Nem aludtam.
Egy rettentő tett megtétele
S az első mozdulat között
Minden olyan, mint egy fantazma vagy egy förtelmes álom:
A Géniusz s a végzet ereklyéi
Tanácsot ülnek; s az ember maga,
Mint egy kis királyság, elszenvedi
Egy lázadás egész történetét.

 

 

 

 

 

 

17

Az édentől keletre

 

– EZT MEG HOGY CSINÁLTAD? – kérdezte Clary, miközben a furgon a külváros felé száguldott, Luke-kal a kormánynál.

– Arra gondolsz, hogy jutottam fel a tetőre? – Jace félig lehunyt szemmel dőlt hátra az ülésen. Csuklóit fehér gézzel kötözték be, homlokára alvadt vércseppek tapadtak. – Először kiléptem Isabelle ablakán, aztán felmásztam a falon. Egy csomó vízköpő van, amibe meg lehet kapaszkodni. Aztán meg szeretném, ha jegyzőkönyvbe vennénk, hogy a motor nincs ott, ahol hagytam. Lefogadom, hogy az Inkvizítor elvitte egy körre Hoboken körül.

– A kérdés arra vonatkozott – jegyezte meg Clary –, hogy hogyan sikerült leugranod a tetőről anélkül, hogy meghaltál volna?

– Nem tudom. – Ahogy Jace felemelte a kezét, hogy megdörzsölhesse a szemét, összeért a karjuk. – Te hogyan csináltad azt a rúnát?

– Én sem tudom – suttogta a lány. – Ezek szerint a Tündérek Királynője igazat beszélt? Valentine… képességeket adott nekünk. – Luke-ra pillantott, aki úgy tett, mintha minden figyelmét lekötné a bal kanyar.

– Ugye?

– Nem most jött el az ideje, hogy ezt megbeszéljük – közölte Luke. –Jace, kinéztél valamilyen határozott úti célt, vagy csak el akartál tűnni az Intézetből?

– Valentine a hajóra vitte Maiát és Simont, hogy végigcsinálhassa a Rituálét. A lehető leghamarabb szeretne végezni vele. – Jace megrángatta a kötést az egyik csuklóján. – Oda kell mennem, és meg kell akadályoznom.

– Nem! – szólt rá élesen Luke.

– Oké, oda kell mennünk, és meg kell akadályoznunk.

– Jace, szó sem lehet róla, hogy visszamenj arra a hajóra. Túl veszélyes.

– Láttad, mit csináltam az előbb – mondta Jace hitetlenkedve –, és mégis aggódsz értem?

– Ahogy mondod, aggódom érted.

– Arra most nincs időnk. Amint megöli a barátaidat, azonnal olyan démonsereget kerít, hogy elképzelni sem tudod. Akkor pedig megállíthatatlan lesz.

– Majd a Klávé…

– Az Inkvizítor a kisujját sem mozdítja – közölte Jace. – Lightwoodékat meg a Klávé közelébe sem engedi. Nem volt hajlandó erősítést hívni, még azután sem, hogy elmondtam neki, mit tervez Valentine. Az őrült tervének a megszállottja.

– Milyen tervének? – kérdezte Clary.

Jace hangjába keserűség költözött. – Vissza akart adni apámnak, cserébe a Végzet Ereklyéiért. Mondtam neki, hogy Valentine ebbe sosem fog belemenni, de csak nem akart hinni nekem. – Élesen, szaggatottan felnevetett. – Isabelle és Alec el fogják mondani neki, mi történt Simonnal és Maiával. Azért nem vagyok különösebben optimista. Nem hisz nekem Valentine-nal kapcsolatban, és nem fogja felrúgni a drága kis tervét, csak hogy megmentsen két Alvilágit.

– Amúgy sem várhatunk rájuk – jelentette ki Clary. – Azonnal fel kell mennünk arra a hajóra. Ha oda tudnál vinni bennünket…

– Nem örülök, hogy tőlem kell megtudnod, de ahhoz, hogy odamenj egy hajóhoz, egy másik hajóra van szükség – jegyezte meg Luke. – Talán még Jace sem tud vízen járni.

Ebben a pillanatban megszólalt Clary telefonja. Isabelle-től érkezett SMS. Clary felhúzta a szemöldökét. – Egy cím. Lent a parton.

Jace belelesett az üzenetbe. – Ott találkozunk Magnusszal. – Felolvasta a címet Luke-nak, aki azonnal a fékbe taposott, és egy száznyolcvan fokos forduló után dél felé robogott tovább. – Magnus odajuttat bennünket a vízen át – magyarázta Jace. – A hajót démonok őrzik. Korábban csak azért jutottam föl rá, mert apám nem is akarta megakadályozni. Most kicsit más a helyzet. Szükségünk lesz Magnusra, hogy elintézze az őrséget.

– Nem tetszik ez nekem – dobolt a kormánykeréken az ujjaival Luke. –Talán jobb lenne, ha én mennék, ti meg Magnusszal maradnátok.

– Kizárt – villant meg Jace szeme. – Nekem kell mennem.

– Miért? –- kérdezte Clary.

– Mert Valentine egy félelemdémont használ – magyarázta Jace. – Így tudta megölni a Néma Testvéreket is. Az a démon végzett a boszorkánymesterrel, a vérfarkassal a sikátorban, és valószínűleg a fejjel is a parkban. És ezért vágtak olyan arcot a Testvérek. Ezért látszott rajtuk a rettegés. A szó szoros értelmében halálra rémültek.

– De a vér…

– Azt később csapolta le. A sikátorban megzavarta egy lükantróp, ezért nem maradt ideje megszerezni az összes vért. És ezért van még mindig szüksége Maiára. – Jace a hajába túrt. – Senki sem szállhat szembe egy félelemdémonnal. Belemászik az embere fejébe, és megsemmisíti az elméjét.

– Agramon – szólt Luke, aki eddig csendben figyelte az utat a szélvédőn keresztül. Az arca egy szempillantás alatt egészen sápadt és elgyötört lett.

– Igen, így hívta Valentine is.

– Ő nem egy félelemdémon. Ő a félelemdémon. A Félelem Démona. Vajon hogyan állította Valentine a saját szolgálatába Agramont? Még egy boszorkánymesternek is gondot okozna, hogy kordában tartson egy Nagyobb Démont, a pentagramon kívül pedig… – Luke nagyot sóhajtott. – így halt meg a boszorkánymester gyerek, igaz? Amikor megidézte Agramont.

Jace bólintott, és gyorsan elmagyarázta, milyen trükkel csapta be Valentine Eliast. – A Végzet Kelyhe – fejezte be – lehetővé teszi, hogy irányítsa Agramont. Állítólag valamiféle hatalmat biztosít neki a démonok felett. Azért nem úgy, mint a Kard.

– Így még kevésbé hajlok rá, hogy elengedjelek – mondta Luke. – Ez egy Nagyobb Démon, Jace. A város összes Árnyvadászára szükség lenne, hogy szembeszálljunk vele.

– Tudom, hogy Nagyobb Démon. De a félelem a fegyvere. Ha Clary rám tudja rajzolni a Rettenthetetlen rúnát, legyőzhetem. Vagy legalább megpróbálhatom.

– Nem! – tiltakozott Clary. – Nem akarom, hogy az én hülye rúnámtól függjön az életed. Mi van, ha nem működik?

– A múltkor is működött – emlékeztette a lányt Jace, ahogy Brooklyn felé tartva lehajtottak a hídról. A keskeny Van Brunt Streeten haladtak két magas gyárépület között, amelyeknek lelakatolt kapui és bedeszkázott ablakai semmit nem árultak el arról, hogy mi lehet odabent. A távolban a folyó vize csillant az épületek között.

– És mi van, ha most elszúrom?

Jace a lány felé fordult, és egy pillanatra találkozott a tekintetük. A fiú szeme a távoli napfény aranyát idézte. – Nem fogod elszúrni – mondta.

 

– Biztos vagy benne, hogy ez az a hely? – kérdezte Luke, miután lefékezte a furgont. – Sehol nem látom Magnust.

Clary körülnézett. Egy nagy gyár előtt álltak meg, amelyik úgy nézett ki, mintha rettenetes tűzvész pusztította volna el. A csupasz téglafalak még álltak, de meggörbült és égett foltokkal tarkított fémtüskék álltak ki belőlük. Clary a messzeségben látta Manhattan üzleti negyedét, még távolabb a tenger felé pedig a Goyernors Island fekete kupacát. – Jönni fog – szólt.

– Ha azt mondta Alecnek, hogy itt lesz, akkor itt is lesz.

Kiszálltak a furgonból. Bár az utcán a gyárhoz igencsak hasonló épületek sorakoztak, kísérteties volt a csend, még vasárnaphoz képest is. Egyetlen lelket sem láttak sehol, és a hasonló környékekre jellemző zajok – tolató teherautók motorjának zúgása, munkások ordítása – sem ütötték meg a fülüket. Néma csönd uralkodott, hűvös szél fújt a folyó felől, és vízimadarak rikácsoltak. Clary felhúzta a kapucniját, becipzározta a pulóverét, és összerázkódott.

Luke becsapta a furgon ajtaját, ő is felrántotta a cipzárját, majd szótlanul egy pár vastag gyapjúkesztyűt nyújtott Clary felé, amit a lány az ujjait táncoltatva fel is húzott. Olyan nagy volt a kezére, mintha mancsot vett volna fel. – Várj… Hol van Jace?

Luke megmutatta. Jace a víz mellett térdelt, világos haja volt az egyetlen színes folt a kékesszürke égbolt és a barna folyó háttere előtt.

– Gondolod, hogy egyedül akar lenni? – kérdezte a lány.

– Ebben a helyzetben az egyedüllét olyan luxus, amit egyikünk sem engedhet meg magának. Gyere! – Luke megindult a folyó felé, Clary pedig követte. Maga a gyár egészen a vízig nyúlt, mellette azonban széles kavicsos partszakasz húzódott. A vízinövényekkel benőtt köveket lágy hullámok nyaldosták. Egy helyen farönkök álltak durván négyzet alakban egy fekete gödör körül, ahol korábban nyilvánvalóan tűz égett. Mindenfelé rozsdás sörös dobozok és üvegek hevertek. Jace közvetlenül a víz mellett állt, bőrdzsekijét ledobta magáról. Miközben Clary figyelte, valami apró fehér tárgyat dobott a folyóba, ami halk csobbanással tűnt el a víz alatt.

– Mit csinálsz? – kérdezte a lány.

Jace feléjük fordult, a szél az arcába fújta szőke haját. – Üzenetet küldök. Clary mintha egy ragyogó indát pillantott volna meg a fiú válla fölött – talán egy vízinövény önálló életre kelt darabját –, amint kiemelkedett a szürke folyóvízből, valami fehéret szorongatva. Egyetlen pillanattal később azonban már nem volt sehol, Clary pedig csak értetlenül pislogott.

– Üzenetet kinek?

Jace összehúzta a szemöldökét. – Senkinek. – Hátat fordított a víznek, és átvonult a kavicsos parton oda, ahol a földre terítette a pulóverét. Három hosszú penge feküdt rajta. Ahogy lehajolt, Clary megpillantott az övébe tűzött, élesre fent fémkorongokat.

Jace az ujjával végigsimította a szürkésfehér, nevükre váró pengéket. –Esélyem sem volt bejutni a fegyverraktárba, úgyhogy ezekkel kell boldogulnunk. Gondoltam, akár fel is készülhetnénk, amíg Magnus megérkezik. –Felemelte az első kardot. – Abrariel! – A szeráfpenge azonnal felragyogott és színt váltott. A fiú Luke felé nyújtotta.

– Én elvagyok nélküle – szólt a férfi, és felhúzta a pulóvere szegélyét, megmutatva az övébe tűzött kindjalt.

Jace ezért Clary kezébe nyomta Abrarielt, ő pedig némán átvette tőle. Meleg volt a tapintása, mintha titkos élet vibrált volna benne.

– Camael! – mondta ki Jace, és a következő penge máris felragyogott. –Telantes! – szólította nevén a harmadikat is.

– Szoktátok használni Raziel nevét is? – kérdezte Clary, miközben Jace az övébe csúsztatta a fegyvereket, és megint felvette a pulóverét.

– Soha – felelete Luke. – Az nem fordulhat elő. – Tekintetével az utat fürkészte Clary mögött, hátha megpillantja végre Magnust. A lány érezte az idegességét, mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, megszólalt a telefonja. Kinyitotta, aztán egyetlen szó nélkül Jace orra alá nyomta a készüléket. Ahogy elolvasta az SMS-t, a fiú szemöldöke felszökött a homloka közepére.

– A jelek szerint az Inkvizítor napnyugtáig adott időt Valentine-nak, hogy eldöntse, engem akar-e, vagy inkább a Végzet Ereklyéit – mondta. – Órák óta Maryse-szal veszekednek, szóval még fel sem tűnt neki, hogy meglógtam.

Visszaadta Clarynek a telefont. Az ujjaik összeértek, mire a lány azonnal elrántotta a kezét, hiába viselte Luke vastag gyapjúkesztyűjét. Látta, ahogy árnyék fut át Jace arcán, de a fiú nem szólt egy szót sem. Ehelyett Luke-hoz fordult, és meglepő nyersességgel nekiszegezte a kérdést: – Az Inkvizítor fia meghalt? Azért viselkedik így?

Luke felsóhajtott, és zsebre vágta a kezét. – Hogy jöttél rá?

– Abból, ahogy reagál, amikor valaki kimondja a nevét. Csakis olyankor látszik rajta valami emberi érzelem.

Luke kifújta a levegőt. Feltolta a szemüvegét a homlokára, és hunyorogva nézett a folyóról fújó éles szélbe. – Annak, hogy az Inkvizítor ilyen, több oka is van. Stephen csak egy közülük.

– Fura – jegyezte meg Jace. – Nem úgy néz ki, mint aki egy kicsit is szereti a gyerekeket.

– A másokét nem is – felelte Luke. – A sajátjával más volt a helyzet. Stephen volt a szeme fénye. Ami azt illeti, ő volt mindenki szeme fénye… Mindenkié, aki ismerte. Az a típus volt, aki mindenben jó, minden helyzetben barátságos, de sosem unalmas, jóképű, de mégsem gyűlöli senki. Vagyis egy kicsit talán mégis gyűlöltük.

– Együtt jártál vele iskolába? – kérdezte Clary. – Meg Anya és Valentine is? Ott ismerted meg?

– A Herondale családra bízták a londoni Intézetet, és Stephen ott járt iskolába. Miután végeztünk, és visszaköltözött Alicantéba, mát többször találkoztunk. Aztán volt egy olyan időszak, amikor sülve-főve együtt voltunk. – Ahogy Luke a távolba meredt, szeme szürkéskékje éppen olyannak tűnt, mint a folyó színe. – Miután megnősült.

– Ő is belépett a Körbe ? – kíváncsiskodott Clary.

– Akkor még nem – felelte Luke. – Azután lépett be, hogy… Szóval, ami velem történt. Valentine-nak új helyettesre volt szüksége, és Stephent nézte ki magának. Imogen, aki a végletekig hűséges volt a Klávéhoz, őrjöngött.

Könyörgött Stephennek, hogy gondolja át, de ő hajlíthatatlan maradt. Szóba állni sem volt hajlandó a szüleivel. Teljesen Valentine bűvkörébe került. Mindenhová követte, mint valami árnyék. – A férfi egy pillanatra elhallgatott. – A helyzet az, hogy Valentine úgy találta, hogy a felesége nem igazán illik Stephenhez. Egy olyan emberhez, aki a Kör második számú vezetője lesz. Nem kívánatos családi kapcsolatai voltak. – Claryt meglepte a Luke hangjából sütő fájdalom. Ennyire fontosak voltak neki ezek az emberek? – Valentine kényszerítette Stephent, hogy váljon el Amatistól, és nősüljön újra. A második felesége egy nagyon fiatal, Céline nevű lány lett, aki maga is teljesen Valentine hatása alatt állt, és bármit megtett a kedvéért, akármilyen bizarrnak is tűnt a dolog. Aztán Stephen meghalt, amikor a Kör megtámadott egy vámpírfészket. Miután Céline megtudta, mi történt, öngyilkos lett. Nyolc hónapos terhes volt éppen. Nem sokkal később Stephen apja is meghalt, megszakadt a szíve. Szóval Imogen teljes családja odalett. A menyének és az unokájának a hamvait még csak nem is temethette a Csontvárosba, mert Céline magát ölte meg. Egy útkereszteződésben temették el Alicante mellett. Imogen életben maradt, de… jéggé dermedt. Amikor az előző Inkvizítor meghalt a Felkelésben, felajánlották neki az állást. Visszatért Londonból Idrisbe, de legjobb tudomásom szerint soha többé nem beszélt Stephenről. Ez megmagyarázza, miért gyűlöli annyira Valentine-t.

– Mert apám mindent megmérgez, amihez hozzányúl? – kérdezte keserűen Jace.

– Mert apádnak, minden bűne ellenére, most is megvan a fia, neki pedig nincs. És mert őt hibáztatja Stephen haláláért.

– És igaza is van – bólintott Jace. – Az ő hibája volt.

– Nem teljes egészében – mondta Luke. – Felajánlott Stephennek egy lehetőséget, de Stephen döntött úgy, hogy él vele. Akármekkora disznóságokat is csinált, Valentine soha nem zsarolt vagy fenyegetett meg senkit, hogy lépjen be a Körbe. Kizárólag önkéntes követőket akart magának. A saját döntéseiért Stephen a felelős.

– Szabad akarat – bólintott Clary.

– Nincs abban semmi szabad – szólt Jace. – Valentine…

– Felajánlott neked egy választási lehetőséget, igaz? – kérdezte Luke. –Amikor elmentél hozzá. Azt akarta, hogy maradj, gondolom. Hogy maradj, és csatlakozz hozzá.

– Igen. – Jace elnézett a víz fölött a Governors Island felé. – Azt akarta. – Clary látta, ahogy a folyó tükröződik a szemében; acélos volt a tekintete, mintha a szürke víz elmosta volna belőle az arany árnyalatot.

– De te nemet mondtál – nyugtázta Luke.

– Örülnék, ha nem találná ki mindenki ilyen könnyen – bosszankodott Jace. – Kezdem azt érezni, hogy kiszámítható vagyok.

Luke elfordult, mintha csak egy mosolyt próbálna rejtegetni, aztán mozdulatlanná dermedt. – Jön valaki.

Valóban jött valaki: egy magas férfi, a szélben lobogó fekete hajjal. –Magnus – állapította meg Clary. – De valahogy… megváltozott.

Ahogy a boszorkánymester közelebb ért, Clary látta, hogy a haja, amit máskor tüskésre zselézett, és úgy csillogott, mint egy diszkógömb, most egyenesen hullott alá, akár egy vég fekete selyem. A szivárványszínű bőrnadrág helyét klasszikus sötét pantalló és fekete frakk vette át ragyogó ezüstgombokkal. Macskaszeme szikrázó zölden ragyogott. – Mintha meglepődtél volna, hogy látsz – mondta.

Jace az órájára pillantott. – Hát kezdtünk kíváncsiak lenni, hogy beállítasz-e.

– Azt mondtam, jövök, úgyhogy itt vagyok. Csak időre volt szükségem, hogy felkészüljek. Ez nem valami bűvész trükk, Árnyvadász. Itt komoly mágiára lesz szükség. – Luke-hoz fordult. – Hogy van a karod?

– Kösz, jól. – Luke sosem spórolt az udvariassággal.

– A te furgonod parkol ott a gyárnál, ugye? – mutatott a kocsira. –Olyan, mint valami izomagyúé, az ember nem is hinné, hogy csak egy könyvesboltos a tulaj.

– Hát, nem is tudom – mondta Luke. – Egy csomó nehéz ládát cipelek, polcokra mászom fel, és ne feledkezzünk meg a kőkemény betűrendbe rakásról…

Magnus elnevette magát. – Kinyitnád nekem a furgont? Igazából magam is megoldanám – rázta meg az ujját –, de az udvariatlanság lenne.

– Menjünk! – Luke rántott egyet a vállán, és visszaindultak a gyár felé. Clary éppen a nyomukba szegődött volna, amikor Jace elkapta a karját. –Várj! Beszélni akarok veled.

Clary a távolodó Magnust és Luke-ot figyelte. A hosszú fekete frakkba öltözött boszorkánymester és a zömök, farmert meg flanelinget viselő férfi különös párost alkottak – bár mindketten Alvilágiak voltak, akik csapdába estek a mondén és a természetfeletti világ határán.

– Clary – szólt Jace. – A Föld Clarynek. Merre jársz?

Alany visszanézett rá. A nap már lefelé tartott a túlparton, Jace háta mögött, árnyékba borítva az arcát, és aranyszínű glóriává varázsolva a haját. – Bocs.

– Semmi baj. – A fiú keze fejével gyengéden megérintette Clary arcát. – Időnként úgy el tudsz veszni a gondolataidban – mondta. – Jó lenne, ha oda is követni tudnálak.

De hiszen tudsz – vágta volna rá legszívesebben Clary. – Szünet nélkül itt vagy a fejemben. Végül azonban csak ennyit kérdezett: – Mit akartál mondani?

Jace leengedte a kezét. – Azt szeretném, ha most rajzolnád rám a rettenthetetlen rúnát. Mielőtt Luke visszajön.

– Miért ilyen sürgős?

– Mert nem fogja jó ötletnek találni. De ez az egyetlen esélyünk, hogy legyőzzük Agramont. Luke még nem… találkozott vele, nem tudja, milyen. De én igen.

Clary a fiú arcát mustrálta, de hiába. Nem tudott belőle kiolvasni semmit. – Milyen volt?

– Azt látod, amitől a legjobban félsz a világon.

– Még azt sem tudom, mi az.

– Hidd el, jobb neked így. – Lenézett a földre. – Nálad van az irónod?

– Persze. – Clary lekapta a gyapjúkesztyűt a jobb kezéről, és a zsebébe nyúlt. Remegtek az ujjai, ahogy előhúzta az eszközt. – Hová akarod a Jelet?

– Minél közelebb van a szívhez, annál hatékonyabb. – Jace hátat fordított a lánynak, levetette a dzsekijét, a földre dobta, aztán felhúzta a pólóját, csupasszá téve a hátát. – A lapockámon tökéletes lenne.

Clary a fiú vállára téve a kezét megtámasztotta magát. Jace bőre itt kicsit halványabb volt, mint a kezén és az arcán, ráadásul hegek híján sokkal simább. Az irón hegyét a fiú lapockájához illesztette, mire Jace összerezzent, és az izmai görcsbe merevedtek. – Ne nyomd olyan erősen…

– Bocs. – A lány elengedte magát, hagyta, hogy a rúna az elméje mélyéről folyjon az irónba. Ahol az eszköz elhaladt, fekete, hamuszerű csík maradt utána. – Tessék. Kész is van.

Jace visszafordult, és lerángatta a pólóját. – Kösz. – A nap most már a horizont mögül festette vérvörösre az égboltot, folyékony arannyá változtatta a folyó vizét, és elviselhetőbbé tette a szemétkupacok látványát. – És veled mi lesz?

– Hogyhogy velem mi lesz?

Jace közelebb lépett a lányhoz. – Tűrd fel az ujjad, neked is kelleni fog a Jel.

– Ó, persze. – Clary engedelmesen feltűrte a pulóvere meg a pólója ujját, és a fiú elé tartotta csupasz karját.

Az irón érintése olyan volt, mintha egy tű hegye karcolta volna meg a bőrét anélkül, hogy átlyukasztotta volna. Clary elbűvölve figyelte a megjelenő fekete vonalakat. A Jel, amit álmában kapott, még mindig látható volt, csak egy kicsit halványodott el a széleinél.

– És monda néki az Úr: aki megöléndi Káint, kétszerte megbüntettetik. És megbélyegzé az Úr Káint, hogy senki meg ne ölje, aki rátalál. – Clary megfordult, és a helyére rángatta a ruháját. Magnus állt mellettük, és figyelte őket; fekete kabátja lobogott a folyó felől érkező szélben. Apró mosoly játszott a szája szélén.

– Te tudsz idézni a Bibliából? – kérdezte Jace, és lehajolt, hogy felvegye a dzsekijét.

– Egy mélyen vallásos évszázadban születtem, fiam – felelte Magnus. –Mindig is úgy sejtettem, hogy Káiné lehetett az első feljegyzett Jel. Annyi biztos, hogy megvédte.

– De ő aligha tartozott az angyalok közé – jegyezte meg Clary – Megölte a testvérét, igaz?

– Miért, mi nem azt tervezzük, hogy megöljük az apánkat? – kérdezte Jace.

– Az más – felelte Clary, de nem maradt rá ideje, hogy kifejtse, miben más, mivel ebben a pillanatban Luke furgonja fékezett a parton, csikorgó kerekei alól kavicsok fröccsentek szerteszét. A férfi kihajolt az ablakon.

– Rendben – szólt oda Magnusnak. – Mehetünk.

– Kocsival megyünk a hajóhoz? – kérdezte csodálkozva Clary. – Azt hittem…

– Milyen hajóhoz? – kuncogott Magnus, ahogy beugrott a Luke melletti ülésre, és hüvelykujjával a háta mögé bökött. – Ti ketten, ugrás oda föl!

Jace felpattant a platóra, aztán kihajolt, hogy segítsen Clarynek is felkapaszkodni. Ahogy a lány nekidőlt a pótkeréknek, egy körbe rajzolt pentagramot vett észre a platóra festve. Az ötszög ágait vadul kanyargó szimbólumok díszítették, amelyek egyáltalán nem hasonlítottak az ismerős rúnákra – olyan volt nézni őket, mintha megpróbált volna megérteni valakit, aki egy az angolhoz nagyon hasonló nyelvet beszél, de azért mégsem azt.

