. A szeráfpenge fényében láthatóvá vált a démon ijesztő külseje: halottfehér, pikkelyes bőre, a fekete lyuk a szája helyén, kidülledő, varangyszerű szeme és a karjai, végükön hosszú csápokkal ujjak helyett. A lény most ezekkel a csápokkal csapott le hihetetlen sebességgel Jace-re.

Csakhogy a fiú még nála is gyorsabb volt. Förtelmes, szörcsögő hang hallatszott, ahogy Israfiel elmetszette a démon csuklóját, és a csápok messzire szálltak. A végtag, még mindig rángatózva, Clary lába előtt landolt. Szürkésfehér volt, tele vérvörös tapadókorongokkal, melyek mindegyikében apró, tűhegyes fogak sorakoztak.

Simonnak elakadt a lélegzete. Clary hajlott rá, hogy kövesse a példáját. Belerúgott a görcsösen rángatózó végtagba, mire az odébb szánkázott a mocskos füvön. Amikor felnézett, látta, hogy Jace a földre teperte a sérült démont, és most a parti köveken hemperegtek egymásba gabalyodva. Jace szeráfpengéjének fénye elegáns ívekben világította meg a vizet, ahogy a fiú kecsesen hajlongva igyekezett elkerülni a találkozást a lény megmaradt csápjaival – nem is szólva a levágott csuklóból fröcskölő vérről. Clary habozott – Luke-hoz rohanjon-e, vagy Jace-nek segítsen? –, ebben a pillanatban azonban Simon kiáltását hallotta maga mellől. – Clary, vigyázz! – Ahogy megfordult, a második démont pillantotta meg, amint egyenest rávetette magát.

Nem maradt ideje, hogy előrántsa a szeráfpengét az övéből, de arra sem, hogy felidézze, és hangosan kimondja a nevét. Ahogy a démon a testének ütközött, maga elé kapta a kezét, és hanyatt zuhant. Élesen felkiáltott, amint a háta a kavicsos földet érintette. Nyálkás csápok simították végig a bőrét. Az egyik megragadta, és fájdalmasan megszorította a karját, a másik kinyúlt, és a torkára tekeredett.

Kétségbeesetten kapott a nyakához, hogy távol tarthassa a csapkodó, rugalmas valamit a légcsövétől. Máris égett a tüdeje. Ütött-rúgott, ahogy csak bírt…

És hirtelen megszabadult a nyomástól; a lény elengedte. Clary mélyen, sípoló hangot adva szívta be a levegőt. A démon pár lépéssel odébb lekuporodott, és fekete, pupilla nélküli szemével őt bámulta. Talán megint ugrani készül? A lány a penge után nyúlt. – Nakir! – kiáltotta, mire fénysugár tört elő a markából. Soha azelőtt nem tartott még a kezében angyalpengét. A markolat remegett az ujjai között – olyan volt, mintha a fegyver élne. –NAKIR! – ismételte, majd feltápászkodott, és a pengével a Raum démonra mutatott.

Őszinte meglepetésére a lény hullámzó csápokkal hátratántorodott, mintha – de hát ez képtelenség – félne tőle. Látta a felé rohanó Simont, kezében egy hosszú acélcsőnek tűnő valamivel; a fiú háta mögött Jace éppen feltérdelt a köveken. Clary nem látta a démont, amelyikkel a fiú küzdött az imént; talán Jace-nek sikerült végeznie vele. Ami a második Raumot illeti, tátott szájjal őt bámulta, és kétségbeesett, zuhogásszerű hangot adott ki, akár egy óriási bagoly. Egyszer csak megfordult, és lebegő csápokkal futásnak eredt a folyó felé, és a vízbe vetette magát. Fekete víz fröccsent fél a nyomában, és a következő pillanatban a démon már nem is volt sehol: eltűnt a víz alatt, egyetlen árulkodó buborékot sem hagyva maga után.

Jace abban a pillanatban ért Clary mellé, amikor a lény végleg felszívódott. Görnyedten lihegett, és mindenét fekete démonvér borította. – Mi történt? – kérdezte két ziháló lélegzetvétel között.

– Nem tudom – vallotta be Clary. – Megtámadott. Próbáltam lerázni magamról, de túl gyors volt, aztán csak úgy elment. Mintha megijedt volna valamitől.

– Jól vagy? – Simon fékezett le mellette. Ő egyáltalán nem lihegetett – hiszen nem is lélegzett többé, emlékeztette magát Clary –, de láthatólag idegesen szorongatta a kezében az erős vascsövet.

– Azt meg honnan szerezted? – kérdezte Jace.

– Egy telefonpózna oldaláról törtem le. – Úgy tűnt, az emlék magát Simont is meglepte. – Azt hiszem, bármire képes vagyok, csak egy kis adrenalin kell.

– Vagy az elátkozottak túlvilági ereje – jegyezte meg Jace.

– Ó, fogjátok már be! – csattant fel Clary, amivel Simonból egy mártírhoz méltó pillantást, Jace-ből pedig széles vigyort csalt elő. Félretolta a két fiút, és a víz felé indult. – Vagy megfeledkeztetek Luke-ról?

Luke nem volt eszméleténél, de lélegzett. Éppen olyan sápadt volt, mint az előbb Maia, és a ruhája ujját elszakították a vállánál. Amikor Clary a tőle telhető legóvatosabban félrehúzta a vértől ragacsos szövetet, látta, hogy a férfi vállán kerek, vörös foltok sorakoznak ott, ahol köré fonódott egy csáp. Minden egyes foltból vér és feketés folyadék keveréke szivárgott. A lány mély lélegzetet vett. – Be kell vinnünk a házba.

Magnus a verandán állt, amikor Simon és Jace felcipelte a kettejük között rogyadozó Luke-ot a lépcsőn. Maiával időközben végzett, és lefektette a hálószobában, úgyhogy Luke-ot most letették a felszabadult kanapéra, és hagyták, hadd lásson munkához a boszorkánymester.

– Rendbe fog jönni? – kérdezte Clary, miközben Magnus megint kék tüzet varázsolt elő az ujjai közül.

– Nem lesz semmi baj. A Raumok mérge kicsit összetettebb, mint a Drevakoké, de simán megbirkózom vele. – Magnus elhessegette a lányt. –Legalábbis ha felszívódsz, és hagysz dolgozni.

Clary vonakodva letelepedett az egyik karosszékbe. Jace és Alec az ablaknál álltak, és összedugták a fejüket. Jace hevesen gesztikulált. Clary úgy sejtette, éppen a folyóparton történtekről számol be Alecnek. Simon zavartan támasztotta a falat a konyhaajtó mellett. Úgy tűnt, elmerült a gondolataiban. Igyekezvén kerülni Luke szürke arcának látványát, Clary Simonon felejtette a tekintetét, és igyekezett felmérni, mi változott meg rajta, és mi maradt ugyanolyan. Szemüveg nélkül kétszer akkorának tűnt a szeme, és mintha sokkal sötétebb is lett volna, inkább fekete, mint barna. A bőre egészen sápadt és sima volt, akár a fehér márvány, sötétebb vonalakkal a halántékánál és szögletes arccsontjánál. Még a haja is mintha sötétebb lett volna, éles ellentétben világos bőrével. Visszaemlékezett a tömegre Raphael szállodájában, és azon kezdett gondolkodni, vajon miért nincsenek csúnya vámpírok. Talán létezett rá valami szabály, hogy csúnya emberekből nem csinálnak vámpírt, gondolta akkor, de most az merült fel benne, hogy talán a vámpírlét maga volt ilyen hatással az emberekre; talán ez simította ki a bőrt, adott színt és életet a szemnek meg a hajnak. Talán valamiféle evolúciós előnye lehetett ennek a fajnak. A vonzó külső segítette őket a zsákmány becserkészésében.

Clary csak ekkor döbbent rá, hogy Simon is őt bámulja tágra nyílt sötét szemével. A lány gyorsan elhessegette a különös gondolatokat, és megint a boszorkánymester felé fordult. Magnus éppen felállt, a kék fény már nem volt sehol. Luke még nem nyitotta ki a szemét, de az ijesztő szürke árnyalat már eltűnt az arcáról, és mélyen, szabályosan lélegzett.

– Jól van! – kiáltott fel Clary, mire Alec, Jace és Simon is odasietett, hogy megnézze Luke-ot. Simon Clary kezébe csúsztatta a kezét, a lány pedig hálás volt a megnyugtatónak szánt gesztusért, és összefűzte az ujjaikat.

– Tehát életben marad? – kérdezte Simon, ahogy Magnus letelepedett a legközelebbi fotel karfájára. Kimerültnek, elgyötörtnek és egészen kéknek tűnt. – Biztos vagy benne?

– Igen, biztos vagyok benne – felelte Magnus. – Én vagyok Brooklyn fő boszorkánymestere, tudom, mit csinálok. – Tekintete Jace-re tévedt, aki éppen odasúgott valamit Alecnek, de olyan halkan, hogy senki más nem hallhatta. – Jut eszembe – folytatta Magnus olyan kimérten, amilyennek Clarynek még sosem hallotta a hangját –, abban nem vagyok biztos, hogy ti is tudjátok-e, mit csináltok. Ahányszor csak valamelyikőtöknek letörik a körme, rohantok hozzám, hogy vágjam le. Egy fő boszorkánymester ideje értékes. Rengeteg alacsonyabb rangú boszorkánymester létezik, akik örömmel állnak a rendelkezésetekre, méghozzá jóval méltányosabb áron.

Clary meglepetten pislogott. – Ezért te pénzt kérsz? De hát Luke a barátunk.

Magnus elővett egy vékony kék cigarettát az ingzsebéből. – Nekem ugyan nem a barátom – mondta. – Csak néhányszor találkoztam vele, ha anyukád magával hozta, amikor eljöttetek hozzám, hogy újítsam meg a memóriádat kitörlő varázslatot. – Elhúzta a kezét a cigaretta vége fölött, mire az tarka fénnyel parázslott fel. – Gondoltad, hogy azért segítek nektek, mert annyira jó a szívem? Vagy én vagyok az egyetlen boszorkánymester, akit történetesen ismertek?

Jace egyre dühösebben csillogó szemmel hallgatta végig a rövid beszédet. – Nem – szólalt meg végül –, de te vagy az egyetlen boszorkánymester az ismerőseink közül, aki történetesen az egyik barátunkkal jár.

Egy pillanatig mindenki rámeredt: Alec halálos rémülettel, Magnus döbbent haraggal, Clary és Simon pedig őszinte kíváncsisággal a tekintetében. Alec szólalt meg először reszkető hangon. – Ezzel meg mit akarsz mondani?

Jace értetlenül nézett vissza rá. – Mivel mit akarok mondani?

– Hogy vele járok… hogy mi… Nem igaz! – jelentette ki Alec. A hangja több oktávnyit emelkedett és süllyedt, ahogy kordában próbálta tartani.

Jace rezzenéstelen tekintettel figyelte. – Nem mondtam, hogy pont veled jár – szólt. – Mindenesetre furcsa, hogy tudtad, kire gondolok, nem?

– Nem járunk – közölte megint Alec.

– Ó? – húzta föl a szemöldökét Magnus. – Ezek szerint mindenkivel ilyen közvetlen vagy?

– Magnus! – Alec vádlón meredt a boszorkánymesterre, akinek viszont a jelek szerint elege volt az egészből. Karba fonta a kezét, némán hátradőlt, és összehúzott szemmel szemlélte a társaságot.

Alec Jace-hez fordult. – Te nem is… – kezdte. – Akarom mondani, nem gondolhatod…

Jace csodálkozva ingatta a fejét. – Az egészben csak azt nem értem, hogy mindenáron el akarod titkolni előlem ezt a te kapcsolatodat Magnusszal, holott egyáltalán nem bánnám, ha őszintén beszélnél róla.

Ha biztatásnak is szánta a szavait, nyilvánvalóan nem érte el velük a kívánt hatást. Alec arca hamuszürke lett, és a fiú egy szót sem szólt. Jace Magnushoz fordult. – Segíts meggyőzni – mondta neki –, hogy igazából egyáltalán nem bánom.

– Ó – felelte Magnus csendesen –, szerintem ezt el is hiszi neked, abban nincs hiba.

– Akkor nem… – Jace szemében látszott, hogy nem érti a helyzetet, Clary pedig Magnusra pillantva látta, hogy a boszorkánymester erős kísértést érez, hogy válaszoljon. Egyszerre megsajnálta Alecet, kihúzta a kezét Simonéból, és közbeszólt.

– Jace, elég már. Hagyd ezt!

– Mit kell hagyni? – érdeklődött Luke. Clary megpördült, és látta, hogy a férfi időközben felült a kanapén. Fintorgott egy kicsit a fájdalomtól, de különben egészségesnek tűnt.

– Luke! – A lány a kanapéhoz rohant, és éppen átölelte volna Luke-ot, amikor észrevette, hogy tartja a vállát, és inkább visszafogta magát. – Emlékszel rá, mi történt?

– Nem igazán. – Luke elhúzta a kezét az arca előtt. – Az utolsó, amit fel tudok idézni, az, hogy a furgon felé tartottam. Valami megütötte a vállamat, és elrántott. Iszonyatos fájdalomra emlékszem… Utána nyilván elvesztettem az eszméletemet. Aztán arra tértem magamhoz, hogy öt ember kiabál egymással. Mi volt ez az egész.

– Semmi – felelte meglepő, és valószínűleg megismételhetetlen összhangban Clary, Simon, Alec, Magnus és Jace.

Nyilvánvaló kimerültsége ellenére Luke szemöldöke egyetlen pillanat alatt ugrott a homloka közepére. – Értem – mondta.

 

Mivel Maia továbbra is a hálószobában aludt, Luke kijelentette, hogy nagyszerűen ellesz a kanapén is. Clary megpróbálta átengedni neki az ágyat a saját szobájában, de a férfi nem volt hajlandó elfogadni. Miután feladta a kísérletezést, Clary elindult a keskeny folyosón, hogy elővegye az ágyneműjét a szekrényből. Éppen egy takarót rángatott le a felső polcról, amikor érzékelte, hogy valaki áll a háta mögött. Megpördült, elejtve a takarót, ami puha kupacban állapodott meg a lába előtt.

Jace volt az. – Bocs, nem akartalak megijeszteni.

– Semmi baj. – Clary lehajolt, hogy felvegye a takarót.

– Igazából nem is kérek bocsánatot. Napok óta most először láttam rajtad érzelmeket.

– Nem is láttál napok óta.

– És mégis ki miatt? Hívtalak. Nem veszed föl a telefont. És nem szaladhattam ám csak úgy ide hozzád. Börtönben voltam, ha esetleg elfelejtetted volna.

– Börtönnek azért nem nevezném. – Clary igyekezett könnyedséget csempészni a hangjába, miközben felegyenesedett. – Ott volt társaságnak Magnus. Meg a Gilligan szigete.

Jace erre megemlítette, hogy a Gilligan szigetének szereplői igazán csinálhatnának magukkal valamit, ami anatómiailag meglehetős képtelenségnek tűnt.

Clary felsóhajtott. – Nem kéne Magnussal menned?

A fiú szája megrándult, és Clary fájdalom villanását vélte látni a szemében, mintha eltört volna valami odabent. – Alig várod, hogy megszabadulhass tőlem, mi?

– Nem. – Clary a mellkasához szorította a takarót, és zavartan Jace ujjait kezdte bámulni. Képtelen lett volna Jace szemébe nézni. A fiú sebhelyes, hosszú ujjai egészen gyönyörűek voltak, jobb keze mutatóujján pedig még mindig látszott a halvány fehér sáv, ahol a Morgensternek gyűrűjét viselte. A lányt mérhetetlen vágy fogta el, hogy megérintse Jace-t; legszívesebben eldobta volna a takarót, és sikított volna. – Akarom mondani, nem, egyáltalán nem erről van szó. Nem gyűlöllek, Jace.

– Én sem gyűlöllek.

Clary megkönnyebbülten nézett fel a fiúra. – Örömmel hallom…

– Bárcsak gyűlölni tudnálak – mondta Jace. Könnyed volt a hangja, ajka halvány félmosolyra húzódott, tekintetéből sütött a tanácstalanság. – Gyűlölni akarlak. Próbállak gyűlölni. Annyival könnyebb lenne minden, ha gyűlölnélek. Néha azt gondolom, hogy gyűlöllek, de aztán meglátlak, és…

Clary keze lassan zsibbadni kezdett, olyan erővel szorongatta a takarót. –És…?

– Szerinted? – Jace megrázta a fejét. – Miért beszélnék neked az érzéseimről, amikor te sosem mondasz nekem semmit? Olyan, mintha a falba verném a fejem, kivéve, hogy ha a falba verném a fejem, azt legalább abba tudnám hagyni.

Clary ajka olyan hevesen reszketett, hogy megszólalni is nehezére esett. – Gondolod, hogy nekem könnyű? – kérdezte. – Gondolod, hogy…

– Clary? – Simon jelent meg a folyosón újonnan lelt hangtalan könnyedségével. Clary ijedtében megint elejtette a takarót. Elfordult, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy sikerüljön elrejteni a fiú elől az árulkodó csillogást a szemében.

– Értem – bólintott hosszú szünet után Simon. – Bocs, hogy megzavartalak benneteket. – Ezzel máris eltűnt a nappaliban, otthagyva a könnyek homályos lencséjén keresztül kétségbeesetten utána bámuló Claryt.

– A fenébe! – fordult Jace felé a lány. – Mi ütött beléd? – kérdezte ingerültebben, mint ahogy szándékában állt. – Miért kell mindent elrontanod? – Dühösen hozzávágta a takarót a fiúhoz, és berohant a nappaliba Simon után.

Simon már a bejárati ajtónál járt. Clary a verandán érte utol. Hagyta, hogy az ajtó hangos csattanással vágódjon be mögötte. – Simon! Hová mész?

A fiú szinte vonakodva fordult meg. – Haza. Késő van, és nem akarom, hogy itt érjen a napfelkelte.

Mivel ennek csak órák múlva jött el az ideje, Clary kissé gyengének találta a kifogást. – Tudod, hogy nem bánjuk, ha maradsz, és eltöltheted itt az egész napot, ha nem akarsz most találkozni anyukáddal. Aludhatsz a szobámban…

– Nem hiszem, hogy az jó ötlet lenne.

– Miért? Nem értem, miért mész el.

Simon a lányra mosolygott. Bánatos mosoly volt, valami mással a háttérben. – Tudod, mi a legkellemetlenebb érzés, amit csak el bírok képzelni? Clary hunyorogva nézett a fiúra. – Nem.

– Ha képtelen vagy megbízni abban az emberben, akit a világon mindennél jobban szeretsz.

Clary Simon karjára tette a kezét. A fiú nem húzódott el, de nem is reagált az érintésre. – Úgy érted…

– Igen – felelte Simon. – Rólad beszélek.

– De bennem megbízhatsz.

– Régebben én is azt hittem – mondta a fiú. – Most viszont az a benyomásom támadt, hogy szívesebben sóvárogsz valaki után, akit úgysem kaphatsz meg soha, minthogy olyasvalakivel legyél, akit viszont igen.

Nem lett volna értelme tiltakozni. – Csak adj egy kis időt! – szólt Clary.

– Időre van szükségem, hogy… Hogy túljussak ezen az egészen.

– A világért sem mondanád, hogy tévedek, igaz? – kérdezte Simon. A kinti lámpa erőtlen fényében egészen nagy és sötét volt a szeme. – Most nem.

– Most nem. Ne haragudj.

– Nem haragszom. – Simon elfordult, és a veranda lépcsője felé indult.

– Legalább igazat beszélsz.

Nem megyek sokra vele. Clary zsebre vágta a kezét, és úgy figyelte, ahogy a fiút lassan elnyeli az éjszaka sötétje.

 

Kiderült, hogy Magnus és Jace mégsem mennek sehova. A boszorkánymester még néhány órát a házban akart tölteni, mert szeretett volna meggyőződni róla, hogy Maia és Luke gyógyulása rendben halad. Clary pár percig kissé zavartan beszélgetett az unatkozó Magnusszal. Mivel eközben Luke a zongoraszéken ülve egy kottát tanulmányozott szorgosan, látványosan nem törődve vele, a lány végül úgy döntött, ideje lefeküdni.

Csakhogy nem jött álom a szemére. Hallotta Jace halk zongorázását a falon keresztül, de nem az tartotta ébren. Simonra gondolt, aki elment a lakásba, amit nem tekintett többé az otthonának, a kétségbeesésre Jace hangjában, amikor azt mondta, gyűlölni akarlak, és Magnusra, aki nem árulta el Jace-nek az igazságot: hogy Alec azért nem beszélt neki a kapcsolatukról, mert még mindig belé volt szerelmes. Arra gondolt, milyen kajánul mondta volna ki a szavakat Magnus, ha elszánta volna rá magát, és arra, hogy mégsem tette meg, hanem inkább engedte, hogy Alec tovább hazudjon és alakoskodjon, mert ő ezt akarta, és Magnus törődött annyira vele, hogy megadja neki a lehetőséget. Talán mégis igazat beszélt a Tündérek Királynője: a szeretet miatt az ember csak hazugságokba keveredik.

 

13

Angyal-pártütők

 

RAVEL GASPAR DE LA NUIT-JA HÁROM jól elkülöníthető tételre oszlik; Jace végigjátszotta az elsőt, aztán felállt a zongora mellől, kiment a konyhába, felvette Luke telefonját, és elintézett egy hívást. Aztán visszatért a zongorához és a Gaspard-hoz.

A harmadik tétel felénél járt, amikor fénysugár söpört át ház előtt a pázsiton. Egy pillanattal később megint teljes volt a sötétség odakint, de Jace máris talpra ugrott, és a dzsekijéért nyúlt.

Hangtalanul húzta be maga mögött a bejárati ajtót, és kettesével véve a fokokat, leszökellt a veranda lépcsőjén. A pázsitot kettészelő ösvényen egy motorbicikli állt. Furcsa külseje azt a benyomást keltette a szemlélőben, mintha élne: a csövek indákként kavarogva vették körül a vázat, az egyetlen, most csak tompán világító fényszóró pedig leginkább egy szemre emlékeztetett. A jármű a maga módján éppen olyan élettelinek tűnt, mint a nekitámaszkodó és kíváncsian figyelő fiú. A jövevény göndör, sötét haja egészen barna bőrdzsekije gallérjáig ért, és még az összehúzott szemét is takarta. Széles mosolya megmutatta hegyes, fehér fogait. Persze, gondolta Jace, igazából sem a fiú, sem a motor nem él; mindegyik démonenergiával működik, és az éjszaka táplálja.

– Raphael – szólt Jace üdvözlés gyanánt.

– Tessék – mondta Raphael. – Elhoztam, ahogy kérted.

– Látom.

– Bár meg kell, hogy mondjam, nagyon kíváncsi vagyok rá, mi szükséged egy démonikus motorra. Egyfelől a Szövetség sincs odáig értük, ráadásul azt pletykálják, hogy van már neked egy.

– Van is – ismert el Jace, majd nekiállt körbejárni a motorbiciklit, hogy minden oldalról megvizsgálhassa. – Csakhogy az Intézet tetején áll, és most nem férek hozzá.

Raphael halkan felkacagott. – Úgy fest, jelenleg egyikünket sem látnak szívesen az Intézetben.

– A vérszívók még mindig a legfőbb ellenségek közé számítanak?

Raphael elhajolt, és a földre köpött. – Gyilkossággal vádolnak bennünket – mondta dühösen. – Azt hiszik, mi öltük meg a farkasembert, a tündért, sőt még a boszorkánymestert is, hiába magyaráztam nekik, hogy azoknak egyáltalán nem isszuk meg a vérét. Keserű, és kellemetlen változásokat okoz azoknál, akik fogyasztják.

– Ezt elmondtad Maryse-nak?

– Maryse! – legyintett Raphael. – Vele akkor sem tudnék beszélni, ha akarnék. Most mindenről az Inkvizítor dönt, minden kérdést és kívánságot hozzá kell intézni. Kényelmetlen helyzet, barátom, kényelmetlen helyzet.

– Nekem mondod? – kérdezte Jace. – És nem vagyunk barátok. Azért egyeztem bele, hogy nem beszélek a Klávénak arról, ami Simonnal történt, mert szükségem volt a segítségedre. Nem azért, mert haverkodni akarok veled.

Raphael elvigyorodott, fogai fehéren villantak a sötétben. – Haverkodni akarsz velem. – Oldalra billentette a fejét. – Különös – mondta elgondolkodva. – Azt gondoltam volna, hogy más leszel most, hogy összerúgtad a port a Klávéval. Hogy nem vagy a kis kedvencük többé. Azt hittem, egy kicsit legalább visszavettél az arroganciádból. De nem változtál semmit.