Luke kihajolt az ablakon, és hátranézett rájuk. – Tudjátok, hogy én se lelkesedem ezért – mondta, bár a szél erősen tompította a hangját. – Clary, te itt maradsz a furgonban Magnusszal. Jace meg én megyünk fel a hajóra. Világos?

Clary bólintott, és összekuporodott a plató egyik sarkában. Jace melléült, átkarolva saját felhúzott lábát. – Ez érdekes lesz.

– Mi… – kezdte Clary, de az induló furgon gumijának csikorgása belefojtotta a szót. A kocsi egyetlen pillanattal később máris a folyóparti sekély vízben járt. Clary a kabin üvegének feszítette a hátát – Luke mindannyiukat vízbe akarja fojtani? Megfordult, és látta, hogy a furgont szemkápráztató kék fényoszlopok veszik körül. A kocsi egyszerre átdöccent valamilyen akadályon, mintha egy farönkre hajtott volna rá, aztán lassan haladtak tovább előre, mintha csak siklanának.

Clary feltérdelt, és kilesett a plató pereme fölött, bár egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy mit fog látni.

A sötét víz tetején úsztak – nem is, inkább gördültek –, a gumik éppen hogy csak érintették a folyó felszínét, apró cseppeket fröcskölve a Magnus alkotta kék szikrák közé. Hirtelen minden elcsendesedett, csak a motor halk mormogása és a fejük felett röpködő sirályok visítása hallatszott. Clary a plató túlsó sarkában vigyorgó Jace-re meredt. – Ettől aztán biztosan leesik Valentine álla.

– Hát nem tudom – szólt Clary. – Más szuperhős csapatoknak denevéres bumerángjaik vannak, vagy tudnak falra mászni, nekünk meg az Aquafurgon jutott.

– Ha nem tetszik, Nephilim – jött halványan Magnus hangja a fülkéből –, minden további nélkül kipróbálhatod, tudsz-e vízen járni.

 

– Szerintem be kéne mennünk – mondta Isabelle, fülét a könyvtár ajtajához tapasztva. Intett Alecnek, hogy húzódjon közelebb. – Te hallasz valamit?

Alec a húga mellé hajolt, ügyelve rá, nehogy elejtse a kezében tartott telefont. Magnus megígérte nekik, hogy hívja őket, ha történik valami érdekes. Eddig nem telefonált. – Nem.

– Hát ez az. Már nem ordibálnak egymással – csillant fel Isabelle fekete szeme. – Valentine-ra várnak.

Alec ellépett az ajtótól, és elsétált a folyosón a legközelebbi ablakig. Az ég színe odakint olyan volt, mint egy félig az izzó hamuba süllyedt széndarabé. – Lassan lemegy a nap.

Isabelle megragadta a kilincset. – Nyomás.

– Isabelle, várj…

– Nem akarom, hogy letagadhassa, mit mond Valentine – közölte Isabelle. – Vagy azt, ami történik. Aztán meg kíváncsi vagyok rá. Mármint Jace apjára. Te nem?

Alec visszament a könyvtár ajtajához. – Igen, de ez így mégsem jó ötlet, mert…

Isabelle lenyomta a kilincset, és az ajtó kitárult. A válla fölött még egy huncut pillantást vetve a bátyjára, belépett a könyvtárba, Alec pedig az orra alatt káromkodva követte.

Maryse és az Inkvizítor egy hosszú asztal két végén ültek, mint a bokszolok, amikor a ring sarkaiból méregetik egymást. Maryse arca vörösen égett, haja ziláltan hullott az arca elé. Isabelle pillantása mintha azt mondta volna: talán tényleg nem kellett volna bejönnünk. Anya dühösnek látszik.

Ha Maryse dühös volt, az Inkvizítor egyenesen őrjöngött. Ahogy az ajtó kinyílt, megpördült, és megvetően húzta el a száját. – Ti meg mit kerestek itt? – ordította.

– Imogen – szólt Maryse.

– Maryse! – emelte meg még jobban a hangját az Inkvizítor. – Elegem van belőled meg a túlbuzgó gyerekeidből…

– Imogen! – ismételte Maryse. Volt valami a hangjában, amitől még az Inkvizítor is kíváncsian fordult felé.

A réz földgömb mellett, akár a víz kezdett vibrálni a levegő. Egy alak rajzolódott ki lassan, mintha egy fehér vászonra felvitt fekete festék rajzolta volna ki egy széles vállú férfi alakját. A kép reszketett, és Alec nem tudott többet kivenni belőle, csak hogy az illető magas, és tüskésre nyírt hófehér haja van.

– Valentine. – A fiúnak úgy tűnt, mintha az Inkvizítort készületlenül érte volna a jelenés.

A földgömbnél a levegő most még hevesebben reszketett. Isabelle-nek a lélegzete is elállt, ahogy egy férfi alakja vált ki a vibrálásból, mintha csak egy vízfüggöny mögül lépne elő. Jace apja félelmetes termetű férfi volt: közel 190 centi magas, széles mellkassal, és vastag karján kötélszerű izmokkal. Hegyesre keskenyedő álla majdnem tökéletes háromszöggé formálta az arcát. Akár még jóképűnek is lehetne mondani, gondolta Alec, bár meglepőnek tűnt, menynyire nem is hasonlít Jace-re; teljességgel hiányoztak róla fia halvány, arany árnyalatai. Kard markolata látszott a bal válla fölött – a Végzet Kardjáé. Nem mintha szüksége lett volna fegyverre, hiszen testi valójában nem volt jelen, tehát nyilván azért csatolta fel, hogy bosszantsa az Inkvizítort. Nem mintha Imogen sokkal idegesebb lehetett volna annál, mint amilyen máris volt.

– Imogen – szólt Valentine, sötét szemét elégedetten legeltetve az Inkvizítoron. Ez a nézés viszont tiszta Jace – gondolta Alec. – És Maryse, drága Maryse-om… Rég találkoztunk.

Maryse nagyot nyelt, és csak némi nehézség árán szólalt meg. – Nem vagyok a Maryse-od, Valentine.

– Ezek pedig nyilván a gyerekeid – folytatta a férfi, mint aki nem is hallotta Maryse megjegyzését. A tekintete megállapodott Isabelle-en és Alecen. A fiú egész testében finoman megremegett, ahogy az összes idegszála felborzolódott. Jace apjának szavai teljesen hétköznapiak, sőt udvariasak voltak talán, vad ragadozótekintetét látva azonban Alec a legszívesebben húga elé lépett volna, hogy eltakarja a szeme elő. – Nagyon hasonlítanak hozzád.

– A gyerekeimet hagyd ki ebből, Valentine! – szólt Maryse, akinek nyilvánvalóan nem kevés erőfeszítésébe került, hogy rezzenéstelen maradjon a hangja.

– Nos, ez aligha jogos kérés – jegyezte meg Valentine –, tekintve, hogy ti sem hagytátok ki ebből az én gyerekemet. – Az Inkvizítorhoz fordult. – Megkaptam az üzenetedet. Ugye nem akarod azt mondani, hogy ez a legjobb, amit ki tudtál találni.

A nő nem mozdult, csak lassan, akár egy gyík, pislantott egyet. – Remélem, kellőképpen világosan fogalmaztam meg a feltételeket.

– A fiam, cserébe a Végzet Ereklyéiért. Erről volt szó, ha nem tévedek? Különben megölöd.

– Megöli? – kiáltott fel Isabelle. – Anya!

Az Inkvizítor résnyire húzta a szemét, és gyilkos pillantást vetett Isabelle-re meg Alecre. – Pontosan érted a helyzetet, Morgenstern.

– Ez esetben a válaszom nem.

– Nem? – Az Inkvizítor úgy festett, mint aki tett egy lépést előre szilárd talajon, csakhogy az beomlott a lába alatt. – Nem blöffölhetsz itt nekem, Valentine! Nem csak fenyegetőztem, meg is teszem, amit ígértem.

– Ó, semmi kétségem nincs a szándékaid felől, Imogen. Mindig is céltudatos és kegyetlen nő voltál. Nem nehéz felismernem ezeket a tulajdonságaidat, hiszen e tekintetben nem különbözünk egymástól.

– Mindenben különbözünk egymástól. Én követem a Törvényt…

– Még akkor is, amikor meg akarsz ölni egy tizenéves fiút, csak hogy megbüntesd az apját? Ez nem a Törvényről szól, Imogen, csakis arról, hogy gyűlölsz, engem vádolsz a fiad haláláért, és így akarsz bosszút állni rajtam. Nem mondok le a Végzet Ereklyéiről, még Jonathanért sem.

Az Inkvizítor értetlenül bámult rá. – De hát a fiad – mondta. – A gyereked.

– A gyerekek is tudnak döntéseket hozni – felelte Valentine. – Ez az, amit te sosem értettél meg. Felajánlottam Jonathannak, hogy velem maradhat biztonságban. Ő lemondott erről, és visszatért hozzátok, te pedig most bosszút állsz rajta, hiába mondtam neki előre, hogy így lesz. Ha valamit el lehet mondani rólad, Imogen, hát az az, hogy kiszámítható vagy.

Az Inkvizítor mintha fel sem vette volna a sértést. – A Klávé ragaszkodni fog a halálához, ha nem adod át a Végzet Ereklyéit – mondta tompán, mintha rossz álomból ébredt volna. – Nem fogom tudni megállítani őket.

– Tisztában vagyok vele – bólintott Valentine. – Viszont semmit sem tehetek. Felajánlottam neki egy lehetőséget, ő pedig nem élt vele.

– Rohadék! – kiáltotta hirtelen Isabelle, és éppen futásnak eredt volna, amikor Alec elkapta a karját, visszarángatta. – Ez egy seggfej! – súgta a lány, aztán Valentine felé kiáltott. – Maga…

– Isabelle! – Alec a húga szájára tapasztotta a kezét, ahogy Valentine egyetlen, derűs pillantást vetett rájuk.

– Felajánlottad… neki… – Az Inkvizítor kezdte egy rövidzárlatos robotra emlékeztetni Alecet. – És ő visszautasított? – Megrázta a fejét. – De hát ő a kémed… a fegyvered…

– Azt hitted? – kérdezte a férfi őszinte meglepetéssel a hangjában. –Eszem ágában nincs kifürkészni a Klávé titkait. Meg akarom semmisíteni, ez minden, és ehhez sokkal hatékonyabb fegyverek állnak rendelkezésemre, mint egy fiú.

– De…

– Higgy, amit akarsz! – vont vállat a férfi. – Semmi sem vagy, Imogen Herondale. A rezsim, amelyiknek a szolgálatába szegődtél, hamarosan elveszti a hatalmát, és eltűnik a süllyesztőben. Nem tudsz olyan ajánlatot tenni, amit egyáltalán fontolóra vennék.

– Valentine! – Az Inkvizítor előrevetette magát, mintha meg tudná állítani a férfit, de a keze úgy hasított át a testén, mint a vízen. Valentine mérhetetlen undorral a tekintetében tett egy lépést hátrafelé, és már el is tűnt.

 

Az eget a lassan kialvó tűz utolsó sugarai nyaldosták, a víz színe ólomszürkére váltott. Clary szorosabbra fogta maga előtt a pulóverét, és összerázkódott.

– Fázol? – Jace a plató hátuljánál állt, és a vizet figyelte a furgon sodrában: két fehér habcsíkot húztak maguk után. Most közelebb jött, leült Clary mellé, és a hátát a kabin ablakának vetette. Az üveget szinte teljesen elborította a kékes füst.

– Te nem?

– Nem – rázta meg a fejét Jace, majd kibújt a dzsekijéből, és odanyújtotta a lánynak. Clary felvette; jól esett a bőr kellemes puhasága. A kabát nagy volt rá, de a maga kellemes módján. – Itt fogsz maradni a furgonban, ahogy Luke mondta, igaz?

– Van választásom?

– Nem, egyáltalán nincs.

Clary lehúzta a kesztyűjét, és a fiú felé nyújtotta a kezét, Jace pedig megszorította. A lány lenézett összefűzött ujjaikra: az övéi picik voltak és tompák, Jace ujjai pedig hosszúak és vékonyak. – Találd meg nekem Simont! – mondta. – Tudom, hogy sikerülni fog.

– Clary. – Jace szemében a furgont körülvevő víz tükröződött. – Lehet, hogy… Úgy értem, talán már…

– Nem. – A lány hangjában nyoma sem volt a kételkedésnek. – Semmi baja. Tudom.

Jace kifújta a levegőt. Íriszében sötétkéken ragyogott a víz – akár a könnyek, gondolta Clary, de nem könnyek voltak, csak tükörkép. – Szeretném, ha elmondanál nekem valamit – szólt a fiú. – Korábban féltem megkérdezni, de most nem félek semmitől. – Jace két keze közé fogta a lány arcát, tenyere puhán simította végig a bőrét, Clary pedig egyszerre azon kapta magát, hogy minden félelme elszállt, mintha a rettenthetetlen rúna erejét puszta érintéssel is át lehetett volna adni. Felemelte az állát, ajkai várakozóan nyíltak szét… Jace szája puhán érintette az övét – olyan puhán, mint egy toll simítása vagy egy csók emléke. Egyetlen pillanattal később a fiú már vissza is húzódott, és elkerekedett a szeme. Clary látta, ahogy az aranyszínt lassan elfedi benne egy fekete fal: a hajó árnyéka.

Jace hangos kiáltással engedte el a lányt, és már talpra is ugrott. Clary esetlenül tápászkodott fel; Jace nehéz dzsekijében alig találta az egyensúlyát. A furgon fülkéjének ablakából szétröppenő kék szikrák fényében már láthatta, hogy a hajó oldala barázdált fekete fémből készült, keskeny lépcső vezet fel rajta a fedélzetre, odafent pedig erős vaskorlát fut körbe, amin furcsa alakú, madárszerű lények kuporognak. A hideg hullámokban tört rájuk a hajó felől, mintha egy jéghegy árasztotta volna magából a fagyos levegőt. Amikor Jace rákiáltott, a lélegzet fehér párapamacsokban tört elő a szájából, szavait azonban elnyomta a hajó hirtelen felbőgő motorjának hangja.

Clary összehúzott szemöldökkel nézett a fiúra. – Mi? Mit mondtál?

Jace becsúsztatta a kezét a lány pulóvere alá, ujjai végigsimították csupasz bőrét. Clary meglepetten kiáltott fel, de a fiú máris előrántotta az övéből a szeráfpengét, amit korábban adott neki, és a kezébe nyomta. – Azt mondtam, vedd elő Abrarielt, mert jönnek.

– Kik jönnek?

– A démonok – felelte Jace felfelé mutatva. Clary először nem látott semmit, de hamarosan észrevette, hogy a furcsa madarak sorra egymás után zuhanórepülésben indulnak meg a korlátról a hullámok tetején lebegő furgon felé. Amikor közelebb értek, már látható volt, hogy nem is madarak, hanem leginkább pterodaktiluszra emlékeztető csúf repülő lények széles, bőrszerű szárnyakkal, és csontos, háromszög alakú fejjel. A szájukban több sorban húzódtak a recés szélű cápafogak, karmaik élesnek tűntek, akár a borotva.

Jace felkapaszkodott a kabin tetejére, Telantes ragyogott a kezében. Ahogy az első repülő lény a közelébe élt, megsuhintotta a pengét. A fegyver úgy hasította le a madár koponyájának tetejét, ahogy az ember levágja a lágy tojás csúcsát. A lény visítva, görcsösen rángatózó szárnyakkal fordult oldalra. Amikor a folyóba zuhant, a víz felforrt körülötte.

A második démon nekirepült a furgon orrának, hosszú barázdákat hasítva a fémbe, aztán a szélvédőnek vetette magát, amitől repedések pókhálója futott végig az üvegen. Clary odakiáltott Luke-nak, de máris egy másik lény zuhant felé az acélszürke égből, akár egy nyílvessző. A lány felrántotta Jace dzsekijének az ujját, megvillantva a védőrúnát. A démon éppen úgy visított, akár az előző, és hátravetette a szárnyát – csakhogy időközben túl közel jött. Ahogy Clary a mellkasába döfte Abrarielt, még látta, hogy szemek helyett csak két mélyedés van a démon koponyájának két oldalán. A lény ezer darabra robbant szét, fekete füstfelhőt hagyva maga után.

– Megy ez – szólt Jace. Időközben leugrott a kabin tetejéről, hogy végezhessen egy újabb visító démonnal. Most már egy tőr is volt a kezében, markolatára fekete vér tapadt.

– Mik ezek az izék? – Clary zihálva forgatta meg Abrarielt a feje fölött, átmetszve a következő repülő lény mellkasát. Ilyen közelről már láthatta, hogy a szárnyak pengeéles csontdarabokban végződnek. Az egyik ilyen beleakadt Jace dzsekijének ujjába, és elszakította.

– A dzsekim! – kiáltott fel dühösen a fiú, és az ismét felfelé emelkedő állat hátába döfte a tőrét. A démon visítva foszlott semmivé a levegőben. –Imádtam azt a dzsekit!

Clary a fiúra nézett, aztán megpördült, ahogy fülsiketítő csikorgást hallott a háta mögül. Két repülő démon a furgon kabinjának tetejébe mélyesztette a karmát, és nekilátott, hogy kitépje a helyéről. A levegő megtelt a hasadó fém éles hangjával. Luke a motorháztetőn állt, és a kindjaljával aprította a támadókat. Az egyik lezuhant a furgon oldala mellett, de levegővé vált, mielőtt elérte volna a vizet. A másik, karmában a kabin tetejével, felemelkedett a levegőbe, aztán diadalmasan vijjogva visszaindult a hajóra.

Kitisztult az ég. Clary a tető nélkül maradt kabinhoz rohant, és benézett. Magnus összekuporodva, halálra vált arccal feküdt az ülésén. A lány a sötétben nem láthatta, megsebesült-e. – Magnus! – kiáltott rá a boszorkánymesterre. – Bajod esett?

– Nem. – Magnus megpróbált felülni, de aztán visszadőlt az ülésre. –Csak… kimerültem. A védő varázslatok nagyon erősek a hajón. Nehéz megszüntetni őket, és kikapcsolva is tartani őket. – Elcsuklott a hangja. – De ha nem csinálom meg, Valentine-on kívül mindenki meghal, aki a fedélzetre teszi a lábát.

– Talán velünk kéne jönnöd – jegyezte meg Luke.

– Nem tudok úgy dolgozni, ha én is fenn vagyok a hajón. Innen kell csinálnom. Csak így működik. – Magnus mosolya fájdalmasnak tűnt. – Aztán meg nem is vagyok valami jó harcos. Az én tehetségem másban rejlik.

Clary még mindig a tető nélkül maradt fülke mellett kuporgott. – De mi lesz, ha…

– Clary! – kiáltotta Luke, de elkésett. Egyikük sem vette észre az eddig mozdulatlanul a furgon oldalába kapaszkodó démont, ami most felröppent, mélyen a lány dzsekijének hátába mélyesztette a karmait, majd diadalittas vijjogással a magasba emelkedett, magával cipelve a tehetetlenül himbálódzó Claryt.

– Clary! – kiáltott megint Luke. Kirohant a motorháztető legelejére, megállt, és reménytelenül bámulta a szárnyas démont, karmai között ernyedt terhével.

– Nem fogja megölni – szólt Jace, aki időközben csatlakozott a férfihoz a motorháztetőn. – Csak elviszi Valentine-nak.

Volt valami a hangjában, amitől Luke ereiben megfagyott a vér. A férfi megfordult, és a mellette álló fiúra meredt. – De…

Mielőtt folytathatta volna, Jace könnyed mozdulattal levetette magát a furgonról. Finom csobbanással érkezett a mocskos folyóvízbe, és máris a hajó felé tempózott, erőteljes rúgásaival hullámokat keltve maga mögött.

Luke Magnusra pillantott, akiknek sápadt arca csak egy halvány folt volt a sötétségben a megrepedt szélvédő mögött. A férfi feltartotta a kezét, amire a boszorkánymester mintha egy biccentéssel felelt volna.

Miután kindjalját visszacsúsztatta a hüvelyébe, Luke is a folyóba vetette magát Jace után.

 

Alec elengedte Isabelle-t, félig-meddig arra számítva, hogy húga sikítani kezd abban a pillanatban, hogy leveszi a kezét a szájáról. Nem tette. Csak állt mellette némán, éppen ahogy az Inkvizítor is, kissé inogva, szürkésfehér arccal.

– Imogen – törte meg a csendet Maryse. Nem volt érzelem a hangjában. Még harag sem.

Az Inkvizítor talán meg sem hallotta. Az arckifejezése nem változott, ahogy erőtlenül lerogyott Hodge öreg karosszékébe. – Istenem – szólt az íróasztal lapját bámulva. – Mit tettem?

Maryse gyors pillantást vetett Isabelle-re. – Hívd ide az apádat!

Isabelle, akit Alec soha ilyen rémültnek nem látott azelőtt, bólintott, és kisietett a könyvtárból.

Maryse az Inkvizítorhoz lépett, és megállt közvetlenül előtte. – Hogy mit tettél, Imogen? – szólt. – Bebiztosítottad Valentine győzelmét. Azt tetted.

– Nem – suttogta maga elé az Inkvizítor.

– Pontosan tudtad, mit tervez Valentine, amikor bezártad Jace-t. Nem voltál hajlandó bevonni a Klávét, mert nem hagyták volna jóvá a terveidet. Azt akartad, hogy Valentine éppen úgy szenvedjen, ahogy te szenvedtél miatta. Meg akartad neki mutatni, hogy hatalmadban áll megölni a fiát, ahogy ő is megölte a te fiadat. Meg akartad alázni.

– Igen…

– De Valentine-t nem lehet csak úgy megalázni – folytatta Maryse. –Előre megmondhattam volna. Soha nem voltál fölényben vele szemben. Csak tettette, hogy megfontolja az ajánlatodat, mert ezzel biztosíthatta, hogy ne legyen időnk erősítést hívni Idrisből. Most pedig már késő.

Az Inkvizítor zavarodottan pillantott fel. A haja kiszabadult a kontyból, és élettelen tincsekben hullott az arcába. Hirtelen egészen emberinek tűnt. Alec látta a tekintetét, de nem érzett elégtételt. Anyja szavai elkeserítették: túl késő.

– Nem, Maryse – mondta az Inkvizítor. – Még mindig…

– Még mindig mi? – Maryse hangja el-elcsuklott, ahogy beszélt. – Hívhatjuk a Klávét? Nincsenek napjaink, de még óráink sem, hogy kivárjuk, amíg ideérnek. Ha szembeszállunk Valentine-nal, és Isten a tudója, nincs más választásunk…

– Akkor azt most kell megtennünk – vágott a szavába egy mély hang. Robert Lightwood öles termete magasodott Alec mögött az ajtóban.

Alec az apjára meredt. Évek óta nem látta harchoz öltözve; Robert Lightwood idejét teljesen felemésztették az adminisztratív teendők, a Klávé ügyei meg az alvilágiakkal kapcsolatos problémák. Apja látványa a nehéz, sötét páncélozott ruhákban, a súlyos pallossal a hátán, felidézte benne a gyerekkorát, amikor ő tűnt a legnagyobb, legerősebb, legfélelmetesebb embernek, akit csak el tudott képzelni. Most is ugyanolyan félelmetes volt. Nem találkoztak, amióta Alec olyan kínos helyzetbe hozta magát Luke házában. Most megpróbálta elkapni apja tekintetét, de Robert Maryse-t figyelte. – Aki elérhető a Klávéból, az készen áll – mondta. – A hajók a kikötőben várakoznak.

Az Inkvizítor remegő kézzel söpörte félre a haját az arcából. – Semmi értelme – szólt. – Nem vagyunk elegen… Lehetetlen…

Robert nem törődött vele, továbbra is Maryse-hoz beszélt. – Indulnunk kéne, amint lehet – mondta hangjában azzal a tisztellettel, ami teljes egészében hiányzott, amikor az Inkvizítorhoz beszélt.

– De a Klávé… – próbálkozott az Inkvizítor. – Tájékoztatni kéne őket.

Maryse odalökte elé a telefont az asztalon. – Mondd meg te! Mondd el nekik, mit csináltál! Végtére is a te dolgod.

Az Inkvizítor nem felelt, csak egyik kezét a szájára szorítva, némán bámulta a készüléket.

Mielőtt Alec megsajnálhatta volna, ismét nyílt az ajtó, és Isabelle lépett be rajta tetőtől talpig Árnyvadász felszerelésben, egyik kezében ezüst-arany korbácsával, a másikban pedig egy fapengéjű naginatával. Felhúzott szemöldökkel nézett a bátyjára. – Nyomás öltözni! – parancsolt rá. – Azonnal indulunk Valentine hajójára.

Alec szája sarka ösztönösen felfelé mozdult. Isabelle mindig olyan elszánt volt. – Azt nekem hoztad? – bökött a naginatára.

Isabelle elkapta előle a fegyvert. – Hozz magadnak egy másikat!

Van, ami sosem változik. Alec az ajtó felé indult volna, de egy kéz nehezedett a vállára. Meglepetten kapta fel a fejét.

Az apja volt az. Bár nem mosolygott, de büszkeség sütött fáradt szemeiből, ahogy a fiára nézett. – Ha fegyverre van szükséged, Alexander, a guisarmémat a folyosón találod. Már ha szeretnéd használni.

Alec nyelt egyet, és bólintott, mielőtt azonban köszönetet mondhatott volna, Isabelle szólalt meg a háta mögött.

– Tessék, Anya. – Alec megfordult, és látta, hogy húga átadja a naginatát anyjuknak, aki elvette tőle, és gyakorlott mozdulatokkal forgatta meg.

– Köszönöm, Isabelle – mondta Maryse, majd éppen olyan sebes mozdulattal, mint ahogy a lányától szokta meg az ember, egyenesen az Inkvizítor szívének szegezte a pengét.

Imogen Herondale egy ledöntött szobor üres tekintetével nézett fel Maryse-ra. – Most meg fogsz ölni? – kérdezte.