– Hiszek a következetességben – felelte Jace. – Megkapom azt a motort, vagy nem? Csak pár órám van napkeltéig.

– Ha jól sejtem, ez azt jelenti, hogy nem viszel haza. – Ahogy Raphael kecsesen ellépett a motor mellől, Jace egy aranyláncot látott megvillanni a nyakában.

– Nem is. – Jace felugrott a járgányra. – De alhatsz a pincében a ház alatt, ha aggódsz a napkelte miatt.

– Hm. – Raphael elgondolkodott. – Valamivel alacsonyabb volt Jace-nél, és bár testileg fiatalabbnak tűnt, a tekintete sokkal idősebbnek mutatta. – Szóval kvittek vagyunk Simonért, Árnyvadász?

Jace a folyó felé fordította a motort. – Sosem leszünk kvittek, vérszívó, de azért kezdetnek ez elmegy.

 

Jace nem ült motoron, amióta megváltozott az időjárás, és most igen kellemetlenül érte a folyó fölött süvítő jeges szél, ahogy mint ezernyi fagyos tűszúrás, beférkőzött vékony dzsekije és a farmerja alá. Jace összerázkódott, és örült, hogy legalább a kezére bőrkesztyűt húzott.

Bár csak nemrég ment le a nap, a világból máris eltűntek a színek. A folyó színe acélra emlékeztetett, az ég galambszürke volt, a távolban a horizont festett fekete vonalával. A Williamsburg és a Manhattan hidat hunyorgó lámpák sora világította meg. A levegőbe hó íze vegyült, bár a tél még több hónap távolságra volt.

Amikor legutóbb repült a folyó felett, Clary is vele volt. A lány hátulról átkarolta, apró kezei a dzsekije anyagát markolták. Akkor nem fázott. Ahogy élesen megdöntötte a motort, mintha saját őrült szögben álló árnyékát pillantotta volna meg a vízen. Ahogy megint egyenesbe hozta magát, egy hosszú fekete hajót vett észre, amint keskeny orra sebesen hasította a folyó vizét, karcsú, fürge, halálos cápára emlékeztetve Jace-t.

A fiú fékezett, és óvatosan lefelé indult, hangtalanul, akár egy falevél a szélben. A kerekek puhán fogtak talajt a fedélzeten. Semmi szükség nem volt rá, hogy Jace leállítsa a motort, a dübörgés magától is mormogássá, aztán duruzsolássá szelídült, végül pedig teljesen elhallgatott. Amikor a fiú hátranézett a járgányra, olyannak látta, mint egy duzzogó kutyát, akire ráparancsoltak, hogy maradjon veszteg.

Jace elmosolyodott. – Visszajövök érted – mondta. – Csak előbb megnézem magamnak ezt a hajót.

Bőven akadt néznivaló. Jace egy széles fedélzeten állt, balján a folyóval. Mindent feketére festettek: a fedélzetet, a körben húzódó fémkorlátot; még a hosszúkás, keskeny kabin ablakait is bemázolták feketével. A hajó nagyobb volt, mint gondolta: nagyjából olyan hosszú lehetett, mint egy futballpálya, vagy talán még hosszabb. Nem hasonlított egyetlen hajóhoz sem, amit azelőtt látott. Jachtnak túl nagy volt, cirkálónak túl kicsi, ráadásul nem gondolta volna, hogy létezik olyan hajó, amelyiken tényleg minden teljesen fekete. Jace kíváncsi lett volna rá, honnan szerezte az apja.

Hátrahagyta a motort, és lassan elindult körbe a fedélzeten. A felhők szertefoszlottak, a csillagok pedig lehetetlenül erős ragyogással világítottak fent az égen. Jace kétoldalt látta a város fényeit. Olyan volt, mintha egy hosszú folyosón állna, amelyiknek mindkét falát lámpák borítanák. A léptei kongtak a fedélzeten. Hirtelen az jutott eszébe, hogy Valentine talán itt sincs. Jace nem sokszor fordult meg olyan helyen, ami ennyire elhagyatottnak tűnt.

Egy pillanatra megállt a hajó orrában, és végigpillantott a Manhattan és Long Island között sebhelyként húzódó folyón. A folyó szürke hullámaira ezüstös csipkéket korbácsolt a kitartó szél, méghozzá az a fajta, amelyik csakis víz fölött szokott fújni. Kinyújtotta a karját, hagyta, hogy a szél a dzsekije alá kapjon, és szárnyként lobogtassa a háta mögött, összekuszálja a haját, és szúrós könnyeket csaljon a szemébe.

Az idrisi birtokhoz egy tó is tartozott. Az apja ott tanította meg vitorlázni, ott tanította meg neki a szél és a víz, a levegő és a hullámok nyelvét. Minden férfinak értenie kéne a vitorlázáshoz – mondta. Azon kevés alkalom egyike volt, amikor azt mondta, minden férfinak, nem pedig azt, hogy minden Árnyvadásznak. Jace úgy fogta fel, mint kurta emlékeztetőt, hogy azért még mindig az emberi fajhoz tartozik.

Égő szemmel elfordult az orrtól, és egy ajtót pillantott meg a kabin két elsötétített ablaka mögött. Odasietett, és lenyomta a kilincset; az ajtót kulcsra zárták. Az irónjával gyorsan nyitórúnákat karcolt a fémbe, mire az ajtó nyikorogva és vörös rozsdadarabokat hullatva kitárult. Jace bebújt az alacsony szemöldökfa alatt, és félhomályos lépcsőházban találta magát. A levegőben rozsda és elhanyagoltság szaga terjengett. Még egy lépést tett előre, és az ajtó fémes csattanással csapódott be mögötte, teljes sötétségbe borítva a helyiséget.

Jace káromkodva túrt a zsebébe a boszorkányfény után kutatva. Most már határozottan fázott a keze is, ujjait merevnek és esetlennek érezte a kesztyűben. Szinte jegesnek tűnt a levegő. Itt bent hidegebb volt, mint a fedélzeten. A fiú kihúzta a kezét a zsebéből. Reszketett, és nem csak a hőmérséklet miatt. A nyakán felállt a szőr, minden idegszála borzongott, és legszívesebben felsikított volna. Valami nagyon nem volt rendjén.

Felemelte a rúnakövet, mire az felragyogott, még több könnyet csalva a szemébe. Homályosan egy lány karcsú alakját látta maga előtt, amint kezét a mellkasához szorította; haja vörösen világított a fekete fém háttere előtt.

A boszorkányfény ide-oda ugráló sugarakat küldött szét Jace reszkető kezéből: olyan volt, mintha szentjánosbogarak hada sereglett volna elő a mélyből. – Clary?

A lány sápadtan, reszkető ajkakkal nézett rá. Kérdések haltak el Jace torkában: Mit csinál itt Clary? Hogy került a hajóra? Rémület rántotta görcsbe a testét, saját magát soha nem féltette így. Valami baj volt, valami baj volt Claryvel. Ahogy Jace lépett egyet előre, a lány elvette a kezét a melléről, és felé nyújtotta. Ragacsos volt a vértől, ami vörös élőkéként borította fehér pólóját is.

Jace fél kézzel elkapta a karjába rogyó lányt. Ahogy a súly ránehezedett, majdnem a boszorkányfényt is elejtette. Érezte Clary szívének lüktetését, a puha haj oly ismerős simogatását az arcán. Az illat, ami olyan szorosan hozzátartozott a lányhoz – a virágos szappan és a tiszta pamut illata – eltűnt; Jace csak vér és fém szagát érezte. Clary feje hátrabicsaklott, szemének csak a fehérje látszott. A vad szívvetés előbb lelassult, aztán teljesen megállt.

– Ne! – Jace olyan erővel rázta meg a lányt, hogy a feje a karjának ütődött. – Clary! Ébredj fel! – Az újabb rázás hatására Clary pillái megremegtek, és Jace-t hideg hullámokban fogta el a megkönnyebbülés. Csakhogy egyszerre kinyílt a lány szeme, és nyoma sem látszott benne a zöld színnek; homályos volt, és ragyogó fehér, fehér és vakító, akár egy pár reflektor a sötét úton, fehér, akár a fülsiketítő zaj Jace fejében. Láttam már ezt a szemet – gondolta a fiú, aztán sötétség áradt szét benne, néma csendet hozva magával.

 

A sötétségben lyukak keletkeztek, foszforeszkáló pontok az árnyékok szövetén. Jace lehunyta a szemét, igyekezett csillapítani a légzését. Réz vérre emlékeztető ízét érezte a szájában, és abból, ahogyan a hideg átszivárgott a ruháján, és bevette magát a bőre alá, meg tudta állapítani, hogy valamilyen fémfelületen fekszik. Elkezdett száztól visszafelé számolni magában, amíg le nem lassult a légzése. Akkor megint kinyitotta a szemét. A sötétség nem oszlott el, de ez már az éjszakai égbolt csillagoktól pöttyözött ismerős feketesége volt. A hátán feküdt a hajó fedélzetén, a Brooklyn híd magasba emelkedő szürke fém- és kőhalma alatt. Nyöszörögve könyökölt fel, aztán rögvest mozdulatlanná is merevedett, ahogy egy másik árnyékot pillantott meg; kétségkívül egy emberhez tartozott, aki éppen fölé hajolt.

– Ronda egy ütést kaptál a fejedre, hallod-e – szólt a rémálmaiban kísértő hang. – Hogy vagy?

Jace felült, de azonnal meg is bánta, ahogy felfordult a gyomra. Ha egy falatot is evett volna az elmúlt tíz órában, azt most biztosan felöklendezte volna. Így csak keserű epe öntötte el a száját. – Pocsékul.

Valentine elmosolyodott. Egy kupac üres, kilapított dobozra telepedett le. Szürke öltönyt viselt nyakkendővel, mintha csak a Wayland-birtokon ülne mahagóni íróasztala mögött. – Adja magát egy másik kérdés is. Hogy találtál meg?

– Addig kínoztam a Raum démont, amíg el nem árulta – felelte Jace.

– Te tanítottál meg rá, merre keressem a szívüket. Megfenyegettem, és elmondott mindent… Vagyis nem valami okosak, de annyit azért sikerült kiszednem belőle, hogy van egy hajó a folyón, és onnan jött. Körülnéztem, és láttam a hajód körvonalait a vízen. Azt is elköpte, hogy te idézted meg, de azt persze úgyis tudtam.

– Értem. – Valentine mintha egy mosolyt igyekezett volna elrejteni. –Legközelebb azért szólj, mielőtt benézel hozzám. Akkor megúszol egy csúnya összeütközést az őreimmel.

– Az őreiddel? – Jace a hideg fémkorlátnak támaszkodott, és mélyet szívott a tiszta, hideg levegőből. – Gondolom, démonok. A Kard segítségével idézted meg őket.

– Nem tagadom – szólt Valentine. – Lucian falkája megsemmisítette az Elhagyatottakból álló seregemet, és sem időm, sem kedvem nem volt újakat létrehozni. Most, hogy nálam van a Végzet Kardja, már nincs is rájuk szükségem. Van helyettük más.

Jace Claryre gondolt, ahogy véresen haldoklott a karjaiban. Megérintette a homlokát. Hűvös volt, ahol a fémkorlátot érintette. – Az a valami odalent – szólt –, nem Clary volt, ugye?

– Clary? – kérdezett vissza kissé meglepve Valentine. – Szóval őt láttad?

– Miért ne láthattam volna őt? – Jace küszködött, hogy könnyed maradjon a hangja. Nem mintha nem fordult volna már elő, hogy meg kellett volna őriznie valamilyen titkot – a sajátját vagy másét –, de meggyőzte magát, hogy a Clary iránt táplált érzelmeit csak úgy tudja elviselni, ha nem foglalkozik velük tüzetesebben.

Csakhogy most Valentine-nal nézett szembe, ő pedig mindennel tüzetesen foglalkozott, mindent közelről tanulmányozott, mindent elemzett, hogy kiderítse, hogy fordíthatja a maga hasznára. E tekintetben Jace-t a Tündérek Királynőjére emlékeztette: higgadt volt, fenyegető és számító.

– Akivel odabent találkoztál – mondta Valentine –, az Agramon volt, a Félelem Démona. Agramon abban a testben ölt formát, amitől a legjobban rettegsz. Ha jóllakott a félelmeiddel, megöl, feltéve, hogy még életben vagy egyáltalán. A legtöbben addigra már belehalnak a félelembe. Gratulálok, amiért ilyen sokáig kitartottál.

– Agramon? – kérdezte döbbenten Jace. – De hát az egy Nagyobb Démon! Olyat meg hogyan szereztél?

– Fizettem egy nagyravágyó fiatal boszorkánymesternek, hogy idézze meg nekem. Azt hitte, ha a démon a pentagramon belül marad, kordában tudja tartani. Balszerencséjére az volt a legnagyobb félelme, hogy a megidézett démon áttöri a pentagram határát, és megtámadja. Úgyhogy pontosan ez történt, amikor Agramon megjelent.

– Szóval így halt meg – szólt Jace.

– Kicsoda halt meg így?

– A boszorkánymester – felelte Jace. – Eliasnak hívták, és tizenhat éves volt. De te is tudtad, nem? Az Alvilági Beavatás Rítusa…

Valentine elnevette magát. – Ti aztán tényleg nem pihentetek. Ezek szerint tudod, miért küldtem azokat a démonokat Lucian házához.

– Maiát akartad – bólintott Jace. – Mert vérfarkaslány. Szükséged van a vérére.

– Azért küldtem a Drevak démonokat, hogy szimatolják ki, mi az ábra Lucian házánál, és számoljanak be róla nekem – mondta Valentine. – Lucian megölte az egyiket, de a másik jelentette, hogy egy fiatal lükantróp érkezett…

– És érte küldted a Raum démonokat. – Jace hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. – Mert Luke szereti őt, és te neki akarsz fájdalmat okozni, ha lehet. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán kimérten folytatta. – Ez még tőled is elég szánalmas.

Egy pillanatra düh szikrája villant Valentine szemében, aztán hátravetette a fejét, és harsányan felnevetett. – Csodálom a makacsságodat! Rám ütöttél! – Felállt, és Jace felé nyújtotta a kezét. – Gyere! Járjunk egyet a fedélzeten. Akarok neked mutatni valamit.

Jace legszívesebb félrelökte volna a felajánlott kezet, de még mindig rettenetesen hasogatott a feje, és egyáltalán nem volt benne biztos, hogy saját erőből talpra tud állni. Aztán meg valószínűleg nem lett volna jó ötlet ilyen hamar felbosszantani az apját; hiába mondta azt, hogy nagyra tartja Jace lázadó természetét, a fiú pontosan tudta, hogy sosem tűrte jól az engedetlenséget.

Valentine keze hűvös volt és száraz, az érintése furcsamód nyugtatólag hatott. Amikor Jace végül talpon volt, Valentine elengedte a kezét, és kihúzott egy irónt a zsebéből. – Hadd tüntessem el azokat a sérüléseket? –mondta.

Jace elhúzódott – de csak egy pillanatnyi habozás után, ami Valentine figyelmét sem kerülhette el. – Nem kérek a segítségedből.

Valentine eltette az irónt. – Ahogy gondolod. – Elindult, Jace pedig kisvártatva követte, pár futólépést téve, hogy felzárkózhasson. Elég jól ismerte az apját, hogy tudja, esze ágában nincs hátrafordulni, és megnézni, követi-e, csak egyszerűen elvárja, hogy így legyen, és ennek megfelelően el is kezd beszélni.

Nem tévedett. Mire Jace mellé ért, Valentine már bele is fogott a mondandójába. Két kezét lazán összekulcsolva a háta mögött, egy hozzá hasonlóan nagydarab, széles vállú férfitól meglepően könnyed léptekkel sietett előre. Jártában előrehajolt, mintha erős szembeszélnek kéne nekifeszülnie.

– …ha jól emlékszem – mondta éppen. – Amúgy ismered az Elveszett paradicsomot Miltontól?

– Talán ha tíz-tizenötször olvastattad el velem – felelte Jace. – „Inkább Pokolban úr, mint szolga Égben”1 és a többi, és a többi.

– Non serviam – mondta Valentine. – Nem fogok szolgálni. – Ezt hímezte Lucifer a zászlajára, amikor csatába vezette az angyal-pártütőket a romlott hatalmasság ellen.

– Mit akarsz ezzel mondani? Hogy az ördög pártját fogod?

– Egyesek szerint Milton maga is az ördög pártját fogta. A Sátán határozottan érdekesebb figura nála, mint Isten. – Mostanra majdnem elértek a hajó orrához. Valentine megállt, és a korlátnak támaszkodott.

Jace csatlakozott hozzá. Időközben elhaladtak az East River hídjai alatt, és a nyílt víz felé tartottak Staten Island és Manhattan között. A belváros üzleti negyedének fényei boszorkányfényekként ragyogtak a vízen. Az égboltot gyémántpor borította, a folyó pedig tovább rejtegette a titkait a fekete felszín alatt, amit csak itt-ott tört meg egy ezüst villanás, ami talán egy hal uszonya lehetett – vagy egy sellőé. Az én városom – gondolta Jace kísérletképpen, de a szavak még mindig Alicante kristálytornyait idézték fel benne Manhattan felhőkarcolói helyett.

Valentine törte meg a csendet. – Miért jöttél ide, Jonathan? Amikor a Csontvárosban találkoztunk, az a benyomásom támadt, hogy engesztelhetetlen a gyűlöleted. Szinte már le is mondtam rólad.

Szenvtelen volt a hangja, mint mindig, de kihallatszott belőle valami – ha nem is sebezhetőség, de valamiféle valódi kíváncsiság, mintha csak most döbbent volna rá, hogy a fia képes meglepetést okozni neki.

Jace a vizet nézte. – A Tündérek Udvarának Királynője azt kérte, hogy tegyek föl neked egy kérdést – mondta. – Azt mondta, kérdezzem meg, milyen vér folyik az ereimben.

A meglepetés úgy futott át Valentine arcán, mint egy mindent elsimító kéz. – Te beszéltél a Királynővel?

Jace nem felelt.

– A Tündérek Népe már csak ilyen. Mindennek, amit mondanak, több jelentése van. Ha megint ezt kérdi tőled, mondd meg neki, hogy az Angyal vére folyik az ereidben.

– Mint minden Árnyvadász ereiben – bólintott csalódottan Jace. Izgalmasabb válaszban reménykedett. – Nem hazudnál a Tündérek Királynőjének, igaz?

Valentine szárazon felelt. – Nem. Te pedig nem jönnél ide csak azért, hogy feltedd ezt a nevetséges kérdést. Miért jöttél valójában, Jonathan?

– Muszáj volt beszélnem valakivel. – Nem tudta olyan jól kontrollálni a hangját, mint az apja, maga is hallotta belőle a fájdalmat, mint vérző sebet közvetlenül a felszín alatt. – Lightwoodékat csak bajba sodrom folyton, és mostanra Luke is biztosan gyűlöl. Az Inkvizítor a halálomat akarja. Valamivel megbántottam Alecet, és még csak azt sem tudom, mivel.

– És a húgod? – kérdezte Valentine. – Mi a helyzet Clarissával?

Miért kell mindent elrontanod? – Ő sincs éppen odáig értem. – Jace habozott. – Eszembe jutott, amit a Csontvárosban mondtál. Hogy sosem volt rá alkalmad, hogy elmondd nekem az igazságot – tette hozzá. – Nem bízom benned, azt akarom, hogy tudd. De gondoltam, megadom a lehetőséget, hogy elmondd, miért.

– Nem elég annyit kérdezned, hogy miért, Jonathan. – Volt valami az apja hangjában, ami megijesztette Jace-t. Valami heves, de mégis szelíd, ami megedzette Valentine büszkeségét, ahogy a tűz edzi meg a kard pengéjét. –Rengeteg miért létezik.

– Miért ölted meg a Néma Testvéreket? Miért vitted el a Végzet Kardját? Miben mesterkedsz? Miért nem volt elég a Végzet Kelyhe? – Jace visszafogta magát, mielőtt még több kérdést tehetett volna fel. Miért hagytál el másodszorra is? Miért mondtad, hogy nem vagyok többé a fiad, aztán miért jöttél vissza értem mégis?

– Tudod, hogy mit akarok. A Klávé reménytelenül romlott. El kell pusztítani, és újjá kell építeni. Idrist meg kell szabadítani a csökevényes fajok uralmától, és a Földet meg kell védeni a démonok fenyegetésétől.

– Jut eszembe, démonok fenyegetése. – Jace körülnézett, mintha arra számítana, hogy Agramon fekete árnyéka ólálkodik valahol körülötte. –Azt hittem, gyűlölöd a démonokat, most meg szolgáiddá tetted őket. A Falánkok, a Drevakok, Agramon az alkalmazottaid. Őrök, komornyikok, nem lepne meg, ha még a szakácsod is démon lenne.

Valentine a korláton kezdett dobolni az ujjaival. – Nem vagyok a démonok barátja – mondta. – Nephilim vagyok, akkor is, ha károsnak tartom a Szövetséget, és csalárdnak a Törvényt. Az embernek nem kell feltétlen lelkesedni a kormányáért, hogy hazafi lehessen, igaz? Csak egy igazi patrióta mondja ki, hogy jobban szereti a hazáját, mint amennyire a saját helyzetével törődik a társadalomban. Engem elmondtak mindennek a döntéseimért, bujkálásra kényszerítettek, száműztek Idrisből. De Nephilim vagyok, és mindig is az leszek. Ha akarnám sem cserélhetném le a vért az ereimben. Ráadásul nem is akarom.

Én igen. Jace Claryre gondolt. Megint lenézett a sötét vízre, és tudta, hogy ez nem igaz. Feladni a vadászatot, a zsákmány elejtését, saját szédítő sebességének és biztos kezének tudatát: lehetetlenség volt. Harcosnak született. Soha nem lehet más.

– És te? – kérdezte Valentine. Jace gyorsan elfordította a tekintetét, hogy apja ne olvashasson az arcából. Olyan sok évig voltak ketten. Egykor jobban ismerte az apja arcát, mint a sajátját. Tudta, hogy Valentine az egyetlen ember, aki elől soha nem rejtheti el az érzéseit. Vagy legalábbis az első ilyen ember. Néha azt étezte, hogy Clary is úgy lát át rajta, mintha üvegből volna a teste.

– Nem – felelte. – Nem akarom.

– Örökké Árnyvadász leszel?

– Végül – mondta Jace – az vagyok, akivé te tettél.

– Jó – bólintott Valentine. – Ezt akartam hallani. – Megint a korlátnak dőlt, és felnézett az éjszakai égboltra. Jace most először látott ezüstös fehér hajába szürke szálakat vegyülni. – Háború van – jelentette ki a férfi. – Az egyetlen kérdés az, hogy te melyik oldalon fogsz harcolni.

– Azt hittem, mindannyian ugyanazon az oldalon állunk. Azt hittem, mi harcolunk a démonok világa ellen.

– Bár ilyen egyszerű lenne! Hát nem érted, hogy ha úgy látnám, hogy a Klávé ennek a világnak az érdekeit tartaná szem előtt, ha tudnám, hogy megtesznek mindent, ami tőlük telik… Az Angyalra, akkor miért harcolnék ellenük? Mi okom lenne rá?

A hatalom – gondolta Jace, de nem mondott semmit. Többé nem volt benne biztos, mit is kéne mondania, abban pedig végképp nem, mit is kéne hinnie.

– Ha a Klávé így folytatja – szólt Valentine –, a démonok kitapasztalják a gyengéjüket, és támadni fognak, ők viszont már régóta csak a csökevényes fajoknak való udvarlással vannak elfoglalva, és annyira meggyengültek, hogy nincs erejük visszaverni őket. A démonok támadni fognak, rombolni fognak, és nem marad semmi.

A csökevényes fajok. A szavak kényelmetlenül ismerősen csengtek; Jace gyerekkorát idézték fel, és nem is csak kellemetlen emlékeket hoztak vissza. Amikor az apjára és Idrisre gondolt, mindig egy homályos kép jelent meg a fejében, ahogy forró napsugarak égetik a zöld pázsitot, és egy nagy, sötét, széles vállú alak hajol le hozzá, hogy felvegye, és bevigye a házba.

Nagyon-nagyon kicsi lehetett még, de ezt az emléket sosem felejtette el: még a frissen vágott fű illatát is érezte, látta maga előtt, ahogyan a nap fehér glóriává változtatja apja haját. Emlékezett az érzésre, ahogy apja a karjában viszi. A biztonságra.