– Véletlenül sem – sziszegte összeszorított fogai között Maryse. – Minden Árnyvadászra szükségünk van a városban, és jelen állás szerint ebbe te is beletartozol. Állj fel, Imogen, és készülj fel a harcra. Mostantól fogva én parancsolok. – Komor mosolyra húzta a száját. – Az első dolgod pedig az lesz, hogy kiengeded a fiamat a Malakiás-konfigurációból.

Felséges, ahogy beszél, gondolta Alec büszkén, valódi Árnyvadász harcos, minden vonásáról süt a jogos harag.

Nem szívesen törte meg a pillanat varázsát – de nemsokára maguktól is rájöttek volna, hogy Jace megszökött. Jobb, ha valaki felkészíti őket a sokkra.

Megköszörülte a torkát. – Ami azt illeti – szólt –, van valami, amit talán tudnotok kéne…

 

18

Látható sötétség

 

CLARY MINDIG GYŰLÖLTE A HULLÁMVASUTAKAT; irtózott az érzéstől, ahogy a gyomra a talpáig süllyed, amikor a kocsi lefelé zuhan. Ahogy a démon felkapta a furgonról, mint valami egeret, és a magasba szállt vele, az tízszer rosszabb volt. Felsikított, amint a lábai elhagyták a szilárd talajt, és hihetetlen sebességgel megindult felfelé. Visított, és dobálta magát – amíg le nem nézett, és észre nem vette, milyen magasan lebeg már a víz fölött, és mi történne, ha a repülő démon most engedné el.

A furgon játékautónak látszott odalent, ahogy lehetetlenül ringatózott a hullámokon. A város ragyogó fényekből álló elmosódott falai forogtak körülötte. Ha nem félt volna ennyire, valószínűleg gyönyörűnek találja a látványt. A démon egyszerre alábukott, és Clary már nem emelkedett, hanem épp ellenkezőleg: zuhant. Azt hitte, a lény egyenesen a jéghideg vízbe csapódik vele, és becsukta a szemét – de vak sötétségben rosszabb volt zuhanni. Újra lenézett hát, és azt látta, hogy a hajó fekete fedélzete közelít felé, mintha egy hatalmas tenyér akarná mindkettejük leütni az égről. Megint felsikoltott, ahogy megérkeztek a fedélzetre – és átzuhantak a fémbe vágott sötét lyukon. A hajó belsejében voltak.

A repülő démon lassított. Ahogy a hajó közepében ereszkedtek tovább, Clary sötét gépeket pillantott meg; egyik sem tűnt úgy, mintha működne, ráadásul mindenfelé szerszámok és különféle holmik hevertek. Ha valaha volt is itt elektromos világítás, az rég elromlott, mégis halvány fény töltötte be a teret. Akármi is hajtotta korábban a hajót, Valentine nyilvánvalóan más megoldást talált.

Méghozzá olyat, ami minden meleget kiszívott a hajó belsejéből. Ahogy a démon elérte a hajófeneket, és egy hosszú, rosszul megvilágított folyosón repült tovább, jeges levegő simította végig Clary arcát. A lény nem vigyázott rá különösebben. Amikor befordult a következő sarkon, Clary térde egy csőnek vágódott, amitől éles fájdalom hasított végig a lábában. Felkiáltott, mire sziszegő nevetést hallott a feje fölül. Aztán a démon elengedte, és Clary megint zuhanni kezdett. A levegőben kicsavarodva igyekezett maga alá húzni a kezét és a térdét, mielőtt eléri a talajt. Majdnem sikerrel is járt. Hangos koppanással ért földet, aztán az oldalára gurult.

Kemény fémfelületen feküdt, szinte teljes sötétségben. A helyiség valaha raktár lehetett, mert a falak simák voltak, és egyetlen ajtó sem nyílt sehol. A kevéske fény egy szögletes nyíláson szivárgott be Clary feje fölött. A lány úgy érezte, az egész teste egyetlen nagy horzsolás.

– Clary? – suttogta egy hang. A lány hunyorogva nézett körbe. Egy árnyék térdelt mellette. Ahogy a szeme lassan alkalmazkodott a sötéthez, már ki tudta venni az apró, telt alakot, a befont hajat, a barna szempárt. Maia. – Clary, te vagy az?

Clary felült, nem törődve a rettenetes fájdalommal a hátában. – Maia, Maia, ó, Istenem! – A vérfarkaslányra meredt, aztán körbenézett a raktárban. Rajtuk kívül nem volt ott senki. – Maia, hol van? Hol van Simon?

Maia az ajkába harapott. Clary látta, hogy véres a csuklója, az arcára pedig megszáradt könnycseppek tapadnak. – Clary, annyira sajnálom – mondta Maia halk, fátyolos hangon. – Simon meghalt.

 

Jace átázva és összefagyva rogyott a hajó fedélzetére. A hajából és a ruháiból ömlött a víz. Felnézett a felhős éjszakai égboltra. Nem volt könnyű felkapaszkodni a hajó oldalához épphogy csak odacsavarozott ócska létfán, főleg hogy csúszott a keze, és a nedves ruhák húzták lefelé.

Ha nem lett volna a rettenthetetlen rúna, valószínűleg végig attól félt volna, hogy az egyik repülő démon egyszerűen felkapja a létráról, mint egy madár a bogarat a szőlőlevélről. Szerencsére a lények egytől egyig visszatértek a hajóra, miután sikerült elrabolniuk Claryt. Jace el nem tudta képzelni, miért tették, de rég lemondott róla, hogy valaha is megérti, mit miért tesz az apja.

Egy fej sziluettje rajzolódott ki fölötte az éjszakai égbolt előtt. Luke volt az, aki időközben szintén felkapaszkodott a létra tetejére. Nem kevés erőfeszítésébe került, hogy áthúzza magát a korláton, és a fedélzetre ugorjon. – Rendben vagy? – kérdezte Jace-től, ahogy megállt mellette.

– Persze. – Jace reszketve tápászkodott fel. A hajón hideg volt, még hidegebb, mint odalent a vízen – ráadásul Clarynek adta a dzsekijét.

A fiú körülnézett. – Van valahol egy ajtó, ami a hajó belsejébe vezet. Legutóbb megtaláltam. Csak körbe kell járnunk a fedélzetet, amíg megint rábukkanunk.

Luke körülnézett.

– Hadd menjek én előre – tette hozzá Jace, félretolva a férfit. Luke vetett egy csodálkozó pillantást a fiúra, és úgy tűnt, mintha mondani akart volna valamit, végül azonban szó nélkül Jace nyomába szegődött. Néhány lépéssel később megérkeztek a hajó ívelt orrába, ahol Jace támasztotta a korlátot Valentine-nal az előző este. Hallották, ahogy odalent a víz finoman csapkodja a hajótestet.

– Mit mondott neked apád, amikor találkoztatok? – kérdezte Luke. –Mit ígért?

– Ó, tudod. Ahogy ez lenni szokott. Jegyeket a Knicks-meccsre. – Jace félvállról válaszolt, az emlék azonban mélyebben hasított belé, mint a hideg. – Azt mondta, nem esik bántódásom sem nekem, sem senkinek, aki fontos nekem, ha otthagyom a Klávét, és visszatérek vele Idrisbe.

– Gondolod… – kezdte bizonytalanul Luke. – Gondolod, hogy képes lenne bántani Claryt, csak hogy bosszút álljon rajtad?

Körbejárták az orrot, és Jace egy pillanatra megpillantotta a távolban a Szabadságszobor ragyogó fényoszlopát. – Nem. Szerintem azért vitte el, hogy így kelljen a hajóra jönnünk, és valamivel sakkban tarthasson bennünket. Ez minden.

– Én nem vagyok benne olyan biztos, hogy szüksége volna valamire, amivel sakkban tarthat bennünket – suttogta Luke, miközben előhúzta a hüvelyéből a kindjalt. Jace megfordult, hogy kövesse Luke tekintetét, és azonnal mozdulatlanná merevedett.

A hajó nyugat felé eső oldalán négyzet alakú fekete lyuk tátongott, amin keresztül szörnyek fekete felhője tört fel a mélyből. Jace felidézte magában, milyen volt, amikor legutóbb itt állt, kezében a Végzet Kardjával, és halálra válva figyelte, ahogy az égbolt odafent és a víz odalent rémálmok szörnyű kavalkádjává változik. Csakhogy a démonok most itt sorakoztak fel az orra előtt: a csontszínű Raum, amelyik megtámadta őket Luke házánál, zöld testű, széles szájú, szarvas Oni démonok, fekete Kűri pókdémonok nyolc, fogóban végződő karral és a szemükből kiálló, méregtől csöpögő csáprágókkal…

Jace meg sem tudta számolni őket. Camael után nyúlt, és előhúzta az övéből; a fehér ragyogás megvilágította a fedélzetet. A démonok sziszegni kezdtek, ahogy meglátták, de egyikük sem hátrált. A rettenthetetlen rúna égetni kezdte Jace bőrét. A fiú kíváncsi volt rá, hány démont ölhet meg, mielőtt a Jel teljesen felperzselődik.

– Vissza! Vissza! – Luke megragadta Jace pólóját, és hátrarántotta a fiút. – Túl sokan vannak, Jace. Ha el tudnánk jutni a létrához…

– Nem tudunk. – Jace kitépte magát a férfi szorításából, és körbemutatott. – Mind a két oldalról elzárták az utunkat. – Így volt. Falanxban felsorakozott Moloch démonok akadályozták a visszavonulást a szemgödrükből előtörő lángnyelvekkel.

Luke dühödt káromkodásba kezdett. – Ugorj át a korláton – mondta aztán. – Majd én feltartom őket.

– Ugorj te! – tiltakozott Jace. – Én elvagyok itt.

Luke hátravetette a fejét. A fülei megnyúltak, és ahogy Jace-re vicsorított, felhúzott ajka alól kivillantak hegyes szemfogai. – Te… – kezdte, de már el is hallgatott, ahogy a Moloch démon kinyújtott karmokkal rávetette magát. Jace könnyed mozdulattal a lény gerincébe döfte a kardját. Az vonyítva zuhant rá Luke-ra, de a férfi már meg is ragadta, és áthajította a korláton. – Rajtad van az a rettenthetetlen rúna, igaz? – kérdezte Luke. Borostyánszínben ragyogott a szeme.

Távoli csobbanás hallatszott.

– Nem mondom, hogy tévedsz – ismerte be Jace.

– Jézusom – szólt Luke. – Magadnak rajzoltad?

– Nem, Clary csinálta. – Jace szeráfpengéje tüzes ívet húzott a levegőbe. Két Drevak démon zuhant a fedélzetre, csakhogy jó pár másik várt még a sorára. Ezek most tűhegyes karmaikat kinyújtva indultak meg feléjük. –Komoly tehetsége van hozzá, tudod.

– Kamaszok – mondta Luke, mintha ennél mocskosabb szót nem is ismerne, majd a támadó horda közepébe vetette magát.

 

– Meghalt? – Clary úgy meredt Maiára, mintha a lány bolgárul szólt volna hozzá. – Nem halhatott meg.

Maia nem felelt, csak szórnom, sötét szemmel nézett Claryre.

– Tudnék róla. – Clary felül, és ökölbe szorított kezét a mellkasához emelte. – Itt belül érezném.

– Én is azt hittem – mondta Maia. – Egyszer. De nem tudhatod. Sosem tudhatod.

Clary talpra kászálódott, Jace dzsekije lazán lógott a vállán. Türelmetlenül bújt ki a szinte cafatokra tépett ruhadarabból, és a földre dobta.

A dzseki teljesen tönkrement, a hátán tucatnyi karomnyom éktelenkedett. Jace kifog akadni, hogy tönkretettem a dzsekijét – gondolta. – Veszek majd neki egy újat. Szerintem…

Mély, szaggatott lélegzetet vett. Hallotta a saját szívverését, de mintha az is nagyon távolról jött volna.

– Mi… mi történt vele?

Maia a padlón térdelt. – Valentine hozott ide mind a kettőnket – mondta. – Egy szobában láncolt le bennünket. Aztán bejött egy fegyverrel, egy nagyon hosszú és fényes karddal, ami mintha ragyogott volna. Ezüstport szórt rám, hogy ne szállhassak szembe vele, és… torkon döfte Simont. –Suttogássá szelídült a hangja. – Felvágta a csuklóját, és edényekbe folyatta a vérét. Aztán jött néhány démon, és segítettek neki elvinni. Csak úgy otthagyta Simont, mint valami játékszert, amit már kibelezett, úgyhogy nem tudja mire használni. Szólongattam, de tudtam, hogy halott. Aztán az egyik démon megfogott, és elhozott ide.

Clary a keze fejét a szájához kapta, és olyan erővel szorította, hogy hamarosan vér sós ízét érezte – de ettől legalább oszlani kezdett a köd a fejében.

– El kell tűnnünk innen.

– Igazán nem akarlak megbántani, de ez magamtól is eszembe jutott – mondta Maia, miután fintorogva feltápászkodott. – Viszont innen nincs kiút. Még egy Árnyvadásznak sem. Talán ha te is…

– Ha én is micsoda? – kérdezte Clary fel-alá járkálva a cellájukban. –Jace lennék? Hát nem vagyok. – Belerúgott a falba, mire üres döngés visszhangja töltötte be a helyiséget. Aztán a zsebébe nyúlt, és elővette az irónját.

– Viszont megvannak a saját képességeim.

Az irón végét a falhoz illesztette, és rajzolni kezdett. A fekete, szinte szenesnek ható vonalak forrón áramlottak az ujjaiból. Ahogy újra meg újra a falhoz nyomta az eszközt, a végéből mintha lángok törtek volna elő. Amikor zihálva hátralépett, látta, hogy Maia döbbenten bámul rá.

– Mit műveltél, te lány? – kérdezte.

Clary nem volt biztos benne. Olyan volt, mintha egy teli vödör savat vágott volna a falhoz. A rúna körül megolvadt és csöpögött a fém, akár a fagylalt egy forró nyári napon. Mögötte acélrudak látszottak, meg a hajó belsejét alkotó mindenféle szerkezet. A lyuk pereme még mindig sistergett, bár most már nem terjeszkedett tovább. Maia lépett egyet előre, és félrelökte Clary karját.

– Várj! – Claryt hirtelen elfogta az idegesség. – Az olvadt fém… Lehet, hogy mérgező, vagy valami.

Maia felmordult. – New Jerseyben születtem. Mérgek között nőttem fel – közölte, és kilesett a lyukon. – Egy fémpalló van odakint – állapította meg. – Én most átbújok – tette hozzá, majd hátat fordítva a falnak bedugta a lyukba az egyik lábát, aztán a másikat, és lassan araszolni kezdett hátrafelé. Ahogy igyekezett a testével is átkígyózni, előbb fájdalmas grimaszra húzta a száját, majd mozdulatlanná merevedett. – Jaj! Beszorult a vállam. Megtolnál? – nyújtotta ki a kezét.

Clary megfogta Maia kezét, és nekifeszült. A vérfarkaslány arca előbb fehér lett aztán vörös, végül pedig kiszabadult, akár a dugó a pezsgőspalackból. Halk sikkantással gördült hátra. Hangos csörömpölés hallatszott, mire Clary aggodalmas tekintettel dugta be a fejét a lyukba. – Megvagy?

Maia egy keskeny fémpallón feküdt vagy két méterrel lejjebb. Lassan a hátára gördült, és fintorogva ülő helyzetbe küzdötte magát. – A bokám… De semmi gond – tette hozzá, látva Clary arcát. – Mi is gyorsan gyógyulunk.

– Tudom. Oké, én jövök. – Az övébe dugott irón kellemetlenül bökte Clary hasát, ahogy a lány kétrét görnyedve felkészült rá, hogy átpréselje magát a lyukon Maia után. Az ugrás a pallóra félelmetesnek hatott, de annál nem lehetett rosszabb, mint a raktárban várni, hogy ki jön értük. A hasára fordult, átcsúsztatta a lábát a lyukon…

Egyszerre megragadta valami a pulóvere hátulját, és felfelé rántotta. Az irón kiesett az övéből, és zörögve hullott a padlóra. Az ijedségtől és a fájdalomtól a lélegzete is elállt. A pulóver szegélye a nyakába vágott, és elszorította a torkát. Egyetlen pillanattal később már el is engedték. A földre zuhant, térdei tompa döngessél csapódtak a fémpadlónak. Fuldokolva a hátára fordult, és felnézett, bár pontosan tudta, mit fog látni.

Valentine állt fölötte, egyik kezében fehér fénnyel ragyogó szeráfpengét tartva. Másik kezét, amelyikkel az imént felemelte Claryt, még mindig ökölbe szorítva tartotta. Merev arcán lekicsinylő mosollyal figyelte lányt. –Éppen, mint az anyád, Clarissa – szólt. – Már megint mit csináltál?

Clary négykézlábra állt. A száját megtöltötte a felrepedt ajkából szivárgó sós vér. Ahogy Valentine-ra nézett, az izzó harag mérgező virága nyílt ki a mellkasában. Ez az ember, a saját apja ölte meg Simont, és hagyta ott holtan a padlón, mint valami szemétkupacot. Gondolta már máskor is, hogy gyűlöl valakit, de tévedett. Ez volt a gyűlölet.

– A vérfarkaslány – folytatta Valentine összeráncolt homlokkal. – Ő hol van?

Clary előrehajolt, és a szájában összegyűlt vért a férfi cipőjére köpte. Valentine undorodva húzta el a száját, hátralépett, és a magasba emelte a szeráfpengét. Clary egy pillanatra mintha végtelen haragot pillantott volna meg a szemében, és azt hitte, tényleg megteszi: meg fogja ölni ott, ahol van, a lábánál kuporogva, amiért a cipőjére köpött.

A férfi lassan leengedte a pengét. Egyetlen szó nélkül ellépett Clary mellett, és átlesett a falba olvasztott lyukon. Clary óvatosan megfordult, tekintete addig fürkészte a padlót, amíg meg nem látta anyja irónját. Visszafojtott lélegzettel érte nyúlt…

Ebben a pillanatban Valentine megfordult, és észrevette, mit csinál. Egyetlen gyors lépéssel az irón mellett termett, és akkorát rúgott bele, hogy végigszánkázott a fémpadlón, aztán kizuhant a falban tátongó lyukon.

Clary lehunyta a szemét; az irón elvesztése olyan hatással volt rá, mintha édesanyját vesztette volna el megint.

– Az alvilági barátodat úgyis megtalálják a démonok – szólt hűvös, rezzenéstelen hangján Valentine, miután a szeráfpengét visszacsúsztatta az övén lógó hüvelybe. – Nincs hová menekülnie. Egyikőtök sem szökhet meg. Most pedig állj fel, Clarissa!

Clary lassan feltápászkodott. Egész teste sajgott az utóbbi percekben kapott számtalan ütéstől. Egy pillanattal később a lány meglepetten szisszent fel, ahogy Valentine a vállánál fogva megragadta, és úgy fordította, hogy háttal álljon neki. A férfi magas, éles, fülsértő hangot kiadva füttyentett egyet. Megmozdult felettük a levegő, és Clary kérges szárnyak rút csattogását hallotta. Apró sikkantással próbálta kiszabadítani magát, de Valentine túl erős volt. A szárnyak egy pillanatra mindkettejüket körülölelték, aztán együtt a levegőbe emelkedtek. Valentine úgy tartotta a karjaiban Claryt, mintha valóban az apja lenne.

 

Jace azt hitte, mostanra Luke-kal együtt halottak lesznek. Igazából nem is tudta biztosan, hogyan úszhattak meg. A hajó fedélzete csúszós volt a vértől, őt pedig belepte a mocsok. Még a haja is összetapadt a gennytől, a szemét szúrta a belefolyt vér és izzadtság. A jobb karján mély vágás tátongott, és nem volt rá ideje, hogy a gyógyító rúnát a bőrére rajzolja. Ahányszor csak megemelte a kezét, égető fajdalom hasított az oldalába.

Sikerült bevenni magukat a hajó fémfalának egyik mélyedésébe, és ebből a fedezékből harcoltak a rájuk rontó démonokkal. Jace mindkét chakramját elhasználta, és már csak egy szeráfpengéje maradt, meg az Isabelle-től szerzett tőr. Ilyen szegényes fegyverzettel akkor sem szívesen harcolt volna, ha csak néhány démonnal száll szembe, most pedig egy egész hordával kellett megküzdenie. Félnie kellett volna, de nem érzett szinte semmit – csak undort a démonok iránt, akik nem tartoztak ebbe a világba, és haragot

Valentine iránt, aki megidézte őket. Valahol a lelke mélyén érezte, hogy a félelem hiánya azért nem teljesen jó dolog. Még attól sem tartott, hogy túl sok vért veszít a karján lévő sebből.

Egy pókdémon araszolt Jace felé sárga mérget köpve. A fiú elhajolt, de nem elég gyorsan, és néhány csepp méreg a pólójára fröccsent, aztán sisteregve átmarta magát az anyagon, és tucatnyi apró pontban égetni kezdte a bőrét, mintha tűvel szurkálták volna.

A pókdémon elégedetten sziszegett, és újabb sugarat lövellt ki magából. Jace lebukott, és a méreg egy a túloldalról támadó Oni démont talált telibe, ami fájdalmas sikoltással meresztette ki a karmait, és a pókra vetette magát. A két démon összekapaszkodva fetrengett tovább a fedélzeten.

A többi támadó elhátrált a szétfröccsent méreg elől, ami barikádot képezett a földön köztük és az Árnyvadász között. Jace kihasználta a lélegzetvételnyi pihenőt, és a mellette küzdő Luke felé fordult. A férfi szinte felismerhetetlen volt. Fülei hegyesre nyúltak, akár egy farkasnak, ajkait folyamatosan vicsorogva húzta vissza hosszúkás pofájáról, karmokban végződő kezei pedig démonváladéktól feketélltek.

– A korláthoz kéne jutnunk – mondta vicsorgásba hajló hangon Luke. –El kell tűnnünk a hajótól, nem ölhetjük meg mindet. Talán Magnus…

– Szerintem nem is állunk rosszul. – Jace megforgatta a szeráfpengét, ami nem bizonyult jó ötletnek, mert a markolat majdnem kicsúszott vértől síkos kezéből. – Mindent egybevéve.

A hang, amit Luke kiadott, éppúgy lehetett morgás, mint nevetés vagy a kettő keveréke. Aztán egy hatalmas, formátlan valami hullott alá odafentről, mindkettejüket ledöntve a földre.

Jace hatalmasat esett, a szeráfpenge kirepült a kezéből, végigkorcsolyázott a fémen, lebukott a fedélzet szélén, aztán eltűnt szem elől. Jace káromkodva tápászkodott fel.

Egy Oni démon zuhant rájuk. Szokatlanul nagy volt a fajtájához képest – arról nem is beszélve, hogy meglepően okos is lehet, ha ki tudta gondolni azt a trükköt, hogy felmászik tetőre, és onnan veti magát rájuk. Most Luke-on ült, és a homlokából kiálló szarvakkal kaszabolta, ahol érte. Luke a karmaival próbált védekezni, de máris elborította a vér, kindjalja pedig vagy félméternyire hevert tőle a fedélzeten. A férfi a fegyverért nyúlt, de az Oni egyik ásószerű kezével megragadta a lábát, és mint valami faágat, nekifeszítette a saját térdének. Luke felkiáltott, Jace pedig hallotta a csont reccsenését.

Jace a kindjal után vetette magát, felkapta a fegyvert, aztán máris talpon volt ismét, és határozott mozdulattal az Oni démon nyakába hajította. A penge akkora erővel hasított a démon testébe, hogy leszakította a fejét, ami előrebicsaklott, a nyak csonkjából pedig fekete vér fröccsent elő. Egyetlen pillanattal később az Oni semmivé foszlott. A kindjal csörögve eset a földre Luke mellett.

Jace odarohant a férfihoz, és letérdelt mellé. – A lábad…

– Eltört. – Luke ülőhelyzetbe küzdötte magát, az arcát eltorzította a fájdalom.

– De gyorsan gyógyulsz, igaz?

Luke komoran nézett körül. Az Oni ugyan elpusztult, de más démonok ellesték a példáját, és tömegével özönlöttek a tetőre. A hold halvány fényénél nem látta, hányan lehettek. Több tucatnyian? Talán több százan? Egy bizonyos szám után már szinte teljesen mindegynek tűnt.

Luke keze összezáródott a kindjal markolata körül. – Nem elég gyorsan.

Jace kihúzta Isabelle tőrét az övéből. Ez volt az utolsó fegyvere, de hirtelen szánalmasan kicsinek tűnt. Valami heves érzés hasított belé. Nem félelem – az még mindig nem érhette utol –, inkább bánat. Olyan élesen látta Alecet és Isabelle-t, mintha ott állnának mosolyogva az orra előtt, aztán pedig Clary jelent meg, amint kitárt karokkal várja haza.

Jace éppen abban a pillanatban ugrott talpra, amikor a démonok elkezdtek ugrálni a tetőről, eltakarva a holdat. Próbált úgy helyezkedni, hogy védje Luke-ot, de nem volt mit tenni: a démonok minden irányból körbevették őket. Az egyik közvetlenül előtte ágaskodott fel. Egy majd kétméteres, csorba fogakkal mosolygó csontváz volt az. Rothadó csontjairól színes tibeti imazászlók lógtak cafatokban. A kezében egy szamuráj kardot szorongatott, ami azért volt meglepő, mert a legtöbb démon nem hordott magánál fegyvert. A démonikus rúnákkal televésett, ívelt penge hosszabb volt, mint Jace karja.

A fiú elhajította a tőrt. Az beleállt a démon egyik bordájába, és remegve állt meg. A lény mintha észre sem vette volna, csak törtetett tovább előre megállíthatatlanul, akár a halál. A levegő úgy bűzlött körülötte, mint egy kriptában. Magasba emelte a kardot.