– Luke – nyögte ki nagy nehezen Jace. – Luke nem csökevényes…

– Lucian más. Ő régen Árnyvadász volt. – Valentine hangja nem tűrt ellentmondást. – Ez nem bizonyos Alvilágiakról szól, Jonathan. Minden evilági élőlény életben maradása a tét. Az Angyalnak jó oka volt rá, hogy megteremtse a Nephilimeket. Mi vagyunk ennek a világnak a legjobbjai, és arra születtünk, hogy megmentsük. Mi állunk a legközelebb ahhoz, hogy istenek legyünk, és arra kell használnunk a hatalmunkat, hogy megóvjuk ezt a világot a pusztulástól, akármekkora árat is kell fizetnünk érte.

Jace a korlátra könyökölt. Hideg volt: a jeges szél átfújt a ruháin, az ujjai elzsibbadtak. Lelki szeme előtt azonban zöld dombokat, kék vizet és a Wayland-ház mézszínű köveit látta.

– A régi mese szerint – mondta –, amikor a Sátán bűnbe csábította Ádámot és Évát, azt mondta nekik: „Istenek lesztek.” Ők pedig emiatt űzettek lei az Édenkertből.

Pár pillanatig csend volt, aztán Valentine felnevetett. – Látod, ezért van rád szükségem, Jonathan – szólt. – Te óvsz meg tőle, hogy a büszkeség bűnébe essem.

– Annyiféle bűn van még. – Jace kihúzta magát, és az apja felé fordult. – Nem válaszoltad meg a kérdésemet a démonokkal kapcsolatban. Hogy idézhetted meg őket, hogy léphettél szövetségre velük? Azt tervezed talán, hogy a Klávé ellen küldöd őket?

– Természetesen – vágta rá Valentine, egyetlen pillanatig sem mérlegelve, hogy bölcs dolog-e felfedni a terveit olyasvalaki előtt, aki akár az ellenségeinek is elárulhatja őket. Semmi sem rázhatta volna meg Jace-t jobban, mint a felismerés, hogy apja mennyire biztos a sikerében. – A Klávé nem hallgat a józan észre, csakis erővel lehet szembeszállni velük. Próbáltam Elhagyatottakból sereget toborozni, de most a Kehellyel új Árnyvadászok lehetnek a katonáim, ehhez viszont évekre van szükség. Csakhogy az emberi fajnak nincsenek évei. A Karddal engedelmes démonsereget irányíthatok. Az eszközeim lesznek, megtesznek mindent, amit mondok. Nem lesz más választásuk. És amikor végzek velük, utasítom őket, hogy semmisítsék meg magukat. És ők engedelmeskedni fognak. – Minden érzelem hiányzott a hangjából.

Jace olyan erővel szorította a korlátot, hogy megfájdultak az ujjai. – Nem mészárolhatod le az összes Árnyvadászt, aki szembeszáll veled. Az gyilkosság lenne.

– Nem lesz rá szükség. Amint a Klávé meglátja, milyen erő sorakozik fel ellene, kénytelen lesz megadni magát. Azért nekik sem ment el az eszük. Aztán meg vannak közöttük, akik az én oldalamon állnak. – Valentine hangjában nem volt arrogancia, csak hűvös magabiztosság. – Ők is közbelépnek, ha eljön az ideje.

– Szerintem alábecsülöd a Klávét – szólt a tőle telhető leghatározottabban Jace. – Azt hiszem, fogalmad sincs róla, mennyire gyűlölnek.

– A gyűlölet semmiség a túlélés ösztönéhez képest. – Valentine keze az övéhez siklott, ahol a Kard markolata csillogott tompán. – De nem kell csak úgy hinned nekem. Az előbb azt mondtam, mutatni akarok valamit. Itt van.

Előhúzta a kardot a hüvelyéből, és Jace felé nyújtotta. A fiú korábban is látta már Maellartachot a Csontvárosban, ahol a Beszélő Csillagok termében függött a falon, és látta a markolatát, amint a börtönben kiállt a hüvelyéből Valentine válla fölött, de sosem nyílt alkalma közelről is megvizsgálni. Az Angyal Kardja. A sötét, nehéz ezüstből készült penge tompán világított az éjszaka sötétjében. Olyan volt, mintha végigsiklana és áthatolna rajta a fény, mintha nem is fémből, hanem vízből lenne. A markolatból tüzes fényrózsa szökkent szárba.

Jace-nek kiszáradt a szája. – Gyönyörű.

– Szeretném, ha a kezedbe vennéd. – Valentine úgy adta át a kardot a fiának, ahogy mindig is tanította: markolattal előre. A penge feketén ragyogott a csillagfényben.

Jace habozott. – Én nem…

– Vedd el! – A férfi a kezébe nyomta a kardot.

Abban a pillanatban, hogy Jace ujjai összezáródtak a markolat körül, fénysugár lövellt ki a markolatból, és végigfutott a pengén. A fiú gyorsan az apjára pillantott, de az kifejezéstelen tekintettel nézett vissza rá.

Sötét fájdalom hasított Jace karjába, és sugárzott egészen a mellkasáig. Nem mintha a kard nehéz lett volna; egyáltalán nem érezte annak. Mégis, mintha lefelé akarta volna húzni, le a mélybe a hajótesten keresztül, a zöld vízen keresztül, a föld törékeny kérgén keresztül. Jace-nek az az érzése támadt, mintha valami kipréselné a levegőt a tüdejéből. Felkapta a fejét, és körülnézett…

Az éjszaka megváltozott körülötte. Vékony aranydrótok hálója szőtte be az égboltot, és a csillagok a sötétségbe vert fényes szögekként ragyogtak fölötte. Jace érzékelte, ahogy távolodik tőle a világmindenség, és egyetlen futó pillanatra magával ragadta a látvány felfoghatatlan szépsége. Aztán az éjszakai égbolt, akár egy óriási ablaktábla, millió darabra robbant, és a szerteszálló szilánkok mögül sötétlő, visszataszítóan torz, groteszk és arctalan alakok hordája tört elő hangtalan üvöltéssel, ami belülről hasított Jace koponyájába. Jeges szél égette az arcát, ahogy hatlábú lovak vágtattak el mellette, patájukkal véres szikrákat csiholva a hajó fedélzetéből. A nyergükben ülő lényeket nem lehetett szavakkal leírni. Odafent bőrszárnyú teremtmények köröztek visítva, és mérges zöld nyálka csorgott a szájukból.

Jace áthajolt a korláton, és továbbra is szorosan markolva a kardot, hevesen öklendezni kezdett. Odalent a folyó, mint mérgező leves fortyogott a démonoktól. Tüskés lényeket látott, tányérnyi véres szemekkel, amint reménytelenül vergődtek az őket a mélybe húzó nyálkás csápok erdejében. Egy tízlábú pók szorításában sellő sikított, kétségbeesetten tűrve, hogy a szörnyeteg véres ékkövekként ragyogó szemekkel csapkodó farkába mélyessze a csáprágóit.

A Kard kiesett Jace kezéből, és hangos csörömpöléssel a fedélzetre hullott. A forgatag a hangzavarral együtt egyetlen pillanat alatt szűnt meg. A fiú a korlátot markolta, és hitetlenkedve meredt a vízre, de nem volt ott többé semmi, csak a szél borzolta lustán a felszínt.

– Ez meg mi volt? – suttogta Jace. Kapart a torka, mintha csak egy smirglit húztak volna rajta végig. Dühösen nézett az apjára, aki éppen lehajolt, hogy felvegye a Lélekkardot a fedélzetről, ahová Jace leejtette. – Ezek azok a démonok, akiket megidéztél?

– Nem. – Valentine visszacsúsztatta Maellartachot a hüvelyébe. – Ezek azok a démonok, akiket a Kard ennek a világnak a peremére vonzott. Azért hoztam ide a hajómat, mert itt gyengék a védvonalak. Az előbb a seregemet láttad a határmezsgye túloldalán, amint a hívásomra várnak, hogy áttörhessenek a mi világunkba – mondta komoly tekintettel a férfi. – Még mindig úgy gondolod, hogy a Klávé nem kapitulál?

Jace lehunyt szemmel válaszolt. – Mindenki biztosan nem… Lightwoodék például…

– Meggyőzhetnéd őket. Ha mellém állsz, megesküszöm neked, hogy nem esik bántódásuk.

A sötétség Jace szeme mögött lassan vörösbe fordult. Valentine régi házának parázsló maradványait látta maga előtt, és a soha meg nem ismert nagyszülők megfeketedett csontjait. Aztán arcok jelentek meg. Alecé. Isabelle-é. Maxé. Claryé.

– Annyi mindennel ártottam nekik máris – suttogta. – Semmi más nem történhet velük. Semmi.

– Hát persze. Értem. – Jace meglepetten állapította meg, hogy Valentine valóban érti, hogy valamiért előtte világos az, amit senki más fel nem foghatott. – Azt hiszed, hogy a barátaid, a családod miattad kerültek bajba.

– Miattam, igen.

– Igazad van. Tényleg miattad történt. – Jace döbbenten kapta fel a fejét. Meglepetése legalább ugyanannyi ijedtséggel és megkönnyebbüléssel keveredett.

– Tényleg?

– Persze nem szándékosan keverted őket bajba. De olyan vagy, mint én. Megmérgezünk és tönkreteszünk mindent, amit szeretünk. Csakhogy ennek oka van.

– Miféle oka?

Valentine felnézett az égre. – Nekünk küldetésünk van. Az evilági dolgok csak arra jók, hogy eltereljék a figyelmünket. Ha hagyjuk, hogy letérítsenek bennünket az utunkról, megkapjuk érte a büntetésünket.

– És a büntetésünkből mindenki részesül, aki fontos nekünk? Ez kicsit igazságtalannak tűnik velük szemben.

– A sors sosem igazságos. Téged sokkal erősebben ragadott el az ár, mint engem, Jonathan. Küzdj, hogy a felszínen maradhass, és akkor nem csak te nem fúlsz bele a vízbe, hanem azok sem, akik próbálnak megmenteni téged. Ússz az árral, és életben maradsz.

– Clary…

– A húgodnak sem esik bántódása, ha mellém állsz. Ha a fene fenét eszik is, megóvom minden bajtól. Magammal viszem Idrisbe, ahol semmi nem történhet vele. A szavamat adom.

– Alec. Isabelle. Max…

– A Lightwood gyerekek is a védelmem alatt fognak állni.

– Luke… – szólt halkan Jace.

Valentine némi habozás után válaszolt. – Minden barátodat megvédem. Miért nem hiszel nekem, Jonathan? Ez az egyetlen módja, hogy biztonságban legyenek. Esküszöm.

Jace nem találta a szavakat. A lelkében az ősz hidege küszködött a nyár emlékével.

– Meghoztad a döntésedet? – kérdezte Valentine. Jace nem látta a férfit, de hallotta a kérdésben a véglegességét.

A fiú kinyitotta a szemét. A csillagfény fehéren ostromolta az íriszét; egy pillanatra nem is látott mást. – Igen, apám – mondta. – Meghoztam a döntésemet.

 

 

 

Harmadik rész

A HARAG NAPJA

 

 

 

Ama nap, a harag napja,

e világot lángba dobja:

Dávid és Szibilla mondja.

 

Thomas Celanus

(Babits Mihály fordítása)

 

14

Rettenthetetlen

 

AMIKOR CLARY FELÉBREDT, fény szűrődött be az ablakon, és éles fájdalmat érzett az arcában. Átfordulva látta, hogy a rajzfüzetén aludt el, és annak a sarka vágott bele a bőrébe. Ráadásul a takaróra ejtette a tollát, és most rút fekete folt terjengett a szöveten. Clary nyöszörögve felült, megdörzsölte a szemét, és a zuhanyozó felé vette az irányt.

A fürdőszoba sok mindent elárult az előző este eseményeiről. A szemetest véres rongyok töltötték meg, és a mosdón is egy száraz vérfolt éktelenkedett. Clary megremegett, és gyorsan belépett a zuhany alá egy flakon grépfrútos tusfürdővel, elszántan, hogy lesúrolja magáról a szűnni nem akaró kellemetlen érzéseket.

Amikor végzett, és Luke fürdőköpenyébe burkolózva, törölközővel csavarva be nedves haját, kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, Magnust találta odakint, aki egyik kezében egy törölközőt tartott, a másikkal pedig a haját simítgatta. Nyilván elfeküdte, gondolta Clary, mert az egyik oldalon a csillogó tüskék kissé elgörbültek. – Miért zuhanyoznak olyan sokáig a lányok? –kérdezte mérgesen. – Halandó lányok, Árnyvadászok, boszorkánymester lányok, mind egyformák vagytok. Nem leszek fiatalabb, amíg itt kint toporgok.

– Clary félrelépett az útból, hogy Magnus bemehessen a fürdőszobába.

– Igazából hány éves vagy? – érdeklődött kíváncsian.

Magnus rákacsintott. – Már éltem, amikor a Holt-tenger még csak egy kis tavacska volt, és kezdte rosszul érezni magát.

Clary pofákat vágott, Magnus pedig egy könnyed kézmozdulattal elhessegette az útból. – Na, vidd odébb a petit hátsódat. Be kell mennem, rémes állapotban van a hajam.

– Ne használd el az összes tusfürdőt, drága – szólt rá Clary, majd kivonult a konyhába, ahol előtúrt néhány filtert, és bekapcsolta a kávégépet. A masina ismerős mormogása és a kávé illata valamelyest jobb kedvre derítette. Amíg létezik a világon kávé, semmi sem lehet annyira szörnyű.

Visszament a hálószobába, hogy felöltözzön, majd tíz perccel később már farmerben és egy kék-zöld csíkos pulóverben ébresztgette Luke-ot a nappaliban. A férfi kócos hajjal, az alvástól gyűrött arccal, nyöszörögve ült fel.

– Hogy vagy? – kérdezte Clary, és Luke kezébe nyomott egy gőzölgő kávéval teli csorba bögrét.

– Jobban. – Luke lenézett szakadt ingére; a lyuk szélei vértől voltak ragacsosak. – Hol van Maia?

– A szobádban alszik, nem emlékszel? Azt mondtad, az övé lehet az ágyad, – Clary letelepedett a kanapé karfájára.

Luke megdörzsölte karikás szemét. – Hát nem sokra emlékszem a tegnap estéből – árulta el. Odáig rémlik, hogy kimentem a furgonhoz, de attól fogva semmi.

– Démonok rejtőzködtek odakint. Megtámadtak. Jace-szel elintéztük őket.

– Még néhány Drevak démon?

– Nem – felelte kelletlenül Clary. – Jace szerint Raum démonok voltak.

– Raum démonok? – Jace ültében felegyenesedett. – Azok már nem viccelnek. A Drevak démonok veszélyes kártevők, de a Raumok…

– Semmi baj – nyugtatta Clary a férfit. – Elintéztük őket.

– Te intézted el őket? Vagy Jace? Clary, nem akarom, hogy…

– Nem úgy volt – rázta meg a fejét a lány. – Inkább…

– Magnus nem volt ott? Miért nem ment veletek? – szólt közbe idegesen Luke.

– Éppen téged gyógyítottalak, azért – közölte Magnus, aki grapefruittól illatozva ebben a pillanatban lépett a nappaliba. A haját egy törölközőbe csavarta, és ezüst csíkos, kék szaténmelegítőt öltött magára. – Hol marad a hála?

– Hálás vagyok. – Minden ingerültsége ellenére Luke úgy festett, mint aki alig tudja visszatartani a nevetését. – Csak ha valami történt volna Claryvel…

– Meghaltál volna, ha kimegyek velük – mondta Magnus, és levetette magát egy fotelbe. – Akkor pedig Clarynek sokkal rosszabb lett volna. Jace-szel ketten így is nagyszerűen el tudták intézni a démonokat, ugye? – fordult a lányhoz.

Clary összerezzent. – Hát, végül is…

– Végül is micsoda? – Maia lépett a szobába; még mindig a tegnap esti ruháit viselte, csak Luke egyik nagy flanelingét húzta fel a pólója fölé. Merev mozdulatokkal lépett az egyik fotelhez, aztán óvatosan leült. – Kávéillatot érzek? – szaglászott reménykedve a levegőbe.

Ahogy a lányra pillantott, Clarynek az jutott eszébe, hogy egy vérfarkasnak egyáltalán nem kéne ilyen csinosnak lennie; az ő fajtája legyen nagy és bozontos, lehetőleg szőrös fülekkel. És pontosan ezért nincsen egyetlen lány sem a barátaim között – tette hozzá magában Clary –, és ezért töltöm minden időmet Simonnal. Össze kell szednem magamat. Felállt. – Hozzak neked egy bögrével?

– Persze – bólintott Maia. – Tejet és cukrot kérek bele – kiáltott még Clary után, ahogy kilépett az ajtón. Mire azonban visszatért a gőzölgő bögrével a kezében, a vérfarkaslány már a homlokát ráncolta. – Nem igazán emlékszem rá, mi történt tegnap este – mondta –, de van valami Simonban, valami, ami nagyon zavar…

– Hát, mindenesetre meg akartad ölni – közölte Clary, miután megint letelepedett a kanapé karfájára. – Talán erről lehet szó.

Maia elsápadva bámult a kávéjába. – El is felejtettem. Vámpír lett belőle. – Claryre emelte a tekintetét. – Nem akartam bántani. Csak…

– Igen? – húzta fel a szemöldökét Clary. – Csak mi?

Maia lassacskán elvörösödött. Letette a kávét maga mellé az asztalra.

– Lehet, hogy le kéne feküdnöd – tanácsolta Magnus. – Úgy tapasztaltam, az segít, ha az ember váratlanul valamilyen sokkoló felismerésre jut.

Maia szeme hirtelen megtelt könnyel. Clary riadtan pillantott Magnusra, aki éppen olyan értetlenül figyelte a lányt, mint ő, aztán inkább Luke-hoz fordult. – Csinálj valamit! – súgta oda neki. Magnus boszorkánymesterként egyetlen villanásnyi kék fénnyel halálos sebeket tudott begyógyítani, de ha síró kamaszlányok lelkét kellett helyrezökkenteni, minden kétséget kizáróan Luke volt a legjobb választás.

Luke lerúgta magáról a takarót, mielőtt azonban feltápászkodhatott volna, kivágódott a bejárati ajtó, és Jace vonult be rajta, nyomában Aleckel, aki egy fehér dobozt cipelt. Magnus gyorsan lekapta a törölközőt a fejéről, és a fotel mögé dobta. A zselé és a csillámpor nélkül majdnem vállig érő haja egészen sötétnek hatott.

Clary tekintete, mint mindig, most is azonnal Jace-re ugrott – nem tudott mit tenni ellene, de legalább úgy tűnt, ezúttal senki nem vette észre. Jace zaklatottnak és feszültnek tűnt, de karikás szeme kimerültségről is árulkodott. Claryről tudomást sem véve a még mindig némán sírdogáló Maiára nézett, akinek mintha fel sem tűnt volna az érkezésük. – Látom, a tetőfokára hágott a hangulat – állapította meg. – Benneteket aztán nem lehet csak úgy letörni.

Maia megdörzsölte a szemét. – A francba! – mormogta. – Utálok Árnyvadászok előtt sírni.

– Hát akkor menj, és sírj egy másik szobában! – förmedt rá Jace gorombán. – Semmi szükség rá, hogy itt nyavalyogj, amíg mi beszélgetünk.

– Jace – szólt Luke figyelmeztetőleg, de Maia máris felugrott, és a konyhaajtón keresztül kivonult a szobából.

Clary Jace-hez fordult. – Beszélgetünk? Nem is beszélgettünk.

– De fogunk – közölte Jace, és kinyújtóztatva hosszú lábait, levetette magát a zongoraszékre. – Magnus le akarja ordítani a hajamat, ugye, Magnus?

– Igen – felelte Magnus, és végre sikerült elszakítania a tekintetét Alecről annyi időre, hogy egy dühös pillantást vethessen Jace-re. – Hol a fenében voltál? Nem voltam elég világos, amikor megparancsoltam, hogy maradj a házban?

– Szerintem nem volt más választása – mondta Clary. – Úgy tudtam, ott kell lennie, ahol te is vagy. A varázslat miatt.

– Rendes körülmények között igen – felelte mérgesen a boszorkánymester –, csakhogy az után, amit tegnap este végigcsináltam, a varázserőm… kimerült.

– Kimerült?

– Igen. – Magnus dühösebbnek tűnt, mint valaha. – Még Brooklyn fő boszorkánymesterének sincsen kimeríthetetlen hatalma. Én is csak ember vagyok. Illetve – pontosított gyorsan – félig ember.

– De tudnod kellett, hogy kimerül a varázserőd – mondta Luke kissé meghatottan. – Ugye ?

– Igen, és megeskettem a kis gazembert, hogy a házban marad. – Magnus Jace-re meredt. – Most már tudom, mennyit ér a nagyra tartott Árnyvadász eskütök.

– Mert fogalmad sem volt róla, hogyan kell rendesen megesketni – közölte Jace rezzenéstelenül. – Csak akkor van értelme az egésznek, ha az Angyalra esküszünk.

– Ez igaz – mondta Alec. Most először szólalt meg, amióta beléptek a házba.

– Hát persze, hogy igaz. – Jace felkapta Maia érintetlen kávéját, és belekortyolt. Elhúzta a száját. – Cukor.

– Különben is, hol voltál egész éjszaka? – kérdezte Magnus savanyú képpel. – Aleckel?

– Nem tudtam aludni, úgyhogy elmentem sétálni egyet – felelte Jace.

– Mikor visszajöttem, ebbe a búvalbélelt szerencsétlenbe botlottam a verandán. – Alecre mutatott.

Magnus erre egészen felderült. – Ott töltötted az éjszakát? – kérdezte Alectől.

– Nem – rázta meg a fejét a fiú. – Hazamentem, aztán visszajöttem. Más ruha van rajtam, ugyebár. Nézd csak meg!

Mindenki a fiú felé fordult. Alec sötét pulcsit és farmert viselt, éppen, mint előző este. Clary úgy döntött, lesz olyan rendes, hogy hisz neki. – Mi van a dobozban? – kérdezte.

– Ja igen. – Alec úgy pillantott a dobozra, mintha megfeledkezett volna róla. – Ami azt illeti, fánkok. – Kinyitotta a dobozt, és letette az asztalra.

– Kér valaki egyet?

Mint hamarosan kiderült, mindenki kért egyet. Miután felfalta a vaníliásat, amit Clary vitt neki, Luke mintha valamelyest összeszedte volna magát. A takaró maradékát is ledobta magáról, felült, és a kanapé támlájának dőlt. – Egyvalamit nem értek – mondta.

– Csak egyvalamit? Akkor sokkal jobban állsz, mint mi – közölte Jace.

– Ti ketten utánam jöttetek ki a házból, amikor hiába vártátok, hogy visszajöjjek – kezdte Luke, Claryre és Jace-re pillantva.

– Hárman voltunk – szólt közbe Clary. – Simon is velünk tartott.

Luke-nak mintha fájdalmai lettek volna. – Jó. Akkor ti hárman. Két démonnal találkoztatok, de Clary azt mondja, nem öltétek meg egyiket sem. Akkor mi történt?

– Megöltem volna az enyémet, de elfutott – mondta Jace. – Különben…

– De mégis, miért menekülhetett el? – vetette föl Alec. – Ők ketten voltak, ti hárman… Talán úgy érezte, hogy esélytelenek.

– Igazán senkit nem akarok megbántani, de egyedül Jace tűnik félelmetesnek közületek – szólt Magnus. – Egy képzetlen Árnyvadász meg egy rémült vámpír.

– Azt hiszem, miattam lehetett – mondta Clary. – Szerintem én ijeszthettem el.

Magnus pislantott egy nagyot. – Az előbb mintha azt mondtam volna…

– Nem úgy gondoltam, hogy azért ijesztettem el, mert olyan elrettentő vagyok – magyarázta Clary. – Inkább emiatt lehetett. – Felemelte a kezét, és úgy fordította, hogy a többiek láthassák a Jelet az alkarja belső felén.

Hirtelen csend lett. Jace a lányra meredt, aztán elfordította a tekintetét. Alec pislogott, Luke pedig elkerekedett szemekkel bámult. – Sosem láttam még ilyen jelet – mondta végül a férfi. – Ti?

– Én sem – csóválta a fejét Magnus. – De nem tetszik.

– Nem vagyok benne biztos, mit jelent. A Szűkre Könyvben mindenesetre nincs benne.