Szürke árnyék hasított át a sötétségen Jace orra előtt, forogva, precíz, halálos mozdulatokkal. A lecsapó szamuráj kardot fémes csikorgással állította meg egy másik penge; az árnyék a saját fegyverét lökte vissza a démon felé, a másik kezével pedig felfelé döfött, de olyan gyorsan, hogy Jace a szemével is alig tudta követni a mozdulatot. A démon hanyatt esett, koponyája darabokra robbant, és a lény semmivé foszlott. Körben mindenhol démonok sikítottak félelmükben vagy meglepetésükben. Jace körbefordult, és több tucat alakot látott – emberi alakokat –, amint a korláton átmászva a fedélzetre ugrottak, és megindultak a csúszó-mászó, repülő, sziszegő démonhad felé. Mindannyian ragyogó pengéjű kardot tartottak a kezükben, és ismerős sötét ruhát viseltek.

– Árnyvadászok? – Jace annyira megdöbbent, hogy hangosan szólalt meg, anélkül hogy észrevette volna

– Ki más? – villant egy mosoly a sötétben.

– Malik? Te vagy az?

Malik színpadiasan fejet hajtott. – Bocs azért, ami korábban történt – mondta. – Csak parancsot teljesítettem.

Jace éppen meg akarta nyugtatni Malikot, hogy az élete megmentésével bőségesen jóvá tette korábbi próbálkozását, amivel megpróbálta megakadályozni abban, hogy elhagyja az Intézetet, amikor Raum démonok csapata rontott rájuk lobogó csápokkal. Malik artikulálatlan csatakiáltással vetette magát a küzdelembe; szeráfpengéje úgy ragyogott, mint a legfényesebb csillagok. Jace éppen követte volna, amikor egy kéz ragadta meg a karját, és félrerántotta.

Egy csupa feketébe öltözött Árnyvadász volt az, akinek a csuklyája teljesen elrejtette az arcát. – Gyere velem!

A kéz erőszakosan rángatta a pólója ujját.

– Meg kell néznem Luke-ot. Megsérült. – Kirántotta a karját az Árnyvadász kezéből. – Engedjen el!

– Ó, az Angyal szerelmére… – Az alak elengedte, és felnyúlt, hogy hátratolja hosszú köntösének csuklyáját, megmutatva fehér arcát és gyémántként ragyogó szürke szemét. – Hajlandó vagy végre azt tenni, amit mondanak neked, Jonathan?

Az Inkvizítor volt az.

 

Annak ellenére, hogy észveszejtő sebességgel szálltak, Clary a legszívesebben belerúgott volna Valentine-ba, csakhogy a férfi vasmarokkal tartotta. A lábai ugyan a levegőben lógtak, de hiába küszködött, semmit nem ért el velük.

Amikor a démon megdőlt, és hirtelen kanyarodni kezdett, a lány halkan sikított egyet. Valentine elnevette magát, aztán egy keskeny fémalagúton át máris sokkal nagyobb és szélesebb terembe érkeztek. Ahelyett, hogy különösebb cécó nélkül a földre dobta volna a terhét, a repülő démon ezúttal lassított, és óvatosan tette le őket.

Clary meglepetten állapította meg, hogy Valentine lazít a szorításán. Azonnal kitépte magát a férfi kezéből, a terem közepére futott, és körülnézett. Hatalmas tér vette körül, egykor talán valamiféle gépterem lehetett.

A falak mentén még most is különféle szerkezetek sorakoztak, amiket nyilvánvalóan azért toltak félre, hogy középen minél nagyobb szabad területet alakíthassanak ki. A padló vastag fekete fémből készült, és itt-ott foltok éktelenkedtek rajta. Az üres tér közepén négy kád állt, nagyjából akkorák, hogy kényelmesen meg lehetett volna bennük fürdetni egy kutyát. Kettőnek rozsdabarna volt a belseje, a harmadikat vörös folyadékkal töltötték fel, a negyedik pedig üres maradt.

A kádak mögött fém öltözőszekrény állt, aminek egy darab szövetet dobtak a tetejére. Ahogy közelebb lépett, Clary látta, hogy egy ezüst kard nyugszik rajta. A pengéje feketés fénnyel ragyogott: mintha maga lett volna a látható sötétség.

Clary megpördült, és a némán figyelő Valentine-ra meredt. – Hogy tehetted? – kérdezte. – Hogy ölhetted meg Simont? Ő csak egy… csak egy fiú volt, egyszerű ember…

– Nem volt ember – állapította meg selymes hangján Valentine. –Szörnyeteg lett belőle. Csak nem láttad, Clarissa, mert a barátod arcát viselte.

– Nem volt szörnyeteg. – A lány kicsit közelebb lépett a kardhoz. Nagynak és nehéznek látta. Kíváncsi lett volna, vajon fel tudná-e emelni. És ha igen, le tudna-e sújtani vele. – Még mindig Simon volt.

– Ne gondold, hogy nem érzek együtt veled – mondta Valentine. Mozdulatlanul állt a plafonba vágott csapóajtón beszivárgó egyetlen fénysugárban. – Ugyanezt éreztem, amikor Luciant megharapták.

– Azt mondta nekem – vágott vissza undorral Clary –, hogy adtál neki egy tőrt, és elküldted, hogy ölje meg magát.

– Az hiba volt – szólt Valentine.

– Legalább elismered…

– Magamnak kellett volna megölnöm. Azzal bizonyítottam volna, hogy fontos nekem.

Clary megrázta a fejét. – De nem volt fontos. Soha nem törődtél senkivel. Még anyával sem. Jace-szel sem. Egyszerűen a tulajdonodnak tekintetted őket.

– De hát nem ez a szeretet, Clarissa? Birtoklás? „Én az én szerelmesemé vagyok, és az én szerelmesem enyim”, ahogy az Énekek énekében áll.

– Nem. És ne gyere nekem a Bibliával. Szerintem nem is érted, miről van szó. – A lány most már nagyon közel került az öltözőszekrényhez, a kard markolata karnyújtásnyira volt csak tőle. Ujjai nedvesek voltak az izzadságtól, és lopva a farmerjába törölte őket. – Nem annyi az egész, hogy az ember valakié, az a lényeg, hogy odaadja magát neki. Kétlem, hogy te valaha is adtál valakinek valamit. Legfeljebb rémálmokat.

– Hogy odaadja magát neki? Mint ahogy te odaadtad magad Jonathannak?

A lány kard felé nyúló keze ökölbe szorult. Visszahúzta a mellkasa elé, és hitetlenkedve bámult a férfira. – Mi?

– Azt hiszed, nem láttam, hogy néztek egymásra ti ketten? Hogy nem hallottam, ahogy kimondja a nevedet? Talán nem hiszed, hogy képes vagyok érezni, de ez nem jelenti azt, hogy nem látom mások érzéseit. – Valentine hangja hűvös volt, minden szava jégszilánkként hasított a lány fülébe. –Gondolom, édesanyád és én csak magunkat hibáztathatjuk. Olyan sokáig tartottunk távol benneteket egymástól, hogy sosem alakult ki bennetek az a távolságtartás, ami testvérek között természetes lenne.

– Nem tudom, miről beszélsz. – Clary már a fogát csikorgatta.

– Pedig elég világos voltam. – Kilépett a fényből, arcát érdemes lett volna lerajzolni, ahogy az árnyékok játszottak rajta. – Láttam Jonathan arcát, miután szembenézett a félelemdémonnal. A te képedben mutatta meg magát neki. Ebből megtudtam mindent, amit tudni akartam. Jonathan a világon a legjobban a húga iránt érzett szeretetétől fél.

 

– Nem szokásom azt tenni, amit mondanak nekem – közölte Jace. – Viszont esetleg megteszem, amit szeretne, ha szépen kéri.

Az Inkvizítor úgy festett, mint aki legszívesebben lesújtóan nézne, de elfelejtette, hogyan kell. – Beszélnem kell veled.

Jace döbbenten meredt a nőre. – Most?

Az Inkvizítor a karjára tette a kezét. – Most.

– Magának elment az esze. – Jace végigpillantott a hajón. Olyan volt, mint egy a poklot ábrázoló Bosch-festmény. A sötétség démonokkal telt meg: nyüszítve forgolódtak, és fogaikkal meg karmaikkal csapkodtak mindenfelé. Közöttük Nephilimek rohangáltak fel-alá ragyogó pengéjű fegyvereikkel. Jace máris látta, hogy nincsenek elegen. Sokkal, de sokkal többre lett volna szükség belőlük. – Lehetetlen… Egy csata közepén vagyunk.

Az Inkvizítor csontos keze meglepően erősnek bizonyult. – Most? –Meglökte Jace-t, aki meglepetésében hátralépett egyet, aztán még egyet és még egyet, amíg be nem húzódtak egy falmélyedésbe. A nő végül elengedte Jace-t, majd benyúlt a köpenye alá, és előhúzott két szeráfpengét. Elsuttogta a neveiket, és még számos, a fiú előtt ismeretlen szót, majd Jace két oldalán a fedélzetbe állította a kardokat. Egyetlen kékesfehér fényfal emelkedett ki belőlük, elválasztva Jace-t és az Inkvizítort a hajó többi részétől.

– Megint bezár? – kérdezte hitetlenkedve a fiú.

– Ez nem Malakiás-konfiguráció. Ha akarod, kiléphetsz belőle. – A nő szikár ujjai szorosan fonódtak össze. – Jonathan…

– Úgy érti, Jace. – A fiú már nem látta a csatát a fehér fényfal mögött, de hallotta a hangokat, a sikolyokat és a démonok bömbölését. Ha elfordította a fejét, az óceán apró darabkáját láthatta, rajta ezernyi gyémántként csillogó fényfolttal. Vagy egy tucat hajót kötöttek ki a környéken: Idris tavain használt háromtestű trimaránokat. Árnyvadász hajókat. – Mit keres itt, Inkvizítor ? Miért jött ide?

– Igazad volt – mondta a nő. – Valentine-nal kapcsolatban. Nem volt hajlandó megegyezni velem.

– Természetesen abban a pillanatban, hogy visszautasított, összehívtam a Klávét, és idehoztam őket. Tartozom neked és a családodnak egy bocsánatkéréssel.

– Vettem – bólintott Jace. Gyűlölte a bocsánatkéréseket. – Aleckel és Isabelle-lel mi van? Ők is eljöttek? Nem kapnak büntetést, amiért segítettek nekem?

– Eljöttek, és nem, nem kapnak büntetést. – Az Inkvizítor még mindig fürkész tekintettel méregette a fiút. – Nem értem Valentine-t – folytatta. –Hogy dobhatja el egy apa így a gyereke életét… Az egyetlen fiáét?

– Hát igen – vont vállat Jace. Fájt a feje, és azt kívánta, bárcsak az Inkvizítor befogná végre a száját, vagy legalább egy démon megtámadná őket.

– Valódi talány, tényleg.

– Hacsak…

Jace meglepetten pillantott a nőre. – Hacsak mi ? Az Inkvizítor a fiú vállára bökött. – Azt mikor szerezted? Jace lenézett, és látta, hogy a pókdémon mérge kimarta a pólóját, jó darabon láthatóvá téve csupasz bal vállát. – A pólót? A Macy's téli kiárusításán.

– A sebhelyet. Ezt a sebhelyet itt a válladon.

– Ó, azt. – Jace nem értette, miért bámul rá a nő olyan tüzes tekintettel.

– Nem is tudom. Apám szerint akkor szedtem össze, amikor még nagyon kicsi voltam. Valamilyen baleset ért. Miért?

Az Inkvizítor sziszegve fújta ki a levegőt a fogai között. – Az nem lehet – mormogta. – Te nem lehetsz…

– Mi nem lehetek?

Az Inkvizítor hangja szokatlanul bizonytalannak tűnt. – Annyi éven át – mondta –, miközben felnőttél… te tényleg azt hitted, hogy Michael Wayland fia vagy…?

Jace érezte, hogy feltámad benne a harag, amit a vele járó csalódottság apró szúrása tett még fájdalmasabbá. – Az Angyalra – tört ki belőle –, azért rángatott ide a csata közepén, hogy feltegye ugyanazokat az istenverte kérdéseket? Elsőre sem hitt nekem, és most sem hisz nekem. Soha nem fog hinni nekem, mindannak ellenére, ami történt, annak ellenére, hogy én csakis a színtiszta igazságot mondtam el magának. – Mutatóujjával a fal felé bökött. – Nekem odakint kéne harcolnom. Miért tart akkor itt? Hogy amikor ennek vége van, és esetleg életben is maradunk, elvihessen a Klávéba, és közölhesse velük, hogy nem voltam hajlandó a maga oldalán harcolni az apám ellen? Ügyes.

A nő sápadtabb lett, mint azt Jace lehetségesnek gondolta volna. –Jonathan, én egyáltalán nem…

– A nevem Jace! – kiáltotta a fiú. Az Inkvizítor összerezzent, és félig kinyitotta a száját, mintha mondani akarna még valamit, de Jace nem volt rá kíváncsi. Majdnem fellökte a nőt, ahogy elvágtatott mellette, és fölrúgta az egyik szeráfpengét. A fegyver a fedélzetre dőlt, a fényfal pedig azonnal semmivé foszlott.

Mögötte eluralkodott a káosz. Sötét alakok száguldottak fel s alá a fedélzeten, démonok kapaszkodtak át összekuporodott testeken, a levegőt füst és sikolyok töltötték be. Jace erőltette a szemét, hátha felismer valakit a zűrzavarban. Hol van Alec? És Isabelle?

– Jace! – Az Inkvizítor sietett utána, arca kővé meredt a félelemtől. –Jace, nincs is fegyvered, legalább fogd az…

Elakadt a szava, ahogy Jace előtt hirtelen egy démon emelkedett ki a sötétségből, mint jéghegy egy hajó orra előtt. A fiú még nem látott ilyet ma este: ráncos arca volt, és fürge majomszerű keze, mindehhez pedig egy skorpió hosszú, recés farka járt. Tűhegyes, csorba fogain keresztül sziszegett Jace-re. Mielőtt a fiú lebukhatott volna, a démon farka az áldozatára lecsapó kobra sebességével vágódott előre. Jace látta, ahogy a tüske egyenesen az arca felé száguld…

És aznap este mát másodszor vetette magát közé és a halál közé egy árnyék. Hosszú pengéjű késével a kezében az Inkvizítor még éppen idejében ugrott elé, hogy a skorpió tüskéje a mellkasába fúródjon Jace teste helyett.

A nő felkiáltott, de talpon maradt. A démon farka máris visszahajlott, felkészülve az újabb csapásra, de az Inkvizítor kése már a levegőben szállt nyílegyenesen a célja felé. A pengébe karcolt rúnák felragyogtak, ahogy a fegyver a démon torkába fúródott. A lény szisszenő hangot hallatott, mint amikor egy luftballonból elszökik a levegő, kétrét görnyedt, aztán semmivé foszlott szét.

Az Inkvizítor a fedélzetre roskadt. Jace letérdelt mellé, óvatosan megfogta a nő vállát, és a hátára fordította. A szürke blúz mellén vörös folt terebélyesedett vészjóslóan. Az Inkvizítor arcának minden izma elernyedt, és egészen sárga lett a bőre: Jace egy pillanatra azt hitte, a nő meg is halt.

– Inkvizítor? – Még most sem tudta rávenni magát, hogy a nevén szólítsa a nőt.

Az Inkvizítornak minden erejére szüksége volt, hogy ki tudja nyitni a szemét; a szikra máris kezdett kihunyni benne. Bágyadtan magához intette Jace-t. A fiú egészen közel hajolt a szájához, hogy hallhassa, amit az Inkvizítor a fülébe súg utolsó lélegzetével…

– Mi? – hökkent meg Jace. – Ez meg mit jelent?

Nem kapott választ. Az Inkvizítor teste petyhüdten terült el a fedélzeten, szeme elkerekedve meredt a semmibe, szája sarka felfelé görbült, szinte mintha mosolyogna.

Jace kábán térdelt fel. Az Inkvizítor meghalt. És miatta halt meg.

Valami megragadta a pólója hátát, és talpra rántotta. Jace az övéhez kapott, majd miután rádöbbent, hogy fegyvertelen, sarkon fordult. Ismerős kék szempár nézett vissza rá hitetlenkedve.

– Hát élsz! – szólt Alec. Csak két szó volt, de érzelmek garmadája gyűlt össze mögötte. A megkönnyebbülés éppen úgy látszott az arcán, mint a kimerültség. A hűvös ellenére fekete haját izzadság tapasztotta a homlokára és az arcára. A ruháján és a bőrén patakokban folyt a vér, vastag bőrpáncéljának karján pedig hosszú vágás tátongott, ahol valami éles tárgy kiszakította. Jobb kezével véres guisarméját, bal kezével pedig Jace gallérját szorongatta.

– A jelek szerint – nyugtázta Jace. – Viszont ez az állapot nem lesz tartós, ha nem adsz nekem gyorsan egy fegyvert.

Alec gyorsan körbepillantott, elengedte Jace-t, aztán előhúzott az övéből egy szeráfpengét, és barátja kezébe nyomta. – Tessék. Samandirielnek hívják.

Alighogy Jace átvette a fegyvert, egy Drevak démon indult meg feléjük irtózatos csattogással. Jace maga elé kapta Samandirielt, de Alec máris elintézte a lényt guisarméjának egyetlen döfésével.

– Szép fegyver – állapította meg Jace, de Alec már a földön heverő szürke alakra figyelt.

– Az az Inkvizítor? Jól látom, hogy…?

– Meghalt – bólintott Jace.

Alec egyenes vonallá húzta össze a száját. – Legalább megszabadultunk tőle. Hogy intézték el?

Jace éppen válaszolt volna, amikor éles kiáltás fojtotta belé a szót. – Alec! Jace! – Isabelle sietett feléjük a fedélzetet ellepő bűzös füstben. Szűk, sötét dzsekijét sárgás vér csúfította el. A csuklóját és a bokáját díszítő aranyláncokon rúnamedálok lógtak, korbácsa pedig elektrum drótok hálózataként vette körül.

Kitárta a karját. – Jace, azt hittük…

– Nem. – Maga sem tudta miért, de a fiú hátralépett Isabelle érintése elől. – Csupa vér vagyok, Isabelle, ne!

A lány arcára kiült a sértettség. – De hát mind téged kerestünk… Anya és Apa…

– Isabelle! – kiáltotta Jace, de elkésett. Egy hatalmas pók osont a lány mögé, sárga mérget lövellve a csáprágóiból. Isabelle felkiáltott, ahogy a méreg elérte, de a korbácsa máris lesújtott, kettészelve a démont. A lény darabjai hangos puffanással zuhantak a fedélzetre, mielőtt eltűntek volna.

Isabelle kezéből kicsúszott a korbács, de mielőtt összeeshetett volna, Jace mellette termett, és esetlenül a karjába kapta. Most már látta, menynyi méreg fröccsent a lányra. A legtöbb sárga folyadék a ruhájára került, de egy adag jutott belőle a nyakára is. Ahol hozzáért, égett és sistergett a bőre. Isabelle, aki soha ki nem mutatta volna a fájdalmát, most alig hallhatóan, de nyüszített.

– Add át nekem – szólt Alec, aki letette a fegyverét, hogy húga segítségére siethessen. Átvette Isabelle-t Jace karjából, és gyengéden a fedélzetre fektette. Letérdelt mellé, és az irónnal a kezében felnézett Jace-re. – Tarts távol mindent, amíg helyrehozom.

Jace nem tudta levenni a szemét Isabelle-ről. A lány nyakáról vér ömlött a ruhájára, eláztatva hosszú haját. – El kell vinnünk erről a hajóról – jelentette ki határozottan. – Ha itt marad…

– Meghal? – Alec olyan finoman mozgatta irónja hegyét a húga torkán, ahogy csak tudta. – Mind meghalunk. Túl sokan vannak. Lemészárolnak bennünket. Az Inkvizítor megérdemelte a halált. Ez az egész az ő hibája.

– Megtámadott egy skorpiódémon – mondta Jace, bár maga sem tudta, miért menteget valakit, akit gyűlöl. – Az Inkvizítor közénk állt. Megmentette az életemet.

– Tényleg? – kérdezte döbbenten Alec. – Miért?

– Talán rájött, hogy érdemes megmenteni.

– De hát az a nő mindig is… – Alec elhallgatott, arcára kiült a rémület. – Jace, a hátad mögött… Ketten vannak.

Jace megpördült a tengelye körül. Két démon közelített felé. Egy alligátorszerű, recés fogú Falánk a hátára kunkorodó skorpiószerű farokkal, meg egy Drevak a holdfényben ragyogó fehér, féregre emlékeztető bőrrel. Jace hallotta, ahogy Alec riadtan felszisszen a háta mögött; aztán Samandiriel kirepült a kezéből, ezüstös ívben szelve a levegőt. A penge levágta a Falánk farkát, közvetlenül a hosszú tüske végére tapadó méregzacskó alatt.

A Falánk felüvöltött, mire a Drevak zavarodottan felé fordult – és az arcába kapta a teli méregzacskót. A zacskó kihasadt, és méreggel borította be a Drevakot. Az egyetlen hörgő sikolyt hallatott, és rögtön zsugorodni kezdett – a fejét csontig mattá a förtelmes lötty. Ahogy a Drevak végleg eltűnt, vér és méreg fröccsent a földre. A Falánk farkából spriccelt a vér, ahogy még néhány lépést vonszolta magát, mielőtt ő is semmivé lett volna.

Jace lehajolt, és óvatosan felemelte Samandirielt. A fedélzet sercegett, ahol a Falánk mérge ráömlött apró, de egyre terebélyesedő lyukakat égetve a fémbe.

– Jace! – Alec időközben feltápászkodott, és sápadt, de két lábon álló húgát támogatta. – El kell innen vinnünk Isabelle-t.

– Jó – bólintott Jace. – Vigyed te! Én meg elbánok azzal.

– Mivel? – kérdezte csodálkozva Alec.

– Azzal – ismételte Jace, az ujjával mutatva az irányt. A füstön és a lángokon keresztül hatalmas, púpos és súlyos valami közelített feléjük. Vagy ötször akkora lehetett, mint bármelyik másik démon a hajón, páncélozott teste volt, és kitinnel borított karmokban végződő számos végtagja. Irdatlan, szétálló lábai egy elefántéra emlékeztettek, a feje pedig éppen olyan volt, mint egy túlméretezett szúnyogé. Ahogy közelebb ért, Jace már a rovarszerű szemeket és a vérvörös szívószervet is látta.

Alecnek a lélegzete is elállt. – Ez meg mi a fene?

Jace elgondolkodott egy pillanatra. – Valami nagy – mondta végül. –Nagyon nagy.

– Jace…

Jace megfordult, és előbb Alecre, majd Isabelle-re nézett. Valami azt súgta neki, hogy talán most látja őket utoljára, mégsem félt – illetve nem magát féltette. Mondani akart nekik valamit, talán azt, hogy szereti őket, hogy mindegyikük többet jelent a számára, mint ezer Ereklye a velük járó hatalommal egyetemben.

– Alec – hallotta a saját hangját. – Vidd Isabelle-t a létrához, de minél gyorsabban, vagy mind meghalunk!

A két fiú tekintete találkozott egy hosszú pillanatra. Aztán Alec bólintott, és a még mindig imbolygó Isabelle-t a korlát felé terelte. Amikor odaértek, segített neki átkapaszkodni, és Jace nemsokára végtelen megkönnyebbülést érezve látta, hogy a lány fekete haja eltűnik, amint lefelé ereszkedik a létrán. És most te, Alec – gondolta. – Indulás!

De Alec nem indult. Isabelle, aki már teljesen eltűnt szem elől, élesen felkiáltott, ahogy bátyja a korlátról visszaugrott a fedélzetre. A guisarme a földön hevert, ahová korábban ledobta. Most megint a kezébe vette, aztán Jace felé indult, hogy együtt nézhessenek szembe a közeledő démonnal.

Csakhogy nem érhetett oda barátja mellé. A démon, ami eddig Jace felé tartott, most hirtelen irányt változtatott, és Alecet vette célba; véres szívószerve éhesen lebegett előre-hátra. Jace Alec segítségére sietett volna, de a méreg marta fedélzet beszakadt alatta. A lába eltűnt a lyukban, ő pedig végigzuhant a fémpadlón.

Alecnek volt még ideje, hogy Jace nevét kiáltsa, aztán a démon máris ott volt az orra előtt. A guisarme pengéjét a lény húsába mélyesztette, mire az felágaskodott, és furcsán emberi sikolyt hallatott. A sebből fekete vér spriccelt szerteszét. Alec hátralépett, és újabb fegyverért nyúlt, de ebben a pillanatban lendült a démon egyik karma, és a földre taszította. A szívó-szerv a fiú köré csavarodott.

Valahol Isabelle sikított. Jace kétségbeesetten próbálta kihúzni a lábát a fedélzetben tátongó lyukból; a fém éles pereme a vádlijába hasított, ahogy végül kiszabadította magát, és sikerült két lábra állnia.

A feje fölé emelte Samandirielt. A szeráfpenge élesen ragyogott fel, akár egy hullócsillag. A démon hátrahúzódott, és mély, sziszegő hangot adott ki magából. Lazított a szívószerv szorításán, és Jace egy pillanatra azt hitte, el fogja engedni Jace-t. Csakhogy a lény egyszerre félelmetes sebességgel hátracsapta a fejét, és ijesztően könnyedén elhajította Alecet. A fiú keményen csapódott a vértől csúszós fedélzetre, végigszánkázott a fémen, és egy rekedt üvöltéssel lezuhant a hajó oldalán.

Isabelle Alec nevét sikoltotta – hangja mintha tőrdöfés lett volna Jace fülében. Samandiriel még mindig ragyogott a fiú kezében. Fénye megvilágította a közelítő démon zsákmányra éhes rovartekintetét, de Jace nem látott mást, csak Alecet. Alecet, ahogy lezuhan a fedélzetről, Alecet, ahogy belefullad a fekete folyóba odalent. Mintha tengervíz ízét érezte volna a szájában, bár lehet, hogy nem volt más, csak vér. A démon már ott járt közvetlenül előtte, hát felemelte Samandirielt, és lesújtott. A lény éles, magas, nyüszítő hangot adott ki magából… Aztán a fedélzet fémes csikorgással megnyílt Jace alatt, és a fiú alázuhant a semmibe.

 

19

Dies Irae

 

– TÉVEDSZ – MONDTA CLARY MINDEN MEGGYŐZŐDÉS NÉLKÜL. – Semmit sem tudsz rólam meg Jace-ről. Csak azt akarod, hogy…

– Mit akarok? Próbálok eljutni hozzád, Clarissa. Próbálom megértetni veled, mi az ábra. – Valentine hangjából hiányoztak az érzelmek, de Clary mintha lappangó vidámságot fedezett volna fel benne.

– Kinevetsz bennünket. Azt hiszed, felhasználhatsz, hogy bántsd Jace-t, úgyhogy kinevetsz bennünket. Még csak dühös sem vagy – tette hozzá a lány. – Egy igazi apa dühös lenne.

– Igazi apa vagyok. Ugyanaz a vér folyik az én ereimben is, mint a tiedben.

– Nem vagy az apám. Luke az apám – jelentette ki elgyötörten Clary. –Azt hittem, ezen már túlvagyunk.

– Csak azért tekintesz Luke-ra apádként, mert kapcsolata volt az anyáddal…

– Kapcsolata? – nevetett fel hangosan a lány. – Luke és Anya barátok.

Clary mintha meglepetést látott volna átvillanni a férfi arcán. – Valóban? – kérdezte aztán kurtán Valentine. – Tényleg azt hiszed, hogy Lucian azért töltötte bujkálással és meneküléssel az életét, azért őrzött egy titkot, amit nem is érthetett meg teljesen, mert anyád barátja volt? Nagyon keveset tudsz az emberekről, Clarissa, és a korodhoz képest még kevesebbet a férfiakról.

– Azt gondolsz Luke-ról, amit csak akarsz, úgysem számít semmit. Rosszul ítéled meg őt, ahogy rosszul ítéled meg Jace-t is. Mindenkiről azt képzeled, hogy ocsmány indítékai vannak, mert csakis az ocsmány indítékokat érted.

– De miért lenne ocsmány, ha szereti anyádat? –- kérdezte Valentine. –Mi olyan ocsmány a szerelemben, Clarissa? Vagy a lelked mélyén te is érzed, hogy a drága Lucianod sem nem igazi ember, sem nem képes olyan érzelmekre, amiket mi is megérthetnénk?

– Luke éppen olyan ember, mint én – vágott vissza Clary. – Csak bigott vagy.

– Ó, dehogy – felelte Valentine. – Az aztán biztosan nem vagyok. – Közelebb lépett a lányhoz, mire Clary úgy helyezkedett, hogy testével takarja el előle a kardot. – Csak azért látsz ilyennek, mert a mondénok szemével nézed a világot. A mondén emberek megkülönböztetik egymást, méghozzá úgy, hogy az bármelyik Árnyvadász szemében nevetségesnek tűnik. Megkülönböztetik egymást faj, vallás, nemzetiség meg egy csomó más lényegtelen apróság alapján. A mondének számára ezek a dolgok logikusnak tűnnek, mert bár nem látják és nem értik a démonok világát, sőt még a létezésével sincsenek tisztában, azért valahol mélyen az ősi emlékeikben ott lapul a tudat, hogy olyanok is élnek a földön, akik másmilyenek. Akik nem tartoznak ide, akik csak ártani és rombolni akarnak. Mivel a démonok fenyegetése láthatatlan a számukra, a saját fajtájukból kell keresniük a rosszakaróikat. Az ellenségük arcát a szomszédjuk arcára vetítik, és ezzel garantálják a generációkon át tartó gyűlölködést. – A férfi még közelebb húzódott Claryhez, mire a lány ösztönösen hátralépett; most már az öltözőszekrénynek préselődött a háta. – Én nem vagyok ilyen – folytatta Valentine. – Én látom az igazságot. A mondénok csak elsötétített üvegen keresztül szemlélik a világot, de az Árnyvadászok… Ők mindent tisztán látnak. Mi tudjuk az igazságot a gonoszról, és tudjuk, hogy bár közöttünk jár, mégsem közülünk való. Ami nem tartozik ebbe a világba, annak nem engedhetjük meg, hogy gyökeret eresszen itt, hogy aztán mérgező virágként növekedhessen, és kiirthasson minden életet.

Clary azt tervezte, hogy felkapja a kardot, és Valentine-ra támad, de a férfi szavai megrázták. Annyira kimérten, annyira meggyőzően beszélt, és persze a lány sem gondolta, hogy a démonokat a földre kéne engedni, hogy mindent felégethessenek, mint annyi más világgal tették… Annak, amit Valentine mondott, már majdnem értelme is volt, csakhogy…

– Luke nem démon.

– Az a benyomásom, Clarissa – szólt Valentine –, hogy nagyon kevés tapasztalatot szereztél azzal kapcsolatban, mi számít démonnak, és mi nem. Találkoztál néhány Alvilágival, akik tulajdonképpen egész rendeseknek tűntek, és most az ő kedvességük lencséjén keresztül látod a világot. A démonok árnyékból támadó, gonosz szörnyetegek a szemedben. És valóban léteznek is ilyen szörnyetegek. Csakhogy vannak sokkal ravaszabb, rejtőzködő démonok is, akik háborítatlanul élnek az emberek között, és mégis olyan rettenetes dolgokat tesznek, hogy bestiális társaik barátságosnak tűnnek mellettük. Ismertem egy démont Londonban, aki nagyhatalmú bankárnak adta ki magát. Sosem maradt egyedül, úgyhogy hiába tudtam a titkát, nehezen jutottam a közelébe, hogy megöljem. A szolgálóival vitetett magának állatokat meg kisgyerekeket… Mindegy, csak kicsi legyen és tehetetlen….

– Csend! – tapasztotta a fülére a tenyerét Clary. – Nem akarom hallani.

De Valentine rendíthetetlenül folytatta, és bár sikerült tompítani a hangját, a lány azért tisztán értette minden szavát. – Lassan ette meg őket, több napon keresztül. Megvoltak rá a módszerei, hogy válogatott kínzásokkal a lehető legtovább életben tartsa őket. Ha el tudod képzelni, milyen, amikor egy félig felfalt gyerek mászik feléd…

– Hagyd abba! – Clary elvette a kezét a füléről. – Elég ebből, elég!

– A démonok halállal, fájdalommal és őrülettel táplálkoznak – mondta Valentine. – Ha én gyilkolok, azt azért teszem, mert nincs más választásom. Te, kislányom, egy csodálatosnak hazudott paradicsomban nőttél fel, törékeny üvegfalak között. Édesanyád megalkotott egy olyan világot, amilyenben élni szeretett volna, aztán ebben a világban nevelt fel téged, de soha nem mondta el, hogy ez csak illúzió. Mindeközben démonok fegyverrel, vérrel, terrorral várták, hogy összetörhessék az üvegfalat, és kirángathassanak a hazugságból.

– Te törted össze az üvegfalat – suttogta Clary. – Te rángattál ebbe bele. Senki más, csakis te.

– És azért, hogy megvágott az üveg, a fájdalomért, a vérért? Azokért is engem hibáztatsz? Nem én zártalak börtönbe.

– Fejezd már be! Csak hallgass el! – Clarynek csengett a füle, és legszívesebben ráordított volna a férfira: Te raboltad el anyukámat, ez a te műved, te vagy a hibás! Viszont kezdte érteni, miről beszélt Luke, amikor azt mondta, hogy Valentine-nal nem lehet vitatkozni. Képtelenség volt ellentmondani neki, anélkül hogy az ember úgy ne érezte volna, hogy gyerekeket kettéharapó démonok pártját fogja. Kíváncsi volt, milyen lehetett Jace élete olyan sok éven keresztül ennek a követelődző, mindent elsöprő embernek az árnyékában. Már sejtette, honnan származik Jace arroganciája, meg a gondosan kordában tartott érzelmei.

Az öltözőszekrény sarka élesen vágott a vádlijába. A Kardból áradó hideg érintésétől minden szőrszál égnek állt a nyakán. – Mit akarsz tőlem? – kérdezte.

– Miből gondolod, hogy bármit is akarok tőled?

– Különben nem lett volna olyan fontos, hogy beszélhess velem. Csak fejbe kólintottál volna, és várnád a… várnád a következő lépést, akármi is legyen az.

– A következő lépés – mondta Valentine – az lesz, hogy az Árnyvadász barátaid megkeresnek, én pedig közlöm velük, hogy ha élve akarnak visszakapni, cserébe ide kell hozniuk nekem a vérfarkaslányt. Még mindig szükségem van a vérére.

– Sosem cserélnének el Maiára!

– Ebben tévedsz – rázta meg a fejét Valentine. – Tudják, mit ér egy Alvilági egy Árnyvadász gyerekhez képest. Bele fognak egyezni a cserébe. A Klávé elvárja tőlük.

– A Klávé? Úgy érted… ez is benne van a Törvényben?

– Kőbe van vésve – bólintott a férfi. – Most már érted? Nem is különbözünk annyira egymástól, a Klávé meg én, vagy Jonathan meg én, vagy te meg én, Clarissa. Csak a módszereink nem egyeznek teljesen. – Elmosolyodott, és még közelebb lépett Claryhez.

Fürgébben, mint ahogy kinézte volna magából, Clary a háta mögé nyúlt, és felkapta a Lélekkardot. A fegyver éppen olyan nehéz volt, mint amilyennek látszott; olyan nehéz, hogy a lány meg is botlott egy pillanatra. Kinyújtotta a kezét, hogy visszanyerje az egyensúlyát, aztán felemelte a kardot, és a hegyét egyenesen Valentine mellkasának szegezte.

 

Jace olyan erővel csapódott a kemény fémpadlónak, hogy összecsattantak a fogai. Felköhögött, vér ízét érezte a szájában, aztán a fájdalomtól eltorzult arccal feltápászkodott.

Tompa zöldre festett csupasz pallón ért földet. A hajó gyomra üres volt, egy hatalmas visszhangos kamra sötét, kifelé ívelő falakkal. Ahogy felnézett, Jace a csillagos ég apró darabkáját látta az odafönt füstölgő lyukon keresztül.

Sehová sem vezető pallók és létrák labirintusa vette körül, akár egy óriási kígyó belei. Iszonyúan hideg volt. Jace látta, ahogy a kilélegzett levegő fehér felhőpamacsokban hagyja el a száját. Az irdatlan méretű térbe alig szűrődött be fény. A fiú hunyorogva meresztgette a szemét, aztán a zsebébe nyúlt, hogy elővegye a boszorkányfény rúnakövét.

A fehéres ragyogás megvilágította az árnyékokat. A palló hosszú volt, a túlsó végén egy alsóbb szintté vezető létrával. Ahogy Jace arrafelé indult, valami megcsillant a lábánál.

Lehajolt, és megnézte: egy irón volt az. Ösztönösen körbepillantott, mintha csak arra számítana, hogy valaki testet ölt az árnyékban. Hogy az ördögbe került ide egy Árnyvadász irón? Óvatosan felvette az eszközt. Minden irónt valamiféle aura vett körül, a tulajdonos személyiségének szellemszerű lenyomata. Fájdalmas felismerés hasított át rajta. Clary.

Egyszerre halk nevetés törte meg a csendet. Jace az övébe tűzve az irónt, hátrapördült. A boszorkányfény ragyogásában sötét alak rajzolódott ki a palló végén. Az arcát elrejtette a félhomály.

– Ki van ott? – kérdezte a fiú.

Nem kapott választ, mégis az az érzése támadt, mintha valaki nevetne rajta. Jace keze automatikusan az öve felé mozdult, csakhogy amikor lezuhant, elvesztette a szeráfpengéjét. Nem maradt fegyvere.

Mit is tanított neki az apja? Ha megfelelőképpen használja, bármiből lehet fegyver. Lassan az ismeretlen felé indult, miközben igyekezett minden részletet felmérni maga körül – ott egy cső, amibe ha belekapaszkodik, lendületet vehet, és megrúghatja a férfit, egy falból kiálló, törött fémdarab, aminek nekilökheti, eltörve a gerincét. Mindezek a gondolatok a másodperc törtrésze alatt száguldottak át az agyán, mielőtt a pallón álló alak megfordult, és fehér haja megvillant a boszorkányfény ragyogásában.

Jace jártában mozdulatlanná merevedett. – Apám? Te vagy az?

 

Az első, ami eljutott Alec tudatáig, a rettenetes hideg volt. A második, hogy nem tud lélegezni. Megpróbálta beszívni a levegőt, de a teste görcsbe rándult. Felült, és mocskos folyóvizet köpött ki a tüdejéből, amitől fuldokolva köhögni kezdett.

Végül nagy nehezen sikerült levegőhöz jutnia, bár olyan volt, mintha lángolna a tüdeje. Zihálva nézett körül. Barázdált fémpadlón ült – illetve nem is, ez egy furgon platója volt. Egy furgoné, amelyik a folyó közepén lebegett. A haját és a ruháit teljesen átitatta a hideg víz. Magnus Bane ült vele szemben, és őt méregette a sötétben is ragyogó borostyánszínű szemével.

– Mi… Mi történt? – kérdezte vacogó fogakkal Alec.

– Megpróbáltad kiinni az East Rivert – felelte Magnus, és Alec csak most vette észre, hogy az ő ruhái is csuromvizesek, és úgy tapadnak a testéhez, mint egy második bőr. – Én húztalak ki.

Alec feje lüktetett. Az övében kezdett tapogatózni az irónja után, de nem volt sehol. Megpróbált visszaemlékezni… a hajó, dugig démonokkal, Isabelle elesett, de Jace elkapta, vértócsák a lábuk alatt, a támadó démon…

– Isabelle! A létrán mászott, amikor leestem…

– Semmi baja. Elérte a csónakot, láttam. – Magnus kinyújtotta a karját, és megérintette Alec fejét. – Neked viszont akár agyrázkódásod is lehet.

– Vissza kell mennem harcolni – tolta el a kezét Alec. – Te boszorkánymester vagy. Nem tudsz, teszem azt, visszaröpíteni a hajóra vagy valami? És ha már nekiállsz, közben helyrehozhatnád az agyrázkódásomat is.

Magnus továbbra is nyújtott kézzel kuporodott le, és dőlt a plató oldalának. A csillagfényben kemény zöld és arany gyémánt volt a szeme.

– Bocs – visszakozott Alec, miután rádöbbent, milyen követelőzőnek is tűnhetett. Azért továbbra is úgy érezte, hogy Magnusnak is be kéne látnia, milyen fontos, hogy visszajusson a hajóra. – Tudom, hogy nem kutya kötelességed segíteni nekünk… Ez csak szívesség.

– Álljunk meg egy szóra! Én nem teszek szívességeket, Alec. Azért teszek dolgokat, mert… Nos, szerinted miért?

Valami emelkedni kezdett Alec torkában, belefojtva a választ. Mindig így érezte magát Magnus társaságában. Mintha valamiféle fájdalom vagy bánat lakna a szívében, ami, ahányszor csak valami jelentőség teljeset vagy igazat akart mondani, előbújt, és a torkára fagyasztotta a szót. – Vissza kell mennem a hajóra – mondta végül.

Magnus hangja fáradtnak, sőt ingerültnek tűnt. – Segítenék – szólt –, de nem tudok. Éppen elég volt eltávolítani az őrvarázslatot a hajóról. Borzasztó erős varázslat, démonalapú. Aztán amikor leestél, rögzítő varázslatot kellett tennem a furgonra, hogy ne süllyedjen el, amikor elvesztem az eszméletem. És el fogom veszteni az eszméletem, Alec. Csak idő kérdése. – Megdörzsölte a szemét. – Nem akartam, hogy megfulladj – folytatta. –A varázslatnak elvileg ki kell tartania, amíg visszaviszed a furgont a partra.

– Nem… nem is tudtam. – Alec Magnusra nézett, aki háromszáz éves volt, de mindig is kortalannak tűnt, mintha tizenkilenc éves korában megállt volna az öregedésben. Most éles vonalak rajzolódtak ki a bőrén a szeme meg a szája körül. A haja csapzottan lógott a homlokába, háta görbesége pedig megszokott, hanyag tartása helyett ezúttal a valódi fáradtság jele volt.

Alec előrenyújtotta a kezét. Ezüstszínű hegekkel teli, víztől ráncos bőre egészen sápadtnak tűnt a holdfényben. Magnus lenézett a felkínált kézre, aztán vissza a fiú szemébe. A tekintetén látszott, hogy nem érti a helyzetet.

– Fogd a kezem! – mondta Alec. – Használd fel az erőmet! Amennyi csak ahhoz kell belőle, hogy ki tudj tartani.

Magnus nem mozdult. – Azt hittem, vissza akarsz menni a hajóra.

– Harcolnom kell – jelentette ki a fiú. – De te is azt csinálod, nem? Részese vagy annak a csatának ott a fedélzeten, éppen úgy, mint az Árnyvadászok… És biztos vagyok benne, hogy fel tudod használni az erőmet. Hallottam róla, hogy a boszorkánymesterek csinálnak ilyet. Szóval ez az ajánlatom. Használd fel az erőmet. A tiéd.

 

Valentine elmosolyodott. Fekete vértet viselt, és a fekete rovarok páncéljára emlékeztető kesztyűt. – Fiam.

– Ne mondd ezt nekem! – fortyant fel Jace, és máris érezte, hogy finom remegés indul ki a kezéből. – Hol van Clary?

Valentine még mindig mosolygott. – Szembeszállt velem – közölte. –Móresre kellett tanítanom.

– Mi tettél vele?

– Semmit. – Valentine közelebb lépett Jace-hez; ha kinyújtotta volna a kezét, akár meg is érinthette volna. De nem tette. – Semmi olyasmit, amiből ne épülhetne fel.

Jace ökölbe szorította a kezét, hogy az apja ne láthassa, mennyire remeg. – Látni akarom.

– Tényleg? Ebben a kalamajkában? – Valentine felnézett, mintha csak átlátna a hajó fémfalán a fedélzeten zajló mészárlásra. – Azt hittem volna, inkább harcolnál az Árnyvadász barátaid oldalán. Kár, hogy hiába strapálják magukat.

– Nem tudhatod.

– Dehogynem. Mindegyikükre ezer démont uszíthatok. Még a legjobb Nephilimek sem győzhetnek ilyen túlerővel szemben. Mint ahogy – tette hozzá Valentine – szegény Imogennek sem volt semmi esélye.

– De honnan…

– Mindent látok, ami a hajómon történik – mondta a férfi résnyire húzva össze a szemét. – Azzal tisztában vagy, hogy a te hibádból halt meg, ugye?

Jace mély lélegzetet vett. Úgy dübörgött a szíve, mintha ki akarna szakadni a mellkasából.

– Ha te nem lennél, egyikőjük sem jött volna erre a hajóra. Téged akartak megmenteni, tudod. Ha csak az Alvilágiakról lett volna szó, most otthon ülnének a fenekükön.

Jace majdnem meg is feledkezett az alvilágiakról. – Simon és Maia…

– Ó, ők meghaltak. Mind a ketten. – Valentine hangja könnyed volt, szinte lágy. – Hánynak kell még meghalnia, mielőtt belátod az igazságot, Jonathan?

Jace úgy érezte, mintha füstfelhő kavarogna a fejében. A válla égett a fájdalomtól. – Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Tévedsz, Apám. Talán igazad van a démonokkal kapcsolatban, sőt talán a Klávéval kapcsolatban is, de nem ez a megoldás…

– Úgy értettem – szakította félbe Valentine –, mikor látod be végre, hogy éppen olyan vagy, mint én?

A hideg ellenére Jace-t kiverte a víz. – Micsoda?

– Te és én egyformák vagyunk – felelte a férfi. – Ahogyan magad mondtad korábban, az vagy, amivé én formáltalak, márpedig én a magam képére formáltalak. Arrogáns lettél, akárcsak én. Bátor lettél, akárcsak én. És megvan benned az a tulajdonság, amitől mások fenntartások nélkül az életüket adják érted.

Valami dörömbölni kezdett Jace fejében. Valami, amit tudnia kellett volna, de csak nem akart eszébe jutni… Irtózatosan égett a válla. – Nem akarom, hogy bárki is az életét adja értem – kiáltotta.

– Dehogynem akarod. Jólesik a tudat, hogy Alec meg Isabelle bármikor meghalna miattad. Hogy a húgod is megtenné. Az Inkvizítor pedig valóban az életét adta, igaz, Jonathan? Te pedig csak álltál, és hagytad, hogy…

– Nem!

– Éppen olyan vagy, mint én. Persze ezen nincs miért meglepődni. Apa és fia vagyunk, miért ne lennénk egyformák?

– Nem! – Jace villámgyors mozdulattal megragadta a falból kiálló fémdarabot. Az fülsüketítő csattanással letört. – Nem vagyok olyan, mint te? –kiáltotta, és a fém recés, éles peremét egyenesen az apja mellkasába döfte.

Valentine szája elnyílt. Hátralépett, a fémdarab vége kiállt a melléből. Jace meredten bámult a férfira. Tévedtem, ez tényleg ő, gondolta, de ebben a pillanatban, Valentine teste szemcséire hullott, és mintha önmagába zuhant volna össze. A levegőt megtöltötte az égés szaga, ahogy a férfi teste hamuvá vált, és elröppent a hideg levegőben.

Jace megfogta a vállát. Ott, ahol a rettenthetetlen rúna lassan elégett, egészen forró volt a bőre. Egyszerre végtelen gyengeség vett rajta erőt. –Agramon – suttogta, és térdre rogyott a pallón.

 

Csak néhány pillanatig térdelt a földön, amíg dübörgő pulzusa lelassult, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Amikor végül felállt, a lába egészen merev volt a hidegtől. Az ujjbegyei elkékültek. A levegőben még mindig égett szag terjengett, bár Agramonnak nyomát sem látta többé.

Jace az éles fémdarabbal a kezében elindult a palló végén lévő lépcső felé. Ahogy fél kézzel kapaszkodva óvatosan lefelé ereszkedett, kitisztult a feje. Miután leugrott az utolsó lépcsőfokról, a hatalmas terem fémfala mentén körbefutó újabb pallón találta magát. Körben mindenfelé hasonló pallókat meg csöveket és különböző gépezeteket látott. A csövekből hangos pufogás hallatszott, és időről időre gőzt eregettek magukból, bár a levegő továbbra is fagyos maradt.

Jó kis helyet találtál magadnak, apám – gondolta Jace. A hajó csupasz belseje egyáltalán nem illett ahhoz a Valentine-hoz, akit ismert, hiszen neki még az sem volt mindegy, miféle ólomkristályból készült a boroskancsója.

Jace körülnézett. Valódi labirintust látott, fogalma sem volt róla, merre is induljon tovább. Amikor végül megfordult, hogy lemásszon a következő létrán, vörös foltot pillantott meg a fémpadlón.

Vér. Megkaparta a csizmája orrával. Még nedves volt, és egy kicsit ragacsos. Friss vér. Jace pulzusa felgyorsult. Kicsit távolabb újabb vörös foltot vett észre a padlón, aztán messzebb még egyet. A vérnyomok különös minta szerint követték egymást: nem harc dúlhatott itt, inkább egy vérző testet cipelhettek végig a pallón…

A fiú egy ajtóhoz ért. A fekete fém itt-ott behorpadt, és ezüstszínűre fakult, a kilincs fölött pedig egy véres tenyér hagyott nyomot. Jace szorosabbra fogta az éles fémdarabot, és belökte az ajtót.

Ahogy megcsapta a még hidegebb levegő hulláma, nagyot sóhajtott. A helyiség üres volt, csak egy cső futott végig az egyik fal mentén, a sarokban pedig mintha egy csomó zsákot halmoztak volna fel. Ahogy Jace óvatosan előrelépett, a kabinablakon beszűrődő fény a kupacra esett, és már látta, hogy nem is egy rakás szemét az, hanem egy emberi test.

Jace szíve úgy kezdett verni, mint egy nyitva felejtett ajtó a szélviharban.

A fémpadló ragadt a vértől. A fiú csizmája förtelmes, cuppanó hangot adva emelkedett föl, ahogy átsietett a szobán, és lehajolt a sarokban összekuporodva heverő alakhoz. Egy sötéthajú fiú volt az farmerban és véráztatta kék pólóban.

Jace a vállára tette a kezét, és óvatosan megmozdította. A test lassan, ernyedten átfordult, és a barna szemek kifejezéstelenül meredtek a plafonra. Jace-nek a torkán akadt a lélegzete. Simon volt az, falfehér arccal. A torkán csúnya heg húzódott, és mind a két csuklóját elvágták tátongó, rongyos szélű sebeket hagyva hátra.

Jace, egy pillanatra sem véve le a kezét Simon válláról, térdre rogyott. Tehetetlenül gondolt Claryre, a fájdalomra, amit akkor érezhetett, amikor megtudta, mi történt, arra, ahogy a kezét szorongatta apró ujjaihoz képest meglepő erővel. Találd meg nekem Simont! Tudom, hogy sikerülni fog.

És megtalálta. De elkésett.

Amikor tízéves volt, az apja elmagyarázta Jace-nek az összes lehetséges módszert, amivel meg lehet ölni egy vámpírt. Karót kell döfni a szívükbe. Le kell vágni a fejüket, és felgyújtani őket, mint valami hátborzongató töklámpást. Hagyni kell, hogy a nap hamuvá égesse őket. Vagy le kell csapolni a vérüket. Az élethez vérre volt szükségük, az működtette őket, akár az autókat a benzin. A Simon torkán lévő vágásból nem volt nehéz megállapítani, melyik módszert választotta Valentine.