– Minden rúna benne van a Szürke Könyvben – közölte Jace határozottan.

– Ez nem – mondta Clary. – Álmomban láttam.

– Álmodban? – Jace olyan dühösnek tűnt, mintha a lány a lelkébe gázolt volna. – Miben mesterkedsz, Clary?

– Nem mesterkedem én semmiben. Hát nem emlékszel, amikor a Tündérek Udvarában…

Jace úgy nézett rá, mint akit pofon vágtak. Clary gyorsan folytatta, mielőtt a fiú közbeszólhatott volna.

– …a Királynő azt mondta, hogy kísérleteztek velünk? Hogy Valentine mindenféle dolgokat művelt velünk, és emiatt mások vagyunk, különlegesek? Azt mondta, enyém a kimondhatatlan szavak tudománya, a tiéd pedig az Angyal saját képessége.

– Az csak zagyva tündérbeszéd volt.

– A tündérek nem hazudnak, Jace. Kimondhatatlan szavak… A rúnákra gondolt. Mindegyiknek más jelentése van, de le kell őket rajzolni, nem hangosan kimondani. – Nem törődve a fiú kétkedő pillantásaival, folytatta.

– Emlékszel, amikor megkérdezted, hogy jutottam be a celládba a Néma Városban? Azt mondtam, egy egyszerű nyitórúnát használtam…

– Mást nem is csináltál? – kérdezte meglepetten Alec. – Közvetlenül utánad értem oda, és olyan volt, mintha az ajtót kiszakították volna a helyéből.

– És a rúnám nem csak az ajtót nyitotta ki – mondta Clary. – Minden mást is kinyitott a cellában. Jace bilincsét is. – A lány mély lélegzetet vett.

– Szerintem a Királynő arra gondolt, hogy a szokásosnál erősebb rúnákat tudok rajzolni. És talán még újakat is tudok alkotni.

Jace megrázta a fejét. – Senki sem tud új rúnákat alkotni.

– Talán ő igen, Jace – gondolkodott el Alec. – Annyi biztos, hogy egyikünk sem találkozott még soha azzal a rúnával az alkarján.

– Alecnek igaza van – szólt Luke. – Clary, megtennéd, hogy idehozod a rajzfüzetedet?

A lány meglepetten húzta fel a szemöldökét. Luke szürkéskék szeme fáradt volt, és kissé beesett, de éppen olyan magabiztosság sugárzott belőle, mint amikor Clary hatéves volt, ő pedig megígérte, hogy ha felmászik a mászókára a Prospect Parkban a játszótéren, akkor mindig ott lesz alatta, hogy elkapja, ha leesik. És mindig ott is volt.

– Oké – bólintott Clary. – Rögtön jövök.

Hogy eljusson a vendégszobába, Clarynek át kellett mennie a konyhán, ahol Maiát egy bárszéken találta, csüggedten kuporogva. – Clary – szólt a vérfarkaslány, és leugrott a székről. – Beszélni szeretnék veled.

– Éppen a szobámba megyek valamiért…

– Figyelj, sajnálom, ami Simonnal történt. Nem voltam magamnál.

– Tényleg? És mi van a „minden vérfarkasnak gyűlölnie kell a vámpírokat” szöveggel?

Maia elkeseredetten sóhajtott fel. – Így van, de… Nem hinném, hogy siettetnem kell a dolgot.

– Ne nekem magyarázd, hanem Simonnak!

Maia hirtelen elvörösödött. – Kétlem, hogy szóba állna még velem.

– Emiatt ne aggódj. Nem az a haragtartó fajta.

Maia elgondolkodva nézte Claryt. – Nem mintha tolakodni akarnék, de ti ketten most akkor együtt jártok?

Clary érezte, hogy az ő arcába is vér szökik. – Miért akarod tudni?

Maia megvonta a vállát. – Amikor először találkoztunk, azt mondta, hogy a legjobb barátja vagy, másodszorra viszont a barátnőjének nevezett. Csak kíváncsi voltam, hogy ez ilyen egyszer így, egyszer úgy dolog-e.

– Olyasmi. Elsősorban barátok vagyunk. Hosszú történet.

– Értem. – Maia arcáról eltűnt a pír, és dacos kifejezés vette át a helyét. – Szerencsés lány vagy, csak azt akartam mondani. Még ha most vámpír is. Árnyvadászként nyilván megszoktad, hogy mindenféle fura dolgok vesznek körül, úgyhogy biztos nem nagyon zavar.

– Dehogynem zavar – vágott vissza Clary élesebben, mint szerette volna. – Én nem Jace vagyok.

Maia szélesen elvigyorodott. – Senki sem Jace. És az az érzésem, hogy ezt ő is tudja.

– Ezzel meg mit akarsz mondani?

– Ó, tudod te azt. Jace-ről egy régi pasim jut eszembe. Van, aki úgy néz rád, mint aki le akar feküdni veled. Jace úgy néz rád, mint aki máris lefeküdt veled, jó volt, és most már csak barátok vagytok, még akkor is, ha többet akarsz. Meg lehet őrülni tőle. Érted, mire gondolok?

Igen – gondolta Clary. – Nem – mondta ki hangosan.

– Talán nem is tudhatod, végtére is a húga vagy. Azért hidd el nekem.

– Mennem kell. – Clary már majdnem az ajtóban járt, amikor eszébe jutott valami, és sarkon fordult. – Mi lett vele?

Maia kíváncsian nézett rá. – Kivel mi lett?

– A régi pasiddal. Aki olyan volt, mint Jace.

– Ó – mosolyodott el Maia. – Ő csinált belőlem vérfarkast.

 

– Mát itt is vagyok – szólt Clary, amikor egyik kezében a rajzfüzetével, a másikban pedig egy doboz színes ceruzával visszatért a nappaliba. Kihúzott egy széket az alig használt étkezőasztal alól – Luke mindig a konyhában vagy dolgozószobájában evett, az asztal pedig mindenféle papírokkal volt megrakva –, és maga előtt tartva a füzetet leült. Olyan volt, mintha vizsgához készülődne az iskolában. Rajzold le ezt az almát! – Mit akarsz, mit csináljak?

– Szerinted? – Jace még mindig a zongoraszéken ült előregörnyedve; olyan volt, mintha egész éjszaka nem aludt volna. Alec a háta mögött a zongorának támaszkodott, valószínűleg azért, mert ez volt az a pont, ahol a lehető legtávolabb lehetett Magnustól.

– Jace, elég legyen! – Luke egyenes derékkal ült, de látszott rajta, hogy ez nem kevés erőfeszítésébe kerül. – Clary, azt mondtad, hogy tudsz új rúnákat rajzolni?

– Azt mondtam, hogy szerintem tudok.

– Nos, szeretném, ha megpróbálnád.

– Most?

Luke halványan elmosolyodott. – Hacsak nincs valami jobb ötleted.

Clary egy üres laphoz hajtott a füzetben, és meredten bámult rá. Soha nem tűnt még papírlap ilyen üresnek. Érzékelte a mozdulatlanságot a szobában, ahogy minden tekintet rászegeződött: Magnusé ősi, szelíd kíváncsisággal telve, Luke-é reménnyel telve, Jace-é pedig hideg, hátborzongató kifejezéstelenséggel. Clarynek eszébe jutott, ahogy a fiú azt mondta, bárcsak gyűlölni tudná, és arra gondolt, hogy egy napon talán sikerrel jár majd.

Leejtette a ceruzáját. – Nem tudom csak így parancsszóra megcsinálni. Semmiféle ötletem nincs.

– Milyen ötlet kéne? – kérdezte Luke.

– Úgy értem, még azt sem tudom, milyen rúnák léteznek jelenleg. Szükségem lesz egy jelentésre, egy szóra, mielőtt rúnát rajzolok hozzá.

– Nekünk sem könnyű minden rúnát megjegyezni… – kezdte Alec, de Clary meglepetésére Jace a szavába vágott.

– Mit szólnál, mondjuk ahhoz – mondta a fiú csendesen –, hogy rettenthetetlen.

– Rettenthetetlen? – visszhangozta a lány.

– Léteznek bátorságrúnák – magyarázta Jace –, de olyan nincs, amelyik megszüntetné a félelmet. Viszont ha te valóban képes vagy új rúnákat alkotni… – Körülnézett, és Alec meg Luke meglepett tekintetét látta magára szegeződni. – Csak eszembe jutott, hogy ilyen még nincs, ez minden. És elég ártalmatlannak tűnik.

Clary Luke-ra pillantott, mire a férfi megvonta a vállát. – Legyen – mondta.

Clary elővett a dobozból egy sötétszürke ceruzát, és a papírhoz illesztette a hegyét. Formák, vonalak, ívek ugráltak a fejében; a Szürke Könyv tökéletes ősi jeleire gondolt, egy olyan nyelv megtestesülésére, amely túl tökéletes ahhoz, hogy beszéljenek rajta. Halk hang szólalt meg a fejében: kinek képzeled magad, hogy azt hiszed, beszélhetsz a mennyek nyelvén?

A ceruza megmozdult. Clary szinte biztos volt benne, hogy nem ő mozdította meg, mégis könnyedén siklott a papíron, egyetlen vonalat húzva rajta. A lány szíve hevesebben kezdett verni. Az anyjára gondolt, ahogy elmélyülten ült a vászna előtt, és tintával meg olajfestékkel megalkotta saját vízióját a világról. Hogy ki vagyok?Jocelyn Fray lánya vagyok – mondta magában. A ceruza megint megmozdult, és Clarynek ezúttal elakadt a lélegzete; azon kapta magát, hogy egyetlen szót suttog újra meg újra: Rettenthetetlen. Rettenthetetlen. A ceruza visszakanyarodott, de most már sokkal inkább a lány irányított, mintsem hogy hagyta volna irányítani magát. Amikor végzett, letette a ceruzát, és egy pillanatig elgondolkozva meredt a végeredményre.

Az elkészült rettenthetetlen rúnát hevesen kanyargó vonalak hálózata alkotta: olyan merész és áramvonalas volt, akár egy sas. Clary kitépte a lapot a füzetből, és a magasba tartotta, hogy a többiek is láthassák. – Kész – jelentette be. Jace-nek alig észrevehetően elkerekedett a szeme, Luke pedig csodálkozva nézett vissza rá. Tehát mégsem hitt neki az előbb.

– Király – szólalt meg Alec.

Jace felállt, átvonult a szobán, és kivette a papírlapot Clary kezéből. – De működik vajon?

A lány szerette volna tudni, hogy komolyan gondolja-e a kérdést, vagy csak kekeckedik vele. – Hogy érted?

– Nincs semmi biztosítékunk rá, hogy működik. Egyelőre csak egy rajz. Nem lehet megszüntetni egy darab papír félelmét, ugyanis az eleve nem fél semmitől. Ki kell próbálnunk valamelyikünkön, hogy megtudjuk, igazi rúna-e.

– Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez olyan jó ötlet – jegyezte meg Luke.

– Fantasztikus ötlet. – Jace az asztalra ejtette a lapot, és kibújt a dzsekijéből. Van nálam egy irón, azzal neki is állhatnánk. Ki csinál meg engem?

– Én nem feltétlen ezeket a szavakat választottam volna – mormogta Magnus.

Luke felállt a kanapéról. – Nem lesz ez így jó! – jelentette ki. – Jace, máris úgy viselkedsz, mint aki soha életében nem hallotta azt a szót, hogy „félelem”. Fogalmam sincs, miből állapíthatnánk meg rajtad, hogy működik-e.

Alec elfojtotta feltörő nevetését. Jace mereven, barátságtalanul elmosolyodott. – Már hallottam azt a szót, hogy „félelem” – közölte. – Egyszerűen úgy döntöttem, hogy rám nem vonatkozik.

– Éppen ez a probléma – mondta Luke.

– Hát akkor mi lenne, ha rajtad próbálnánk ki? – javasolta Clary, de Luke megint csak a fejét rázta.

– Alvilágiak nem kaphatnak Jelet, Clary, semmiféle valódi foganatja nem lesz. A démonkórság, ami a lükantrópiát okozza, megakadályozza, hogy hasson.

– Akkor…

– Próbáljuk ki rajtam – szólt közbe váratlanul Alec. – Rám rám férne némi rettenthetetlenség. – Lekapta a dzsekijét, a zongoraszékre dobta, aztán átsietett a szobán, és megállt Jace előtt. – Tessék! Rajzold a karomra!

Jace Claryre pillantott. – Nem akarod esetleg te csinálni? A lány megrázta a fejét. – Nem. Te valószínűleg jobban értesz hozzá, hogyan kell felrajzolni a Jeleket, mint én.

Jace vállat vont. – Tűrd föl az inged ujját, Alec!

A fiú engedelmeskedett. A felkarján már volt egy állandó Jel, egy elegáns kacskaringó, ami a tökéletes egyensúlyt volt hivatott biztosítani neki. Most mindannyian előrehajoltak – még Magnus is –, hogy közelebbről láthassák, ahogy Jace óvatosan megrajzolja a rettenthetetlen rúna körvonalait, közvetlenül a meglévő Jel alá. Alec fintorogva tűrte, ahogy az irón a tüzes mintát a bőrébe égette. Amikor Jace végzett, visszacsúsztatta az irónt a zsebébe, és egy pillanatig mozdulatlanul állt, keze munkáját csodálva. – Mindenesetre szép – jelentette be. – Ha működik, ha nem…

Alec az ujja hegyével megérintette az új jelet, aztán felnézett, és megállapította, hogy a szobában mindenki őt bámulja.

– Na? – kérdezte Clary.

– Mi na? – Alec megigazította az inge ujját, eltakarva vele a rúnát.

– Hogy érzed magad? Van valami változás?

Alec alaposan megfontolta a választ. – Nem igazán – mondta végül. Jace feltartotta a kezét. – Szóval nem működik.

– Nincs kizárva, hogy mégis – jegyezte meg Luke. – Talán csak arról van szó, hogy semmi olyasmi nem történik éppen, ami aktiválhatná. Talán egyszerűen nincs itt semmi, amitől Alec félne.

Magnus Alecre pillantott, és felhúzta a szemöldökét. – Hu! – mondta. Jace elvigyorodott. – Ne már, kell hogy legyen valami rendes fóbiád! Mitől szoktál betojni?

Alec elgondolkodott. – A pókoktól.

– Van valahol egy pókod? – fordult Luke-hoz Clary.

A férfi értetlenül nézett vissza rá. – Miért lenne nekem éppen egy pókom? Úgy nézek ki, mintha gyűjteném őket?

– Igazán nem akarlak megbántani – szólt Jace –, de tulajdonképpen igen.

– Kezdem azt hinni – jegyezte meg savanyú hangon Alec –, hogy ez egy elég buta kísérlet volt.

– Mi a helyzet a sötétséggel? – kérdezte Clary. – Bezárhatnánk az alagsorba.

– Démonvadász vagyok – közölte Alec megjátszott türelemmel. – Elég nyilvánvaló, hogy nem félek a sötétben.

– Félhetnél.

– De mégsem félek.

Claryt az ajtócsengő berregése kímélte meg a választól. A lány felhúzott szemöldökkel pillantott Luke-ra. – Simon?

– Kizárt. Nappal van.

– Hát persze. – Megint elfelejtette. – Akarod, hogy ajtót nyissak?

– Nem – felelte a férfi, és fájdalmas szisszenéssel talpra állt. – Jól vagyok. Nyilván csak arra kíváncsi valaki, miért nincs nyitva a könyvesbolt.

Luke a bejárati ajtóhoz csoszogott, és kinyitotta. A vállizmai görcsbe rándultak a meglepetéstől; Clary ismerős, haragosan érdes női hang ugatását hallotta, pár pillanattal később pedig Isabelle és Maryse Lightwood lépett a szobába, nyomukban az Inkvizítor fenyegető, szürke figurájával. Mögöttük érkezett egy magas, testes, sötéthajú férfi, sűrű fekete szakállal. Bár sok évvel ezelőtt készítették, Clary felismerte a fényképről, amit Hodge mutatott neki: Robert Lightwood volt az, Alec és Isabelle édesapja.

Magnus felkapta a fejét. Jace elsápadt, de semmilyen más érzelem nem látszott rajta. Alec felváltva meredt a húgára, az anyjára meg az apjára, aztán Magnus felé fordult, és tiszta, kék szemébe elszántság költözött. Előrelépett, amivel pontosan a szülei és a többiek közé került.

Ahogy meglátta idősebbik fiát Luke nappalijában, Maryse azonnal kifakadt. – Alec, hogy a fenébe kerülsz te ide? Úgy emlékszem, világosan megmondtam…

– Anya. – Alec hangja határozott volt, kérlelhetetlen, de egyáltalán nem goromba. – Apa. Valamit el kell mondanom nektek. – A szüleire mosolygott. – Járok valakivel.

Robert Lightwood értetlenül nézett a fiúra. – Alec – szólt. – Ennek aligha most van itt az ideje.

– De igen, most. Fontos. Nem akárkivel járok. – A szavak mintha megállíthatatlanul áradtak volna Alec szájából, szülei döbbent tekintetétől kísérve. Isabelle és Magnus nem kevésbé értetlenül meredtek rá. – Egy Alvilágival járok. Igazság szerint egy bosz…

Magnus ujja villámsebesen Alec felé mozdult; a fiú körül halványan megremegett a levegő, a szemei forogni kezdtek, és mint egy kivágott fa, elterült a földön.

– Alec! – Maryse a szája elé kapta a kezét. Isabelle, aki a legközelebb állt, azonnal letérdelt a bátyja mellé. Alec azonban máris mozgolódni kezdett, és lassan kinyílt a szeme. – Mi… hogy… kerültem a földre?

– Jó kérdés. – Isabelle mérgesen nézett le a fiúra. – Mi a fene volt ez?

– Miről beszélsz? – Alec a fejét fogva ült fel. Riadt kifejezés futott végig az arcán. – Várj… mondtam valamit? Úgy értem, mielőtt elájultam.

Jace felmordult. – Emlékszel, hogy nem tudtuk, működik-e az a valami, amit Clary csinált ? – kérdezte. – Hát működik. Alec láthatólag halálra rémült. – Mit mondtam?

– Hogy jársz valakivel – felelte az apja. – Bár azt nem sikerült elmagyaráznod, ez miért olyan fontos.

– Nem az – tázta meg a fejét Alec. – Akarom mondani, nem is járok senkivel. És nem is fontos. Vagyis nem lenne az, ha járnék valakivel, de nem járok.

Magnus a hülyéknek kijáró tekintettel pillantott rá. – Alec félrebeszél – mondta. – A démonmérgek mellékhatása. Sajnálatos, de nemsokára rendbe jön.

– Démonmérgek? – kérdezte élesen Maryse. – Senki sem jelentett démontámadást az Intézetben. Mi folyik itt, Lucian? Ez a te házad, igaz? Pontosan tudod, hogy ha démontámadás történt, kötelességed jelenteni…

– Luke-ot is megtámadták – szólt közbe Clary. – Nem volt magánál.

– Milyen kényelmes. Egyesek nincsenek maguknál, mások meg elvesztették az eszméletüket – jegyezte meg az Inkvizítor. Pengeéles hangja mindenki másba belefojtotta a szót a szobában. – Alvilági, maga is tisztában van vele, hogy Jonathan Morgensternnek nem lenne szabad a házában tartózkodnia. A boszorkánymester lakásában kéne lennie, bezárva.

– Nevem is van, tudja – fintorodott el Magnus. – Nem mintha számítana – tette hozzá gyorsan, miután láthatólag megbánta, hogy az Inkvizítor szavába vágott. – Igazából felejtse csak el nyugodtan.

– Tudom a nevét, Magnus Bane – közölte az Inkvizítor. – Egyszer nem teljesítette, amit vállalt, nem kap még egy lehetőséget.

– Hogy nem teljesítettem, amit vállaltam? – húzta fel a szemöldökét Magnus. – Mert idehoztam a fiút? Semmi nem volt a szerződésben arról, hogy nem vihetem magammal akárhová, belátásom szerint.

– Nem ezzel szegte meg a szabályt – felelte az Inkvizítor. – A szabályt azzal szegte meg, hogy engedte találkozni az apjával az éjszaka.

Döbbent csend támadt a szobában. Alec feltápászkodott a padlóról, tekintete Jace-ét kereste; barátja azonban nem nézett rá. Rezzenéstelen maradt az arca.

– Ez nevetséges – szólalt meg Luke. Clary ritkán látta ennyire dühösnek. – Jace azt sem tudja, hol van Valentine. Ne vizslasson már folyton utána!

– Én már csak ilyen vagyok, Alvilági – közölte az Inkvizítor. – Az a dolgom, hogy vizslassak. – A nő Jace-hez fordult. – Most már az igazat mondd, fiú – förmedt rá –, és sokkal könnyebb lesz.

Jace felszegte az állát. – Nem kell mondanom semmit.

– Ha ártatlan vagy, miért nem mented ki magad? Áruld el, hol jártál tegnap éjjel! Mesélj nekünk Valentine kis álomhajójáról.

Clary a fiúra meredt. Elmentem sétálni egyet, mondta az előbb Jace. Csakhogy ez nem jelentett semmit. Talán tényleg sétálni ment. De a lány szíve majd kiugrott a helyéből, és felfordult a gyomra. Tudod, mi a legkellemetlenebb érzés?, kérdezte nemrég Simon. Ha képtelen vagy megbízni abban az emberben, akit a világon mindennél jobban szeretsz.

Miután Jace csak nem akart megszólalni, Robert Lightwood mély basszusa törte meg a csendet. – Imogen? Azt akarod mondani, hogy Valentine…

– Egy hajón van az East River közepén – közölte az Inkvizítor. – Pontosan.

– Akkor azért nem találtam – mondta Magnus, félig-meddig saját magának. – Az a rengeteg víz felszívta a varázserőmet.

– Mit keres Valentine a folyó közepén? – kérdezte felháborodottan Luke.

– Jonathant kérdezze! – javasolta az Inkvizítor. – Kölcsönkért egy motorbiciklit a helyi vámpír klán vezérétől, és a hajóra repült vele. Vagy nem így történt, Jonathan?

Jace nem felelt, és az arcáról sem lehetett leolvasni semmit. Vele ellentétben az Inkvizítor viszont mintha habzsolta volna a feszültséget a szobában.

– Nyúlj be e dzsekid zsebébe! – parancsolta. – Vedd elő azt a tárgyat, amit magadnál tartottál, amióta utoljára eljöttél az Intézetből.

Jace engedelmeskedett. Ahogy kihúzta a kezét a zsebéből, Clary azonnal felismerte a csillogó szürkéskék holmit. A Portál-tükör darabja volt.

– Add ide! – Az Inkvizítor kikapta a cserepet a fiú kezéből. Jace elfintorodott, ahogy az üveg megvágta a kezét, és vér buggyant elő a tenyeréből. Maryse felszisszent, de nem mozdult. – Tudtam, hogy ezért úgyis visszamész az Intézetbe – közölte az Inkvizítor önelégülten. – Biztos voltam, hogy vagy annyira szentimentális, hogy nem hagyod ott csak úgy.

– Mi az? – kérdezte kíváncsian Robert Lightwood.

– Egy tükör formáját öltött Portál darabja – felelte az Inkvizítor. – Amikor a Portál megsemmisült, megőrződött benne az utolsó úti cél képe. –A nő forgatni kezdte a cserepet hosszú, a pók lábaira emlékeztető ujjai között. – Egészen pontosan a Wayland-házé.

Jace a tekintetével követte a tükör mozgását. Amikor Clary odapillantott, egy darabka kék eget látott. Arra gondolt, hogy Idrisben talán soha nem is esik az eső.

Az Inkvizítor hűvös modorát meghazudtoló heves mozdulattal a földhöz vágta a cserepet, ami azonnal milliónyi apró darabra robbant szét. Clary hallotta, ahogy Jace felszisszen, de a fiú nem mozdult.

Az Inkvizítor felhúzott egy pár szürke kesztyűt, letérdelt a szilánkok közé, és addig válogatott köztük, amíg megtalálta, amit keresett: egy vékony papírlapot tartott a kezében. Felállt, és a magasba emelte, hogy mindenki láthassa rajta a fekete tintával vastagon kihúzott rúnát. – Megjelöltem ezt a papírt egy nyomkövető rúnával, aztán becsúsztattam a tükör meg a hátlapja közé, és visszatettem a helyére a fiú szobájában. Ne érezd magad kellemetlenül, amiért nem vetted észre – fordult Jace-hez. – Nálad idősebb és bölcsebb embereket is becsapott már a Klávé.

– Maga kémkedett utánam – szólt Jace. A hangját most már düh színezte. – Szóval ezek a Klávé módszerei? Szaglásznak az Árnyvadászok után, hogy…

– Vigyázz, hogy beszélsz velem! Nem te vagy az egyetlen, aki megszegte a Törvényt. – Az Inkvizítor jeges tekintete végigsöpört a szobán. – Azzal, hogy kiszabadítottak a Néma Városból, aztán kiszabadítottak a boszorkánymester ellenőrzése alól is, a barátaid ugyanezt tették.

– Jace nem a barátunk – helyesbített Isabelle. – A testvérünk.

– Én a helyedben óvatosabban fogalmaznék, Isabelle Lightwood – mondta az Inkvizítor. –- Akár bűntársaknak is tekinthetünk benneteket.

– Bűntársaknak? – Mindenki meglepetésére Robert Lightwood szólalt meg. – A lány egyszerűen nem akarja, hogy szétszakítsd a családunkat. Az Isten szerelmére, Imogen, ezek csak gyerekek…

– Gyerekek? – Az Inkvizítor Robertre szögezte fagyos pillantását. –Mint ahogy ti is gyerekek voltatok, amikor a Kör összeesküvést szőtt a Klávé megsemmisítésére? Mint ahogy az én fiam is gyerek volt, amikor… – Hangos szisszenéssel akadt el a hangja, mintha csak erőszakkal kellett volna kordában tartania.

– Szóval mégiscsak Stephenről van szó – állapította meg Luke némi szánakozással a hangjában. – Imogen.

Az Inkvizítor arca eltorzult. – Egyáltalán nem Stephenről van szó! A Törvényről van szó!

Maryse vékony ujjait tördelve préselte össze a két kezét. – És Jace? – kérdezte. – Vele mi lesz?

– Holnap eljön velem Idrisbe – jelentette ki az Inkvizítor. – Eljátszottatok a jogotokat, hogy többet tudjatok.

– Hogy viheti magával oda? – fakadt ki Clary. – És mikor fog visszajönni?

– Clary, ne! – szólt rá a lányra Jace, de hiába könyörgött, Clarybe nem fojthatta bele a szót.

– Nem Jace-szel van a baj, hanem Valentine-nal!

– Hagyd már abba, Clary! – kiáltotta Jace. – A saját érdekedben hagyd abba!

Clary akaratlanul is összerezzent – a fiú azelőtt sosem ordított így rá, még akkor sem, amikor berángatta magával a kórházba Jocelynhoz. De amikor meglátta Jace tekintetét, azt kívánta, bárcsak valahogy visszaszívhatná a szavait.

Mielőtt bármit mondhatott volna, Luke kezét érezte a vállán. Ahogy megszólalt, a férfi hangja éppen olyan komoly volt, mint azon az éjszakán, amikor elmesélte neki az élete történetét. – Ha a fiú elment az apjához – mondta –, tudván, miféle apa Valentine, akkor mi vétettünk ellene, nem pedig ő ellenünk.

– Hagyd már a filozofálást, Lucian! – torkollta le az Inkvizítor. – Olyan puha lettél, mint valami mondén.

– Igaza van. – Alec a kanapé szélén ült karba tett kézzel, és mereven maga elé bámult. – Jace hazudott nekünk. Erre nincs mentség.

Jace-nek leesett az álla. Alec hűségében egyetlen pillanatig sem kételkedett, és Clary aligha hibáztathatta ezért. Még Isabelle is elborzadva meredt a bátyjára. – Alec, hogy mondhatsz ilyet?

– A Törvény az Törvény, Izzy – jelentette ki Alec kerülve a húga tekintetét. – Nem lehet csak úgy megkerülni.

Isabelle erre dühösen felkiáltott, és kirohant, tárva-nyitva hagyva maga mögött a bejárati ajtót. Maryse bizonytalanul lépett egyet, mintha utána akarna indulni, de Robert visszahúzta, és a fülébe súgott valamit.

Magnus felállt. – Azt hiszem, nekem is ideje távoznom – szólt. Clarynek feltűnt, hogy még véletlenül sem néz Alecre. – Mondanám, hogy egy élmény volt megismerkedni, de ami azt illeti, ez nem lenne igaz. Kissé kellemetlenül éreztem magam, és őszintén szólva, nem sírnék, ha senkivel nem találkoznék többé ebből a társaságból.

Alec a cipője orrát mustrálta, ahogy Magnus kivonult a házból. Az ajtó ezúttal hangos csattanással csapódott be.

– Mínusz kettő – nyugtázta Jace ijesztő vidámsággal a hangjában. – Ki a következő?

– Elég belőled! – dörrent rá az Inkvizítor. – Add ide a kezed!

Jace kinyújtotta a kezét, a nő pedig egy rejtett zsebből előkerített egy irónt, amivel aztán Jeleket rajzolt a fiú csuklója köré. Amikor végzett, Jace két csuklója keresztezte egymást, és lobogó lángok gyűrűje vette körül őket.

– Mit csinál? – kiáltott fel Clary – Hagyja már békén!

– Semmi baj, kishúgom. – Jace hangja tökéletesen nyugodt maradt, de Clarynek feltűnt, hogy a fiú kerüli a tekintetét. – A lángok csak akkor égetnek meg, ha megpróbálom kiszabadítani a kezemet.

– Ami pedig téged illet – folytatta az Inkvizítor, és a lány meglepetésére egyenest Clary felé fordult. Egészen mostanáig mintha észre sem vette volna, hogy a világon van. – Szerencséd volt, hogy Jocelyn nevelt fel, és így nem kerülhettél apád bűvkörébe. Mindazonáltal rajtad fogom tartani a szemem.

Luke erősebben szorította Clary vállát. – Ezt vegyük fenyegetésnek?

– A Klávé nem fenyegetőzik, Lucian Graymark. A Klávé ígéreteket tesz, és be is tartja őket. – Az Inkvizítor már-már jókedvűnek tűnt. A szobában persze ezt egyedül róla lehetett elmondani; Jace kivételével mindenki döbbenten meredt maga elé. A fiú fogait kivillantva vicsorgott, de Clary úgy sejtette, nem is vette észre, mit csinál. Olyan volt, akár egy csapdába esett oroszlán.

– Indulás, Jonathan! – adta ki az utasítást az Inkvizítor. – Mögötted leszek, és ha egyetlen mozdulatot is teszel, hogy megszökj, a hátad közepébe állítom a pengémet.

Jace óvatosan mozgatva összekötözött kezeit, lenyomta a kilincset. Clary összeszorította a száját, nehogy sikítson, aztán a következő pillanatban már nyílt is az ajtó, és Jace az Inkvizítorral együtt eltűnt szem elől. Az ajtó becsapódott mögöttük, Clary és Luke pedig kettesben maradtak a nappaliban, néma értetlenséggel bámulva egymásra.

 

15

A kígyó foga

 

– LUKE – KEZDTE CLARY ABBAN A PILLANATBAN, hogy az ajtó bezáródott a Lightwood házaspár mögött. – Mit fogunk most csinálni?

A férfi a halántékára szorította a kezét, mintha csak azt próbálná megakadályozni, hogy széthasadjon a feje. – Kávé – jelentette ki. – Kávéra van szükségem.

– Az előbb hoztam neked.

Luke hangos sóhajtással engedte le a kezét. – Több kell.

Clary követte a konyhába, ahol Luke töltött magának még egy bögre kávét, majd letelepedett a konyhaasztalhoz, és ujjaival szórakozottan a hajába túrt. – Ez nem jó – jelentette ki. – Nagyon nem jó.

– Gondolod? – Clary el nem tudta képzelni, hogy éppen most álljon neki kávézni. Máris úgy érezte magát, mintha az idegei cérnavékonyságúra feszültek volna. – Mi történik Idrisben Jace-szel?

– A Klávé bírósága elé állítják. Valószínűleg bűnösnek találják majd, és megbüntetik. Fiatal még, úgyhogy talán csak a Jeleit veszik el, és nem átkozzák meg.

– Az mit jelent?

Luke igyekezett kerülni Clary tekintetét. – Azt jelenti, hogy megfosztják a Jeleitől, nem lehet többé Árnyvadász, és kitaszítják a Klávéból. Mondén lesz belőle.

– De abba belepusztulna. Komolyan. Inkább ölnék meg.

– Gondolod, nem tudom? – Luke végzett a kávéjával, és komoran meredt a bögréjébe, mielőtt az asztalra tette volna. – A Klávét viszont egyáltalán nem fogja érdekelni. Nem tudják rátenni a kezüket Valentine-ra, úgyhogy a fiát büntetik meg helyette.

– És velem mi lesz? Én meg a lánya vagyok.

– De te nem tartozol az ő világukba, Jace meg igen. Nem mintha nem lenne tanácsos, hogy meghúzd magad egy időre. Jó lenne elmenni a tanyára…

– Nem hagyjuk csak úgy náluk Jace-t! – háborodott fel Clary. – Nem megyek sehova!

– Hát persze, hogy nem – hessegette el a tiltakozást Luke. – Azt mondtam, jó lenne elmenni, nem azt, hogy kéne. Persze felmerül a kérdés, hogy mit tesz Imogen most, hogy tudja, hol van Valentine. Egy háború közepén találhatjuk magunkat.

– Nem érdekel, ha meg akarja ölni Valentine-t. Jó szórakozást kívánok neki hozzá. Én csak vissza akarom kapni Jace-t.

– Nem biztos, hogy könnyen fog menni – mondta Luke –, tekintve, hogy valóban megtette azt, amivel vádolják.

Clary dühbe gurult. – Mi? Azt hiszed, hogy ő ölte meg a Néma Testvéreket? Szerinted…

– Nem, nem hiszem, hogy ő ölte meg a Néma Testvéreket. Azt viszont igen, hogy éppen azt tette, amit Imogen látott. Elment az apjához.

Clarynek hirtelen eszébe jutott valami. – Hogy gondoltad, amikor azt mondtad, hogy mi vétettünk ellene, nem pedig fordítva? Úgy érted, nem hibáztatod?

– Igen is meg nem is. – Luke törődöttnek tűnt. – Ostobaságot tett. Valentine-ban nem lehet megbízni. Viszont miután Lightwoodék hátat fordítottak neki, nem tudom, mit vártak tőle. Gyerek még, szülőkre van szüksége. Ha nekik nem kell, keres valakit, akinek igen.

– Én azt hittem, talán hozzád fordul majd – szólt Clary. A férfi kimondhatatlanul szomorúnak látszott. – Én is azt hittem, Clary. Én is azt hittem.

Maia mintha hangokat hallott volna a konyhából. Már nem ordibál senki a nappaliban. Ideje lelépni. Összehajtogatta a sebtében firkantott üzenetet, Luke ágyára tette, és az ablakhoz lépett, amit húszpercnyi kemény munkával sikerült kifeszegetnie. Hűvös levegő áramlott be a szobába – azoknak a kora őszi napoknak az egyike volt ez, amikor az ég lehetetlenül kéknek és távolinak tűnik, a levegőben pedig füst illata száll.

Felkapaszkodott a párkányra, és lenézett. Mielőtt átváltozott, ijesztőnek találta volna a magasságot, most azonban csak egyetlen pillanatig habozott sérült válla miatt, és már ugrott is. Puhán ért földet a repedezett betonon Luke hátsó udvarában. Félegyenesedért, aztán vetett még egy pillantást a házra, de senki sem kiáltott utána.

Igyekezett leküzdeni a hirtelen rátámadó csalódottságot. Nem mintha különösebben foglalkoztak volna vele, amikor még odabent volt, gondolta, miközben átmászott a Luke udvarát az utcától elválasztó drótkerítésen. Akkor meg miért tűnt volna fel nekik, hogy eljött? Ő csak egy mellékszereplő volt, mint mindig, mindenhol. Egyes-egyedül Simon vette őt igazán komolyan.

Bánatos arccal gondolt Simonra, ahogy földet ért a kerítés túloldalán, és kocogva elindult a szűk utcácskában a Kent Avenue felé. Azt mondta Clarynek, nem emlékszik rá, mi történt az előző este, de ez nem volt igaz. Olyan élesen látta maga előtt Simon arcát abban a pillanatban, amikor elhúzódott a fiú elől, mintha a retinájába égették volna a képet. A legkülönösebb az volt az egészben, hogy Simont mindvégig embernek látta – sokkal inkább, mint bárki mást, akit valaha is ismert.

Átsietett az utca túloldalára, hogy ne kelljen elmennie Luke háza előtt. A környék majdnem teljesen kihalt volt, a brooklyniak még vasárnap délelőtti álmukat aludták. Ahogy a Bedford Avenue felé vette az irányt, továbbra is Simon járt a fejében. Valami hasogató ürességet érzett a gyomrában. Évek óta Simon volt az első, akiben kedve lett volna bízni, csakhogy erre minden esélye elszállt.

De ha semmiképpen nem bízhatsz benne, miért tartasz most mégis éppen hozzá? – suttogta a fejében a kisördög, ami mindig Daniel hangján szólította meg. Csönd legyen'. – parancsolt rá határozottan a lány. Ha nem is lehetünk barátok, legalább egy bocsánatkéréssel tartozom neki.

Valaki felnevetett. A hang visszaverődött a bal oldalt magasodó gyárépület faláról. Maia szíve majd kiugrott a helyéből, ahogy villámgyorsan körbefordult. Nem látott senkit a háta mögött, csak egy öregasszony sétáltatta a kutyáit a folyóparton, de Maia kételkedett benne, hogy ő hallótávolságon belül lenne.

Azért szaporázni kezdte a lépteit. Emlékeztette magát, hogy fürgébben képes gyalogolni, mint a legtöbb ember, ha pedig futni kezd, aligha érhetik utol. Még jelen állapotában sem kellett tartania tőle, hogy bárki kirabolhatja vagy megerőszakolhatja, hiába érezte úgy, mintha egy óriási pörölykalapáccsal sújtottak volna le a vállára. Nem sokkal azután, hogy a városba jött, két tizenéves fiú késsel megtámadta egy éjszaka a Central Parkban, és csak Bat akadályozta meg, hogy végezzen mindkettejükkel.

Akkor most mitől fél ennyire?

Hátrapillantott. Az öregasszony eltűnt, Kent elnéptelenedett. Az elhagyatott Dominó cukorgyár emelkedett előtte. Hirtelen elfogta a vágy, hogy eltűnjön az utcáról, és befordult az épület melletti sikátorba.

Szűk zugban találta magát két tűzfal között. Minden tele volt szeméttel, elhajított üvegekkel meg szöszmötölő patkányokkal. Az odafent összeérő tetők teljesen eltakarták a napot, amitől Maiának az az érzése támadt, mintha egy alagútban keresett volna menedéket. A hatalmas téglafalakat apró, mocskos ablakok pöttyözték, amelyek közül jó néhányat vandálok törtek be. Az üresen tátongó nyílásokon keresztül látszott az elhagyatott gyárépület belseje, a kazánok, a kemencék, a tartályok végtelen sorai. A levegőben égett cukor szaga terjengett. Maia a falnak támaszkodott, és próbálta lecsillapítani szíve dübörgését. Már-már sikerült megnyugtatnia magát, amikor egy lehetetlenül ismerős hang szólította meg az árnyékból.

– Maia?

Maia megpördült a tengelye körül. A fiú a sikátor bejáratában ált, haját hátulról világította meg a napfény, amitől mintha glóriaként ragyogott volna a szépséges arca körül. A hosszú pillák alól sötét szemek figyeltek kíváncsian. A fiú farmert, és a hűvös őszi időjárás ellenére egy szál rövid ujjú pólót viselt. Most is tizenöt évesnek tűnt.

– Daniel – suttogta a lány.

A fiú nesztelen léptekkel indult felé. – Rég találkoztunk, húgocskám.

Maia legszívesebben elfutott volna, de mintha vízzel töltött luftballonok lettek volna a lábai helyén. A hátát a falnak feszítette, mint aki azt reméli, hogy átpréselheti magát a túloldalra. – De… te meghaltál.

– És nem sírtál a temetésemen, igaz, Maia? Egyetlen könnycseppet sem hullattál a bátyádért.

– Szörnyeteg voltál – suttogta a lány. – Megakartál ölni…

– Nem voltam elég ügyes. – Valamilyen hosszúkás, éles tárgyat tartott a kezében, valamit, ami ezüstösen ragyogott a félhomályban. Maia nem tudta, mi lehet az: a látását elhomályosította a rettegés. Ahogy a fiú közelebb ért, a lábai nem tartották meg többé, és a földre csúszott.

Daniel letérdelt mellé. Maia most már látta, mi van a kezében: egy üvegcserép az egyik kitörött ablakból. A pánik hullámként csapott át a feje fölött, de nem a bátyja kezében tartott alkalmi fegyvertől rettegett, hanem az ürességtől a szemében. Ahogy találkozott a tekintetük, csak sötétséget látott. – Emlékszel – kérdezte Daniel –, amikor azt mondtam neked, hogy inkább kivágom a nyelved, mint hogy hagyjalak árulkodni Anyának meg Apának?

Maia a félelemtől bénán meredt a bátyjára. Máris érezte, ahogyan az üveg a bőrébe vág, aztán vér önti el a száját, és azt kívánta, bárcsak máris halott lenne, mert semmi sem lehet rosszabb ennél az iszonyatos félelemnél…

– Elég, Agramon. – Egy férfihang hasított a fejét kitöltő ködbe. Nem Daniel szólt; ez a hang halk volt, kellemes, tagadhatatlanul emberi. Maiát emlékeztette valakire – de kire?

– Ahogy óhajtja, Valentine uram – sóhajtotta Daniel csalódottan, és lassan halványulni kezdett az arca. Egyetlen pillanattal később már teljesen el is tűnt, a bénító, csontroppantó rettegéssel együtt, ami majd kiszorította Maiából az életet. A lány mély sóhajjal szívta be a levegőt.

– Jó. Lélegzik. – A férfi hangja ezúttal határozottan ingerültnek tűnt. –Komolyan, Agramon. Még néhány másodperc, és meghal.

Maia felnézett. A férfi – Valentine – borzasztó magasnak tűnt, ahogy megállt fölötte. Csupa feketébe öltözött, még a kesztyűje és a vastag talpú csizmája is fekete volt. Aztán a csizma orrát a lány álla alá illesztette, és felemelte vele a fejét. Amikor megszólalt, higgadt és gépies volt a hangja. – Hány éves vagy?

Maia keskeny, szögletes és színtelen arcot látott maga előtt fekete szemekkel és olyan fehér hajjal, hogy az leginkább egy fénykép negatívjára emlékeztetett. A férfi nyakának baloldalán, közvetlenül a gallér fölött, egy Jel kanyargott.

– Maga Valentine? – suttogta Maia. – De azt hittem, hogy…

A csizma a lány kezére nehezedett, amitől azonnal éles fájdalom hasított a karjába, és felsikított.

– Kérdeztem valamit – szólt a férfi. – Hány éves vagy?

– Hány éves vagyok? – A vállában lévő fájdalomtól és a sikátort ellepő szemét maró bűzétől Maiának felfordult a gyomra. – Dögöljön meg!

Fénysugár villant a férfi ujjai között, amivel olyan sebesen csapott le Maia arcára, hogy a lánynak megmoccanni sem maradt ideje. Fájdalom forró csíkja égette meg az arcát, és ahogy odakapott, érezte, hogy vér bugyog elő a bőre alól. – Tehát – szólt Valentine ugyanolyan kimérten, mint az imént –, hány éves vagy?

– Tizenöt. Tizenöt éves vagyok. – Maia inkább sejtette, mintsem látta, hogy a férfi elmosolyodik.

– Tökéletes.

 

Miután visszatértek az Intézetbe, az Inkvizítor elválasztotta Jace-t Lightwoodéktól, és felterelte a lépcsőn az edzőterembe. Ahogy megpillantotta magát a falakra szerelt hatalmas tükrökben, a fiú szinte lemerevedett a döbbenettől. Napok óta nem került tükör közelébe, és az előző éjszaka nem volt éppen fáklyásmenet. A szeme körül fekete karikák, az inge ragacsos a megszáradt vértől és az East River mocskos sarától. Az arca üresnek és megviseltnek látszott.

– Magadat csodálod? – Az Inkvizítor hangja visszahozta a valóságba. –Nem leszel ilyen csinos, ha a Klávétól megkapod a magadét.

– Állandóan a külsőmmel van elfoglalva – fordult el a tükörtől némiképp megkönnyebbülten Jace. – Talán az egészet azért csinálja, mert vonzódik hozzám?

– Ne gusztustalankodj! – Az Inkvizítor négy hosszú fémcsíkot vett elő a derekán lógó erszényből. Angyalpengék voltak. – A fiam lehetnél.

– Stephen – jutott eszébe Jace-nek, mit is mondott Luke a házban. – így hívták, ugye?

Az Inkvizítor villámgyorsan pördült meg, a pengék vibráltak a kezében a dühtől. – Ki ne merészeld mondani még egyszer a nevét!

Jace egy pillanatig azon gondolkodott, vajon a nő tényleg megpróbálja-e megölni, aztán némán megvárta, amíg nagy nehezen lecsillapítja magát. Anélkül, hogy a fiúra nézett volna, az Inkvizítor előremutatott az egyik pengével. – Állj a szoba közepére!

Jace engedelmeskedett. Bár megpróbált nem nézni a tükrökbe, a szeme sarkából mégis megpillantotta magát és az Inkvizítort. Az összeforduló tükrök újabb és újabb példányt vetítettek belőlük egymásra, amíg végtelen számú Inkvizítor állt ott, végtelen számú Jace-t fenyegetve.

A fiú lenézett tűzzel összebilincselt kezére. A csuklójában és a vállában egyre erősödött az éles, hasogató fájdalom, de arcizma sem rezdült, ahogy az Inkvizítor a magasba emelte az egyik pengét, majd a Jophiel nevet kiáltva a padlódeszkákba állította a lába előtt. Jace várt, de nem történt semmi.

– Bumm? – próbálkozott végül. – Valaminek talán történnie kellett volna?

– Tartsd a szád! – torkolta le az Inkvizítor. – És maradj, ahol vagy. Jace helyben maradt, és egyre fokozódó kíváncsisággal figyelte, ahogy a nő megkerüli, és a második pengéjét Harahel néven nevezve szintén a földbe állítja.

Csak akkor jött rá, mit akar az Inkvizítor, amikor a harmadik pengével – Sandalphonnal – is végigcsinálta ugyanezt. Az első fegyver tőle délre, a második keletre, a harmadik pedig délre állt ki a padlóból. A nő egy iránytűn jelölte ki az égtájakat. Próbált visszaemlékezni rá, mi értelme is van ennek, de semmi nem jutott az eszébe. A Klávénak ezt a rituáléját soha nem tanították meg neki. Mire az Inkvizítor a helyére döfte Tharialt, a negyedik pengét is, a fiúnak mát izzadt a tenyere, és mind a két csuklója égett, ahol egymáshoz dörzsölődtek.

A nő elégedetten húzta ki magát. – Meg is volnánk.

– Mivel volnánk meg? – érdeklődött Jace, de az Inkvizítor felemelte a kezét.

– Egy pillanat, Jonathan. Van még valami. – A nő a déli pengéhez lépett, és letérdelt előtte. Gyors mozdulattal előkapott egy irónt, és sötét rúnát rajzolt a padlóra, közvetlenül a fegyver mellett. Ahogy felegyenesedett, éles, de kellemes csengés töltötte be a szobát, mint amikor megkongatnak egy kisebbfajta harangot. A négy angyalpengéből egyszerre fény tört elő, de olyan vakító, hogy Jace ösztönösen elkapta a fejét, és félig lehunyta a szemét. Amikor egy pillanattal később megint kinyitotta, egy ketrecben állt, amelynek mintha finom fényszálakból szőtték volna az oldalait. Ezek a rácsok azonban nem maradtak mozdulatlanok, hanem remegtek, akár az eső fala, ha reflektorok világítják meg.

Az Inkvizítor már csak homályos alak volt a ragyogás mögött. Amikor Jace megszólalt, a hangja is olyan távolinak és tompának tűnt, mintha víz alatt próbálna beszélni. – Mi ez? Mit csinált velem?

A nő elnevette magát.

Jace dühösen lépett egyet előre, aztán még egyet; a válla megérintette a fényből szőtt rácsot. Mintha áram ütötte volna meg, a fájdalom végiglüktetett a testében, és ledöntötte a lábáról. Tehetetlenül terült el a padlón, még a kezét sem tudta használni, hogy fékezze az esést.