Jace gyengéden lecsukta Simon égnek meredő szemét. Ha Clarynek holtan kell látnia, jobb, ha nem ilyen állapotban kerül elő. Lecsúsztatta a kezét a fiú gallérjára, hogy felhajtsa, elrejtve a vágást.

Simon megmozdult. A szemhéja reszketve emelkedett föl, aztán kifordult a szeme, hogy csak a fehérje látszott. Erőtlenül hörögni kezdett, ajka alól kivillantak a hegyes vámpírfogak. A levegő reszelős hangot adva áramlott be elvágott torkán.

Jace-t elfogta a hányingert, és szorosabban markolta Simon gallérját. Nem halt meg. De, te jó ég, a fájdalom elviselhetetlen lesz. Nem gyógyulhatott, nem regenerálódhatott, csak ha…

Vérhez jut. Jace elengedte Simon ingét, és a fogával felhúzta a pólója jobb ujját. A törött fémdarab éles peremével hosszában végigvágta a csuklóját. Vét tört elő a bőre alól. Ledobta a rögtönzött kést, ami csörömpölve hullott a fémpadlóra. Érezte saját vérének erős, fémes illatát a levegőben.

Jace lenézett Simonra, de a fiú nem mozdult. A vér most már Jace kezén folyt le, a csuklója irtózatosan szúrt. Simon arca fölé tartotta, hagyta, hogy a vér végigcsorogjon az ujjain, és a fiú szájába csöppenjen. Nem történt semmi. Simon nem mozdult meg újra. Jace egészen Simon fölé hajolt, a lélegzete fehér párafelhőként tört elő a nedves levegőben. Vérző csuklóját egyenesen Simon szájához szorította. – Idd a vérem, te hülye! – suttogta. – Idd!

Pár pillanatig semmi sem változott. Aztán Simon szeme lecsukódott. Jace éles szúrást érzett a csuklójában, erős nyomást, mintha húzta volna valami… Egyszerre felfelé lendült Simon keze, és megragadta Jace karját, közvetlenül a könyöke fölött. Simon háta ívbe görbült a padlón, a nyomás pedig egyre erősödött Jace csuklóján, ahogy a szemfogak mélyebben és mélyebben süllyedtek bele. Fájdalom hasított Jace karjába. – Oké – mondta. – Most már elég lesz.

Simon kinyitotta a szemét. A fehérség eltűnt, egy pár sötétbarna írisz meredt Jace-re. Simon arcába vörös foltokban szín költözött, mintha lázas lett volna. Ajka enyhén szétnyílt, a fehér szemfogakról vér csöpögött. – Simon? – próbálkozott Jace.

Simon felült. Hihetetlen sebességgel mozogva félrelökte Jace-t, és máris rajta volt. Jace tarkója nagyot koppant a fémpadlón, és csengeni kezdett a füle, ahogy Simon fogai a nyakába mélyedtek. Megpróbált elhúzódni, de a másik fiú karjai egy satu erejével szorították a földhöz, ujjai a vállát markolták.

Jace mégsem érzett semmi különöset, az élesen beléhasító fájdalom nemsokára tompa égéssé szelídült, ami kellemes is volt a maga módján, ahogy az irón forró érintése is tudott kellemes lenni. Kábult nyugalom lopódzott Jace ereibe, és a fiú érezte, ahogy elernyednek az izmai; a kezek, amelyek egy pillanattal korábban még megpróbálták eltaszítani Simont, most inkább közelebb húzták. Jace érezte saját szíve lüktetését, étezte, ahogy lassul, ahogy a dübörgés halkabb kopogássá csillapodik. Ragyogó, gyönyörűséges, különleges sötétség lopózott a látómezeje sarkába. Becsukta a szemét…

Fájdalom nyilallt a nyakába. Teleszívta a tüdejét levegővel, és felnézett; Simon rajta ült, és kezét a szájára szorítva, elkerekedett szemmel őt bámulta. A fiú sebei teljesen eltűntek, inge mégis friss vértől volt lucskos.

Jace megint érezte a fájdalmat meggyötört vállában, a vágást a csuklóján, a kilyukasztott nyakát. Már nem hallotta a dübörgést a mellkasában, de tudta, hogy a szíve azért teszi a dolgát odabent.

Simon elvette a kezét a szája elől; a szemfogaknak nyoma sem maradt. –Megölhettelek volna – mondta, mint aki mentegetőzni próbál.

– Én pedig hagytam volna – szólt Jace.

Simon megköszörülte a torkát. Legördült Jace-ről, feltérdelt a padlón, és karba fonta a kezét. Jace látta az erek kéken és lilán szertefutó sötét hálózatát Simon torkának halvány bőrén keresztül. És ezek az erek csordultig teltek vérrel.

Az én véremmel. Jace felült, és az irónja után tapogatózott. Végighúzni a karján olyan volt, mintha egy ólomcsövet vonszolna végig egy futballpályán. Lüktetett a feje. Amikor végzett az itatzével, zihálva dőlt a falnak. Ahogy a gyógyító rúna kifejtette a hatását, a fájdalom lassan csillapodni kezdett. Az én vérem folyik az ereiben.

– Ne haragudj! – mondta Simon. – Ne haragudj!

Jace feje kezdett kitisztulni, és a dübörgés lelassult a mellkasában. Óvatosan felállt, arra számítva, hogy szédülés kapja el, de csak egy kis gyengeséget meg fáradtságot érzett. Simon még mindig térdelve bámulta a kezeit, de Jace megragadta az inge hátát, és talpra rángatta. – Nem kell bocsánatot kérned – mondta, miután elengedte Simont. – Indulás. Clary Valentinenál van, és nincs sok időnk.

 

Abban a pillanatban, hogy az ujjai összezáródtak Maellartach markolata körül, úgy érezte, rögtön lefagy a karja. Valentine érdeklődve figyelte, ahogy a lány felszisszen a fájdalomtól, és elzsibbadnak az ujjai. Kétségbeesetten próbálta szorongatni a kardot, de az kicsúszott a kezéből, és csörömpölve hullott a földre.

Szemmel is alig tudta követni Valentine mozdulatát. Egyetlen pillanattal később a férfi a karddal a kezében állt előtte. Clarynek sajgott a tenyere. Lenézett, és látta, hogy égővörös csík fut végig a bőrén.

– Tényleg azt hitted – kérdezte fitymáló ajakbiggyesztéssel Valentine –, hogy a kezed ügyében hagyok egy olyan fegyvert, amit használni is tudsz?

– Megrázta a fejét. – Egy szót sem értettél abból, amit mondtam, mi? Úgy fest, a két gyerekem közül csak az egyik képes megérteni az igazságot.

Clary ökölbe szorította sebesült kezét, és szinte örült az azonnal megérkező fájdalomnak. – Ha Jace-re gondolsz, ő gyűlöl téged.

Valentine meglendítette a kardot, és Clary kulcscsontjához illesztette. –Ennyi elég belőled – közölte.

Ahogy a lány lélegzetet vett, a Kard hegye megkarcolta a torkát, és keskeny vércsík csorgott végig a mellkasán. A penge érintésére mintha hidegség áramlott volna végig az ereiben, jégkristályokkal töltve meg a karját és lábát, elzsibbasztva a kezét.

– A neveltetésed tett tönkre – mondta Valentine. – Anyád mindig is makacs nő volt. Eleinte ezt szerettem benne a legjobban. Azt hittem, ki fog állni az ideáljai mellett.

Különös, gondolta Clary valamiféle távolságtartó félelmet érezve, hogy amikor a Renwickben találkoztak, az apja Jace kedvéért minden meggyőzőképességét bevetette. Most viszont nem is próbálkozott, és a megnyerő modor meg a karizma felszíne alatt egyszerűen üresnek látszott.

Mint egy üteges szobor, aminek kivágták a szemét, hogy csak a sötétség látsszon odabent.

– Áruld el nekem, Clarissa, beszélt rólam valaha is az anyád?

– Azt mondta, hogy az apám halott. – Ne mondj többet – figyelmeztette magát, de biztos volt benne, hogy Valentine mindent kiolvas a szeméből. –És azt kívánom, bárcsak ez lenne az igazság.

– Nem is utalt rá, hogy más vagy, mint a többiek? Hogy különleges vagy? Clary nyelt egyet, amitől a Kard hegye még mélyebbre vágott, és a vér is vastagabb csíkban szivárgott a mellkasára. – Soha nem mondta, hogy Árnyvadász vagyok.

– Tudod, miért hagyott el anyád? – kérdezte Valentine a kard markolata mögül fürkészve Clary tekintetét.

A lány torkát égették a könnyek, és fuldokló hangot hallatott. – Úgy érted, egyetlen oka volt?

– Azt mondta – folytatta a férfi, mintha meg sem hallotta volna Claryt –, hogy szörnyeteget csináltam az első gyerekéből. És elhagy, mielőtt megtehetném ugyanezt a másodikkal is. Veled. Csakhogy elkésett.

A Clary torkát és végtagjait mardosó hideg olyan szörnyű volt, hogy már nem is reszketett. Mintha a Kard fokozatosan jéggé változtatta volna. – Anya sosem mondana ilyet – suttogta a lány. – Jace nem szörnyeteg. Én sem vagyok az.

– Nem hiszem, hogy…

A fejük fölött kivágódott a csapóajtó, és két sötét figura ugrott be a lyukon. Közvetlenül Valentine háta mögött értek földet. Clary megkönnyebbült csodálkozással állapította meg, hogy egyikük Jace, aki könnyedén hasította a levegőt, akár a rezzenéstelenül a célja felé tartó nyílvessző, hogy aztán egy macska könnyedségével érjen földet. Az egyik kezében véres, fenyegetően éles peremű fémdarabot szorongatott.

A második alak éppen olyan könnyedén, ha nem is ugyanolyan kecsesen landolt Jace mellett. Clary karcsú, sötét hajú fiú körvonalait látta, és arra gondolt, hogy Alec lehet az. Csak amikor a fiú felegyenesedett, és felismerte az arcát, akkor jött rá, ki is az valójában.

Megfeledkezett a Kardról, a hidegről, a fájdalomról a torkában. Megfeledkezett mindenről. – Simon!

Simon Claryre nézett. A tekintetük csak egy futó pillanatra találkozott, de a lány remélte, hogy a fiú látja az arcán a mindent elsöprő megkönnyebbülést. A régóta kifelé készülődő könnyek most végigfolytak az arcán. Meg sem moccant, hogy letörölje őket.

Valentine hátranézett a válla fölött, és Clary most először látott őszinte csodálkozást az arcán. A férfi megpördült, hogy szembenézhessen Jace-szel és Simonnal.

Abban a pillanatban, hogy a Kard hegye elmozdult Clary torka elől, a jég elpárolgott a testéből, magával ragadva minden erejét. A lány remegve rogyott térdre. Amikor felemelte a kezét, hogy letörölje a könnyeket az arcáról, látta, hogy az ujjai egészen fehérek lettek, ahogy fagyni kezdtek.

Jace elborzadva nézett a lányra, aztán az apjához fordult. – Mit tettél vele?

– Semmit – felelte Valentine, aki időközben visszanyerte hűvös nyugalmát. – Még.

Clary meglepetésére Jace egészen elsápadt, mintha csak sokkot kapott volna apja szavaitól.

– Nekem kéne megkérdeznem, hogy mit tettél, Jonathan – mondta Valentine. Bár Jace-hez beszélt, a szemét nem vette le Simontól. – Hogyhogy még él? A vámpírok képesek a regenerációra, de akkor nem, ha ilyen kevés vér marad bennük.

– Rólam van szó? – érdeklődött Simon. Clarynek fennakadt a szeme. Simon hangja egészen megváltozott. Nem úgy beszélt, mint egy dacos kisfiú a felnőttekkel, hanem mint valaki, aki elhiszi, hogy egyenlő ellenfélként szállhat szembe Valentine Morgensternnel. Mint valaki, aki megérdemli, hogy egyenlő félként szállhasson szembe vele. – Ó, tényleg, hiszen halott voltam, amikor otthagyott. Illetve halottabb.

– Fogd be! – Jace sötét tekintettel pillantott Simonra. – Hadd válaszoljak erre én – mondta, és az apjához fordult. – Adtam Simonnak a véremből – magyarázta. – Hogy ne haljon meg.

Valentine máris zord arca még inkább megkeményedett, mintha a csontjai feszítenék kifelé a bőrét. – Önként beleegyeztél, hogy egy vámpír igyon a véredből?

Jace mintha habozott volna egy pillanatra, mielőtt válaszolt. Simonra pillantott, aki mérhetetlen gyűlölettel a tekintetében meredt Valentine-ra.

– Igen – felelte végül óvatosan.

– Fogalmad sincs, mit tettél, Jonathan – jelentette ki Valentine hátborzongató hangon. – Fogalmad sincs.

– Megmentettem egy életet – felelte Jace. – Valakiét, akit te meg akartál ölni. Ennyit biztosan tudok.

– Nem emberi élet volt – rázta meg a fejét a férfi. – Feltámasztottál egy szörnyeteget, hogy újra ölhessen és vért szívhasson. Az ő fajtája folyton éhes…

– Most is éhes vagyok – vágott közbe Simon, és elmosolyodott, megvillantva ismét előtörő hegyes szemfogait, amint fehéren ragyogva feszültek az alsóajkának. – Jól esne még egy kis vér. Persze egy ilyen ember vérétől valószínűleg felfordulnék, maga mérgező…

Valentine elnevette magát. – Próbáld csak meg, Alvilági – mondta. –Amint a Lélekkard a testedbe vág, lángok közt fogsz elpusztulni.

Clary látta, ahogy Jace tekintete a Kardra téved, aztán őrá. Nem maradt köztük kimondatlan kérdés. – A Kard még nincs átállítva. Egyáltalán nincs. Nem szerezte meg Maia vérét, úgyhogy nem fejezte be a ceremóniát…

Valentine a karddal a kezében a lány felé fordult, és elmosolyodott. Maellartach megmoccant a szorításában, aztán valami mintha megütötte volna Claryt. Olyan volt, mintha egy hullám emelné fel, és sodorná magával. Tehetetlenül gördült végig a padlón, amíg iszonyú erővel a falnak nem ütközött. Összekuporodva, mozdulatlanul feküdt ott; a lélegzete is elállt a fájdalomtól.

Simon futva indult felé, de Valentine megsuhintotta a Lélekkardot, mire lobogó tűzfal tört elő a pengéből; a fiú hátratántorodott az elviselhetetlen hőségtől.

Clary minden erejét összeszedve felkönyökölt. A szája megtelt vérrel, forgott körülötte a világ, közben pedig azon gondolkodott, milyen keményen verte be a fejét, és hogy vajon el fog-e ájulni. Kényszerítette magát, hogy éber maradjon.

A lángok összezsugorodtak, de Simon még mindig kábán kuporgott a padlón. Valentine csak egy gyors pillantást vesztegetett rá, aztán Jace felé fordult. – Ha most megölöd a vámpírt – mondta –, még mindig jóváteheted a hibádat.

– Nem – suttogta Jace.

– Csak fogd a fegyvert, és döfd a szívébe! – szólt szinte lágyan Valentine. – Egyetlen gyors mozdulat. Nem most csinálnád először.

Jace állta apja tekintetét. – Találkoztam Agramonnal – mondta. – A te arcodat láttam.

– Te találkoztál Agramonnal? – A Lélekkard felragyogott, ahogy Valentine a fiú felé indult. – És még élsz?

– Megöltem.

– Megölted a Félelemdémont, de nem vagy hajlandó megölni egy közönséges vámpírt annak ellenére, hogy parancsot adtam rá?

Jace kifejezéstelen arccal nézett Valentine-ra. – Vámpír, ez igaz – bólintott. – De Simon a neve.

Valentine a fekete fénnyel ragyogó Lélekkarddal a kezében megállt Jace előtt. Clary egy hátborzongató pillanatig azt hitte, ott helyben végez a fiúval, az pedig szó nélkül hagyja magát. – Szóval, ha jól értelmezem – szólalt meg végül a férfi –, nem gondoltad meg magad? Amit akkor mondtál, amikor legutóbb eljöttél hozzám, az volt az utolsó szavad? Vagy megbántad, hogy nem engedelmeskedtél nekem?

Jace lassan megrázta a fejét. Egyik kezével még mindig a törött fémdarabot markolta, a jobbja viszont a dereka felé mozdult, és előhúzott valamit az övéből. Mindeközben a tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le Valentine-ról, és Clary nem volt benne biztos, hogy a férfi egyáltalán észrevette, mit csinál. Reménykedett benne, hogy nem.

– Igen – felelte Jace. – Megbántam, hogy nem engedelmeskedtem neked.

Nem! – gondolta Clary, és a szíve majd kiugrott a helyéből. Szóval Jace feladja? Tehát azt hiszi, most már csakis így mentheti meg őt és Simont? Valentine arca ellágyult. – Jonathan…

– Ennek ellenére – szakította félbe Jace – azt tervezem, hogy megint megteszem. Most rögtön. – Villámsebességgel mozdult a keze, és valami máris Clary felé szállt a levegőben. Közvetlenül a lány lába előtt zörögve leesett, és továbbgurult. Clarynek kerekre nyílt a szeme.

Az édesanyja irónja volt az.

Valentine elnevette magát. – Egy irón?Jonathan, ez valami vicc akar lenni? Vagy most már végleg…

Clary nem hallotta a többit; a fejét szaggató fájdalomtól a fogát szívva felkönyökölt. A szemébe könnyek gyűltek, ahogy reszkető kézzel az irón után nyúlt. Amint megérintette, egy hangot hallott – tisztán, mintha csak édesanyja állt volna ott közvetlenül mellette. Fogd az irónt, Clary! Használd! Tudod, mit kell tenned.

A lány ujjai görcsösen záródtak össze az irón körül. Nem törődve a nyilallással a fejében és a gerincében, felült. Árnyvadász volt, együtt kellett élnie a fájdalommal. Valahonnan messziről mintha Valentine-t hallotta volna, amint a nevén szólítja, aztán lépések közeledtek. Clary a falhoz gördült, és olyan erővel préselte a falhoz az irónt, hogy amint a hegye a fémet érintette, sistergő hangot hallatott, mintha valami égne.

A lány rajzolni kezdett. Mint ilyenkor mindig, a világ most is megszűnt körülötte. Egyedül volt az irónnal és a rajzlapjaként szolgáló fémmel. Visszaemlékezett rá, ahogy ott állt Jace cellája előtt, azt suttogta magában, hogy nyílj ki, nyílj ki, nyílj ki, és tudta, hogy minden erejét beleadta a rúnába, ami megszabadította a fiút a bilincseitől. És tudta, hogy az erő, amit abba a rúnába beleadott, a tizede, a százada sem volt annak, amit ebbe a rúnába fektetett. Égett a keze, ahogy az irónt ide-oda húzta a falon, fekete, megperzselt vonalat hagyva maga után. Nyílj ki!

Minden kétségbeesése, minden csalódása, minden dühe a rúnába áramlott az ujjain meg az irónon keresztül. Nyílj ki! Minden szeretete, minden megkönnyebbülése, amiért élve látta Simont, minden reménye, hogy talán mindannyian túlélhetik ezt a napot. Nyílj ki!

Az ölébe ejtette a kezét. Egy pillanatra teljes csend támadt, ahogy vele együtt mindannyian – Jace, Valentine, de még Simon is – a hajó fémfalába égetett rúnára meredtek.

Simon szólalt meg először. – Mit jelent? – kérdezte Jace-t.

Csakhogy Valentine válaszolt, bár közben le sem vette a szemét a falról. Különös kifejezés ült ki a férfi arcára – egyáltalán nem olyan, amire Clary számított, inkább diadal és rémület, kétségbeesés és gyönyörűség elegye. –Azt – mondta a férfi –, hogy „Mene mene tekel ufarszin”.

Clary feltápászkodott. – Nem azt jelenti – suttogta. – Hanem azt, hogy nyílj ki.

Valentine tekintete a lányét kereste. – Clary…

Fém sikítása nyomta el a szavait. A masszív acéllemezekből álló fal, amelyikre Clary a rúnát rajzolta, meghajlott, és reszketni kezdett. Az illesztésekből szegecsek repültek szerteszét, és víz spriccelt a hajótest belsejébe.

Valentine felkiáltott, de a hangját elnyomta a fémtől elszakadó fém hangja, ahogy a hatalmas hajót összetartó minden szög, minden csavar és minden szegecs kiszakadt a helyéről.

Clary oda szeretett volna rohanni Jace-hez és Simonhoz, de térdre rogyott, ahogy elérte a falban támadt lyukon keresztül betörő újabb vízsugár. Jace valahol a távolban a nevét kiáltotta olyan erővel, hogy a hajótest éles sikolyán keresztül is hallani lehetett. Clary csak egyetlenegyszer kiálthatott vissza neki, mielőtt víz a lyukon át magával sodorta egyenesen a folyóba.

Megpördült, és kirúgott a fekete vízben. Rettegés kerítette hatalmába, rettegés a víz mélyének vaksötétjétől, a testét körülvevő több millió tonna víztől, ami mintha egyre növekvő erővel szorította volna ki a tüdejéből a levegőt. Nem tudta, merre van fel, és merre van le, nem tudta, merre ússzon. Képtelen volt tovább visszatartani a lélegzetét, és mocskos vizet szívott a tüdejébe. Mellkasa égett a fájdalomtól, a szeme mögött csillagok szikráztak. A fülében a zubogó víz hangjának helyét édes, lehetetlen dal vette át. Haldoklom – gondolta csodálkozva. Egyszerre két sápadt kéz nyúlt felé a fekete vízben, hogy magához ölelje. Hosszú haj lebegett körülötte. Anya – gondolta Clary, mielőtt azonban tisztán kivehette volna édesanyja arcát, a sötétség összezárult körülötte.

 

Amikor Clary magához tért, hangok vették körül, és fény tűzött a szemébe. A hátán feküdt Luke furgonjának platóján, és a szürkéskék égboltot bámulta odafent. Érezte a folyóvíz füsttel és vérrel keveredő szagát. Fehér arcok gyűltek össze fölötte, akár madzagok végén lebegő luftballonok. Pislantott egyet, és máris sokkal élesebben látta őket.

Luke. És Simon. Mind a ketten feszülten meredtek rá. Clary egy pillanatra azt hitte, Luke teljesen megőszült, aztán hunyorogva állapította meg, hogy csak hamu telepedett a hajára. Igazság szerint minden tele volt hamuval, és mindannyiuk ruháját nyálkás szürke csíkok lepték el.

Ahogy Clary felköhögött, a szájában is hamu ízét érezte. – Hol van Jace?

– Ó… – Simon tekintete Luke-ra tévedt, mire Clary érezte, hogy összeszorul a szíve.

– Semmi baja, ugye? – kérdezte. Küszködve felült, mire azonnal éles fájdalom hasított a fejébe. – Hol van? Hol van?

– Itt vagyok. – Jace jelent meg Clary látómezejének szélén, bár arcát árnyékok rejtették. Letérdelt a lány mellett. – Ne haragudj! Itt kellett volna lennem, amikor felébredtél. Csak…

Elcsuklott a hangja.

– Csak mi? – meredt rá Clary. Így, hogy hátulról világították meg a csillagok, Jace haja inkább ezüst-, mint aranyszínűnek hatott, a szeméből pedig minden szín eltűnt. A bőrére fekete és szürke csíkok tapadtak.

– Azt hitte, te is meghaltál – mondta Luke, majd hirtelen felállt. A folyón nézett valamit, amit Clary nem láthatott. Az égen fekete és skarlátvörös füst kavargott, mintha lángolna odafent a világ.

– Én is meghaltam? Még ki…? – Elhallgatott, ahogy hirtelen hányinger fogta el a fájdalomtól. Jace látta az arckifejezését, és benyúlt a dzsekije alá az irónjáért.

– Ne mozogj, Clary! – A lány karjában égető érzés támadt, és hamarosan kezdett kitisztulni a feje. Felült, és látta, hogy eddig egy a fülke hátuljának támasztott deszkán feküdt. A platón bokáig ért a víz, a felszínén úszkált az égből finom, fekete esőként aláhulló hamu.

Clary a karjára pillantott, ahol Jace a bőrébe égette a gyógyító rúnát. A gyengesége máris kezdett múlni, mintha a fiú friss erőt fecskendezett volna az ereibe.

Jace finoman végighúzta ujjait az iratze vonalain, majd hátrébb húzódott. Éppen olyan hideg és nedves volt a keze, mint Clary bőre – illetve nem csak a keze. A haja elázott, ruhái pedig a testére tapadtak a víztől.

Clary fanyar ízt érzett a szájában, mintha csak tisztára nyalt volna egy hamutartót. – Mi történt? Tűz volt?

Jace Luke-ra pillantott, aki a hullámzó, szürkésfekete folyót bámulta. A vízen itt-ott kisebb csónakok úsztak, Valentine hajójának azonban nyoma sem volt sehol. – Igen – felelte a férfi. – Valentine hajója a vízvonalig leégett. Nem maradt belőle semmi.

– Hol vannak a többiek? – Clary Simon felé fordult. A fiú volt az egyetlen közöttük, akinek valahogy sikerült száraznak maradnia. Amúgy is sápadt arca zöldes árnyalatot vett fel, mintha lázas beteg lenne. – Hol van Isabelle és Alec?

– Valamelyik Árnyvadász hajón. Nem esett bajuk.

– És Magnus? – A lány megfordult, hogy beleshessen a kabinba, de nem látott senkit.

– Szükség volt rá, hogy néhány súlyosabban sebesült Árnyvadászt ápoljon – mondta Luke.

– De mindenki jól van? Alec, Isabelle, Maia… Jól vannak, ugye? – Clary maga is hallotta, milyen erőtlen és vékony a hangja.