Az Inkvizítor tovább nevetett. – Ha megpróbálsz átmenni a falon, nem úszód meg ennyivel. A Klávé ezt a büntetést úgy nevezi, hogy Malakiás-konfiguráció. A falakon nem lehet áthatolni, amíg a szeráfpengék a helyükön maradnak. A helyedben nem próbálkoznék – tette hozzá, ahogy Jace négykézláb a hozzá legközelebb álló penge felé indult. – Abban a pillanatban, hogy megérinted valamelyik pengét, véged.

– De maga megérintheti őket – szólt a fiú. Képtelen volt száműzni a hangjából a gyűlöletet.

– Csakhogy nekem eszem ágában nincs.

– De mi lesz az étellel? És a vízzel?

– Mindent a maga idejében, Jonathan.

A fiú felállt. A halványan átlátszó falon keresztül látta, ahogy a nő megfordul, és távozni készül.

– De a kezem… – pillantott le összetapasztott csuklójára. A lángok, akár a sav marták a bőrét, a tüzes bilincsek alól vér szivárgott elő.

– Erre azelőtt kellett volna gondolnod, hogy elmentél Valentine-hoz.

– Ezek után nem hinném, hogy nagyon tartanom kéne a Tanácstól. Magánál nem lehetnek rosszabbak.

– Ó, hát nem is mész a Tanács elé. – Jace-nek végigfutott a hátán a hideg a nő hangjának végtelen nyugodtságától.

– Hogyhogy nem megyek a Tanács elé? Hát nem azt mondta, hogy holnap Idrisbe visz?

– Nem. Azt tervezem, hogy visszaadlak apádnak.

A döbbenettől Jace majdnem megint elvesztette az egyensúlyát. – Az apámnak?

– Neki. Úgy gondoltam, hogy elcseréllek a Végzet Ereklyéiért. Jace az Inkvizítorra meredt. – Maga viccel.

– Egyáltalán nem. Egyszerűbb, mint a tárgyalás. Természetesen ki leszel zárva a Klávéból – tette hozzá a nő a félreértések elkerülése végett –, bár felteszem, erre számítottál.

Jace a fejét rázta. – Nem a megfelelő emberrel próbálkozik. Remélem, ezzel tisztában van.

Az Inkvizítor arcán ingerültség villant át. – Azt hittem, a te esetedben túljutottunk ezen az ártatlanság vélelme dolgon, Jonathan.

– Nem magamról beszéltem, hanem az apámról.

A nő most először jött zavarba, amióta találkoztak. – Nem értem, mit akarsz ezzel mondani.

– Apám sosem adja oda értem a Végzet Ereklyéit. – A szavak keserűek voltak, Jace hangja azonban higgadt maradt. – Előbb hagyná, hogy megöljön engem a szeme láttára, minthogy átadja a Kelyhet vagy a Kardot.

Az Inkvizítor a fejét rázta. – Nem érted – mondta, és ki tudja, miért, de neheztelés csendült a hangjában. – A gyerekek sosem értik. A szülői szeretethez egyszerűen semmi nem fogható. Nincs más, ami így elemészti az embert. Nem létezik olyan apa, még Valentine sem, aki feláldozná a fiát egy fémdarabért, akármekkora hatalma is legyen.

– Maga nem ismeri az apámat. Az arcába nevet, és pénzt ajánl majd, hogy küldje el a holttestemet Idrisbe.

– Ne szórakozz…

– Igaza van – bólintott Jace. – Jobban belegondolva inkább magával fizetteti ki a szállítási költségeket.

– Látom, még mindig apád fia vagy. Nem akarod, hogy elveszítse a Végzet Ereklyéit. Azzal téged is veszteség érne. Nem akarod egy bűnöző megvetett fiaként leélni az életedet, és bármire hajlandó vagy, hogy megváltoztasd a döntésemet. Csakhogy engem nem olyan könnyű becsapni.

– Figyeljen ide! – Jace szíve hevesen vert, de igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Kell, hogy az Inkvizítor higgyen neki. – Tudom, hogy gyűlöl. Tudom, hogy hazugnak tart, mint az apámat. Csakhogy most igazat beszélek. Az apám hisz abban, amit tesz. Maga gonosznak tartja, ő viszont meg van róla győződve, hogy a jó oldalon áll. Hisz benne, hogy Isten akaratát teljesíti, és erről nem fog miattam lemondani. Ha a nyomomban volt, amikor elmentem hozzá, hallania kellett, mit mondott…

– Láttam, hogy beszélsz vele – szólt az Inkvizítor. – Hallani nem hallottam semmit.

Jace legszívesebben káromkodott volna. – Ha akarja, én olyan esküt teszek le, amilyet csak akar, hogy bizonyítsam az igazamat. Minél több időt pazarol rám, annál több ideje lesz, hogy összeállítsa a hadseregét. Mire maga rájön, hogy nem alkuszik, esélye sem lesz ellene…

Az Inkvizítor undorodva fordult el. – Elegem van a hazugságaidból.

Ahogy a nő hátat fordított neki, és az ajtó felé indult, Jace-nek a lélegzete is elállt a hitetlenkedéstől.

– Kérem! – kiáltotta.

Az Inkvizítor megállt az ajtóban, és visszafordult. Jace csak arca szögletes körvonalait, hegyes állát és a halántéka sötét gödreit látta. A szürke ruhák egészen belevesztek az árnyékba, amitől csak egy semmiben lebegő koponyának tűnt. – Egy percig se hidd – mondta –, hogy szívem szerint is ezt tenném. Valentine Morgenstern ennél sokkal rosszabbat érdemel.

– Miért, mit érdemel?

– Hogy a gyereke holttestét tartsa a kezében. Hogy lássa a halott fiát, és tudja, hogy nem tehet semmit, hogy nincs varázsige, nincs ráolvasás, nincs alku az ördöggel, ami visszahozhatná… – Elhallgatott. – Tudnia kéne, milyen érzés – tette hozzá suttogva, aztán kilökte az ajtót. Puha kattanással záródott be mögötte, Jace pedig égő csuklóval, értetlenül nézett utána.

 

Clary komor tekintettel tette le a telefont. – Semmi.

– Kit próbáltál hívni? – Luke az ötödik bögre kávénál tartott, és Clary már kezdett aggódni miatta. Kellett, hogy létezzen olyasmi, hogy koffeinmérgezés. Nem tűnt úgy, mintha a férfi mindjárt rohamot kapna vagy valami, de miközben visszafelé tartott az asztalhoz, Clary azért biztos, ami biztos kihúzta a konnektorból a kávéfőzőt. – Simont?

– Nem. Fura érzés napközben felébreszteni, bár azt mondja, nem zavarja, amíg nem látja a napfényt. – Szóval…?

– Isabelle-t hívtam. Tudni akarom, mi van Jace-szel.

– És nem vette föl?

– Nem. – Clary gyomra korogni kezdett. A hűtőhöz lépett, elővett egy barackos joghurtot, és anélkül, hogy érezte volna az ízét, gépiesen kanalazni kezdte. Nagyjából a felénél tartott, amikor eszébe jutott valami. – Maia – szólt. – Meg kéne néznünk, jól van-e. – Letette a joghurtot. – Megyek.

– Nem, én vagyok a falkavezére. Megbízik bennem. Meg tudom nyugtatni, ha ideges – intette le Luke. – Rögtön jövök.

– Ne mondd ezt! – könyörgött Clary. – Gyűlölöm, amikor az emberek ezt mondják.

A férfi elvigyorodott, és kilépett a folyosóra. Nemsokára azonban elkerekedett szemekkel jött vissza. – Eltűnt.

– Eltűnt? Hogyhogy?

– Úgy értem, kilógott a házból. Ezt hagyta nekem.

Egy összehajtogatott papírlapot dobott az asztalra. Clary felvette, és összeráncolt homlokkal olvasta el a kusza betűket.

Bocsánat mindenért. Elmentem helyrehozni a dolgokat. Köszönöm, amit értem tettetek. Maia.

– Helyrehozni a dolgokat? Az meg mint jelent?

Luke felsóhajtott. – Abban reménykedtem, hogy te tudni fogd.

– Aggódsz?

– A Raum démonoknak az a feladata, hogy megkeressenek embereket, és elvigyék ahhoz, aki megidézte őket. Lehet, hogy az a démon még mindig Maiát keresi.

– Ó – mondta Clary elhaló hangon. – Hát én arra tippelnék, hogy Simont ment el megkeresni.

Luke meglepettnek tűnt. – Tudja, hol lakik?

– Fogalmam sincs – vallotta be Clary. – A maguk módján elég közel kerültek egymáshoz. Végül is tudhatja. – A lány a telefonja után kezdett kotorászni a zsebében. – Felhívom.

– Nem azt mondtad, hogy az olyan fura érzés?

– Nem furább, mint minden más, ami mostanában történik. – Addig görgette a telefonkönyvet, amíg rá nem bukkant Simon számára. A telefon háromszor csöngött ki, mire a fiú felvette.

– Halló? – szólt bele kábán.

– Én vagyok. – Clary elfordult Luke-tól, ahogy beszélt. Nem mintha bármit is el akart volna titkolni előle, inkább csak megszokásból.

– Ugye tudod, hogy most éjszaka vagyok ébren? – kérdezte nyűgösen a fiú. – Az azt jelenti, hogy egész nap alszom.

– Otthon vagy?

– Persze, hol máshol lennék? – Most már határozottabb lett a hangja, nyilvánvalóan kezdett felébredni. – Mi az, Clary, mi a baj?

– Maia elment. Csak egy üzenetet hagyott, és arra gondoltunk, hogy hozzád mehetett.

– Hát ide nem jött – felelte értetlenkedve Simon. – Vagy ha igen, még nem ért ide.

– Van otthon valaki rajtad kívül?

– Nem, anyám dolgozik, Rebecca meg suliban van. Tényleg azt hiszed, hogy Maia be fog állítani?

– Csak hívj föl, ha megjelenik…

– Clary – szakította félbe a lányt Simon. – Várj egy pillanatra. Azt hiszem, valaki be akar törni a házba.

 

A börtönben lassan telt az idő, és Jace hűvös érdeklődéssel figyelte a körülötte hulló ezüst esőt. Az ujjai zsibbadni kezdtek, amit rossz jelnek vélt, valamiért mégsem érdekelte igazán. Azon gondolkodott, vajon Lightwoodék tudják-e, hogy itt van, vagy valakit előbb-utóbb kellemetlen meglepetés ér, ha benyit az edzőterembe, és ott találja bezárva. De nem, az Inkvizítor nem lehetett ennyire hanyag. Nyilván mindenkivel közölte, hogy tilos ide a bejárás, amíg az általa megfelelőnek ítélt módszerrel meg nem szabadul a fogolytól. Jace úgy sejtette, dühösnek kéne lennie, sőt talán félnie is kéne, de valamiért ez sem tudta érdekelni. Többé semmi nem tűnt valóságosnak: sem a Klávé, sem a Szövetség, sem a Törvény, de még az apja sem.

Puha léptek jelezték, hogy valaki más is van a teremben rajta kívül. Jace eddig a hátán feküdt, és a plafont bámulta, de most felült, és körbejáratta a tekintetét. Sötét körvonalakat látott közvetlenül a ragyogó esőfüggöny mögött. Csak az Inkvizítor lehet, nyilván azért jött, hogy piszkálódhasson még egy sort. Próbált felkészülni az első gúnyos megjegyzésre, egyszerre azonban meglepve pillantotta meg a sötét hajkoronát és az ismerős arcot. Talán mégis akadt még egy-két dolog, ami érdekelte. – Alec?

– Én vagyok. – Alec letérdelt a világító fal túloldalán. Olyan volt, mintha egy fodrozódó víztükrön keresztül figyelt volna valakit. Jace most már tisztán látta Alecet, csak néha kuszálta össze és homályosította el a vonásait a tüzes eső.

Viszont ennyi is éppen elég, hogy az ember tengeribeteg legyen, gondolta Jace.

– Az Angyal szerelmére, mi ez az izé? – Alec kinyúlt, hogy megérintse a falat.

– Ne! – Jace is felemelte a kezét, de aztán gyorsan visszahúzta, mielőtt megint érezte volna az ütést. – Meg fog rázni, talán bele is halsz, ha megpróbálsz átmenni rajta.

Alec egy halk füttyentés kíséretében hátrébb húzódott. – Hát nem kispályázik az Inkvizítor.

– Persze hogy nem. Veszélyes bűnöző vagyok. Talán nem hallottad? –Jace hallotta a maró gúnyt a saját hangjában, látta, ahogy Alec összerezzen, és egy kurta pillanatra gonosz elégedettséget érzett.

– Azt végül is nem mondta ki, hogy bűnöző lennél…

– Nem, csak egy nagyon rossz kisfiú vagyok. Állandóan rosszalkodom. Kiscicákat rugdosok. Beintek az apácáknak.

– Ne hülyéskedj már! Ez komoly dolog – torkollta le Alec. – Mégis, hogy a fenébe gondoltad, hogy elmész Valentine-hoz? De tényleg, mi volt a fejedben?

Számos csípős megjegyzés jutott Jace eszébe, de azt vette észre, hogy egyiket sincs kedve hangosan kimondani. Túl fáradt volt hozzá. – Az volt a fejemben, hogy ő az apám.

Alec úgy festett, mint aki magában elszámol tízig, nehogy kijöjjön a sodrából. – Jace…

– És ha a te apád volna? Te mit tennél a helyemben?

– Az én apám? Az én apám soha nem művelne olyan dolgokat, mint Valentine…

Jace felkapta a fejét. – De hiszen az apád éppen ugyanolyan dolgokat művelt! Benne volt a Körben az én apámmal együtt. Anyád is! A szüleink mind egyformák voltak. Az egyetlen különbség, hogy a te szüleidet elkapták és megbüntették, az én apám pedig meglépett.

Alec vonásai megmerevedtek. – Az egyetlen különbség? – kérdezte.

Jace lenézett a kezére. Az égő bilincsnek nem lett volna szabad ilyen sokáig rajta maradnia, mostanra több helyen is véresre dörzsölte a bőrét.

– Csak azt akartam mondani – kezdte elölről Alec –, hogy nem értem, miért akartál találkozni vele. Nem is az után, amit általánosságban tett, hanem az után, amit veled tett.

Jace néma maradt.

– Annyi éven át hagyta, hogy halottnak hidd – mondta Alec. – Talán nem emlékszel rá, hogy érezted magad tízéves korodban, de én igen. Aki igazán szeret téged, az nem tehet veled ilyet.

A vér vörös csíkokban folyt végig Jace kezén, mintha egy vörös pamutgombolyag tekeredett volna le. – Valentine azt mondta – szólt csendesen –, hogy ha mellé állok a Klávé ellenében, hogy ha ezt megteszem, akkor gondoskodik róla, hogy senkinek ne eshessen bántódása, aki fontos nekem. Se neked, se Isabelle-nek, se Maxnak. És Clarynek se. A szüleidnek se. Azt mondta…

– Hogy senkinek ne eshessen bántódása? – kérdezte felháborodottan Alec. – Úgy érted, ő személy szerint nem bántja majd őket. Kedves.

– Láttam, mire képes, Alec. Láttam, milyen démonokat tud megidézni. Ha a Klávé ellen vezeti a démonseregét, abból háború lesz. És a háborúban emberek sebesülnek meg. A háborúban egy csomóan meg is halnak. – Pillanatnyi habozás után folytatta. – Ha esélyed lenni megóvni a szeretteidet…

– De miféle esély ez? Egyáltalán mennyit ér Valentine szava?

– Ha az Angyalra esküszik, hogy megtesz valamit, akkor az úgy is lesz. Ismerem őt.

– De ehhez mellé kell állnod a Klávé ellen.

Jace bólintott.

– Eléggé ki lehetett akadva, amikor nemet mondtál neki – jegyezte meg Alec.

Jace felnézett vérző csuklójáról, és bambán meredt a barátjára. – Mi?

– Azt mondtam…

– Tudom, mit mondtál. Miből gondolod, hogy nemet mondtam.

– Hát nemet mondtál. Ugye?

Jace nagyon lassan bólintott.

– Ismerlek – szólt Alec végtelen magabiztossággal, majd felállt. – Mindent elmondtál az Inkvizítornak Valentine-ról meg a terveiről, igaz? Ő meg tojt rád.

– Azt nem mondanám, hogy tojt rám. Inkább csak nem hitt nekem. Van egy ötlete, amivel szerinte elintézheti Valentine-t. Az egyetlen probléma, hogy a terve úgy, ahogy van, baromság.

Alec bólintott. – Később elmondhatod a részleteket is, de haladjunk sorjában. Először rá kell jönnünk, hogyan szabadíthatunk ki innen.

– Micsoda? – Jace szinte megszédült a hitetlenségtől. – Azt hittem, te úgy vagy vele, hogy irány a börtön, ne haladj át a START mezőn, most nem veheted fel a kétszáz dollárt… „A Törvény az Törvény, Isabelle.” Mi volt az a rizsa?

Alec döbbenten nézett. – Nem gondolhattad, hogy komolyan beszélek. Csak azt akartam, hogy az Inkvizítor bízzon bennem, és ne tartsa folyton rajtam a szemét, mint Izzyn meg Maxon. Tudja, hogy ők melletted állnak.

– És te? Te is mellettem állsz? – Jace hallotta a nyersességet a saját hangjában, és maga is meglepődött, hogy milyen fontos neki a válasz.

– Veled vagyok – mondta Alec. – Mindig. Miért kell egyáltalán megkérdezned? A Törvényt tisztelem, de az, amit az Inkvizítor veled tett, nem a Törvényről szól. Nem tudom, pontosan mi folyik, de valami személyes ügy miatt gyűlöl téged. A Klávénak semmi köze a dologhoz.

– Folyton provokálom – jegyezte meg Jace. – Nem tehetek róla. Az ostoba bürokraták egyszerűen piszkálják a csőrömet.

Alec megrázta a fejét. – Nem is arról van szó. Ez a gyűlölet régebbről ered. Érzem.

Jace éppen válaszolt volna, amikor megszólaltak a katedrális harangjai. Ilyen közel a tetőhöz borzasztó erővel kongtak. A fiú felpillantott – félig-meddig még mindig arra várt, hogy Hugót pillantja meg, amint lassú, megfontolt köröket ír le odafent a gerendák között. A holló mindig is előszeretettel repkedett az ívelt kőmennyezet alatt. Régebben Jace úgy hitte, hogy a madár egyszerűen szereti a gerendák puha fájába mélyeszteni a karmait, most azonban tá kellett jönnie, hogy idefentről kitűnő lehetősége nyílt a kémkedésre.

Egy ötlet kezdett formálódni Jace fejében, de egyelőre csak nem akart testet ölteni. Hangosan mindenesetre csak ennyit mondott: – Luke említette, hogy az Inkvizítornak volt egy Stephen nevű fia. Szerinte érte akarja kiegyenlíteni a számlát. Kérdeztem róla, és jól ki is akadt. Talán ez megmagyarázhatja, miért gyűlöl annyira.

A harangok elhallgattak. – Talán – mondta Alec. – Megkérdezhetem a szüleimet, de kétlem, hogy válaszolnak.

– Nem, ne őket kérdezd meg, inkább Luke-ot.

– Úgy érted, menjek vissza Brooklynba? Figyelj, gyakorlatilag lehetetlen lenne innen észrevétlenül kiosonni…

– Használd Isabelle telefonját. Küldj egy SMS-t Clarynek. Írd meg neki, hogy kérdezze meg Luke-ot.

– Oké. – Alec elhallgatott egy pillanatra. – Akarod, hogy átadjak még valami üzenetet? Úgy értem, Clarynek, nem Isabelle-nek.

– Nem kell – felelte Jace. – Nincs mit mondanom neki.

 

– Simon! – Clary a telefonnal a kezében Luke felé fordult. – Azt mondja, valaki éppen próbál betörni a házukba.

– Mondd meg neki, hogy tűnjön el onnan!

– Nem tudok eltűnni innen – közölte ingerülten Simon. – Hacsak nem támad kedvem meggyulladni.

– Nappal van – mondta a lány Luke-nak, de látta, hogy a férfi előtt máris világos, mi a gond. Luke a zsebébe túrt, és előhúzott belőle valamit. A kocsikulcsát tartotta a magasba.

– Mondd meg Simonnak, hogy jövünk! Mondd meg neki, hogy zárkózzon be az egyik szobába, amíg odaérünk.

– Hallottad? Zárkózz be az egyik szobába!

– Halottam – mondta feszülten a fiú. Clary halk kaparászást halott, amit tompa puffanás követett.

– Simon!

– Nyugi, csak mindenfélét odahordok az ajtó elé.

– Mindenféle mit? – A lány időközben kisietett a verandára, reszketve a hidegtől vékony pulóverében. Mögötte Luke már zárta is be a házat.

– Az íróasztalomat – felelte elégedetten Simon. – Meg az ágyamat.

– Az ágyadat? – Clary beszállt a furgonba Luke mellé, és fél kézzel próbálta bekapcsolni a biztonsági övét, miközben Luke kitolatott a felhajtóról, és padlógázzal megindult a Kent Avenue-n. Még arra is tudott figyelni, hogy odanyúljon, és segítsen a lánynak. – Hogyan tudtad felemelni az ágyadat?

– Ne felejtsd el, hogy a vámpíroknak szupererejük van.

– Kérdezd meg, mit hall! – mondta Luke. Szédítő sebességgel haladtak, ami nem is lett volna baj, ha a brooklyni folyóparton jobban karbantartják az utakat, így viszont Clary nagyokat nyögött, ahányszor csak belehajtottak egy gödörbe.

– Mit hallasz? – kérdezte, ahogy megint levegőhöz jutott.

– Hallottam, ahogy reccsen az ajtó. Valaki biztosan berúgta. Aztán Yossarian berontott a szobámba, és elbújt az ágy alatt. Abból már biztosan tudtam, hogy van valaki a házban.

– És most?

– Most nem hallok semmit.

– Az jó, nem? – Clary Luke-hoz fordult. – Állítólag most nem hall semmit. Talán elmentek.

– Talán. – Luke nyilvánvalóan kételkedett benne, hogy ez lenne a helyzet. Most már a gyorsforgalmi úton jártak, és közeledtek Simonék háza felé. – Azért ne tegyétek le.

– Most mit csinálsz, Simon?

– Semmit. Minden mozdíthatót az ajtó elé vittem. Most éppen Yossariant próbálom kicsalogatni a szellőzőrács mögül.

– Hagyd, ahol van!

– Nem lesz könnyű megmagyarázni anyámnak, mi történt – jegyezte meg Simon, aztán csend lett. Egy kattanás hallatszott, utána semmi. „Hívás vége” – villogott a digitális kijelzőn.

– Ne'.Ne! – Clary remegő ujjal nyomta meg az újratárcsázó gombot. Simon azonnal felvette. – Bocs. Yossarian megkarmolt, és elejtettem a telefont.

Clary torka égett a megkönnyebbüléstől. – Jól van, amíg nincs semmi bajod, és…

Egyszerre mintha árhullám söpört volna el mindent a vonal túlsó végén, elnyomva Simon hangját. Clary elrántotta a telefont a fülétől. A kijelző szerint a hívás nem szakadt meg.

– Simon! – sikította a lány a telefonba. – Simon, hallasz engem?

A fülsüketítő zaj hirtelen megszűnt, helyette zörgés és magas, pokoli vonyítás hallatszott – ' talán Yossarian hangja? Aztán valami tompán puffant a földön.

– Simon? – suttogta a lány.

Egy kattanás után elnyújtott, vidám hang szólalt meg a telefonban. –Clarissa. Tudhattam volna, hogy csak te lehetsz a vonalban.

A lány szorosan lehunyta a szemét, gyomra feneketlen mélységbe zuhant, mintha egy hullámvasúton ülne, és most ért volna az első meredek szakaszhoz. – Valentine.

– Vagyis „Apa” – helyesbített a férfi valódi ingerültséggel a hangjában. – Rühellem ezt az újmódi szokást, hogy a gyerekek a keresztnevükön szólítják a szüleiket.

– Ahogy igazából szólítani szeretnélek, az sokkal kevésbé tűri a nyomdafestéket, mint a neved – csattant föl Clary. – Hol van Simon?

– A vámpírfiúra gondolsz? Kétes társaság egy jó családból származó Árnyvadász lány számára, nemde bár? Ezentúl nekem is lesz hozzá egy-két szavam, hogy kivel barátkozol.

– Mit műveltél Simonnal?

– Semmit – felelte vidáman Valentine. – Egyelőre. Ezzel letette a telefont.

 

Amikor Alec visszaért az edzőterembe, Jace a hátán feküdt, és táncoló lányok karát képzelte maga elé, hogy elterelje a figyelmet a fájdalomról a csuklójában. Nem ment vele semmire.

– Mit csinálsz? – kérdezte Alec, és letérdelt a világító fal mellé, amilyen közel csak tudott. Jace próbálta emlékeztetni magát, hogy Alec az ilyesféle kérdéseket komolyan is gondolja, ő pedig ezt valaha inkább jópofának találta, mintsem idegesítőnek. Nem sikereit.

– Gondoltam, ledőlök a padlóra, és fájdalmak közt vergődöm egy darabig – mordult fel. – Pihentet.

– Tényleg? Ja, hogy ez szarkazmus volt. Az valószínűleg jó jel – mondta Alec. – Ülj fel, ha tudsz! Megpróbálok valamit átcsúsztatni a falon.

Jace olyan sebesen ült fel, hogy hátrabicsaklott a feje. – Alec, ne…

De Alec máris két kézzel tolt felé valamit, mintha csak egy labdát gurítana egy kisgyereknek. Gömbölyű vörös tárgy törte át a ragyogó függönyt, és gördült puhán Jace térdéhez.

– Egy alma. – A fiú némi nehézség árán felvette a gyümölcsöt. – Milyen nagyszerű.

– Gondoltam, talán éhes vagy.

– Az vagyok. – Jace beleharapott az almába; a lé végigfolyt a kezén, felizzítva a csuklóját körülölelő kék lángokat. – Küldtél SMS-t Clarynek?

– Nem. Isabelle nem hajlandó beengedni a szobájába. Mindenfélét hozzávág az ajtóhoz, és visítozik. Azt mondja, ha bemegyek, kiugrik az ablakon. És meg is csinálná.

– Valószínűleg.

– Az a benyomásom – mondta mosolyogva Alec –, hogy nem bocsátott meg, amiért szerinte elárultalak.

– Klassz csaj.

– Nem árultalak el, te szerencsétlen.

– A gondolat számít.

– Jó, mert hoztam neked valami mást is. Nem tudom, hogy működni fog-e, de szerintem érdemes megpróbálni. – Egy apró, fémes tárgyat csúsztatott át a falon. Ezüstszínű korong volt, nagyjából akkora, mint egy negyeddolláros. Jace félrerakta az almát, és kíváncsian emelte fel a korongot. – Ez meg mi?

– A könyvtárból szereztem. Láttam, amikor a szüleim használták, hogy eltüntessenek vele kötelékeket. Szerintem ez egy nyitórúna. Érdemes megpróbálni…

Elhallgatott, ahogy Jace két ujja közé fogta a korongot, és kicsavart kézzel a csuklójához érintette. Abban a pillanatban, hogy a tárgy elérte a kék láng vonalát, a tüzes bilincs fellángolt, és semmivé lett.

– Kösz. – Jace a csuklója felhorzsolt, véres bőrét dörzsölgette. Lassan megint érezni kezdte az ujjai hegyét. – Nem éppen veknibe sütött reszelő, de legalább most már nem fog lerohadni a kezem.

Alec a barátjára pillantott. Az esőfüggöny remegő csíkjai egészen elnyújtották, és aggodalmasnak mutatták az arcát. Vagy talán tényleg aggódott. – Amikor az előbb Isabelle-lel beszéltem, eszembe jutott valami. Azt mondtam neki, hogy nem ugorhat ki az ablakon, és hogy ne próbálja meg, különben nem éli túl.

Jace bólintott. – Ilyen tanácsokat osztogat egy igazi nagytesó.

– Aztán viszont arra gondoltam, hogy ez vajon rád is vonatkozik-e. Úgy értem, már láttalak téged gyakorlatilag repülni. Egyszer háromemeletnyit zuhantál, és úgy értél földet, mint valami macska, máskor meg háztetőkre ugrottál föl a járdáról…

– Igen jól esik dicshimnuszokat hallgatni az érdemeimről, de nem világos, hová akarsz kilyukadni, Alec.

– Oda, hogy ennek a börtönnek négy fala van, nem öt.

Jace a barátjára meredt. – Szóval Hodge nem hazudott, amikor azt mondta, hogy szükségünk lesz a geometriára a hétköznapokban. Igazad van, Alec, ennek a ketrecnek négy fala van. Na most, ha az Inkvizítor megelégedett volna kettővel, akkor talán…

– Jace! – vesztette el a türelmét Alec. – Arról beszélek, hogy a ketrecnek nincs teteje. Semmi sincsen közted és a mennyezet között.

Jace hátrafeszítette a fejét. A gerendák szédítő magasságban nyújtóztak felette a tető árnyékába veszve. – Neked elment az eszed.

– Talán – mondta Alec. – Talán csak tudom, mire vagy képes. – Megrántotta a vállát. – Legalább megpróbálhatnád.

Jace Alec nyílt, őszinte arcára pillantott, és belenézett a határozott kék szemekbe. Tényleg megőrült, gondolta. A csata hevében valóban elképesztő dolgokra volt képes, de hát ezt mindannyian megtették. Az Árnyvadász vér, a tanulással töltött évek… De még ő sem tudott csak úgy felugrani tíz méter magasra.

Miből gondolod, hogy nem tudsz – szólalt meg egy lágy hang a fejében –, ha sosem próbáltad?

Clary volt az. A lányra gondolt, a rúnáira, arra, ahogy a Néma Városban leugrott a csuklójáról a bilincs, mintha csak valami óriás nyomás hatására tört volna ketté. Clary és az ő ereiben ugyanaz a vér folyt. Ha Clary lehetetlennek tűnő dolgokra is képes volt…

Szinte kelletlenül állt fel, és nézett lassan körül a szobában. Börtöne ezüstösen izzó tűzfalán keresztül látta a földig érő tükröket meg a körben lógó számtalan fegyver pengéjének tompa csillogását. Lehajolt a félig megevett almáért, pár pillanatig elgondolkodva méregette, aztán lendületet vett, és teljes erőből elhajította. Amint elérte az egyik ezüstfalat, az alma kék lánggal fellobbant, és semmivé porladt.

Jace hallotta, ahogy Alec felszisszen. Tehát az Inkvizítor nem túlzott. Ha túl nagy lendülettel érinti meg börtöne falát, meghal.

Alec felugrott, és hirtelen reszketni kezdett. – Jace, én nem tudom…

– Fogd be, Alec! És ne nézz ide, az nem segít.

Akármit is felelt Alec, Jace nem hallotta. Hátraszegett fejjel, lassan forgott a saját tengelye körül, és a tetőt méregette. Működésbe léptek a távolba látást segítő rúnák, és a gerendák máris élesebben rajzolódtak ki előtte: ki tudta venni a töredezett felületüket, a göcsörtöket és a repedéseket, a korral járó fekete foltokat. De a gerendák megingathatatlanok voltak, és ha évszázadok óta tartották az Intézet súlyát, hát egy tizenéves fiút is biztosan elbírtak. Jace behajtotta az ujjait, mélyen, lassan, kiszámított ritmusban vette a levegőt, éppen, ahogy az apja tanította neki. Gondolatban látta magát, ahogy ugrik, száll a levegőben, könnyedén elkapja a gerendát, és fellendül rá. Könnyű vagyok, mondta magának, könnyű, akár egy nyílvessző, ahogy a levegőt hasítja, fürge és megállíthatatlan. Könnyű lesz, győzte meg magát. Könnyű.

– Valentine nyílvesszője vagyok – suttogta Jace. – Ha tud róla, ha nem. Aztán elrugaszkodott.

 

16

Kőszív

 

CLARY AZONNAL MEGPRÓBÁLTA VISSZAHÍVNI Simont, de csak a hangposta vette fel. A lány arcát forró könnyek mosták, ahogy a műszerfalhoz vágta a telefonját. – A francba! A francba!

– Majdnem ott vagyunk – mondta Luke. Lehajtottak a gyorsforgalmi útról, és Clary még csak nem is vette észre. Nemsokára meg is álltak Simonék vidám pirosra festett háza előtt. Clary még azelőtt kiugrott a furgonból, és rohanni kezdett a bejárat felé, hogy Luke-nak egyáltalán ideje lett volna behúzni a kéziféket. Hallotta, ahogy a férfi a nevét kiáltja, de ő már a verandán járt, és hevesen dörömbölni kezdett az ajtón.

– Simon! – kiáltotta. – Simon!

– Clary, elég legyen! – szólt rá Luke, aki időközben utolérte. – A szomszédok…

– Szarok a szomszédokra! – A lány az övén lógó kulcscsomója után nyúlt, kiválasztotta a megfelelő kulcsot, és a zárba csúsztatta. Belökte az ajtót, és Luke-kal a sarkában óvatosan belépett az előszobába. Balra az első ajtón belestek a konyhába. Minden éppen olyan volt, mint máskor, a makulátlanul tiszta pulttól a hűtőmágnesekig. Ott volt a mosogató is, ahol pár nappal ezelőtt Simon megcsókolta. A nap betűzött az ablakon, sápadt fénnyel töltve meg a helyiséget. Fénnyel, ami hamuvá porlaszthatta volna Simont.

A fiú szobája az utolsó volt a folyosó végén. Az ajtót résnyire nyitva találták, bár a szűk nyíláson keresztül Clary csak sötétséget látott.

Kivette az irónját a zsebéből, és szorosan megmarkolta. Tudta, hogy igazából nem fegyver, mégis megnyugtatta a tapintása. A sötét szoba ablakait fekete függönyök takarták. Az egyetlen fényforrás az éjjeliszekrényen álló digitális óra foszforeszkáló számlapja volt. Luke éppen átnyúlt előtte, hogy felkapcsolja a lámpát, amikor valami – sziszegő, köpködő, vicsorgó, démonszerű valami – rávetette magát a sötétből.

Clary felsikított, ahogy Luke megragadta a vállát, és félretaszította. Megbotlott, és majdnem el is esett, amikor azonban visszanyerte az egyensúlyát, és felnézett, azt látta, hogy Luke egy nyüszítő, rúgkapáló, felborzolt szőrű fehér macskát tart a kezében. Olyan volt, mint egy pamutgombolyag karmokkal.

– Yossarian! – kiáltott fel Clary.

Luke ledobta a macskát. Yossarian azonnal átrohant a lábai között, és már el is tűnt a folyosón.

– Hülye macska – szólt Clary.

– Nem az ő hibája. A macskák nem bírnak engem. – Luke felkapcsolta a lámpát, mire Clarynek elállt a lélegzete. A szobában a lehető leghibátlanabb rend uralkodott, minden ott volt, ahol lennie kellett, még egy szőnyeg sem állt ferdén. Az ágytakaró csinosan összehajtogatva feküdt a párnán.

– Varázslat?

– Valószínűleg nem. Egyszerűen rendet raktak. – Luke megállt a szoba közepén, és elgondolkodva nézett körül. Amikor a függönyhöz lépett, hogy félrehúzza, Clary észrevett valamit a lábánál.

– Luke, várj! – A lány odaugrott, ahol Luke az imént állt, és felkapta a tárgyat. Simon ezüstszínű mobiltelefonja volt, csúnyán deformálódva, letört antennával. Clary szíve majd kiugrott a helyéből, ahogy szétnyitotta a készüléket. A kijelzőn végigfutó repedés ellenére az utolsó üzenet még mindig olvasható volt: „Mind megvannak.”

Clary kábán rogyott le az ágyra. Azt is alig vette észté, hogy Luke kiveszi a kezéből a telefont, és hangosan felszisszen az üzenet láttán.

– Ez meg mint jelent? Hogy „mind megvannak”? – kérdezte Clary. Luke letette Simon telefonját az asztalra, és keze fejével megtörölte az arcát. – Attól tartok, csakis azt jelentheti, hogy nála van Simon, és nézzünk szembe vele, Maia is. Azt jelenti, hogy megszerzett mindent, amire szüksége van a Beavatás Rítusához.

Clary döbbenten meredt a férfira. – Úgy érted, nem csak engem meg téged akar bántani?

– Biztos vagyok benne, hogy ezt Valentine csak jóleső, de mellékes apróságnak tekinti, de nem ez a fő célja. A fő célja az, hogy megváltoztassa a Lélekkard tulajdonságait. Ahhoz pedig…

– Alvilági gyerekek vérére van szüksége. De Maia és Simon nem gyerekek. Már bőven kamaszok.

– Amikor megalkották a Lélekkardot átalakító varázsigét, még nem is létezett az a szó, hogy kamasz. Az Árnyvadászok társadalmában az számít felnőttnek, aki elmúlt tizennyolc éves. Az előtt mindenki gyerek. Valentine szempontjából Maia és Simon gyerekek. A tündérgyerek és a boszorkánymester-gyerek vérét már megszerezte. Még egy vérfarkas meg egy vámpír kellett neki.

Clary úgy érezte magát, mintha gyomorszájba vágták volna. – Akkor miért nem tettünk valamit? Miért nem jutott eszünkbe, hogy meg kéne őket védeni valahogy?

– Valentine eddig mindig a kényelmesebb utat választotta. Azt ejtette áldozatul, aki éppen a keze ügyébe került. Boszorkánymestert könnyedén keríthetett, nem kellett mást tennie, csak felfogadnia azzal az ürüggyel, hogy meg akar idézni egy démont. Tündéreket meg hamar lehet találni a parkban, ha az ember tudja, hol keresse őket. A Vérvörös Hold meg éppen az a hely, ahová menni érdemes, ha valakinek egy vérfarkasra van szüksége. Most meg csak azért strapálta magát, hogy ártson nekünk, holott semmi sem változott…

– Jace – szólt közbe Clary.

– Mi van Jace-szel? Miről jutott eszedbe?

– – Szerintem Jace-en akar bosszút állni. Nyilván csinált valamit tegnap este a hajón, valamit, amivel felbosszantotta Valentine-t, de annyira, hogy felhagyott a korábbi tervével, és újat talált ki.

Luke értetlenül nézett a lányra. – Miből gondolod, hogy Valentine új taktikájának bármi köze van a bátyádhoz?

– Mert – felelte komor magabiztossággal Clary –, csakis Jace tud valakit ennyire felbosszantani.

 

– Isabelle! – dörömbölt húga ajtaján Alec. – Isabelle, nyisd már ki! Tudom, hogy bent vagy.

Az ajtó résnyire kinyílt. Alec megpróbált belesni, de úgy tűnt, senki sincs a túloldalon.

– Nem akar beszélni veled – szólalt meg egy ismerős hang.

Alec lenézett, és szürke szempár bámult vissza rá egy görbe szemüveg mögül. – Max – mondta. – Gyerünk, öcskös, engedj be!

– Én sem akarok beszélni veled. – Ezzel Max be is zárta volna az ajtót, de fürgén, akár Isabelle korbácsának hegye, Alec a résbe ékelte a lábát.

– Nem szeretnélek fellökni, Max.

– Úgyse löknél fel. – Max teljes erejével ellenállt.

– Nem, de elmehetek Anyáékért, és van egy olyan érzésem, hogy annak Isabelle nem örülne. Vagy igen, Izzy? – kérdezte emelt hangon, hogy húga is hallhassa odabent a szobában.

– Ó, az Isten szerelmére – kiáltotta ingerülten Isabelle. – Jól van, Max, engedd be!

Max félreállt az útból, Alec pedig benyomult a szobába, és hagyta, hogy az ajtó félig becsukódjon mögötte. Isabelle az ablakmélyedésben térdelt, arany korbácsával a karja körül. Vadászöltözete volt rajta: erős fekete nadrág, szűk ing, ezüstös, szinte láthatatlan rúnákkal. A csizmáját térdig felgombolta, fekete haját lobogtatta az ablakon beáramló szellő. Ahogy Alecre meredt, egy futó pillanatra nem másra, mint Hugóra, Hodge fekete hollójára emlékeztette a fiút.

– Mi a rossebet művelsz? Ki akarod nyírni magad? – kérdezte, és dühösen indult meg a szobán át a húga felé. Isabelle korbácsa lecsapott, és a fiú bokájára tekeredett. Alec azonnal megtorpant, tudván, hogy a lány egyetlen csuklómozdulata elegendő hozzá, hogy kirántsa alóla a lábát, és ő elterüljön a keményfa padlón. – Ne merészelj közelebb jönni hozzám, Alexander Lightwood! – mordult fel Isabelle a lehető legdühösebb hangján. –Jelen pillanatban egyáltalán nem rajongok érted.

– Isabelle…

– Hogyan fordulhattál így szembe Jace-szel? Azok után, amiken keresztülment? Ráadásul meg is esküdtetek, hogy mindig kiálltok egymásért…

– Akkor nem – emlékeztette Alec a húgát –, ha ez a Törvény megszegését jelenti.

– A Törvény! – csattant fel undorral Isabelle. – Van a Klávéénál fontosabb törvény is, Alec. A család törvénye. Jace a családod tagja.

– A család törvénye? Erről még sosem hallottam – szólt bosszúsan Alec. Tudta, hogy magát kéne védenie, de nehéz volt szakítani a kiskora óta megrögzült szokással, hogy kijavítsa a húgát, ha téved. – Talán azért lehet, mert most találtad ki.

Isabelle rántott egyet a csuklóján. Alec érezte, hogy kiszalad alóla a lába, és átfordult a levegőben, hogy a karjával és a csuklójával csillapíthassa a becsapódás erejét. Amikor földet ért, a hátára gördült, és Isabelle-t látta fölé magasodni. Max is ott állt mellette. – Mit csináljunk vele, Maxwell? – kérdezte a lány. – Hagyjuk itt megkötözve, amíg Anyáék megtalálják?

Alecnek kezdett elege lenni. Előrántotta a pengét a csuklójára erősített hüvelyből, és átvágta vele a bokáját gúzsban tartó korbácsot. Az elektrum drót hangos csattanással pattant el, a fiú pedig már talpon is volt, mire Isabelle visszahúzta a karját, hogy elkerülje a sziszegve visszacsapó drótot.

Halk kuncogás oszlatta el a feszültséget. – Jól van, jól van, eleget kínoztad már. Itt vagyok.

Isabelle szeme elkerekedett. – Jace?

– Úgy bizony. – Jace belépett Isabelle szobájába, és behúzta maga mögött az ajtót. – Semmi szükség rá, hogy összeverekedjetek itt nekem. – Összerezzent, ahogy Max teljes lendülettel nekirohant a nevét kiáltva. – Vigyázz, hékás! – mondta, és gyengéden lehámozta magáról a fiút. – Nem vagyok éppen a legjobb formámban.

– Azt látom – állapította meg Isabelle, miután alaposan végigmustrálta a fiút. Jace csuklóit ellepte a vér, szőke haját a nyakához és a homlokához tapasztotta az izzadság, arcán és kezén koszfoltok éktelenkedtek. –Az Inkvizítor megsebesített?

– Nem vészes. – Jace tekintete találkozott a szoba túl felén álldogáló Alecével. – Csak bezárt a fegyverek közé. Alec segített meglógni.

A korbács úgy konyult le Isabelle kezében, mint valami hervadó virág. – Ez igaz, Alec?

– Igaz. – A fiú látványos mozdulatokkal söpörte le a padlón összeszedett port a ruhájáról.

– Mondhattad volna.

– Te meg bízhattál volna bennem…

– Elég, nincs időnk erre a huzakodásra – szólt közbe Jace. – Isabelle, milyen fegyvereid vannak kéznél? És van-e nálad kötszer?

– Kötszer? – Isabelle letette a korbácsot, és az egyik fiókból elővette az irónját. – Helyrehozhatlak egy iratzéval…

Jace felemelte a csuklóját. – Az iratze jó a horzsolásokra, de ezen nem segít. Ezt rúna égette meg. – A sebek még csúnyábbnak tűntek Isabelle világos szobájában; a fekete kör alakú hegekből vér és valamilyen áttetsző folyadék szivárgott. Ahogy Isabelle elsápadt, a fiú leengedte a kezét. – És szükségem lesz néhány fegyverre is, mielőtt…

– Előbb a kötszer, a fegyverek csak azután. – Isabelle beterelte Jace-t a fürdőszobába, ahol sorban álltak a kenőcsökkel, gézlapokkal és kötszerrel megpakolt kosarak. Alec a félig nyitott ajtón keresztül figyelte, ahogy Jace a mosdókagylónak támaszkodik, miközben fogadott húga egy szivaccsal lemossa, majd fehér gézcsíkokkal bekötözi a csuklóját. – Jó, most pedig vedd le az inged!

– Tudtam, hogy a végén te sem jársz rosszul. – Jace kibújt a zakójából, és fintorogva kapta le magáról a pólóját. A bőre sápadt aranyszínű volt az izmok kemény rétegei fölött. Erős karjait fekete Jelek fonták körbe. Egy mondén esetleg úgy találhatta volna, hogy a régi rúnákból hátramaradt fehér hegek rontanak a megjelenésén, de Alec nem így volt vele. Mindannyiukon ott voltak azok a hegek: kitüntetésnek fogták fel őket, nem pedig testi hibának.

Jace észrevette, hogy Alec az ajtó résén át figyeli, és odaszólt neki: – Alec, idehoznád a telefont?

– A fésülködőasztalon van. – Isabelle fel sem nézett a Jace-szel folytatott halk beszélgetésből. Alec nem hallotta őket, de gyanította, hogy azért suttognak, mert nem akarják megijeszteni Maxot.

A telefon után nézett. – Nincs az asztalon.

Isabelle, aki éppen egy iratzét rajzolt Jace hátára, dühösen káromkodta el magát. – A francba, kint hagytam a konyhában. A rohadt életbe! Nem akarok kimenni érte, még összefutnék az Inkvizítorral.

– Majd én behozom – ajánlkozott Max. – Velem nem foglalkozik. Túl fiatal vagyok.

– Van benne valami – mondta kelletlenül Isabelle. – Minek a telefon, Alec?

– Csak szükségünk van rá – felelte Alec türelmetlenül. – Izzy…

– Ha Magnusnak akarsz SMS-ezni, hogy „szvsz kúl vagy, LOL”, akkor megöllek.

– Ki az a Magnus? – kíváncsiskodott Max.

– Egy boszorkánymester – felelte Alec.

– Egy észbontóan szexis boszorkánymester – fűzte hozzá Isabelle, nem törődve Alec gyilkos pillantásával.

– De hát a boszorkánymesterek rosszak – tiltakozott Max értetlenül.

– Ahogy mondod – bólintott Isabelle.

– Nem értem – közölte Max. – Azért hozom a telefont. Mindjárt jövök. Éppen abban a pillanatban surrant ki az ajtón, amikor Jace időközben ismét felöltözve visszajött a szobába, ahol rögvest neki is látott fegyverek után kutatni Isabelle a padlón szétszórt halmokban heverő holmijai között. A lány a fejét csóválva követte. – És most mit tervezel? Menjünk el mind? Az Inkvizítor kitér a hitéből, ha észreveszi, hogy nem vagy a helyeden.

– Még annál is jobban kitér a hitéből, amikor Valentine visszautasítja az ajánlatát. – Jace kurtán beszámolt az Inkvizítor tervéről. – Az egyetlen hiba a dologban, hogy apám ebbe soha nem menne bele.

– Az… az egyetlen probléma? – Isabelle úgy felhúzta magát, hogy majdnem dadogni kezdett, mint utoljára hatéves korában. – Ezt nem teheti meg! Nem adhat oda csak úgy egy pszichopatának! Hiszen te a Klávé tagja vagy! A bátyánk vagy!

– Az Inkvizítor nem így látja.

– Nem érdekel, hogy látja. Csak egy gonosz banya, akit meg kell állítanunk!

– Ha rájön, hogy komoly hiba csúszott a számításába, talán le lehet beszélni a dologról – mondta Jace. – Én mindenesetre ezt nem fogom kivárni. Elhúzok innen.

– Nem lesz könnyű – jegyezte meg Alec. – Az Inkvizítor úgy intézte, hogy nehezebb legyen kijutni innen, mint egy pentagramból. Tudtad, hogy őröket állított a földszintre? Iderendelte a fél Klávét.

– Akkor nyilván sokat kinéz belőlem – felelte Jace, félretolva egy halom újságot.

– Talán nem is téved. – Isabelle elgondolkodva méregette a fiút. –Tényleg tíz méter magasra ugrottál, hogy megszökhess egy Malakiás-konfigurációból? Így volt, Alec?

– Így bizony – erősítette meg Alec. – Sosem láttam ehhez foghatót.

– Én meg sosem láttam ehhez foghatót. – Jace egy legalább huszonöt centis tőrt emelt fel a padlóról. A hátborzongatóan éles penge végén Isabelle egyik rózsaszín melltartója fityegett.