– Isabelle megsebesült – felelte Luke. – Robert Lightwood szintén. Nem kevés időre lesz szüksége a gyógyuláshoz. Jó pár Árnyvadász meghalt. Köztük az Inkvizítor és Malik. Nagyon kemény csata volt, és nem jöttünk ki jól belőle, Clary. Valentine eltűnt. A Kard is vele együtt. A Klávé romokban hever. Nem is tudom…

Elhallgatott, Clary pedig elkerekedett szemekkel nézett rá. Volt valami a férfi hangjában, ami megijesztette. – Sajnálom – mondta. – Az én hibám volt. Ha nem…

– Ha nem tetted volna meg azt, amit, Valentine mindenkit megölt volna a hajón – szakította félbe hevesen Jace. – Egyedül te vagy az oka, hogy ebből a csatából nem közönséges mészárlás lett.

Clary a fiúra meredt. – Arról a rúnáról beszélsz, amit rajzoltam?

– Darabokra tépted a hajót – közölte Luke. – Minden csavar, minden szegecs, minden, ami összetartotta, eltört. Az egész szerkezet széthullott. Az olajoshordók is szétrobbantak, alig maradt időnk a vízbe ugrani, mielőtt az egész hajó égni kezdett. Ilyet még nem látott a világ.

– Ó – mondta halkan Clary. – Volt olyan, aki… miattam sebesült meg?

– Jó néhány démon megfulladt, amikor elsüllyedt a hajó – felelte Jace. –Viszont egyetlen Árnyvadásznak sem esett baja.

– Mert tudnak úszni?

– Mert kimentették őket. Nixik húztak ki a vízből mindannyiunkat.

Clary a vízben felé nyúló kezekre gondolt, meg a mindent betöltő, lehetetlenül édes énekhangra. Szóval mégsem az édesanyját látta. – Úgy érted, vízi tündérek?

– A Tündérek Udvarának Királynője állta a szavát – magyarázta Jace. –Azt ígérte, segít, ahogy tud.

– De honnan…? – Honnan tudta? – akarta kérdezni Clary, de aztán a Királynő bölcs és ravasz szemére gondolt, meg a papírdarabra, amit Jace dobott a vízbe Red Hooknál, és úgy döntött, inkább hallgat.

– Lassan elindulnak az Árnyvadász hajók – jegyezte meg Simon a vizet fürkészve. – Gondolom, felvettek, akit csak tudtak.

– Jó – mondta Jace, és felegyenesedett. – Itt az ideje, hogy mi is menjünk. – A fülkéhez lépett. Kissé sántított, de láthatólag nem sebesült meg komolyabban.

Luke beugrott a vezetőülésbe, és a furgon motorja egyetlen pillanattal később máris berregett. A vizet hasítva indultak meg a part felé; a kerekek által felvert vízcseppekben tükröződött a világosodó égbolt ezüstös fénye.

– Annyira fura – szólt Simon. – Folyton azt várom, mikor süllyed el a furgon.

– El sem hiszem, hogy az után, amin ma éjszaka keresztülmentél, ezt találod furának – csóválta a fejét Jace, de semmi alattomosság vagy gúny nem volt a hangjában. Csak fáradtnak, nagyon fáradtnak tűnt.

– Mi lesz Lightwoodékkal? – kérdezte Clary. – Azután, ami történt… a Klávé…

Jace vállat vont. – A Klávé teljességgel kiszámíthatatlan. Fogalmam sincs, mit fognak tenni. Te viszont biztosan nagyon fogod érdekelni őket. Meg az, hogy mi mindenre vagy képes.

Simon felhördült. Clary először azt hitte, tiltakozni akar, de amikor közelebbről megnézte, látta, hogy zöldebb, mint valaha. – Mi baj, Simon?

– Az East River – felelte a fiú. – A folyóvíz nem tesz jót a vámpíroknak. Tiszta, mi meg… nem vagyunk azok.

– Az East Riverre aligha lehet ráfogni, hogy tiszta – jegyezte meg Clary, de azért gyengéden végigsimította a fiú karját. Simon rámosolygott. – Te nem estél bele a vízbe, amikor a hajó szétesett? – kérdezte a lány.

– Nem. Egy törmelékdarab úszott a vízen, és Jace rádobott. Nem kerültem bele a folyóba.

Clary Jace-re pillantott a válla fölött. Most, hogy lassan oszladozott a sötétség, tisztábban láthatta a fiút. – Köszönöm – mondta. – Gondolod, hogy…?

Jace felhúzta a szemöldökét. – Gondolom, hogy?

– Hogy Valentine esetleg megfulladhatott?

– Sose gondold azt, hogy a rosszfiú meghalt, amíg nem láttad a hulláját

– szólt közbe Simon. – Abból csak szomorkodás lesz, és meglepetésszerű támadás.

– Jól mondod – bólintott Jace. – Én arra tippelnék, hogy nem halt meg. Akkor megtaláltuk volna a Végzet Ereklyéit.

– Tudja a Klávé tovább végezni a dolgát nélkülük? Akár él Valentine, akár nem? – kíváncsiskodott Clary.

– A Klávé mindig végzi a dolgát – felelte Jace. – Nem is értenek máshoz.

– Arccal a keleti látóhatár felé fordult. – Jön fel a nap.

Simon megmerevedett. Clary egy pillanatig meglepetten bámult rá, aztán halálos rémület költözött az arcára. Megfordult, és követte Jace tekintetét. A fiú igazat beszélt – a keleti horizonton vérvörös folt terebélyesedett. A nap első sugarai a zöld, a bíbor és az arany földöntúli árnyalataira színezték körülöttük a folyó vízét.

– Ne! – suttogta.

Jace meglepetten kapta föl a fejét, aztán a mozdulatlanul ülő Simon felé fordult, aki úgy bámulta a napkorongot, mint sarokba szorított egér a macskát. Jace gyorsan felpattant, és a furgon fülkéjéhez lépett. Odasúgott valamit Luke-nak, mire a férfi hátranézett, és Claryre meg Simonra pillantott, aztán visszafordult Jace-hez. Megrázta a fejét.

A furgon előrelendült; Luke nyilván beletaposott a gázba. Clary megragadta a plató oldalát, nehogy hanyatt essen. Elöl Jace ordítva magyarázta Luke-nak, hogy ez a csotrogány biztosan tud ennél is gyorsabban menni, de Clary tudta, hogy sosem hagyhatják le a hajnalt.

– Kell lennie valamilyen megoldásnak – mondta Simonnak. A végtelen megkönnyebbülés helyét alig öt perc alatt vette át a páni félelem. – Talán betakarhatnánk a ruháinkkal…

Simon még mindig elfehéredve bámulta a napot. – Egy halom rongy nem elég – mondta. – Raphael elmagyarázta… Csak a falak védhetnek meg bennünket a napfénytől. A ruhákon keresztül ugyanúgy éget.

– De kell lennie valaminek…

– Clary. – A lány most már tisztán látta Simont. A szürke hajnali fényben a fiú szemei óriásinak és sötétnek tűntek fehér arcában. Simon kinyújtotta a kezét. – Gyere ide!

Clary a fiúhoz simult, próbált annyit eltakarni a testéből a sajátjával, amennyit csak lehetett. Tudta, hogy semmi értelme. Amint a nap megérinti Simont, a fiú el fog hamvadni.

Egy pillanatig mozdulatlanul ültek egymást ölelve. Clary érezte, hogy emelkedik és süllyed a fiú mellkasa – megszokásból, emlékeztette magát, nem azért, mert szüksége lett volna rá. Viszont ha lélegezni nem is lélegzik, azért még meghalhat.

– Nem hagylak meghalni – mondta a lány.

– Nem hiszem, hogy van választásod – felelte Simon, és Clary érezte, hogy elmosolyodik. – Nem gondoltam, hogy látni fogom még a napot. A jelek szerint tévedtem.

– Simon…

Jace kiáltott valamit. Clary felkapta a fejét. A látóhatárt rózsaszín fény árasztotta el, mint amikor festéket öntenek a tiszta vízbe. Simon izmai megfeszültek Clary szorításában. – Szeretlek – mondta. – Soha nem szerettem senki mást, csak téged.

Arany szálak szőtték át meg át a rózsás égboltot, akár a márvány erezete. Körülöttük a vízen ragyogott a fény. Simon megmerevedett, a feje hátra-bicsaklott, szeme pedig arannyal telt meg, mintha olvadt folyadék töltené meg lassan a testét. Fekete vonalak jelentek meg a bőrén, akár repedések egy széttöredező szobron.

– Simon! – sikította Clary. A fiú felé nyúlt, de érezte, ahogy egy kéz hirtelen visszarántja; Jace ragadta meg a vállát. Megpróbálta kiszabadítani magát, de Jace szorosan tartotta. Valamit Clary fülébe súgott újra meg újra, de jó pár pillanatba beletelt, mire a lány felfogta, mit mond.

– Clary, nézd! Nézd!

– Nem! – A lány az arca elé kapta a kezét. A tenyerén érezte a furgon platóján összegyűlt mocskos víz ízét. Sós volt, akár a könnyek. – Nem akarok odanézni. Nem akarok…

– Clary! – Jace most a csuklóját ragadta meg, és igyekezett lefeszíteni a kezét az arcáról. A hajnali fény szúrta a lány szemét. – Nézd!

A lány végül odanézett, és az elé táruló látványtól a lélegzete is elakadt. Simon a furgon hátuljában ült, sugárzott rá a napfény, és tátott szájjal bámulta önmagát. A fény táncolt a háta mögött a vízen, és a haja körvonalai aranyszínben ragyogtak. Nem égett hamuvá, hanem érintetlenül ücsörgött a napon, arca és karja sápadt bőrén egyetlen karcolás sem látszott.

Az Intézet körül lassan beköszöntött az éjszaka. A napnyugta halvány vöröse beragyogott Jace szobájának ablakán, ahogy a fiú a holmijaiból rakott kupacot bámulta az ágyán. A kupac végül sokkal kisebb lett, mint gondolta. Hét teljes évet töltött ezen a helyen az életéből, és csak ennyit tudott felmutatni: egy fél sporttáskányi ruhát, pár könyvet meg a fegyvereket.

Sokat vacillált, hogy vajon magával vigye-e az idrisi házból megmaradt emlékeit, amikor ma este elmegy. Magnus visszaadta apja ezüstgyűrűjét, amit Jace nem szívesen viselt többé, úgyhogy inkább egy láncon a nyakába akasztotta. Végül úgy döntött, elvisz mindent: nem lett volna értelme semmit itt hagyni magából ezen a helyen.

Éppen a táskába gyűrte be a ruhákat, amikor kopogtak. Alecre vagy Isabelle-re számítva lépett az ajtóhoz.

Maryse állt a folyosón. Elegáns fekete ruhát viselt, haját szűk kontyba rendezte. Öregebbnek tűnt, mint legutóbb. Két mély ránc húzódott a szája sarkától az álláig. Csak a szemében látszott némi szín. – Jace – szólt. – Bejöhetek?

– Azt csinálsz, amit akarsz – mondta, és visszament az ágy mellé. –A te házad. – Felkapott néhány pólót, és a szükségesnél jóval nagyobb erővel gyűrte őket a táskába.

– Igazából ez a Klávé háza – jegyezte meg Maryse. – Mi csak a gondnokok vagyunk.

Jace a pólók után dobta a könyveket is. – Az mindegy.

– Mit csinálsz? – Ha Jace nem ismerte volna olyan jól Maryse-t, azt gondolta volna, remeg kissé a hangja.

– Csomagolok – felelte a fiú. – Ez a szokás, mielőtt elköltözik az ember.

A nő arca egészen elfehéredett. – Ne menj el! – mondta. – Ha maradni akarsz…

– Nem akarok maradni. Nem tartozom ide.

– Hová mész?

– Luke-hoz – felelte a fiú, és látta, hogy Maryse elhúzza a száját. – Egy időre. Aztán nem is tudom. Talán Idrisbe.

– Azt gondolod, oda tartozol? – Maryse szájából fájdalmas szomorúság áradt.

Jace egy pillanatra abbahagyta a csomagolást, és a táskára bámult. – Nem tudom, hová tartozom.

– A családodhoz. – Maryse tett egy óvatos lépést előre. – Hozzánk.

– Te dobtál ki. – Jace tudta, milyen kemény a hangja, és megpróbálta barátságosabban folytatni. – Bocsáss meg – mondta Maryse felé fordulva. –Mindenért, ami történt. De a múltkor nem kellettem neked, és nem tudom elképzelni, hogy most kellenék. Robert még egy jó ideig nem jön rendbe, és neked ápolnod kell. Én csak útban lennék.

– Útban? – kérdezte hitetlenkedve a nő. – Robert látni akar, Jace…

– Kétlem.

– És mi van Aleckel? Isabelle-nek és Maxnak is szüksége van rád. Ha nekem nem is hiszed el, hogy szeretném, ha maradnál, és nem hibáztatlak, ha így van, azt tudnod kell, hogy nekik mennyire fontos vagy. Nehéz időszakon vagyunk túl, Jace. Ne akard, hogy még rosszabbul érezzék magukat, mint amennyire elkerülhetetlen.

– Ez így nem tisztességes.

– Megértem, ha gyűlölsz. – Maryse hangja tényleg remegett. Jace sarkon fordult, és meglepetten nézett rá. – De mindennel, amit tettem, még azzal is, hogy kidobtalak, csak az volt a célom, hogy megvédjelek. És persze féltem is.

– Tőlem?

Maryse bólintott.

– Hát ettől tényleg sokkal jobban érzem magam.

A nő mély lélegzetet vett. – Azt hittem, ugyanúgy összetöröd majd a szívem, mint Valentine – mondta. – Te lettél utána az első ember, akit annak ellenére szerettem, hogy nem a saját véremből való volt. Az első élőlény. És csak gyerek voltál…

– Valaki másnak gondoltál…

– Nem. Mindig tudtam, ki vagy. Attól a pillanattól fogva, hogy megláttalak leszállni az idrisi hajóról tízéves korodban… Éppen úgy sétáltál be a szívembe, mint a saját gyerekeim, amikor megszülettek. – Maryse megrázta a fejét. – Nem értheted. Sosem voltál szülő. Az ember senkit sem szerethet úgy, mint a saját gyerekét. És senki sem dühítheti úgy fel.

– Ezt a feldühítős részét észrevettem a dolognak – szólt egy idő után Jace.

– Nem várom, hogy megbocsáss nekem – folytatta Maryse. – De ha maradsz Isabelle, Alec és Max kedvéért, hálás leszek.

Ennél rosszabbat nem is mondhatott volna. – Nincs szükségem a háládra – közölte Jace, és visszafordult a sporttáska felé. Nem maradt már semmi, amit beletehetett volna, úgyhogy behúzta a cipzárt.

– A la claire fontaine – mondta Maryse – m'en allent promener.

Jace felkapta a fejét. – Mi van?

– Ily a lontemps que jet'aime.Jamaisje ne t'oublierai… Ez az a régi francia ballada, amit Alecnek és Isabelle-nek énekeltem. Amelyikről kérdeztél.

Most már nagyon kevés fény szűrődött be a szobába, és a félhomályban Maryse éppen úgy nézett Jace-re, mintha a fiú még mindig tízéves lenne, mintha semmit sem változott volna az elmúlt hét évben. Komornak és feszültnek látszott – de bizakodónak is. Olyan volt, mint az egyetlen anya, akit valaha ismert.

– Tévedtél, amikor azt mondtad, hogy neked sosem énekeltem – szólt. – Énekeltem, csak te nem hallottad.

Jace nem felelt, de kirántotta a sporttáska cipzárját, és hagyta, hogy a holmijai kiboruljanak az ágyra.

 

Epilógus

 

– CLARY! SIMON ÉDESANYJA SZINTE RAGYOGOTT, ahogy megpillantotta a lányt a küszöbön. – Időtlen idők óta nem láttalak. Kezdtem aggódni, hogy összevesztetek Simonnal.

– Jaj, dehogy – tiltakozott Clary. – Csak nem éreztem valami jól magam.

– A jelek szerint az ember a mágikus gyógyító rúnák ellenére sem sebezhetetlen. Clary nem lepődött meg különösebben, amikor a csata másnapján lüktető fejfájással és lázzal ébredt. Arra gondolt, hogy megfázhatott, ami aligha lett volna csoda, miután csuromvizes ruhában töltött el órákat az East Riveren az éjszaka közepén, de Magnus szerint inkább arról lehetett szó, hogy kimerült, amikor a Valentine hajóját megsemmisítő rúnát rajzolta.

Simon édesanyja együtt érzően kuncogott. – Lefogadom, hogy ugyanaz a baci lehetett, ami Simont is megtámadta két héttel ezelőtt. Alig tudott kikászálódni az ágyból.

– De most már jobban érzi magát, ugye? – kérdezte Clary. Tudta, hogy így van, de azért szívesen hallotta a választ.

– Kutya baja. Azt hiszem, kint van hátul az udvaron. Csak menj be a kapun keresztül – mosolyodott el a nő. – Örülni fog neked.

Simonék utcájában a vörös téglás sorházakat csinos fehér kovácsoltvas kerítések választották el egymástól, melyek az épületek mögötti apró kertekbe vezettek. Az ég ragyogó kék volt, a levegő viszont a szikrázó napsütés ellenére sem melegedett fel túlságosan. Clary érezte a hamarosan érkező hó illatát.

Becsukta maga mögött a kaput, és a hátsó udvarba sietett, ahol meg is találta Simont egy műanyag kerti széken ülve, az ölében egy képregénnyel. Amikor meglátta Claryt, félretolta a füzetet, ültében kihúzta magát, és elvigyorodott. – Szia, bébi.

– Bébi? – Clary lekuporodott a fiú mellé a székre. – Viccelsz, ugye?

– Csak kipróbáltam. Ne csináljam?

– Ne – rázta meg a fejét határozottan a lány, aztán közelebb hajolt, és szájon csókolta Simont. Amikor elhúzódott, a fiú ujjai tovább játszottak a hajával, de a szemén látszott, hogy elgondolkodott.

– Örülök, hogy jöttél – mondta.

– Én is. Hamarabb is meglátogattalak volna, de…

– Beteg voltál. Tudom. – Clary a hetet azzal töltötte, hogy SMS-eket küldözgetett Luke kanapéján fekve, ahol alaposan bebugyolálva CSI-ismétléseket nézett. Jólesett beköltözni egy olyan világba, ahol minden rejtélynek akadt egy megfejthető, tudományos megoldása.

– Már jobban érzem magam. – A lány körülnézett, és összerázkódott. Szorosabbra fogta magán a fehér kardigánt. – Miért itt kint ücsörögsz ebben az időben? Nem fagysz meg?

Simon megrázta a fejét. – Nem igazán érzek többé hideget vagy meleget. Aztán meg – húzódott mosolyra a szája – szeretnék minél több időt tölteni a napon. Még mindig el-elálmosodom nappal, de küzdök vele.

Clary a keze fejével megérintette a fiú halántékát. Simon bőrén langyosan táncoltak a sugarak, mégis hűvös maradt a bőre. – De minden más… ugyanaz maradt?

– Úgy érted, még mindig vámpír vagyok-e? Igen, úgy fest. Most is kívánom a vért, és a szívem sem ver. El kell kerülnöm az orvost, de mivel a vámpírok nem betegednek meg… – Rántott egyet a vállán.

– És beszéltél Raphaellel? Nem jött rá, mi történt, ami miatt ki tudsz menni a napra?

– Fogalma sincs. Bosszantja is rendesen. – Simon olyan laposakat pislogott, mintha hajnali két óta lenne, nem pedig délután. – Szerintem nem tud mit kezdeni azzal, hogy mégsem teljesen úgy működik a világ, ahogyan azt ő elképzelte. Aztán meg nehezebben fog rávenni, hogy az éjszakát járjam, amikor én sokkal szívesebben járom a nappalt.

– Az ember azt gondolná, hogy izgatott vagy emiatt az egész miatt.

– A vámpírok nem szeretik a változást. Fontos nekik a hagyomány. – Rámosolygott Claryre, a lány pedig elgondolkodott. Mindig ilyen lesz. Amikor én betöltöm az ötvenet, a hatvanat, ő még mindig tizenhatnak fog látszani. Nem volt vidám gondolat. – Legalább fellendülhet a zenei karrierem. Ha Anne Rice dolgainak hinni lehet, a vámpírokból menő rock sztárok lehetnek.

– Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy megbízható forrás.

A fiú hátradőlt a székén. – De akkor mi megbízható? Rajtad kívül, természetesen.

– Megbízható? Így gondolsz rám? – kérdezte színlelt felháborodással a hangjában. – Nem valami romantikus.

Egy árnyék futott át Simon arcán. – Clary…

– Mi? Mi az? – Clary a fiú keze után nyúlt, és megszorította. – Ha így kezded, általában rossz hírek következnek.

Simon elfordította a fejét. – Nem tudom, rossz hír-e vagy sem.

– Hát majd meglátjuk – mondta Clary. – Csak nyugtass meg, hogy jól vagy.

– Jól vagyok – felelte a fiú. – De… Talán az lenne a legjobb, ha hagynánk ezt a dolgot.

Clary majd leesett a műanyag székről. – Nem akarsz a barátom lenni?

– Clary…

– A démonok miatt? Mert az én hibám, hogy vámpír lett belőled? –Egyre magasabb és magasabb lett a hangja. – Tudom, hogy őrület, ami körülvesz bennünket, de távol tudlak tartani tőle. Ha kell, én…

Simon elfintorodott. – Tudsz róla, hogy lassan úgy sivítasz, mint egy delfin? Hagyd abba! Clary abbahagyta.

– Szeretném, ha továbbra is barátok lennénk – mondta a fiú. – A másik dologban nem vagyok olyan biztos.

– A másik dologban?

Simon hirtelen elvörösödött. Clary nem is tudta, hogy a vámpírok egyáltalán képesek ilyesmire. A fiú fehér bőrén egészen különösen hatott az élénkpiros folt. – Ebben a barátom-barátnőm dologban.

A lány egy darabig csak a szavakat keresgélte. – Legalább nem azt mondtad, hogy ebben a csókolózós dologban – mondta végül. – Féltem, hogy így fogod nevezni.

Simon a műanyag széken egymásba fűzve heverő kezeikre pillantott. Clary ujjai egészen picinek tűntek az övéi között, most először azonban a lány bőre volt sötétebb. Simon szórakozottan simította végig Clary ujjait. – Sosem neveztem volna így.

– Azt hittem, ezt akartad – mondta a lány. – Nem azt mondtad, hogy… A fiú sűrű szempillái mögül nézett fel Claryre. – Hogy szeretlek? Tényleg szeretlek. De ez nem ilyen egyszerű.

– Maia miatt van? – Clary fogai vacogni kezdtek, és csak részben a hideg miatt. – Mert tetszik neked?

Simon habozott. – Nem. Vagyis igen. De nem úgy, ahogy gondolod. Csak amikor vele vagyok, tudom, milyen az, amikor valakinek én is úgy tetszem. És az nem olyan érzés, mint amikor veled vagyok.

– De nem vagy szerelmes belé…

– Talán még lehetek egyszer.

– Talán egyszer én is szerelmes lehetnék beléd.

– Ha valaha is úgy alakul – mondta a fiú –, feltétlen szólj nekem is. Tudod, hol találsz meg.

Clary fogai még hangosabban vacogtak. – Nem veszíthetlek el, Simon. Nem veszíthetlek el.

– Soha nem is fogsz. Nem hagylak el. De inkább azt választom, hogy az legyen köztünk, ami tényleg lehet, mert az valóságos és fontos, mint hogy olyasminek hazudd a kapcsolatunkat, ami sosem lesz. Amikor veled vagyok, tudni akarom, hogy a valódi önmagaddal vagyok. A valódi Claryvel.

A lány lehunyta a szemét, és fejét Simon fejének támasztotta. Most is olyan volt, mint mindig: ugyanannak a szappannak az illata érződött rajta. – Talán nem is tudom, ki az.

– De én tudom.

 

Luke vadonatúj furgonja járó motorral állt a járdaszegély mellett, amikor Clary kilépett Simonék kertjéből, és bezárta maga mögött a kaput.

– Attól, hogy elhoztál, még nem kellett volna el is jönnöd értem – mondta a lány, miután beugrott a férfi mellé az anyósülésre. Mi mást is vett volna Luke a régi, összetört furgon helyett, ha nem egy pontosan ugyanolyat?

– Bocsásd meg nekem, hogy rendes szülőként aggódom érted – szólt Luke, és Clary kezébe nyomott egy kávéval teli nagy papírpoharat. A lány belekortyolt. Semmi tej, sok cukor: épp így szerette. – Az utóbbi időben folyton ideges leszek, ha nem vagy szem előtt.

– Tényleg? – Clary erősebben szorította a kávéspoharat, nehogy kilöttyenjen belőle a folyadék a kátyúkkal teli úton. – És szerinted ez meddig tart még nálad?

Luke úgy festett, mint aki megfontolja a választ. – Nem sokáig. Talán ha öt-hat évig.

– Luke!

– Ha az segít, úgy tervezem, hogy harmincéves korodban már engedlek randizni.

– Igazából ez nem hangzik olyan rosszul. Talán nem is érzem majd készen rá magam harmincéves korom előtt.

Luke vetett egy oldalpillantást a lányra. – Simonnal…? Szabad kezével Clary gyorsan elhessegette a kérdést. – Ezt inkább hagyjuk!

– Értem. – És feltehetőleg valóban értette. – Gondolom, azt szeretnéd, hogy hazavigyelek.

– A kórházba indultál, ugye ? – Clary kiérezte a szándékot a férfi viccei mögött húzódó idegességéből. – Veled megyek.

A hídon jártak éppen. Clary gondosan egyensúlyozva a kávéját, végigpillantott a folyón. Sosem unta meg a víz keskeny csíkjának látványát Manhattan és Brooklyn meredek kanyonfalai között. Az East River úgy csillogott a napfényben, akár az alufólia. Clarynek szöget ütött a fejébe, hogy vajon miért nem próbálta soha lerajzolni. Emlékezett rá, hogy egyszer megkérdezte az édesanyját, miért nem használja sosem modellnek, miért nem készített egyetlen rajzot sem a saját lányáról. – Ha lerajzolok valamit, az olyan, mintha örökre meg akarnám ragadni – magyarázta Jocelyn a padlón ülve, miközben az ecsetről kadmium kék festék csöpögött a farmerjára. – Ha valamit igazán szeretsz, nem akarhatod, hogy örökre ugyanolyan maradjon. Engedned kell, hogy szabadon változhasson.