A lány fintorogva kapta el a fehérneműt. – Nem ez a lényeg. Hogy csináltad? Tudod egyáltalán?

– Ugrottam. – Jace előhúzott két borotvaéles dobókorongot az ágy alól. Szürke macskaszőr borította őket. Nagyot fújt rájuk, mire szőrszálak szerteszét reppentek. – Chakhramok. Király. Főleg, ha összefutok egy-két olyan démonnal, amelyik allergiás a kisállatokra.

Isabelle rácsapott a fiúra a melltartóval. – Nem válaszoltál.

– Mert nem tudok, Izzy – mondta Jace, miközben feltápászkodott. – Talán a Tündérek Királynője igazat beszélt. Talán olyan képességeim is lehetnek, amikről fogalmam sincs, mert sosem próbálkoztam velük. Clarynek például vannak.

Isabelle összeráncolta a homlokát. – vannak?

Alecnek egyszerre felcsillant a szeme. – Jace… Az a vámpírmotor még mindig fent van a tetőn?

– Könnyen lehet. De nappal van, úgyhogy jelenleg nemigen vehetjük hasznát.

– Aztán meg – jegyezte meg Isabelle –, nem is férünk rá mindannyian. Jace az övére akasztotta a chakhramokat meg a tőrt, zakója zsebébe pedig jó pár angyalpenge került. – Az nem számít – mondta –, ugyanis ti nem jöttök velem.

Isabelle egészen felháborodott. – Hogyhogy nem…? – Max érkezése szakította félbe. A fiú zihálva lépett a szobába Isabelle viharvert rózsaszín telefonját szorongatva. – Max, te egy igazi hős vagy! – Isabelle kikapta a telefont a fiú kezéből, de közben azért vetett egy haragos pillantást Jace-re.

– Egy perc, és visszatérünk rád. Viszont most áruljátok el, kit hívunk fel? Claryt?

– Majd én… – kezdte Alec.

– Nem – ütötte félre a fiú kezét Isabelle. – Engem jobban bír. – Máris tárcsázott, aztán kilógó nyelvvel emelte a füléhez a készüléket. – Clary? Isabelle vagyok. Azt… Micsoda? – Egyszerre kiszaladt a szín az arcából, mintha egy radírt húztak volna végig rajta, és sápadtan, elkerekedett szemmel bámult a semmibe. – Hogyan lehetséges? De miért…?

– Mi hogyan lehetséges? – Jace egyetlen ugrással a lány mellett termett.

– Isabelle, mi történt? Clary…?

Isabelle elfehéredett ujjakkal engedte le a telefont. – Valentine… Elrabolta Simont és Maiát. Őket fogja felhasználni a rituáléjához.

Jace egyetlen fürge mozdulattal kinyújtotta a kezét, elragadta a telefont Isabelle-től, aztán a füléhez emelte. – Gyere az Intézethez! – szólt bele. –Várj meg az utcán! Odakint találkozunk. – Összecsukta a telefont, és Alec kezébe nyomta. – Hívd fel Magnust! – szólt. – Mondd meg neki, hogy találkozunk a folyóparton Brooklynban. Ő választhatja ki, pontosan hol, de elhagyatott hely legyen. Szükségünk lesz a segítségére, hogy megtaláljuk Valentine hajóját.

– Mármint hogy mi leszünk azok, akik megtaláljuk? – Isabelle láthatólag felvillanyozódott.

– Magnus, Luke és én – tisztázta Jace. – Ti ketten itt maradtok, és elterelitek rólam az Inkvizítor figyelmét. Amikor rájön, hogy Valentine nem hajlandó vele egyezséget kötni, nektek kell meggyőzni, hogy küldjön minden elérhető erősítést Valentine után.

– Nem értem – rázta a fejét Alec. – Egyáltalán hogy akarsz kijutni innen?

Jace elvigyorodott. – Csak figyelj! – mondta, és felugrott az ablakpárkányra. Isabelle felkiáltott, de a fiú máris lendületet vett, egyetlen pillanatig még megtartotta az egyensúlyát – aztán kivetette magát a semmibe.

Alec az ablakhoz rohant, és elborzadva bámult Jace után. Csakhogy nem látott semmit az Intézet üres, barna kertjén meg a bejárathoz vezető keskeny ösvényen kívül. A Kilencvenhatodik utcában nem sikoltoztak a járókelők, és egyetlen autó sem fékezett az alázuhanó test láttán. Jace-nek nyoma sem volt – mintha felszívódott volna.

 

A fiú vízcsobogásra ébredt. Súlyos, ritmikus hang volt – a hullámok valami keménynek ütköztek újra meg újra, mintha egy medence mélyén feküdne, amelyik folyton kiürül, hogy aztán sebesen újratöltse magát. Fémes ízt érzett a szájában, és a levegőt is fém szaga töltötte be. A bal kezét hasogató kellemetlen, kitartó fájdalom lassan eljutott a tudatáig. Simon felnyögött, és kinyitotta a szemét.

Undok szürkészöldre festett göröngyös fémpadlón feküdt. A falak ugyanabból a zöld fémből készültek. Az egyetlen kicsi, kerek ablakon alig szűrődött be némi napfény, de ennyi is elég volt. Simon keze éppen belelógott a sugárba, amitől az ujjai vörösre égtek, és felhólyagosodtak. Újabb nyögés kíséretében odébb gördült, és felült.

Aztán rádöbbent, hogy nincs egyedül a helyiségben. Akármilyen sűrű is volt az árnyék, ő éppen elég jól látott. Nem messze tőle összekötözött kézzel, egy vastag csőhöz láncolva ott kuporgott Maia. A lány ruhái elszakadtak, és csúf sebhely húzódott végig az arcán. Simon látta, ahogy a hajfonatai féloldalt elválnak a fejbőrétől, és a szálakat összetapasztja a vér. Abban a pillanatban, hogy Simon felült, Maia könnyekben tört ki. – Azt hittem – csuklotta zokogva –, hogy… meghaltál.

– Meg is haltam – felelte a fiú. A kezét bámulva figyelte, ahogy a hólyagok kisimulnak, a fájdalom csillapodik, és bőre fokozatosan visszanyeri természetes színét.

– Tudom, úgy értettem… hogy tényleg meghaltál. – Maia megtörölte az arcát összekötözött kezeivel. A fiú elindult volna felé, de valami visszarántotta. A bokáját fémbilincs ölelte körül, aminek másik végét a padlóba süllyesztett vastag lánchoz erősítették. Valentine semmit sem kockáztatott.

– Ne sírj! – mondta Simon, de azonnal meg is bánta. Aligha lehetett kijelenteni, hogy a helyzet nem indokolja a könnyeket. – Semmi bajom.

– Egyelőre – szólt Maia pólója ujjába törölve az arcát. – Az az ember, az a fehérhajú… Valentine-nak hívják?

– Te láttad? – kérdezte Simon. – Én nem láttam semmit. Beszakadt a szobám ajtaja, és egy óriási valami robogott felém, mint egy tehervonat.

– Ő az a Valentine, igaz? Akiről mindenki beszél. Az, aki a Felkelést kirobbantotta.

– Jace és Clary apja – mondta Simon. – Csak ennyit tudok róla.

– Ismerősnek találtam a hangját. Pont olyan, mint Jace-é. – Elkomorodott az arca. – Nem csoda, hogy Jace akkora seggfej.

Simon ezzel kénytelen volt egyetérteni.

– Szóval te nem is… – Maia elhallgatott a mondat közepén, aztán újra belefogott. – Figyelj, tudom, hogy furán hangzik, de amikor Valentine eljött érted, láttál vele valakit, akit felismertél? Egy halottat, mondjuk? Egy szellemet?

Simon csodálkozva rázta meg a fejét. – Nem. Miért?

Maia egy pillanatnyi habozás után válaszolt. – Én láttam a bátyámat. A bátyám szellemét. Szerintem Valentine csinált valamit, amitől hallucináltam.

– Hát ilyesmivel nálam nem próbálkozott. Éppen Claryvel beszéltem telefonon. Annyira emlékszem, hogy elejtettem a telefont, amikor az a valami nekem támadt… – Megvonta a vállát. – Ennyi.

– Claryvel? – csillant meg a remény Maia szemében. – Akkor talán kitalálják, hol vagyunk. Talán eljönnek értünk.

– Talán – húzta el a száját Simon. – Különben hol vagyunk?

– Egy hajón. Még magamnál voltam, amikor felhoztak a fedélzetre. Nagy fekete fém izé. Nincsenek rajta lámpák, csak mindenféle dolgok. Az egyik rám akart ugrani, én meg elkezdtem sikítani, mire Valentine megfogta a fejemet, és a falnak csapta. Akkor elvesztettem egy időre az eszméletemet.

– Dolgok? Mit értesz az alatt, hogy dolgok?

– Démonok – felelte a lány, beleremegve a gondolatba is. – Az az ember mindenféle démonokat tart itt. Nagyokat, kicsiket, van, amelyik még repülni is tud. Minden parancsát teljesítik.

– De Valentine Árnyvadász. Úgy tudom, azok gyűlölik a démonokat.

– Hát úgy tűnik, itt még nem hallottak erről – mondta Maia. – Én azt nem értem, hogy mihez akar kezdeni velünk. Tudom, hogy gyűlöli az alvilágiakat, de miért ér meg neki ennyi strapát, hogy kettőt megölhessen közülük? – Most már úgy reszketett, hogy még a fogai is vacogni kezdtek. – Nyilván akar valamit az Árnyvadászoktól. Vagy Luke-tól.

Tudom, mit akar – gondolta Simon, de nem lett volna értelme elárulni Maiának; a lány már így is éppen elég ideges volt. Simon kibújt a cipzáros pulcsijából. – Vedd föl! – mondta, és odadobta a lánynak.

Maia addig tekergett, amíg összebilincselt kézzel is sikerült valahogy a vállára ügyeskednie a ruhadarabot. Halvány, de hálás mosollyal nézett Simonra. – Kösz. De te nem fázol?

Simon megrázta a fejét. Az égető érzés most már teljesen elmúlt a kezében. – Nem érzem a hideget. Többé egyáltalán nem.

A lány kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Mintha küzdelem zajlott volna a szemében. – Ne haragudj. Amiatt, ahogy tegnap viselkedtem veled. – Egy pillanatra elhallgatott, szinte visszatartotta a lélegzetét. –A vámpírok halálra rémisztenek – suttogta végül. – Miután a városba jöttem, folyton Battel meg két másik sráccal, Steve-vel és Greggel lógtam. Egyszer éppen a parkban voltunk, és összetalálkoztunk néhány vámpírral, akik egy híd alatt zacskóból vért ittak. Verekedés lett belőle, de csak arra emlékszem, hogy az egyik vámpír felkapta Gregget, és gyakorlatilag kettétépte… – Megemelte a hangját, de észbe kapott, és a szájára szorította a kezét. Egyre hevesebben remegett. – Ketté – suttogta. – Kifolytak a belei. Aztán elkezdtek enni.

Simont tompa hányinger fogta el. Szinte örült, hogy a történet hallatán felfordult a gyomra, és nem valami mást érzett. Például éhséget. – Én sose csinálnék ilyet – mondta. – Én kedvelem a vérfarkasokat. Szeretem Luke-ot.

– Tudom – formálta az ajkával a szót Maia. – Csak amikor először találkoztunk, olyan emberi voltál. Eszembe juttattad, milyen voltam azelőtt.

– Maia – szólt Simon. – Most is ember vagy.

– Nem, nem vagyok.

– Minden olyan szempontból, ami számít, az vagy. Mint ahogy én is.

A lány megpróbált elmosolyodni, de Simon látta rajta, hogy nem hisz neki. Persze aligha vehette zokon. Abban sem volt biztos, hogy ő hisz saját magának.

 

Az ólomszürke égen súlyos felhők úsztak. A komor fényben az Intézet falai úgy törtek felfelé, akár egy hegyoldal meredek sziklái. A ferde tető, mint fényezetlen ezüst ragyogott a magasban. Clary mintha csuklyás alakokat látott volna mozdulni a bejáratnál, de nem volt biztos a dolgában. Egy teljes saroknyi távolságról, Luke furgonjának piszkos ablakain keresztül leskelődve, nem könnyű minden részletet kivenni.

– Mióta várunk? – kérdezte; hogy negyedszerre vagy ötödszörre, arra nem mert volna megesküdni.

– Öt perccel régebb óta, mint amikor utoljára kérdezted – felelte Luke. Hátradőlt az ülésben, a támlának döntötte a fejét, és mérhetetlenül kimerültnek látszott. Az állkapcsát és az arcát őszes borosta fedte, szeme alatt sötét árnyékok gyülekeztek. A kórházban töltött éjszakák, a démonok támadása, most meg ez, gondolta Clary, és hirtelen elfogta az aggodalom. Már értette, miért rejtőzködött Luke és Jocelyn olyan sokáig ez elől az élet elől. Most nem bánta volna, ha ő is elbújhatna valahová. – Be akarsz menni?

– Nem. Jace azt mondta, várjunk idekint. – Megint kilesett az ablakon. Most mát biztos volt benne, hogy alakokat látott az ajtónál. Ahogy az egyik megfordult, mintha ezüstös haj villant volna…

– Nézd! – Luke izmai egyszerre megfeszültek, és már tekerte is lefelé az ablakot.

Clary hiába meresztette a szemét, semmiféle változást nem vett észre. –Az emberekre gondolsz az ajtónál?

– Nem, azok az őrök eddig is ott voltak. A tetőt figyeld! – mutatott felfelé.

Clary a furgon ablakához préselte az arcát. A katedrális palatetején gótikus tornyok, faragott angyalok és boltíves ablakmélyedések sorakoztak. A lány éppen ingerülten megjegyezte volna, hogy néhány omladozó vízköpőn kívül nem lát semmit, amikor hirtelen mozgás vonta magára a tekintetét. Valaki volt odafent a tetőn. Karcsú, sötét alak ugrált fürgén egyik toronytól a másikig, hogy aztán hasra vesse magát, és óvatosan lefelé araszoljon a lehetetlenül meredek tetőn. A világos haj a réz színére emlékeztetett, ahogy megcsillant rajta a mogorva, szürke fény…

Jace.

Mielőtt egyáltalán felfogta volna, mit csinál, Clary kiugrott a furgonból, és futva indult meg az utcán a templom felé. Luke hiába kiabált utána. A hatalmas épület mintha ingott volna a szédítő magasságban. Jace most a tető peremén állt, és lefelé nézett. Nem lehet, nem teszi meg, Jace sose tenne ilyet, az ki van zárva – gondolta Clary, de fiú higgadtan, mintha csak a verandáról lépne le, a máris levetette magát a tetőről. Clary hangosan felsikított, ahogy Jace, akár egy kő zuhant alá…

Aztán puhán landolt, éppen az ő lába előtt. Clary tátott szájjal bámulta, ahogy Jace felegyenesedik előtte, és rávigyorog. – Ha most elsütnék egy viccet arról, hogy gondoltam, beugrók hozzád – szólt –, az szerinted szörnyen sablonos poén lenne?

– Hogyan… Ezt meg hogyan… Hogy csináltad? – kérdezte suttogva a lány. Úgy érezte, mindjárt elokádja magát. Látta, hogy Luke a furgon mellett áll a tarkója mögött összefont ujjakkal, és elnéz mellette valahová a távolba. Clary megpördült, és látta, hogy a két őr feléjük rohan az ajtótól. Az egyik Malik volt, a másik pedig az ezüstös hajú nő.

– A francba! – Jace megragadta a lány kezét, és magával rántotta. A furgonhoz rohantak, bevetették magukat Luke mellé, aki begyújtotta a motort, és csikorgó gumikkal indult el a járda mellől, miközben az utas oldali ajtó még mindig nyitva volt. Jace átnyúlt Clary előtt, és berántotta. A furgon kikerülte a két Árnyvadászt – Clary látta, hogy Malik egy dobókést tart a kezében, és éppen az egyik gumit veszi célba. Jace káromkodva turkált valami fegyver után a zsebében… Malik felemelt kezében megcsillant a penge – csakhogy ebben a pillanatban az ezüstös hajú nő rávetette megát, megragadva a karját. Malik megpróbálta lerázni magáról – Clary elhűlve csavarodott ki az ülésen, hogy láthassa mi történik –, de a furgon időközben befordult a sarkon, és elvegyült a York Avenue-t ellepő forgalomban. Az Intézet épülete gyorsan zsugorodott a hátuk mögött.

 

Simon pulóverével, a vállán, Maia görcsös álomba zuhant a cső mellett. A fiú figyelte a kis ablakon beszűrődő fénysugár útját, de sikertelenül próbálta kiokoskodni, mennyi idő telhetett el. Általában a telefonján nézte meg, mennyi az idő, csakhogy most hiába turkált a zsebeiben – nem találta sehol a készüléket. Nyilván elejtette, amikor Valentine berontott a szobájába.

Mindenesetre jelenleg nagyobb gondja is volt ennél. Kiszáradt a szája, és égett a torka. Szomjas volt, de úgy, mintha minden eddig érzett szomjából és éhségéből gyúrtak volna össze egyetlen, különösen kegyetlen kínzóeszközt. És tudta, hogy ez csak rosszabb lesz.

Vérre volt szüksége. Otthon az ágya mellett álló kis hűtőben lévő vérre gondolt, és az erei forró drótokként kezdtek izzani a bőre alatt.

– Simon? – Maia kábán emelte fel a fejét. A halántékán fehér nyom maradt, ahol a csőnek támaszkodott, aztán a fehér helyét lassan átvette a rózsaszín, ahogy a vér visszatért az arcába.

Vér. Simon száraz nyelvével megnyalta az ajkát. – Igen?

– Mennyit aludtam?

– Három órát. Talán négyet. Időközben valószínűleg délután lett.

– Ó. Kösz, hogy figyeltél.

Csakhogy Simon nem figyelt, úgyhogy némiképp szégyenkezve felelt. –Szívesen, nem nagy ügy.

– Simon…

– Igen?

– Remélem, érted, hogy mondom, és sajnálom, hogy idehoztak, de örülök, hogy velem vagy.

A fiú szája mosolyra húzódott. Száraz alsóajka felrepedt, és vér ízét érezte a szájában. Megkordult a gyomra. – Köszönöm.

Maia közelebb hajolt, a pulóver lecsúszott a válláról. Szemének borostyánszín árnyalata megváltozott a mozdulattól. – Elérsz? – kérdezte, és kinyújtotta a kezét.

A Simon bokáját tartó lánc hangosan csörgött, ahogy igyekezett addig nyújtózni, hogy elérhesse a lányt. Ahogy ujjhegyeik finoman megérintették egymást, Maia elmosolyodott.

– Milyen megható! – Simon elrántotta a kezét. Az árnyékból jövő hang hűvös volt, kimért, és kicsit idegenes hangzású, bár a fiú nem tudta volna hová tenni az akcentust. Maia hátrakapta a fejét, és minden vér kiszállt az arcából, ahogy felnézett az ajtóban álló férfira, aki olyan halkan lépett be, hogy egyikük sem hallotta meg. – A Hold és az Éjszaka Gyermekei végre kijönnek egymással.

– Valentine – suttogta Maia.

Simon nem szólt, csak elkerekedett szemekkel meredt a férfira. Ez volna tehát Clary és Jace apja. Fehér hajával és tüzes fekete szemével nemigen hasonlított egyikükre sem, bár szögletes arccsontja és a szeme formája mintha Claryt, mozgásának pökhendi magabiztossága pedig mintha Jace-t idézte volna. Magas, széles vállú ember volt, testalkata igazából egyik gyerekére sem emlékeztetett. Olyan puha léptekkel vonult a helyiség közepére, akár egy macska, pedig annyi fegyvert aggatott magára, hogy egy kisebb szakasznak is elegendő lett volna. A mellkasát keresztező széles ezüstcsatos bőrszíjak fehér markolatú kardot tartottak a háta mögött. A derekán egy másik hasonló szíj futott körbe, amibe annyi kést, tőrt és tűre emlékeztető keskeny pengét szúrt be, hogy azt bármelyik hentes megirigyelhette volna.

– Állj fel! – parancsolt a férfi Simonra. – Vesd a hátadat a falnak!

Simon felszegte az állát. Látta, hogy Maia elfehéredve, rémülten őt figyeli, és hirtelen heves vágy ébredt benne, hogy megvédje a lányt. Akkor sem engedi, hogy Valentine bántsa, ha az életébe kerül. – Szóval maga Clary apja – mondta. – Nem akarom megbántani, de kezdem érteni, miért gyűlöli magát.

Valentine arca szenvtelen maradt. Amikor megszólalt, a szája is alig mozdult. – És mégis miért?

– Mert maga nyilvánvalóan pszichopata – felelte Simon.

Erre már a férfi elmosolyodott, bár most sem rezdült egyetlen arcizma sem az ajkán kívül, és azok is éppen hogy megrezzentek. Aztán felemelte az öklét. Simon egy pillanatig azt hitte, hogy megüti, és ösztönösen becsukta a szemét. Csakhogy Valentine nem sújtott le rá. Ehelyett inkább kinyitotta az öklét, és megmutatott egy halom csillogó, flitterre emlékeztető valamit. Maiához fordult, lehajtotta a fejét, és mintha csak azt a mozdulatot próbálná groteszkül mímelni, amivel csókot szokás dobni, a lányra fújta a port. Az úgy telepedett Maiára, akár egy nyüzsgő méhraj.

Maia felkiáltott. Vadul dobálni kezdte magát, mintha csak elmenekülhetett volna a por elől. Hangja lassan zokogásba fúló sikollyá erősödött.

– Mit csinált vele? – üvöltötte Simon, és talpra ugrott. Valentine-ra vetette volna magát, de a lánc visszarántotta. – Mit csinált vele?

Valentine halvány mosolya szélesebb lett. – Ezüstpor – mondta. – Égeti a lükantrópokat.

Maia abbahagyta a rángatózást, és most magzati pozícióba görbülve, csendben sírdogált a padlón. A karján és a kézfején baljóslatú patakokban folyt a vér. Simon forgó gyomorral zuhant a falnak. Undorodott saját magától, undorodott az egésztől. – Gazember.! – mondta, ahogy Valentine komótos mozdulatokkal lesöpörte a por maradékát az ujjai hegyéről. – Csak. egy lány, semmi kárt nem okozott volna magának… Megvan láncolva, az i…

Égő torkában elakadt a hangja.

Valentine elnevette magát. – Az Isten szerelmére? – szólt. – Ezt akartad mondani?

Simon nem felelet. Valentine hátranyúlt a válla fölött, és előhúzta az ezüstszínű Kardot a hüvelyéből.

A fény úgy simította végig a pengét, mintha víz csordogált volna lefelé egy csupasz ezüstfalon. Simon szeme égett, és a fiú elfordította a fejét.

– Az angyalpenge éget, Isten neve pedig a torkodon akad – közölte Valentine éles, kristálytiszta hangon. – Azt mondják, aki egy angyalpenge által hal meg, bejut a Mennyország kapuján. Ez esetben, barátom, szívességet teszek neked. – Leengedte a kardot, amíg a hegye Simon torkát nem érintette. Valentine szeme olyan volt, mint a fekete víz. Semmi nem látszott benne: sem düh, sem szánakozás, de még gyűlölet sem. Üres volt, mint a kiásott sírgödör. – Utolsó szavak, esetleg?

Simon tudta, mit kéne mondania: S 'ma Jiszrael, Adonáj Elohenu, Adonáj Echad. Halld Izrael: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr! Megpróbálta kimondani a szavakat, de heves fájdalom égette a torkát. – Clary – suttogta inkább.

Ingerültség villant át Valentine arcán, mintha felbosszantotta volna, hogy egy vámpír szájából halíja a lánya nevét. Éleset rántva a csuklóján vízszintesbe hozta a kardot, és egyetlen könnyed mozdulattal átmetszette Simon torkát.

1 Jánosy István fordítása.

 

Szavazás

Kedvenc könyved?

1. Csontváros (280)

19%

1. Hamuváros (180)

12%

1. Üvegváros (196)

13%

1. Bukott angyalok városa (186)

12%

1. Elveszett lelkek városa (295)

20%

2. Az angyal (175)

12%

2. A herceg (193)

13%

Összes szavazat: 1505

Blog

Olvasd el

2013.03.25 11:50
Sziasztok! Ne haragudjatok de netezni csak...

FONTOS. olvasd el.

2013.02.10 15:56
Sziasztok! Még mindig nincs túl sok időm...
1 | 2 | 3 | 4 >>