De én gyűlölöm a változást. Clary mély lélegzetet vett. – Luke – szólt –, Valentine mondott nekem valamit a hajón. Valamit arról, hogy…

– Semmi jó nem kezdődött még úgy, hogy Valentine mondott valamit – dörmögte Luke.

– Talán nem. De ezúttal rólad mondott valamit, meg Anyáról. Azt mondta, hogy szerelmes vagy belé.

A férfi nem válaszolt. Dugóban álltak a hídon, és Clary hallotta a távolban dübörgő vonat hangját. – Gondolod, hogy így van? – kérdezte végül Luke.

– Hát… – Clary érezte a feszültséget a levegőben, és igyekezett gondosan megválogatni a szavait. – Nem tudom. Mondta már korábban is, de a paranoiájának meg a gyűlöletének tulajdonítottam. Most viszont jobban belegondoltam, és… Szóval fura, hogy mindig mellettünk maradtál, tulajdonképpen apám helyett apám voltál, nyáron gyakorlatilag a tanyádon éltünk, közben meg sem te, sem Anya nem jártatok senkivel. Úgyhogy gondoltam, talán…

– Gondoltad, talán mi?

– Talán végig együtt voltatok, csak nem akartátok elmondani nekem. Talán túl fiatalnak tartottatok hozzá, hogy megértsem. Talán féltetek, hogy kérdezősködni kezdenék az apámról. De most már nem vagyok túl fiatal hozzá, hogy megértsem. Elmondhatod. Azt hiszem, ez a lényeg. Bármit elmondhatsz nekem.

– Bármit talán nem. – Megint csend lett, ahogy a furgon lépésben haladt előre a sűrű forgalomban. Luke hunyorogva nézett a napba, ujjai a kormányon doboltak. – Igazad van – mondta egy idő után. – Szerelmes vagyok anyukádba.

– Ez csodálatos! – vágta rá Clary, igyekezvén lelkesnek mutatni magát annak ellenére, hogy egészen förtelmesnek tűnt a gondolat, hogy ennyi idős emberek, mint Jocelyn meg Luke egyáltalán szerelmesek lehetnek.

– Csakhogy – tette hozzá a férfi – ő nem tud róla.

– Nem tud róla? – Clary széles mozdulatot tett a karjával. Szerencsére már egy korty kávé sem volt a poharában. – Az meg hogy lehet? Nem mondtad el neki?

– Ami azt illeti – felelte Luke, mielőtt a gázra lépett, sebesen meglódítva a furgont –, nem.

– És miért nem?

Luke felsóhajtott, és fáradtan megdörzsölte borostás állát. – Mert – mondta – sosem találtam megfelelőnek az alkalmat.

– Te is tudod, hogy ez elég béna kifogás.

A hang, amit Luke kiadott, valahol félúton volt a kuncogás meg az ingerült morgás között. – Talán így van, de ez az igazság. Amikor először rádöbbentem, mit érzek Jocelyn iránt, annyi idős voltam, mint te most. Tizenhat éves. És éppen akkor találkoztunk Valentine-nal. Nem versenyezhettem vele. Még egy kicsit meg is könnyebbültem talán, hogy ha már nem engem akar, legalább olyasvalakit választott, aki igazán megérdemli őt. – Megkeményedett a hangja. – Mire rájöttem, mekkorát tévedtem, már késő volt. Amikor együtt menekültünk Idrisből, és terhes volt veled, felajánlottam, hogy elveszem feleségül, és gondoskodom róla. Azt mondtam, nem számít, ki a gyerek apja, sajátomként fogom felnevelni. Azt hitte, csak könyörüle-tességből ajánlkozom. Nem tudtam meggyőzni, hogy önzőbb már nem is lehetnék. Közölte velem, hogy nem akar a nyakamon lógni, hogy nem kérhet ilyesmit senkitől. Miután otthagyott Párizsban, visszatértem Idrisbe, de nem tudtam megnyugodni, és egy pillanatig sem lehettem boldog. Csak nem akart szűnni bennem az űr, amit Jocelyn hagyott maga után. Folyton arról álmodtam, hogy a segítségemre van szüksége valahol, hogy engem hív, de én nem hallom. Végül elindultam, hogy megkeressem.

– Emlékszem, milyen boldog volt, amikor megtaláltad – mondta halkan Clary.

– Boldog is volt, meg nem is. Örült, hogy láthat, de közben én szimbolizáltam azt a világot, amelyik elől menekült, amelyiknek nem akart a része lenni. Csak akkor egyezett bele, hogy mellettetek maradjak, amikor megígértem, hogy megszakítok minden kapcsolatot a falkával, a Klávéval, Idrisszel, mindennel. Szívesen oda is költöztem volna hozzátok, de Jocelyn tartott tőle, hogy az átalakulásaimat nehéz lenne elrejteni előled, és be kellett látnom, hogy ebben van igazság. Megvettem a könyvesboltot, kitaláltam magamnak egy új nevet, és elterjesztettem, hogy Lucian Graymark halott. És a világ számára az is volt.

– Tényleg rengeteget tettél Anyáért. Lemondtál az egész életedről.

– Többet is megtettem volna – mondta Luke higgadtan –, de ragaszkodott hozzá, hogy semmi köze ne legyen a Klávéhoz meg az Alvilághoz, én meg mondhatok, amit akarok, mégiscsak lükantróp vagyok. Folyton arra emlékeztettem, amiről tudomást sem akart venni. Abban meg végképp biztos volt, hogy neked semmit sem szabad tudnod az egészről. A helyzet az, hogy én sosem helyeseltem a Magnusnál tett látogatásokat, azt, hogy manipuláljon az emlékeiddel meg a Látásoddal, de ő ezt akarta, és én hagytam, mert ha megpróbálom lebeszélni róla, elküld. És kizárt dolog, hogy valaha is belegyezett volna, hogy feleségül vegyem, az apád legyek, és elmondjam neked az igazat magamról. Akkor mindennek vége, a törékeny falak, amiket önmaga és a Láthatatlan Világ közé emelt, összeomlanak. Ezt nem tehettem meg vele. Úgyhogy tartottam a számat.

– Szóval sosem mondtad el neki, mit érzel?

– Anyukád nem hülye, Clary – felelte Luke. Nyugodtnak tűnt, de mintha mégis némi feszültség szivárgott volna a hangjába. – Tudnia kellett. Felajánlottam, hogy elveszem feleségül. Akármilyen kedvesen is utasított vissza, egy dolog biztos: tisztában van az éréseimmel, és ő nem érez ugyanígy irántam.

Clary nem felelt.

– Nem baj – próbált könnyed lenni Luke. – Rég beletörődtem.

Clary idegei hirtelen pattanásig feszültek, és úgy sejtette, nem a kávé volt az oka. Próbálta a háttérbe kényszeríteni a saját életével kapcsolatos gondolatokat. – Megkérted a kezét, de elmondtad-e neki, hogy azért, mert szerelmes vagy? Nem úgy hangzik.

Luke nem felelt.

– Szerintem el kellett volna mondanod neki az igazat. Szerintem tévedsz, ami az érzelmeit illeti.

– Nem tévedek, Clary – jelentette ki a férfi határozottan, mintha csak azt mondaná: Elég már ebből!

– Emlékszem, egyszer megkérdeztem, miért nem jár senkivel – mondta Clary, nem törődve a férfi elutasító hangjával. – Azt felelte, azért, mert már odaadta valakinek a szívét. Azt hittem, az apámra gondol, de most… Most már nem vagyok benne olyan biztos.

Luke láthatólag őszintén meglepődött. – Tényleg ezt mondta? – Gyorsan visszafogta magát, és megkérdezte: – Tudod, valószínűleg Valentine-ra gondolt.

– Nem hinném. – Clary vetett egy gyors pillantást a férfira a szeme sarkából. – Különben nem szörnyű érzés, hogy sosem mondtad el neki őszintén, mit érzel?

Ezúttal egészen addig kitartott a csend, amíg le nem hajtottak a hídról, és rá nem fordultak az Orchard Streetre, ahol a boltok és az éttermek cégérét csodás, aranyszínű és vörös kínai írásjelek díszítették. – De igen, szörnyű érzés volt – felelte végül Luke. – Akkoriban azt hittem, hogy az a kapcsolat, ami hozzád meg anyukádhoz fűzött, még mindig jobb, mint a semmi. De ha éppen azoknak nem mondhatod el az igazságot, akik a legfontosabbak neked, végül magadnak sem tudsz majd igazat mondani.

Clary fülét különös, zörgő hang ütötte meg. Lenézett, és látta, hogy felismerhetetlen golyóvá gyűrte össze a kezében tartott papírpoharat.

– Vigyél el az Intézetbe! – kérte. – Légy szíves.

Luke meglepetten pillantott a lányra. – Nem arról volt szó, hogy eljössz velem a kórházba?

– Ott találkozunk, miután végeztem – mondta Clary. – Előbb el kell intéznem valamit.

 

Az Intézet alsó szintjét betöltötték a napfényben táncoló sápadt porszemcsék. Clary végigrohant a padsorok közötti keskeny folyosón, megállt a lift előtt, és rácsapott a gombra. – Gyerünk, gyerünk – dünnyögte maga elé. – Gye…

Az aranyszínű ajtó csikorogva kinyílt. Jace állt a fülkében, és elkerekedett szemmel meredt Claryre.

– …rünk! – fejezte be Clary, és lengette a karját. – Ó! Szia.

– Clary?

– Levágattad a hajad – állapította meg a lány. Így is volt – a hosszú fémes csillogású tincsek már nem lógtak Jace arcába, hanem rendezetten, egyenletesre vágva simultak a homlokára. Így civilizáltabbnak tűnt, sőt talán még egy kicsit idősebbnek is. A ruhái is elegánsabbak voltak a szokásosnál: sötétek pulóvert és farmert viselt. Valami ezüstösen csillant a torkánál, közvetlenül, a pulóver gallérja alatt.

A fiú felemelte a kezét. – Ja, igen. Maryse vágta le. – A lift ajtaja elkezdett becsukódni, de Jace elkapta. – Fel kellett jönnöd az Intézetbe valamiért? Clary megrázta a fejét. – Csak veled akartam beszélni.

– Ó. – A fiú meglepettnek tűnt, de kilépett a liftből, és hagyta, hogy az ajtó zörögve csukódjon be mögötte. – Éppen a Takiba indultam egy adag kajáért. Igazából senkinek sincs kedve főzni…

– Megértem – mondta Clary, bár azonnal meg is bánta. Édeskevés köze volt a lényeghez annak, hogy Lightwoodéknak akaródzik-e főzni, vagy nem.

– Ott beszélhetünk – javasolta Jace. Az ajtó felé indult, de aztán megtorpant, és visszanézett a lányra. Ahogy az ajtó melletti két fáklya fénye halvány aranyszínűre festette a haját és a botét, olyan volt, mint egy angyalt ábrázoló festmény. Clarynek összeszorult a szíve. – Jössz vagy nem? – csattant fel a fiú, és egyáltalán nem volt angyali a hangja.

– Persze, igen. Jövök. – A lány gyorsan Jace után sietett.

Ahogy Taki étterme felé tartottak, Clary igyekezett nem saját magáról, Jace-ről, vagy kettejük kapcsolatáról beszélni. Inkább megkérdezte, hogy van Isabelle, Max és Alec.

Jace habozott. Éppen az Első sugárúton keltek át a hűvös szélben. Az ég kéken ragyogott: tökéletes őszi nap volt New Yorkban.

– Bocs. – Clary egy grimasszal nyugtázta saját ostobaságát. – Nyilván pocsékul érzik magukat. Rengeteg régi ismerősük halt meg.

– Az Árnyvadászok máshogy élik meg az ilyet – mondta Jace. – Mi harcosok vagyunk. Úgy nézünk szembe a halállal, ahogy ti…

Clary felsóhajtott. – Ahogy ti mondének nem tudtok. Ezt akartad mondani, ugye?

– Igen – vallotta be a fiú. – Néha még én sem tudom biztosan, ki vagy. Megálltak a Taki roskadozó teteje és elsötétített ablakai előtt. A bejáratot őrző ifrit gyanakvó vörös szemekkel méregette őket.

– Clary vagyok – szólt a lány.

Jace végignézett rajta. A szél Clary arcába húzta a haját. A fiú szinte szórakozottan nyúlt ki, és simította félre. – Tudom.

Odabent találtak egy bokszot a sarokban, és letelepedtek. Az étteremben alig néhányan lézengtek. Kaelie, a pixi pincérnő a pultnak támaszkodott, lustán verdesve a szárnyaival. Egy időben még Jace barátnője is volt. Egy másik bokszot egy vérfarkaspár foglalt el. Nyers bárányhúst ettek, és arról beszélgettek, ki győzne, ha Dumbledore a Harry Potter-könyvekből és Magnus Bane megküzdenének egymással.

– Tuti, hogy Dumbledore győzne – jelentette ki az első. – Neki ott van az a dögös gyilkos átok.

A második lükantróp epés megjegyzéssel vágott vissza. – Viszont Dumbledore igazából nem létezik.

– Szerintem Magnus Bane sem létezik – mordult föl az első vérfarkas. –Te találkoztál vele valaha?

– Ez annyira fura – szólt Clary, miután kényelembe helyezkedett. – Figyeled őket?

– Nem. Hallgatózni udvariatlanság. – Jace az étlapot tanulmányozta, ezzel lehetőséget adva Clarynek, hogy közben őt tanulmányozza titkon. Sosem nézek rád, mondta korábban a fiúnak. Igaz is volt. Annyiban biztos, hogy sosem nézett rá úgy, ahogy szeretett volna: egy művész szemével. Folyton elkalandozott a figyelme, és a részletek kötötték le: Jace arccsontjának íve, szemöldökének állása, a szája alakja.

– Engem bámulsz – állapította meg a fiú anélkül, hogy felnézett volna az étlapból. – Miért? Valami nem stimmel?

Kaelie állt meg az asztal mellett, megkímélve Claryt attól, hogy válaszolnia kelljen. A lánynak feltűnt, hogy a pincérnő tolla egy ezüstszínű nyírfaág. A pixi kíváncsian méregette Claryt. – Tudod, mit szeretnél?

A lányt készületlenül érte a kérdés, úgyhogy ötletszerűen rendelt egy-két dolgot az étlapról. Jace kért egy tál sült krumplit édesburgonyából, egy csomó másik fogást pedig bedobozoltatott, hogy hazavigye Lightwoodéknak. Kaelie távozott, halvány virágillatot hagyva maga után.

– Mondd meg Alecnek és Isabelle-nek, hogy bocsássanak meg nekem mindenért, ami történt – szólt Clary, amikor Kaelie már hallótávolságon kívül járt. – Maxnak meg üzenem, hogy elviszem a Tiltott Bolygóba, amikor csak akarja.

– Csak a mondénok kérnek bocsánatot, amikor valójában azt akarják mondani, hogy „osztozom a bánatodban” – jegyezte meg Jace. – Semmi sem miattad történt, Clary. – A fiú szeme hirtelen megtelt gyűlölettel. –Mindennek Valentine volt az oka.

– Gondolom, nincs…

– Hogy nincs nyoma? Tényleg nincs. Valahol elbújhatott, amíg be tudja fejezni, amit elkezdett a Karddal. Aztán meg… – Jace megvonta a vállát.

– Aztán meg mi?

– Nem tudom. Őrült. Egy őrült lépéseit pedig nehéz megjósolni. – De Jace kerülte Clary tekintetét, és a lány pontosan tudta, mire gondol: háború lesz. Ezt akarta Valentine. Háborút az Árnyvadászokkal. Es el is fogja érni a célját. Csak az a kérdés, hol fog először lecsapni. – Akárhogy is, kétlem, hogy erről akartál beszélgetni velem.

– Tényleg nem. – Most, hogy eljött a pillanat, Clary nem találta a szavakat. Megpillantotta a tükörképét az ezüstös színű szalvétatartóban. Fehér kardigán, fehér arc, itt-ott égő vörös foltokkal. Úgy nézett ki, mint aki lázas. Egy kicsit úgy is érezte magát. – Már néhány napja szeretnék beszélni veled…

– Ezt ügyesen titkoltad előttem. – Jace hangja természetellenesen éles volt. – Ahányszor csak felhívtalak, Luke azt mondta, hogy rosszul vagy. Ezt úgy értelmeztem, hogy kerülsz engem. Megint.

– Nem kerültelek. – Clary úgy érezte, mintha óriási üres tér lenne kettejük között, pedig a boksz nem volt különösebben nagy, és még csak nem is ültek le túl messze egymástól. – Tényleg akartam beszélni veled. Folyton rád gondoltam.

Jace meglepett pillantással csúsztatta át a kezét az asztalon. Clary megkönnyebbülten ragadta meg. – Én is folyton rád gondoltam – mondta a fiú.

Megnyugtató határozottsággal szorította Clary kezét, a lány pedig visszaemlékezett rá, hogyan ölelte meg a Renwickben Jace-t, amikor a fiú ide-oda himbálózva szorongatta a Portál véres szilánkját, az egyetlen emléket, ami a régi életéből maradt. – Komolyan beteg voltam – szólt Clary. – Esküszöm. Majdnem meghaltam ott a hajón.

Jace elengedte a lány kezét, de továbbra is úgy nézett rá, mintha csak az arcvonásait próbálná az emlékezetébe vésni. – Tudom – mondta. – Ahányszor csak majdnem meghalsz, én is majdnem meghalok.

A szavaitól olyan hevesen kezdett verni Clary szíve, mintha megivott volna egy termosz kávét. – Jace, azt akartam elmondani, hogy…

– Várj, előbb hadd beszéljek én. – Jace felemelte a kezét, mintha csak el akarná tanácsolni Clary soron következő szavait. – Mielőtt bármit is mondasz, szeretnék bocsánatot kérni.

– Bocsánatot kérni? Miért?

– Amiért nem figyeltem oda rád. – A fiú két kézzel beletúrt a hajába, és Clary apró sebhelyet vett észre, egy kurta ezüst csíkot a nyaka oldalán. Korábban biztosan nem volt ott. – Arról próbáltál meggyőzni, hogy nem kaphatom meg tőled, amit szeretnék, én pedig csak erőltettem és erőltettem, közben pedig egyáltalán nem figyeltem rád. Csak téged akartalak, és nem érdekelt mások véleménye. Még a tied sem.

Clary szája kiszáradt, mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, megjelent Kaelie Jace krumplijával meg jó pár tányérral Clary számára. A lány csodálkozva meredt mindarra, amit rendelt. Egy pohár zöld turmix állt előtte az asztalon egy szelet nyersnek tűnő marhahús meg egy tányér csokoládéba mártott tücsök társaságában. Nem mintha számított volna; a gyomra úgyis annyira görcsbe rándult, hogy az evés szóba sem jöhetett. –Jace – szólt, amint a pincérnő eltűnt –, nem tettél semmi rosszat. Csak…

– Ne, hadd fejezzem be! – A fiú úgy bámulta a sült krumpliját, mintha a világmindenség titkait rejtené. – Clary, most kell kimondanom… különben sosem teszem meg. – A szavak szinte kapkodva törtek elő a szájából. – Azt hittem, elvesztettem a családomat. És nem Valentine-ra gondolok, hanem Lightwoodékra. Azt hittem, elegük van belőlem. Azt hittem, nem maradt senkim rajtad kívül. Majd beleőrültem a veszteségbe, és rajtad vezettem le a feszültséget. Ne haragudj rám! Igazad volt.

– Nem. Hülye voltam. Kegyetlenül bántam veled.

– Minden jogod megvolt hozzá. – Jace Claryre emelte a tekintetét, és a lánynak különös módon az a pillanat jutott eszébe, amikor négyévesen elsírta magát a strandon, amiért a feltámadó szél elfújta a várat, amit épített. Édesanyja azt mondta neki, hogy építhet egy másikat, ha akar, de ő sírt tovább, mert amit örökkévalónak gondolt, arról kiderült, hogy múlandó, és a levegő meg a víz érintése is elég hozzá, hogy semmivé legyen. – Minden igaz volt, amit mondtál. Nem légüres térben élünk és szeretünk. Emberek vesznek körül bennünket, és megbántanánk, talán tönkre is tennénk őket, ha megengednénk magunknak, hogy úgy erezzünk, ahogy a kedvünk tartja. Ha ilyen önző módon viselkednénk, az azt jelentené, hogy… Valentinehoz válunk hasonlatossá.

Úgy mondta ki az apja nevét, hogy Clarynek az az érzése támadt, mintha egy ajtót vágnának az arcába.

– Mostantól fogva csak a bátyád leszek – folytatta a fiú, tekintetében a reménnyel, hogy Clary elégedett lesz vele. Csakhogy a lány legszívesebben az arcába ordította volna, hogy összetöri a szívét, hallgasson már el. – Ezt akartad, ugye?

Jó darabig eltartott, mire Clary összeszedte magát, és amikor végül válaszolt, egészen távolról visszhangoztak a szavai. – Igen – mondta, és hullámok dübörgését hallotta a fülében, a szeme pedig szúrt, mintha homokot és sós permetet fújt volna bele a szél. – Ezt akartam.

 

Clary kábán kapaszkodott fel a Beth Israel Kórház széles lépcsőjén az üvegajtók felé. Tulajdonképpen nem is bánta, hogy itt van, és nem máshol. Semmit sem szeretett volna jobban, mint édesanyja karjába vetni magát, és zokogni, még ha nem is mondhatja el neki, mi bántja. Igaz, ezt nem tehette meg, de akkor már az tűnt a második legjobb megoldásnak, ha leül édesanyja ágya mellé, és ott zokog egy sort.

Elég jól sikerült tartania magát a Takiban, búcsúzóul még meg is ölelte Jace-t, mielőtt elváltak egymástól. Csak akkor kezdett el pityeregni, amikor felszállt a metróra, de akkor már sírt mindenért, amit eddig elfojtott magában. Sírt Jace és Simon és Luke miatt, meg az édesanyja miatt, sőt még Valentine miatt is. Elég hangosan bőgött hozzá, hogy a vele szemben ülő férfi felajánljon neki egy zsebkendőt, mire ő ráordította, hogy mit bámul, maga bunkó?, merthogy New Yorkban ez volt a módi. Ezután már kicsit jobban érezte magát.

Ahogy közeledett a lépcső tetejéhez, feltűnt neki, hogy egy nő áll ott. Hosszú köpenyt viselt a ruhája fölött: nem volt megszokott látvány az ilyen Manhattan utcáin. A köpeny sötét, bársonyszerű anyagból készült, a fejére húzott széles csuklya pedig teljesen elrejtette a nő arcát. Clary körülnézett, és megállapította, hogy a környéken senki más nem mustrálgatja a különös jelenést. Szóval varázslattal rejtette el magát.

A lány megállt a legfelső lépcsőfokon, és felnézett a nőre. Az arcát még most sem láthatta. – Nézze, ha miattam van itt, csak mondja el, mit akar. Nem igazán fűlik most a fogam ehhez a varázslathoz meg titkolózósdihoz.

Észrevette, hogy az emberek megállnak, és csodálkozva bámulják az őrült lányt, aki magában beszél. Clary legyűrte magában a vágyat, hogy kinyújtsa rájuk a nyelvét.

– Rendben. – A hang szelíd volt, és furcsán ismerős. A nő felnyúlt, és hátralökte a csuklyáját. Ezüst hajkorona omlott a vállára. Őt látta Clary a Marble temetőben, és ő mentette meg őket Malik késétől az Intézet előtt. Közelről látszott, hogy az arca tele van kiszögellésekkel – túl markáns volt, hogy szép legyen, bár átható meleg barna szeméből szenvedély sugárzott. –A nevem Madeleine. Madeleine Bellefleur.

– És…? – kérdezte Clary. – Mit akar tőlem?

Madeleine egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna. – Ismertem édesanyádat – mondta aztán. – Barátok voltunk Idrisben.

– Nem mehet be hozzá – közölte Clary. – Csak családtagok látogathatják, amíg nem javul az állapota.

– De nem fog javulni.

Clary úgy érezte magát, mintha valaki pofonvágta volna. – Micsoda?

– Sajnálom – szólt Madeleine. – Nem akartalak elszomorítani, de tudom, mi baja Jocelyne-nak, és azt is, hogy egy mondén kórház most nem tehet érte semmit. Ami történt… azt ő tette saját magával, Clarissa.

– Nem. Nem érti. Valentine…

– Még azelőtt megtette, hogy Valentine eljutott volna hozzá. Így semmilyen információt nem szedhetett ki belőle. Jocelyn előre eltervezte, hogy így lesz. Titok volt, titok, amit egyetlen emberrel osztott meg. Mint ahogy azt is csak egyetlen embernek árulta el, hogyan lehet visszafordítani a varázslatot. Ez az ember én voltam.

– Úgy érti…?

– Igen – felelte Madeleine. – Úgy értem, meg tudom mutatni, hogyan ébresztheted fel édesanyádat.

 

Szavazás

Kedvenc könyved?

1. Csontváros (280)

19%

1. Hamuváros (179)

12%

1. Üvegváros (196)

13%

1. Bukott angyalok városa (186)

12%

1. Elveszett lelkek városa (295)

20%

2. Az angyal (175)

12%

2. A herceg (193)

13%

Összes szavazat: 1504

Blog

Unalmas nap.

2013.01.12 12:34
Ma egy kicsit keresgéltem a neten, és rábukkantam...

Fejléc

2012.12.31 11:51
Hogy honnan jött az ötlet? A bal oldali képen...
<< 1 | 2 | 3 | 4 >>